Futónapló, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Az első versenycipőm, avagy várj meg cipő, várj!!!

A futás technikai sport, és mint ilyen, a végeredmény nagyon is függ a felszereléstől. Ezzel a ténnyel hobbi futóként nem nagyon foglalkoztam, egészen mostanáig.

Csapatban futni más. A teljesítményed már nem csak neked szól. Hozzáteszel az egészhez. A hobbid elkezd némi kutakodást, tudatosságot és utánagondolást igényelni. Több lesz, mint egy kedvenc időtöltés, egy szuper egészségmegőrző mozgásforma. Kihívássá válik, mely gyorsan magával ragad és felemel, mert egyre jobb leszel és rájössz, hogy a “többre vagy képes, mint gondolnád” nem csak egy elcsépelt hűtőmágnes szlogen.

Arról, hogy nagyon nem mindegy, milyen cipő van a lábadon, már egyszer írtam. Most mégis kicsit újra elővenném a témát, mivel azóta a “csapatom” tagja két újabb taggal bővült.

Még decemberben költözött be a cipősszekrénybe egy terepfutó cipő a kutyám legnagyobb örömére.

A választásom egy umbro jackuzzira esett.

Olyan cipőt kerestem, ami árban elfogadható, és a használók jó véleménnyel vannak róla. Heti egy alkalomra nem akartam hatalmas költségekbe verni magam, de mégis kényelmes cipőre vágytam főként, hogy a terepfutás nem volt a kedvencem. Eddig.

Meglepően sokat tud hozzátenni a futóélményhez egy jól kiválasztott cipő. A tapadása eszméletlen. Nem csúszkál a kavicsokon, mint egy aszfalt cipő. A talaj egyenletlensége is csak a nagyobb, vízmosta, sziklásabb útszakaszokon érezhető, de ott sem hagy cserben. Teljes biztonsággal, a tempót tartva lehet egyik oldalról a másikra szökellve kerülgetni a bokatörő gödröket.

Már most várom a tavaszt, a hosszabb nappalokat, hogy ne csak hétvégén, hanem munka után is ki tudjak menni hű csatlósommal futni a Somlyóra vagy akár távolabbi dimbes-dombos terepfutó helyekre.

Egy futó ismerősöm egy verseny után kiírta, hogy végre ő is a gyorsabb cipőjét tudta felvenni. Hahaha, gondoltam, micsoda futóhumor. Hát, nem. Valóban léteznek gyorsabb cipők.

Miután felfedeztem a versenycipők világát, elolvastam pár száz blog bejegyzést, több tucatnyi tesztet és elemzést a témában, majd felébredt bennem a kíváncsiság és a vágy. Nem olyan akarom ez, mint amikor meglátod a kedvenc sütid a cukiban a pulton, hanem egy sokkal mélyebb, már már megérzés, hogy ez rád vár, ez neked jó lesz, ez az az út, ez hiányzott. Bár nem tudtad, de ezt kerested. Ez a következő lépés az úton a célod felé.

Nagyon nem kívánok szakmai részletekbe belemenni, arra tényleg ott vannak a hozzáértő sporttársak sokat segítő blogjai. Akit érdekel, bátran használja a Google keresőjét. Csupán 2 szempontot emelnék ki, amit én szem előtt tartottam a választásnál: 200 gr alatt és maximum 6-os drop.

Nem mertem mezítlábas cipőt venni. Túl nagynak éreztem az átmenetet a boost technológia és a full natural running között. Azt meghagyom a profiknak.

Három napnyi aktív keresés után rátaláltam egyre, ami ahhoz, hogy tegyek (ezzel is) egy próbát, még árban is elfogadható volt utolsó darabos példányként. A színe ugyan nem nyert meg, de hát aki finnyás, az fizessen. Majd legközelebb. Most úgy döntöttem, színben nem válogatok.

Salming. A számomra teljesen ismeretlen svéd márkáról csak jót olvastam, így bedobtam a kosárba, kifizettem, és 3 nap múlva már a kezemben is volt. Izgatottan csomagoltam ki, egy csúf kis fekete cipőt várva. Kellemesen csalódtam. Annyira nem is rossz.

Az érkezés napján egy brutál hóvihar húzta keresztbe az első tesztfutást. Nem csoda hát, hogy aktív kíváncsisággal vártam a szombat reggelt.

A cipő elsőre kicsit megijesztett. Teljesen más, mint a szuperül körbepárnázott, a kényelmet elsődleges szempontnak kitűző adidas solar drive 19, vagy az umbro jackuzzi edzőcipőm. A Salmingot végig éreztem a lábamon. Fú – gondoltam magamban – ez nem biztos, hogy kényelmes lesz. Keményebb benne a lépés, stabilan fogja, körbe öleli a sarkot éppúgy, mint a lábujjakat.

A futóélmény mellett kíváncsiságom másik tárgya az idő volt. Vajon tényleg javítani fog az eredményeimen? Valóban annyit számít, hogy milyen cipő van a lábamon?

Igen.

Nem árulom el, hányszor kellett megállnom, mert tüdővel nem bírtam azt, amit a cipő és a lábaim még simán vittek. De nem adtam fel, végig toltam a mai napra kitűzött tizedik kilométer végéig.

Hozzá kell edződnöm ahhoz a lehetőséghez, ami ebben a versenycipőben van. Az eredmények azonban önmagukért beszélnek. Új dimenziók nyíltak meg előttem. Egy lépéssel közelebb kerültem a vágyott 5:30-as időhöz. Már tényleg csak rajtam múlik.

Ami pedig a kényelmet illeti, szinte észre sem vettem, hogy cipő van a lábamon. A leérkezés után középtalpról árgördülve lábujjaim, mintha a földet érték volna. Egy percre sem inogtam meg, még a jeges, lefagyott szakaszokon sem. Nem volt súly, amit cipeltem volna.

Az első kilométer alatt még figyeltem az élményt, az érzést, majd teljesen megfeledkeztem a lábamról, és csak könnyedén, egyre gyorsabban futottam ezen a ragyogó, napfényes téli reggelen.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Főnix futam

Mindenkinek van mit cipelnie és van mit letennie. Mindenkiben ott él egy főnix madár, aki egyszer csak belehal önmagába, hogy elfeledve a múltját poraiból megerősödve éledhessen újra.

Egy fél életet éltem le úgy, hogy mindenkinek jót akartam. Beáldoztam kapcsolatot, önmagam, a karrierem, a vágyaim a gyerekeimért, az apuka ambícióiért és világlátása alatt, csak hogy neki, nekik jó legyen, csak hogy mindenki boldog legyen, csak hogy béke legyen.

Nem lett.

Soha nem tudtam elég jó lenni sem gyereknek, sem apának. Ebbe az állandó megfelelni akarásba és mindenáron megértésbe is csúnyán bele lehet bukni, mert nem ezért vagyunk itt. A mártírok ideje lejárt. Még akkor is, ha a szeretet oltárán áldozunk, mert ugye…

“A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (A szeretet himnusza, Pál apostol levele a korintusiakhoz 13:4-7)

Ugyanakkor a szeretet nem fáj, és nem kívánja meg, hogy te ne élj!

15 évnyi párkapcsolati kudarc, majd 5 évnyi önreflexiónak becézett önmarcangolás után úgy döntöttem, hogy elég volt. Itt az ideje, hogy mindenki alkalmazkodjon mindenkihez, hogy az érzéseimen ne csak én uralkodjak, mert az én utam épp olyan fontos, mint másoké, hiszen a világ úgy teljes, kerek egész, ha abban mindenki a helyén van. Én is.

Mindenkinek van választása.

Senki sem kap nagyobb terhet, mint amit elbír, és soha senki nincs egyedül.

Van egy történet Istenről és az egyszeri emberről, aki felment hozzá panaszra, hogy az ő élete miért oly nehéz, másoké meg miért oly könnyű. Isten egy terembe vezette, amely tele volt kereszttel. – Ez itt, minden ember keresztjének terme. Tedd le a tiéd, próbáld meg másokét. Szabadon választhatsz – szólt Isten az egyszeri emberhez. Az egyszeri ember körbejárta a termet, minden keresztet jól megnézett, megpróbált, megemelt, hordozott egy kicsit, majd mindegyiket letéve visszatért az ajtóhoz és felvette a sajátját.

„Gyertek hozzám mindannyian, akik megfáradtatok és le vagytok terhelve, én pedig megnyugvást adok nektek. Vegyétek az én igámat magatokra (…) Az én igám és terhem könnyű.” (Máté 11:28-30)

Már nem cipelem, ami nem az enyém. Mások vélt, vagy valós sérelme, félelme, üressége, lelki problémája és mindezek megoldási stratégiájának kidolgozása nem az én feladatom.

Megalkudtam az Úrral. Elfogadom, hogy ami van, az épp elég. Jó nekem relatív egyedül (elvégre ott van velem még a kicsi lányom és a kisebb fiam, a nagyobb lányom is meg-meglátogat és olyankor hatalmas csajosakat beszélgetünk), elengedem ezt a párkapcsolati kérdéskört is, elfogadom, hogy nekem más utat szánt az Úr, csak egyet kérek cserébe: ne éljünk szükségben.

Napról napra, lépésről lépésre jött a gyógyulás éppúgy, mint a növekedés. Mára nem görcsölök és agyalok azon, hogy miből lesznek meg a dolgok, mert tudom, hogy amire kell, arra meglesz. Már nem aggódok azon, hogy mi lesz holnap, hogyan fognak alakulni a dolgok, mert tudom, hogy épp úgy fog alakulni, ahogyan az nekem, nekünk a legjobb.

Egy percre sem hagy magamra az Úr. Tartja magát az alkunkhoz. Én is.

Tollat fogtam, és már nem érdekel, hogy ki mit szól hozzá. Ki szereti, vagy nem szereti, ha írok, miről és mit írok.

Felébredt a lelkem.

Cipőt húztam és újra futni kezdtem. Nem érdekel, milyen messzire, milyen gyorsan, kinek tetszik vagy nem, hogy a kis plusz pénzemből futóruhát veszek, hogy magamra fordítom a szabadidőm és nem a lakás kigányolására, vagy még egy családi programra.

Felébredt a testem.

Olvasni kezdtem. Sokszor éjfélig, hajnalig. Csak úgy falom a rég elfeledett könyveket, és már nem érdekel, hogy ki szereti vagy nem azt, amit én kézbe veszek, vagy mindez mit tesz hozzá a kultúrámhoz, az énképemhez, az önismeretemhez, vagy mit nem.

Felébredt a szellemem.

Hitemmel erősödött a lelkem, a lelkemmel a testem, a testemmel a szellemem és így teljes valóm is. Egyensúlyba kerültem. Középpontra találtam önmagamban, az eddig, az érzéseimmel azonosított, vélt önmagamon kívül.

Szeretek futni. Szeretem, amikor magam fölé licitálva újra és újra bizonyosságot nyer, hogy többre vagyok képes, mint gondolom, és így eljutok oda, hogy már nem gondolok arra, hogy mire vagyok képes, csak felkelek, elindulok és megteszem. Szeretem a plusz kilométerek utáni izomlázat, szeretem a koncentrált mozgás utáni tiszta elmét, nyugodt lelket és szívemből fakadó őszinte mosolyom, mellyel a legfáradtabb napokon is meg tudom ajándékozni a velem, körülöttem élőket.

A valódi szeretet, az, mely minden gátat erőfeszítés nélkül képes ledönteni a lényed legmélyéből áradó tiszta, ragyogó fénnyel.

A főnixmadár a fahéjfa ágaiból rak fészket magának. Amikor a fészek elkészül, a madár felgyújtja a fészkét és vele ég. A halott madár hamvaiból egy új születik, amely ugyanannyi ideig él majd, mint az elődje. A főnixmadár az újjászületés, a halál utáni megújulás és megerősödés, a túlélés, az erő, a türelem, a győzelem jelképe.

Mindez kivétel nélkül ott van a futásban. Így lehet az, hogy amikor reggel cipőt húzol és futsz, csak úgy, vagy épp benevezel egy versenyre, akkor azzal adsz. Erőt, motivációt, hitet, elszántságot, kitartást, reményt, szeretetet.

Amikor megláttam ezt a virtuális versenykiírást a csodaszép éremmel, nem volt kérdés, hogy ez lesz a 2022-es UB-ra való felkészülésem következő állomása. De nem csak azért, mert a feleségét elveszített, két kicsi ikergyermekkel hátramaradt édesapának a nevezéssel ment a támogatás, vagy azért, mert bennem is ott él egy főnix madár, vagy mert nagyon megtetszett, és ez az érem nekem kell. Valami, valaki egészen más volt az első gondolatom.

Van egy, a húszas évei elején járó lány, aki nem csak lélekben, te testben is elégett. Szürke hamuvá lett, és sokszor ő maga sem tudta, hogy honnan az az erő, mely nem engedi feladni.

Leukémia. Gyötrelmes kezelések. Csontvelő átültetés. Steril box. Kórház. Szobafogság.

Látszólag odaveszett élet, szépség, melyen a remény még így is átragyog.

Szóval van az a terem a sok kereszttel, és én hálát adok a sajátomért, Reginának pedig megy az érem.

Hamarosan lesheted a postaládád, lefutottam neked Regi, mert megérdemled!

“…akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el.” (Izajás 40:31)



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Somlyóra fel

Csodálatos maradj otthon a kedvenc fotelodban, a kedvenc könyveddel egy bögre forró teát kortyolgatva reggelre ébredtem. A vasánapi edzést már a hét közepén beírtam a naptáramba tudván, hogy szombaton egy baráti meghívásnak eleget téve későn érek haza, kis hercegnőm pedig anyukámnál fog aludni, a hétfői szabad délelőttömet pedig a fogorvos fogja kettévágni. Viszont bármikor is érjek haza szombaton, vasárnap reggel addig alszom, ameddig akarok, így kipihenten vághatok neki az új kihívásra való felkészülésnek.

Az Auchanban válogattam két hete szerdán kolléganőmmel a szebbnél szebb adventi díszeket a kézműves játszóházunkba, amikor megcsörrent a telefonom. Kislányom zongora tanára – Farkas Vali, aki nem csak a billentyűk általi tanításhoz ért kiválóan, de nagyszerű fitnesz instruktor is – hívott, hogy van egy üres hely egy Ultarbalatonos csapatban. Volna kedvem csatlakozni?

Anélkül, hogy tudtam volna, mire vállalkozom mondtam igent, megint.

Hétfő este újra csöng a telefonom, ismeretlen szám. Mint kiderült, Zsuzsi, a csapat szervezője keresett. Lelkesedése még az éteren át is magával ragadó volt. Kétségem nem maradt afelől, hogy jól döntöttem, megint.

10 km-nyi emelkedő. Ez lesz az én részem.

A 10 km nem gond. A 6:30-as átlag sem. De emelkedőn? Akkor sem futottam, ha kergettek. A csapat az csapat, a vállalást pedig teljesíteni kell. Nincs más hátra, mint előre: Somlyóra fel!

Mondanám, hogy jól elterveztem, de inkább hirtelen jött ötlet volt. A gondosan összeválogatott rock metál track listám megfelelő zenét, ütemet és alapot adott a bemelegítéshez és a futáshoz is, és természetesen összefűztem pár számot a nyújtáshoz is. Felkészültnek éreztem magam.

Az eredeti elképzelés mindössze annyi volt, hogy ha 10 km-t kell futni a versenyen, akkor egy kicsit, 3 km-rel fölé futok, és akkor a 10 km könnyedén menni fog.

A jól sikerült baráti vacsora után egy kellemesen zaklatott, és átforgolódott éjszaka, majd egy biológiai vekker által történő fél hetes ébresztés következett. A felmosórongy friss volt és üde hozzám képest.

Egy könnyed reggeli, és a szokásos fél liter teám felének elfogyasztása után hagytam magamnak egy órás emésztési, és az aktív, már ébren lévő külvilággal való aklimatizálódási időt. Gyorsabban eltelt, mint reméltem.

A futóruhám már a pizsiváltás után magamra öltöttem, hogy szokjuk mind egymást, mind a gondolatot. Már csak a cipő volt hátra. Az is pipa. Bluetooth aktiválva, fül eldugaszolva, zene indul.

A 20 perces, eleinte könnyed lépcsőzőgépezés, majd pulzusfokozás után felkészültnek éreztem magam arra, hogy sík terepen 6 perc alá vigyem az időmet. Hogy ez a halva született ötlet honnan jött? Nem tudom, de nekivágtam.

Soha nem voltam egy sprinter. A fokozatos, hosszabb edzések, távok feküdtek nekem mindig is. Nem csoda, hogy az első kilométer után elkezdtem az életemért küzdeni úgy fejben, mint tüdőben. De sikerült! 5:54. A második kilométer után eldöntöttem, hogy ha kell, megállok, de a 13 km-t nem adom alább és megmászom a Somlyót is.

Kellett.

Az órám sikerült megállítani továbbindítás helyett. Remek, oszthatok szorozhatok. Soha nem volt erősségem a matek. Sebaj, majd telefonos segítséget kérek. A részidő eddig amúgy nem rossz: 2,56 km 5:46.

Óra újraindít, még egy km ment 5:42 alatt, majd be kellett látnom, hogy túlvállaltam magam a 6 perc alatti részidővel, a nagy bögre teával, a zabkásával. Behorpadt, görcsbe gubancolódott rekeszizmokkal, térdemre támaszkodva igykeztem rendezni pulzusom. Mire helyreállt a szívverésem, és így az agyam oxigénellátsása is, végre képessé váltam az értelmes gondolkodásra is. Kiiktattam a rendszerből az időt, maradt az útvonal és a táv.

Lassan, de biztosan tértem vissza lépésről lépésre önmagamhoz, és ahhoz a jóleső érzéshez, ami miatt szeretek futni. Maguktól követték egymást a lábaim. A légzésem rendeződött, egyenletessé vált, a zene vitt. Már nem zavart a borongós idő sem. Sőt, a Somlyó felé vezető útról elém táruló, felhőbe burkolózott, még kissé álmos (nekünk fótiaknak) hegy látványa lenyűgözött. Szinte hívott, engem várt.

A terv: addig futni felfelé, amíg az aszfalt tart. Gyönyörű rózsaszín futócipőmmel egyenesen lelketlenségnek tartanám a sáros erdei utat taposni.

Meg kell valljam, meredek. Ez az út meredekebb, mint gondoltam. Felértem, de újabb óra stop. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy az őranagyalaim, a defibllirátort izzítva legyezgetnek szárnyaikkal. Végül a legyezés elég volt, a sokkoló mehetett vissza a helyére. Elindultam lefelé.

Bő ötszáz méter után eszméltem rá, hogy az órám nem indítottam újra. Remek. Bosszankodásra azonban nem volt esélyem sem. Fentről annyira más minden. Kicsik a házak, az utak, az autók. Az emberek nem is látszanak. Eltörpülnek a gondok is. Egy meg nem nyomott gomb, pedig egyenesen bagatell. Ezt a fél kilométert, majd odacsapom az első öthöz – döntöttem végül. Így legalább meg lesz a három, most pedig futhatok egy kerek 10-est.

5 km volt még hátra. Nem is olyan nagy ez a Fót. Már két végén jártam, irány a harmadik.

A városközpont érintése után a Mogyoród felé eső temetőt is meglátogattam. Csendben pihentek a lelkek földi nyughelyeiken itt is.

Az utolsó kilométer már lefelé vitt. A holnapi izomláz garantált, tavaszig duplázom a kollagén adagom is, a decemberi 21 km-es kihívást is besorolom az UB-s felkészülésbe, de kizáróan sík terepen és laza kocogós tempóban, remélem jövőhéten még lesz regisztrációs hely a főnix futamra, már megint futásra megy el ami megmarad a gyerekek dolgai után az összes kis plusz túlóra pénzemből, sebaj, boldog vagyok, és legalább élek – célba érek.

Kb. 13 km, kb. 6:40 átlagidővel.

A nyújtás leginkább ágyon elnyúlás volt, csendben.

Forró zuhany.

Legközelebb csak úgy futni megyek.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Küzdelem a végsőkig

5. rész

Crunchy müzlivel, banánnal és mézzel bolondította meg natúr joghurtját reggelire. Kávét ugyan soha nem ivott, de azt helyettesítendő Olivia időnként fellapozta a híreket, csak hogy tájékozott legyen.

Mondd Meg Cityben, szeretett kis városában, valaki hagymát vágott az ebédjébe. Valószínűleg ipari mennyiségűt, mivel a város üzenőfalán posztoló tag a forrást ugyan nem lelte meg, a szagot viszont elviselhetetlennek érzékelte. A lila virágok az őszi réten kikérik maguknak, nevük őszi krókusz és nem kikerics.  Használt ereszcsatorna ingyen elvihető. Eladó száz köbméter lótrágya, ugyanitt konyhakész nyúl és tavalyi baracklekvár előrendelhető.

Világhírek. Tizenegy ember halt meg az autópályán. Egy hetvenkét éves férfi holttestét találták meg a folyóban, vélhetően öngyilkos lett. De miért?? Öt újabb fertőzött. Bezártak három iskolát. Halálos kór. Világvége. Fusson, ki merre lát! Választási csalások. Fellázadt lakosság. Rendőri brutalitás. Őrizetbe vettek a tüntetésen egy nyolcvanhat éves dédmamát. Másutt megmérgezték, elátkozták, elkárhozunk. Mind.

“Az ember kedve az élettől is elmegy” – morogta Olivia az utolsó falatokat ropogtatva. Ha valakinek volt is jövőképe, két hír bejegyzés után garantáltan szertefoszlik. Három után megérti az életének véget vetett hetvenkét éves férfit, a negyedik után kikeresi a telefonkönyvből egy pszichiáter számát, az ötödik után inkább ugrik.

Olivia hírmegvonásra ítélte magát. Úgy döntött, inkább nem lesz tájékozott, nem tudja meg, ki mert hagymát szeletelni délben, fogalma sem lesz arról, hogy mekkora mélységig süllyedt a világ épp a gazdasági nyomorban, nem fogja tudni a világ diktátorainak nevét, ellenben jó lesz  a kedve és képes lesz örülni annak, ami van.

Útban muffin papírért beugrott az antikváriumba. Valamivel felül kellett írnia a reggel bevitt borzalomadagot. Az eladó hölgy szúrós tekintetével dacolva kérlelhetetlenül vette útját a ponyvaregényeket rejtő polc felé. “Bármi, csak ne a valóság!” – gondolta. Bezsebelt négy könyvet, két megvető pillantást, egy fintort, pár bolttal odébb egy csomag lufi mintás szülinapi muffin papírt, majd irány a konyha.

Kate magára öltötte a kötényét, szorgosan segített elővenni az összes tálat, válogatás nélkül, majd lendületből felütött két tojást egy kanál cukorral vegyítve a konyhakövön Phoebe nagy örömére. Szétszórt hat marék lisztet a pulton, versenyt futott az élesztővel, végül közölte, hogy elfáradt és inkább labirintust épít könyvekből a hörcsögöknek. Persze külön-külön, mert együtt csak marakodnak. Silver, a szürke színű, nő nemű, a kém. Zavarba ejtő tekintettel figyel, miközben hátsó mancsaira ágaskodva álldogál a kis kókusz háza tetején. Pöri, a paprikás pörkölt színű, fiú. Hörcsög szemmel férfi. A kommandós. Első mancsaival a ketrec tetején majom mászik este tíztől hajnal kettőig, majd kettőtől négyig fut a mókuskerékben. Egyszer Kate megpróbálta őket jó barátságra bírni. Harcos vircsaft lett a vége. A vércsaftot szerencsésen megúszták, így megállapodtak anyukájával, hogy ezt nem próbálják meg még egyszer. Így Kate a szoba két felét aktívan elbarikádozva állt neki a labirintus építésének.

Gyors konyhai romeltakarítás közben Olivia kikavart egy adag muffint, csokival töltötte, tetejét megszórta színes cukorbogyóval, majd a sütőbe transzportálta hő általi terjedelem- és állagmódosulásra. Bedagasztotta egy zöld tálba az édes tésztát, egy kékbe pedig a sósat. Ránézésre teljesen egyformák voltak, így csak a tál színében és memóriájának erejében bízhatott, hogy jóra kerül majd a sajt.

A szépre kelt tésztákat egymástól elszeparálva formázta meg. Az édesből csavart fahéjas kifli lett, a sósból sajtos pogácsa. Mennyei illatok terjengtek a konyhában. Miközben Phoebe nagyokat nyelve szagmintát vett a levegőből, Kate-t is előcsalogatták a finom illatok. Fél tepsi kóstoló után a maradékot becsomagolták a vendégeknek és elindultak a bázisra, avagy a mamához, ahol Judith már előkészítette az ebédet és a vendégvárást.

Mindig első a torta, elvégre titkos kívánság nélkül mit sem ér a szülinap. A második az ajándék, de amit Kate a legeslegjobban vár, az a szülinapi pinyáta. Idén egy sellő, ami igaz nagyon szép volt, és kicsit fájt érte Kate szíve, de azért nem kímélte. Szem beköt, Kate megforgat, bot a kézbe, mindenki fusson, amerre lát!

“Gyönyörű a kard technikája! Nem csépel, vág!” – állapította meg Olivia, miközben visszafojtott nevetéssel csodálta az elszánt kis nindzsát. Ha a botnak lett volna éle, a sellő lábát veszti az első suhintásnál. De nem volt, így ádáz küzdelem vette kezdetét.

Kate üt, sellő kileng, a második ütést elkerüli, majd kap egy jól előkészített sorozatot. Lengtében visszatámad, hókon koppintva Kate-t, de ő nem hátrál. Morog, támad. Küzd. A végsőkig! A sellő végéig.

A cukorkák, mint őszi falevelek hullottak alá. A csomagolópapír színe is mind olyan volt, mint a leveleké: sárga, narancs, bordó, piros. Végül a kötél is megadta magát. A sellő kétrét terült el a földön. Kate szemkötőjét letépve két lábával párosan tiporva vett elégtételt a hosszú küzdelem után ellenfelén. A tetem már az enyészeté a porban, a cukorkákkal együtt.

Le sem fújta. Kate kibontotta, majd a sellő romjain ülve, gondoskodva az éves koszadag beviteléről, homokostul majszolt el egy narancsosat.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás

Az első kihívás

Azért lássuk be, azok a színes vagány, és csodaszép dizájnt kapott befutóérmek sok mindenre rá tudnak venni minket. 42 km túra, 10.5 km futás, vagy épp az első kihívás megtételére.

Évekig szépen gyűltek a dobozba. Időnként elő-elővettük, felidéztük az emlékeket, ezt itt, azt ott, amikor ezt, akkor ez történt, amikor azt, akkor pedig az történt. Majd jött a legkisebb királylány, megszerezve a kizárólagos figyelem jogát, egy kis időre. Pár éves szünet után, most elkezdtük újra gyűjteni az érmeket és vele az élményeket. Nem csoda, hogy a legkisebb is kedvet kapott, és be akart állni a sorba.

Mindenkinek van motivátora az életmódváltásra, és vele a mozgásra. Kinek egy szakítás, kinek egy betegség, pár kiló plusz, de van, aki csak simán sikerorientált és nyerni akar.

Én a magam örömére futottam és futok. Egyrészt nekem ez kikapcsolódás, egyfajta aktív meditáció épp úgy, mint a motorozás. Világ megszűnik, a kattogó agy funkciók kikapcsolnak, helyettük aktivizálódik a gondolat, az intuíció, az ihlet. Így eshetett meg velem egyik reggel, hogy a szokásos 4 km-em helyett véletlenül 5-öt futottam és az idei legjobb idővel. Ha nem nézek rá az aktivitásmérőmre, és értelmezem a rajta látottakat, aznap Forest Gump lett volna belőlem.

Persze van célom is: futni szeretnék. Nem nagy távokat, nem verseny szinten. Egész egyszerűen csak képes akarok arra lenni, hogy ne lekocogjam, ne a fülemen vegyem a levegőt, hanem könnyedén, és valóban lefussam a magam kis 4 km-ét, mondjuk közelebb a 20 perchez, mint a 24-hez.

Júlia valahányszor elindultunk egy versenyre, a dobogón látta magát, és oda is állt fel a végén. Nemes egyszerűséggel győzni ment.

Az eredménytől függetlenül mindenki győztes, aki elindul és leküzdi önmagát. A gátlásait, a félelmeit, az akármilyen nehézségeit és akadályait. Aki mer álmodni, de nem csak megálmodja, hanem el is indul az úton. Elhatározza, feláll, odamegy és megcsinálja. És mindezt nem másért, hanem önmagáért.

Hetekkel ezelőtt beneveztünk, már csak a megfelelő időpontot kellett megtalálnunk. A hétköznapok rohanósak és bár 1 km-t még vele sem tart 10 percig lekocogni, de szerettem volna, ha ezt a kihívást nem csak simán letudjuk, hanem megéljük.

Kissé hűvös, de napsütötte őszi reggelre ébredtünk. Nyugodtan megreggeliztünk, elindítottam egy mosást, elláttuk a kutyáinkat, még kicsit játszottunk is, majd amikor már kellemesen felmelegedett az idő, és éppen nem voltunk itthon sem nagyon benne semmiben, elérkezettnek láttam a pillanatot.

Tükör előtt összeállított tökéletes outfit, a hozzá illő cipővel, belőtt frizura, copf, egy két tincs itt-ott kilóg. Ő ilyen. Stílusa van.

GPS jel pipa, OK gomb lenyomva, óra indul.

– Bírod a tempót?

– Igen, így jó lesz, de futhatunk gyorsabban is.

– Be kell osztani az energiád. Ha az első lépéseknél kifutod magad, nem marad erőd a végére.

Tipp-topp-tipp-topp-tipp-topp. Csattogott az aszfalton a kis cipője, miközben folyton csacsogott. Nem állhatta szó nélkül. Széles mosollyal az arcán, testét figyelve lépkedett mellettem.

– Anya! Nézd, hogy mozog a vállam!

– Anya! Nézd, fent van a kezem!

Majd miután végig pásztázta önmagát kívülről, jöttek a belső érzetek:

– A lábam azt mondja, hogy álljak meg, de a fejem meg azt, hogy fuss tovább.

– Egyre jobb kedvem van.

– Fú, anya, ez nagyon jó!

1 km. Aktivitásmérő megállítva. Nagy pacsi, megcsináltuk!

Kipirult arc, csillogó szemek.

– Most már tudom, mi az értelme a futásnak. Legközelebb jöhet a 2 km!

Senki nem állíthat meg önmagadon kívül.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Kelj fel, és indulj el Te is!

Az ember test-szellem-lélek. Így egész, és EGÉSZ-ségét csak úgy őrizheti meg, hogyha mindháromról gondoskodik, mindháromért tesz, és e hármat egyensúlyban tartja.

A test mozgást, kiegyensúlyozott étrendet, fizikai törődést kíván. A szellem olvasni, művelődni, gondolkodni szeretne. A lélek alkotni és az előző kettőn át manifesztálódva megnyilvánulni, hogy elmondhassuk: én, én vagyok. A saját életemet élem.

Az első lépés még van, hogy nehéz. Elhatározásra épp úgy szükségünk van, mint kitartásra. De ha nem adjuk fel, az eredmény gyorsan mutatkozik, és hamarabb eljön a pillanat, amikor a reményből és a küzdelemből örömforrás válik, mint gondolnánk.

2021. Június 1. Átlagtemó: 8:04. – Az első lépések.
2021. Augusztus 30. Átlagtempó: 6:07. – Lesz ebből még futás is.

Már nem azért kelek fel reggel 6-kor, mert tudom, a szellem és a lélek már kipipálva, most a testem jön, hogy végre jól érezzem magam a bőrömben, már nem azért húzom fel minden reggel a futócipőm, mert ezt kell tennem azért, hogy újra kiegyensúlyozott legyek, hanem azért, mert ez nekem jó. Élvezem az első lépéstől az utolsóig.

Soha nem késő valamit elkezdeni. Soha nem lesz jobb alkalom, idő vagy lehetőség arra, hogy mozdulj.

Kelj fel, és indulj el Te is! Legyen ez az a nap!

Ha téged a személyes történetek inspirálnak, szemezgess a futónaplóban található bejegyzésekből.

Ha jól jönne némi szakmai segítség ahhoz, hogy biztosan jól tedd egyik lábad a másik után, akkor keresd Lakatos Éva futóedzőt.

Ha pedig a nulláról vagy annak környékéről kezded a mozgást, és komplex segítségre van szükséged, akkor Eddz Mezei Eszterrel Te is!

És ne feledd, bármelyik úton indulj is, soha nem vagy egyedül! 🙏❤️



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Istennel az Úton

Ma talán azt mondanák, hogy eleven gyerek voltam, de akkoriban még az a gyerek számított egészségesnek, amelyiket suli után a fa tetejéről kellett leszedni. Még emlékszem, hogy a járás monotóniáját megtörve volt, hogy beiktattam pár cigánykereket is.

Szervezetten sportolni 16 évesen kezdtem el. Testalkatilag sokkal közelebb állnak hozzám az extrém sportok, mint a városi futás. Talán ezért is töltöttem el 17 évet egy harcművész klubban, lógattam két nyarat a lábam a felhők közt siklóernyővel repkedve, és hát azért valljuk be, amikor letudva a heti bevásárlást, szatyrokkal megrakodva kerülgetem a napvégi dugóban az autókat a kis robogómmal, az is elég extrém.

Igazán soha nem szerettem futni. Nem volt benne sikerélményem. Szúrt az oldalam, hamar kifáradtam, alig vittek a lábaim. Aztán eljött az életemben az a pont, amikor a gyerekek körüli tennivalók miatt szervezett edzésre  nem tudtam eljárni, de a  mozgáshiánytól már kezdtem aktívan becsavarodni. A kényszer nagyúr, futni kezdtem. Végül kiderült, hogy ha nem is megy nekem ez olyan jól, de képes vagyok rá. Pár év alatt pedig egészen megszerettem.

Aztán jött a legkisebb királylány, a legutolsó a sorban, a pocak, majd a negyedik szülés utáni már igen lassú regeneráció, az éjszakázások, a tejjel teli mellek, melyek tetéződtek egy magánéleti válsággal, és máris mindenhez volt energiám, pl. éjszakákat átsírni, csak a mozgáshoz nem.

Valamit azonban tennem kellett, hogy túléljem ezt az időszakot, elvégre négy gyermek állt és nézte a poklokat megjáró anyját várva arra, hogy újra törődni, és úgy, ahogy nekik arra szükségük van, szeretni tudjon. A futócipőm ekkor a Bibliára cseréltem, eltöltöttem 5 évet a világtól lelkiekben kicsit távol, de annál közelebb önmagamhoz, Istennel az Úton. Újraépítettem az életem, és mostanra mindkettő jól megfér egymással. Sőt el sem tudnám képzelni már egyik nélkül sem a napjaim.

“Szeretem azokat, akik engem szeretnek, megtalálnak engem, akik keresnek.”
(Péld. 8:17)

A futást, egy amolyan megy az mindenkinek, csak egyik lábam teszem a másik után testmozgásnak tekintettem ezidáig. Aztán elhatároztam, hogy ha már más nem fér bele az életembe, és amúgy is e mellé tettem le a voksom, akkor kicsit belemélyedek jobban a témába. 

A testkontroll a sok évnyi aktív sportnak hála nálam jól működik, de annak, aki a nulláról kezdi, mindenképp érdemes felkeresni egy szakedzőt. Fótiaknak és Fót környékieknek szívből ajánlom lányom régi edzőjét, Évit. Kedves, aranyos, türelmes és apró termete ellenére igen gyors, bizonyítva, hogy mennyit számít a technika, amit ő nem csak tud, ismer, alkalmaz, hanem képes átadni is.

Csak dióhéjban: fontos a megfelelően megerősített csípő és farizom, a helyes test- és kartartás, mely után már könnyedebben tudunk nem a sarkunkat a földhöz vágva gördülni a talpunkon leérkezéskor. És hogy ez mennyit számít, nem csak az ízületeinknek, és a közérzetünknek, hanem a teljesítményünknek, és abból fakadóan a sikerélményünknek is, azt most saját magamon is megtapasztalhattam.

Átböngésztem a megfelelő szakirodalmat, megnéztem a neten található egyik legjobb videót a témában, odakoncentráltam, beállítottam az órám a szokásos 30 percre, majd lefutottam a köröm és láss csodát:

Előtte:

Utána:

Természetesen, leellenőriztem, voltam önmagam kontroll csoportja, mindez nem csak az enyhébb idő vagy a véletlen műve. Futni így is lehet, és most már egészen biztos vagyok abban, hogy lesz ez  még jobb is. A váltást ugyanis megtetéztem egy hozzá illő cipővel.

A valódi hit nem csupán egy eszme hangoztatása, hanem belső bizonyosságon és tapasztalatokon alapuló tudás. Az elmúlt öt évben hasonlóképp erősödött és alakult Istenbe vetett hitem az élet adta tapasztalatokból felépülő belső bizonyosságok mentén, mint amiként a futásról, valamint a hozzá tartozó felszerelésekről.

A lábbeliről minden tapasztalat nélkül, elvi síkon lefuttatott vaskalapos gondolkodással vallottam, hogy ha anno ment az Dorko-ban is, akkor ugyan mindegy mi van a lábon.

Hát, nem. Két dolog miatt is érdemes egy jobb futócipőre pénzt kiadni. Az egyik, hogy ha már kifizettem érte egy kisebb vagyont, egészen biztosan nem hagyom porosodni a cipősszekrényben. (Kezdő sportolók alap-motivátora.) A másik ok pedig, hogy valóban van különbség cipő és cipő között. Még futócipő és futócipő között is.

Első körben érdemes letisztázni magunkban, hogy milyen terepen és milyen aktivitással szeretnénk futni. Az én Decathlon-os, alkalmankénti, aszfaltos futásra kialakított cipőm az alkalmankénti futást még kitűnően kiszolgálta, amikor azonban áttértem a mindennapos edzésekre, akkor bizony már nem volt az igazi. Hamar elnyűtte magát.

Elérkezett az idő, már itt lyukadt, ott elkopott, emitt meg már elvesztette rugalmasságát, így beruháztam egy, ugyan hobbi futóknak kifejlesztett (mivel az volnék), de rendes futócipőre.

Adidas Solar Drive 19

Azon kívül, hogy szerintem meseszép, minden túlzás nélkül egy álom. Fogja a lábam, tartja, könnyű, kényelmes, a nyom valaholt még hírből sem ismeri és szinte magától fut. A fejlesztők által ígért visszadob az aszfaltról rugalmas hatás valóban nem marad el.

Nem indultam, így nem is értem vissza későn. Éppen hetet ütött az óra, amikor beléptem az ajtón diadalmas mosollyal a cipő-tesztkör után. Már készültem hangosan elörömködni, hogy azta, meg húha és már de várom a holnapot, hogy újra a lábamra húzzam, amikor a feltűnő csend mögül elém tárult e szívmelengető látvány.

A hajnali kelés garantált volt. Fél öttől nyolcig időnk, mint a tenger. Az esti kocogást előre hoztuk. Mindez az élményen mitsem változtatott. A kis tekerentyűm a felkelő nap sugarai alatt kapucniban, egészségesre pirult arccal csacsogott a nyomomban. Szavai visszhangoztak az üres utcákon álló házak faláról. A lábaim maguktól vittek, a szívemben hála, arcomon mosoly, az együtt töltött idő, a közös élmény már a miénk.

Jobban nem is kezdődhet egy nap.

Jöhetnek az újabb kihívások. Istennel az Úton, egyensúlyban tartva testet, lelket és szellemet, már tapasztalatból tudom, hogy menni fog.


Fotó: Jarabin Kinga

Borítókép: pixabay.com



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Holtpont

Amikor esténként kiveszem az én-időm és útnak indulok – általában félidőben – a második kilométer környékén eljön egy holtpont. Ilyenkor – és valahányszor egy hosszabb kihagyás után újra helye lesz a rendszeres mozgásnak az életemben – eszembe jut, hogy milyen nagyszerű is ez a test, hogy emlékszik, és nekem mindezt nem a nulláról kell felépítenem, majd pár perc tudatosabb légzés és lépés után a holtponton átlendülve futok tovább.

Van, amikor a holtpont az első lépésnél jön el. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha a Mount Everest-et akarnám megmászni plusz oxigén nélkül. Mégsem adom fel. Arra gondolok, hogy nem vagyok egyedül. Valahol a Földön van még egy lány, egy nő vagy egy férfi, aki épp így küzd saját atomjaival, mint én, s közben minden egyes oldalába nyilalló szúró érzet tudatosítja benne, hogy a le nem küzdött, megélt vágyaknak, ára van. Neki sem kellett volna megennie a második kakaós csigát.

Közben ötszáz méterenként lesem az aktivitásmérőm, és a “félig tele, félig üres” pozitív gondolkodási alapelvet szem előtt tartva biztatom magam, hogy “már csak” három és fél kilométer van hátra. Az utolsó kétszáz méteres szokásos sprintnél ólom lábakkal döngetem az aszfaltot, fújtatok, mint egy gőzmozdony, és elhatározom, hogy egy életre titkosítom a feltételezett legrosszabb szintidőm.

Minden erőmet összeszedve futok a célként kitűzött negyedik kilométerig, majd térdemre támaszkodva könnyítek tüdőmön, mély lélegzetvételekkel, lassú kifújásokkal az aktivitásmérőm rögzítette adatokat alig felfogva: az idei legjobb időt futottam.

És van, amikor nincs holtpont, amikor az első lépéstől az utolsóig az a kör az enyém. Könnyed, gördülékeny, dinamikus, kielégítő.

A lélek is emlékszik.

Amikor eljön egy holtpont, nem kell a nulláról kezdeni. A megélt tapasztalatokra építve egy új belátással, új erőre kaphatunk, ha nem felejtjük el akkor sem, amikor jól mennek a dolgaink, hogy mindezt nem egyedül értük el, nem csak a mi érdemünk.

Minden időszak, és annak minden résztvevője tesz hozzánk egy kicsit. Segít megtenni azokat a köröket, melyekben már nincs holtpont, de segít küzdeni is, amikor azt kell, és közelebb visz ahhoz a valódi belső egyensúlyhoz, mely csak az élet próbatételein keresztül alakulhat ki.



Alapértelmezett
Gondolatok

Nagyapám emlékére

Dr. Gaál József sebész-, szülész-, nőgyógyász, dévaványai községi orvos. Tartalékos hadnagyként vonult be és 1942. május 12-én utazott ki a doni frontra a szatmárnémeti tábori kórházzal; az I/1-es páncéloshadosztály megsebesült sebészének a helyére osztották be…

Nagymamám egy ősz hajú, szemüveges, mindenki által szeretett, jó kedélyű, segítőkész, rendkívül mozgékony, és aktív életet élő idős hölgy. Ilyen, mióta az eszemet tudom. Az élet ugyan csak egy saját gyermekkel – édesanyámmal – ajándékozta meg, de egyedül ő a megmondhatója annak, hogy hány gyermeket gondozott és nevelt fel. 14 évesen költöztem hozzá. A város egyik végén lakott nagymamám – itt töltöttem a hétköznapokat –, a másik végén édesanyám – itt pedig a hétvégéket. Olyan volt ez, mint egy kollégium, csak családi.

Középiskolában a történelem – be kell valljam -, nem volt a kedvenc tantárgyam. A gyönyörű érettségi bizonyítványomban is csak ez az egy tantárgy az, ami mellett egy hármas éktelenkedik. A tankönyvek sorai számomra unalmasak és szárazak voltak. Dolgozat előtt mindig nagymamámat kértem meg, hogy meséljen, hiszen ami nekem történelem, az neki emlék: gyerekkora évei. A II. Világháború alatt óvóhelyük nem révén testvéreivel a kertjükben nagyra nőtt eperfa alatt ültek és számolták a fejük fölött elhúzó bombázókat.

– Tudod, egy háborúban mindenki a hazáját szolgálja – kezdte meg a rögtönzött történelem órát. Az otthon maradt asszonyok és anyák, a gyárakban dolgozó lányok, a harcmezőkön sebeket bekötöző nők. A családjukat, szerelmüket önként, kötelességből vagy erőszak hatására hátra hagyó és fronton szolgáló fiúk, férfiak és apák. Volt, aki egy eszméért harcolt, volt aki egy jobb világban hitt, de volt olyan is, aki csak túl akarta élni ezt az egész esztelen mészárlást és szörnyűséget. Egy háborúban minden katona a hazáját szolgálja, de sajnos egy háborúban a haza, van, hogy a katonáit nem szolgálja, hanem kiszolgáltatja, az ideákat pedig porrá zúzza.

A szobában régi bútorok voltak, a helység pedig inkább hasonlított egy könyvtárhoz, mintegy átlagos nappalihoz. A hosszanti oldal az ablaktól az ajtóig végig, a földtől szinte a plafonig be volt polcozva, rajta könyvekkel. Régi, megsárgult lapos és újabb kiadású példányok szépen kategorizálva és ABC sorrendben. Még egy regiszteres füzet is tartozott mindehhez. Nagyapám saját kezével jegyezte fel a kincsként őrzött könyveket. Nagymamám felállt, végignézett a polcokon, de végül nem vett le egy könyvet sem. Visszaült a barna, bársony kárpitos fotelbe és folytatta:

– Ez nincs leírva a könyvekben, de valahogy így élhette meg a háborút az 1942 nyarán lezajló hídfőcsaták idején Sztorozsevojében a magára hagyott, élelem és utánpótlás nélkül, élő sebességcsökkentő ütközőként az ellenség elé vetett és lemészárolt, hazájától távol, reménytelenül küzdő és elhulló 200 ezer magyar katona, aki nem kapott engedélyt a visszavonulásra. Jány Gusztáv vezérezredes ráadásul 1943. január 24.-én kiadott egy hadseregparancsot, melyben azokról, akikről tisztelettel kellett volna megemlékeznie azt mondta, hogy elvesztették becsületüket, mert nem váltották be azt, amit mindenki joggal elvárhatott volna tőlük. Ezt nagyapádtól tudom, ő ekkor már kint szolgált, mint tartalékos katonaorvos.

Nagyapámra szívesen emlékszem vissza. Alacsony, kopaszodó, ősz hajú, örök vidám ember volt. Határozott, egyenes jelleme, odaadással végzett munkája soha nem látott tisztelettel vonta őt körül mind a családban, mind a faluban, ahol élt és dolgozott.

Az egészségügyi oszlop főhadnagyaként került ki a Don-kanyarba, több másik gyógyításra felesküdött orvostársával együtt. A sztorozsevojei ütközet alatt a műtétjeiket egy olyan kis orosz házban végezték, ahol a műtőnek kialakított helység 2,5×2 méteres volt úgy, hogy a falon körben még futott egy kb. 50 cm széles fa pad is, amit az oroszok ágynak használtak. Így állni is alig volt helyük, nem hogy műteni. A legyek beleptek mindent, ha hordággyal beteget hoztak, előbb ki kellett menniük a helységből, hogy a sérültet be tudják hozni. A katonák nem kaptak megfelelő téli ruházatot, rengeteg volt a fagyásos sérülés. A fagyásos sérültekről ahogy levették a bakancsot, lábukról az elfagyott izmok egyszerűen lehullottak. A sérülteket igyekeztek minél gyorsabban ellátni, a műtéteket pedig a sebesült megérkezése után egyből elvégezni. Másnapra soha nem hagytak senkit. Így volt olyan nap, hogy nagyapádék reggel öt órától éjfél utánig operáltak megállás nélkül. Még enni sem volt idejük, nem hogy félni vagy a túlélésre gondolni. Pedig ők is veszélyben voltak. A 80 gépjárművet számláló oszlopukból az áttörések utáni napokra csak 10-15 maradt. A sebesülteknek igyekeztek a lehetőségekhez képeset nyugodt körülményeket biztosítani. Ezt nagyapád nagyon fontosnak tartotta. Többször felszólalt amellett, hogy a sebesülteket haza kell szállítani. Hitt abban, hogy a békés, otthoni közeg jelentősen hatékonyabbá teszi a gyógyítást és lerövidíti a teljes gyógyulás idejét. A harcmezőn ugyan is előfordult, hogy az egészségügyi oszlopot ért támadás miatt a frissen amputált katona és a friss hasmetszéses könyökein csúszva igyekezett fedezéket keresni nagyapáddal együtt.

Megtudtam azt is, hogy 3 hónap hadműveleti területen eltöltött idő után mindössze 1 hét szabadság járt nekik. De ennek is mindenki nagyon örült. Hazafelé a vonaton a jókedv, a közös éneklés és nevetés általános volt. Mindenki boldog volt, hiszen éltek.

– 1942-ben a karácsonyt nagyapád otthon töltötte a családjával, majd december végén tért vissza Sztorozsevojéba. Kemény hideg és teljes tanácstalanság fogadta. Parancs nélkül indult el szakaszával Alekszejevka felé. Alekszejevkában egy ezredes annak ellenére, hogy a 6 fős csapat tagjai orvosok, ferences rendi barátokból álló ápolók voltak, ráadásul se támadó, se védekező fegyverük nem volt, ki akarta küldeni őket Bugyonnij védelmére. Nagyapád vitába szállt vele, de hasztalan. Egy csendőr főhadnagy mentette meg az életüket, aki tovább küldte őket Valujki felé. Akkor már csak egy autóból és egy buszból álló menetüket útközben újabb támadás érte. Az autót kilőtték, a busz motorja megsérült. Német katonák szállították be őket Valujkiba. Következő állomáshelyük Bjelgorod volt. Mivel a támadás következtében élelem nélkül maradtak egy hadbiztoshoz fordultak segítségért, aki parancs híján megtagadta azt. Az éhezéstől egy telefonhívás – mely elszólította a hadbiztost a helyéről –, és nagyapád tettrekészsége mentette meg őket: elemelt az asztalról 50 db élelmiszer jegyet.

A történelem óra itt nem ért véget, a gondolataim azonban már máshol jártak. Elképzelni sem tudtam és a mai napig nem tudom, mit élhettek át. Nagymamám hangja hol indulatokat, hol fájdalmat rejtett magában, hol pedig büszkeséget. Szerette, a mai napig szereti nagyapámat, aki számomra nem csak egy nagyszerű és igen erős ember volt, hanem igazi hős! Munkásságát, küldetését, hitét és emlékét példaként, példaképként őrzöm a szívemben. Mert a múltra emlékezni kell. A háborúban harcoló, mindent túlélő vagy épp elesett szeretteink áldozata nem lehet hiábavaló. Erőt kell adjon ahhoz, hogy bízzunk, megbocsássunk és szeressünk. Értékeljük és élvezzük a békét – amit nekik köszönhetünk, amiért ők az életüket áldozták –, az együtt töltött perceket, hogy az igazságunknál sokkal fontosabb legyen a szeretet.

Nagyapám látott halált, adott életet, hozott meg nehéz döntéseket. Harcolt a gyógyulásért, a gyógyításért, azért, amiben hitt. Nem panaszkodott, hogy az eszközök vagy a körülmények nem elég jók, csak tette a dolgát, mert hitt abban, amit csinált. Talán pont ez adott neki erőt a háborút túlélni és mindig nevetni. Mindent azonban ő sem élhetett túl. Még gyerek voltam, amikor elment. Az együtt töltött utolsó nap minden részletére tisztán emlékszem. A konyha hatalmas volt és tágas, bőven elfért benne az ebédlő asztal is. Négy helység nyílt belőle: a fürdőszoba, a rendelő, a kamra és a spájz. Hatalmas ablakain mindig besütött a nap. Húsleves volt ebédre. Nagyapám viccelődött, mi pedig jókat nevettünk rajta. Ebéd után felállt, hátra ment a háló szobába, hogy lepihenjen, ahogy ilyenkor mindig is tette. Én a konyha ajtóban játszottam a földön, amikor meghallottam, hogy nagymamámért kiált. Rosszul lett. A szíve. A segítség pedig már nem lehetett elég gyors, tudta: nem éli túl. A mentőben, nagymamám karjai közt aludt el, örökre. A saját életét nem menthette meg.

A kertre nyíló barna rácsos kapuban álltam és sírtam. Hangosan sírtam a temetése napján kedvenc, alvós rongyomat szorongatva. Követeltem, hogy jöjjön haza. De nem jöhetett, eleget tett és látott itt a Földön. Nem maradhatott köztünk, csak az emléke.


(Megjelent a Honvéd Altiszti folyóirat 2014/2-es számában.)


Fotók: a Mama családi albumjából



Alapértelmezett