környezetvédelem címkéhez tartozó bejegyzések

Az 50-esek klubja, Mesék

A négyféle ember

22. rész

Kora nyári hétköznap reggel volt. Az iskolások a parkolóban nyüzsögtek a busz mellett. Izgatottan készültek a kirándulásra. No, nem azért, mert akkora kedvvel indultak volna a természetbe, hanem azért, mert a padban ülésnél bármi jobb volt, és egy osztálykirándulás akár még jól is elsülhet. Az erdei iskola ugyan senkinek nem volt a kedvence, mert az egyet jelentett a fák között tanulással, de mivel ma Kate nővére volt a csoport vezetője, aki igen kedvelt és vagánynak elkönyvelt volt a diákok körében fekete keretes szemüvegével, kék hajával és kedvenc Looney Tunes-os Csőrikés pólójában, ezért akadt ott még némi remény.

  • Először is tisztáznunk kell pár alapvető szabályt. – kezdte az idegenvezetést Olivia a buszon – Az erdőt mindig olyan érintetlenül hagyjuk ott, ahogyan találtuk. Tekintsetek úgy a természetre, mint valaki más otthonára. Amikor átmész a barátodhoz, barátnődhöz, ott sem dobálod el a szemetet, igyekszel illendően viselkedni, csendesebb vagy és visszafogottabb, mint otthon. Az erdő az állatok és a növények otthona, te pedig vendég vagy. Legyél hálás azért, hogy befogadnak és vendégül látnak. Háláld meg azzal, hogy vigyázol a természetre! A szemetet egy zsákba fogjuk gyűjteni. Akinél nincs, az szól és adok neki. Ez a zsák végig legyen nálad, és ebbe dobd bele a szemetet! Tudom, hogy az almacsutka elbomlik, de azt se dobd el! Vigyázz a ruháidra, a csomagodra! Hogyha észreveszed, hogy egy társad valamit véletlenül elveszített, vedd fel, vagy szólj neki!
  • Fogunk szalonnát sütni? – érkezett az első gyomor tekintetében igen fontos, de annyira nem a témába vágó kérdés.
  • Nem fogunk. – hangzott a lelombozó válasz – És nem azért, mert nem szeretnénk, hanem azért, mert nem lehet. Talán észrevettétek ti is, hogy az elmúlt időszakban nagyon kevés eső esett. Nagy a szárazság. Ezért most még a kijelölt tűzrakó helyeken sem szabad tüzet gyújtani. A tűzrakásnak is vannak szabályai. Még otthon is figyeljetek oda arra, hogy ha épp lehet tüzet rakni, akkor elég messze legyetek a fáktól, a fák ágai ne lógjanak be a tűz fölé, a tűzrakó hely körül ne legyenek éghető anyagok és mindig legyen a tűz mellett egy nagy vödör víz, amivel baj esetén el tudjátok oltani a kipattanó szikrákat, vagy amikor vége van a sütögetésnek, akkor le tudjátok önteni az izzó parazsat. Csak akkor szabad otthagyni a tűzrakó helyet, amikor már megbizonyosodtatok afelől, hogy nem maradt ott izzó parázs. Egyéb kérdés?
  • Sokat kell majd gyalogolni?
  • Nem. A tanösvény mindössze 510 méter hosszú. Van mellette egy tó, egy hatalmas tisztás. Itt fogjuk eltölteni az időnket.
  • Büfé lesz?
  • Nem. Piknikezni fogunk. A csomagolt szendvicseken túl Mia, az egyik motoros társam meg fogja mutatni nektek, hogy milyen ehető növényeket és terméseket lehet az erdőben találni.
  • A lányok bogyókat gyűjtenek a fiúk pedig vadászni fognak? – jött hátulról egy kissé ironikus hangvételű kérdés.
  • Lábnyomokat. Mason, a másik motoros társam, szakértője az erdei állatok nyomainak olvasásában. Sok érdekeset fogtok tőle tanulni.
  • Le fog merülni a telefonom, lesz ott okos pad? – érkezett az urbanizált kérdés.
  • Bio töltő van csak. Ma a telefonokkal csak fényképezni fogunk. Egy új világot mutatok nektek, amiben már nem is lesz annyira fontos sem az internet, sem a modern technika.

A parkolóban az 50-esek klubjának alapító tagjai már ott várták a diákokat. A kezdeti belső ellenállást hamar levetkezték a diákok. A fiatalok gyorsan megtalálták velük a hangot. Mindenki választhatott érdeklődésének megfelelően, hogy kivel szeretne tartani. Mia és Abigail a már letesztelt és jól működő szitakötő megfigyelő naplót kiegészítette még a hüllőkkel és kétéltűekkel. A hozzájuk csatlakozó gyerekekkel lassan járták be az ösvény deszka pallóit meg megállva, leülve, elmélyedve és eggyé válva a természettel, halkan figyelve honnan milyen nesz hallható, és mi adta azt ki. Dan és Lucas madármegfigyelő naplóval és távcsövekkel készült. Az amúgy a tévétől és a számítógép villogó kijelzőjétől állandó túlfeszített idegrendszerrel rendelkező izgő-mozgó gyerekek most mozdulatlan ültek a madár les padján kézjelekkel adva át egymásnak a tuti infót, hogy mikor merre érdemes nézni.

Mason a fák között és a tó partján bogarak, madarak, a mezőről és az erdőből inni kijáró állatok nyomait azonosította be kis csapatával, akik végül már egymást is felismerték a homokban hagyott cipőtalpnyomokból. Olivia fényképezőgéppel a kezében inspirálta a köré gyűlő érdeklődőket. Hol a fűben hasalva lesték a bogarakat, majd próbálták lencse végre kapni – nem volt egyszerű feladat, egyik-másik fürgébb volt, mint amilyennek a bioszkönyv alapján gondolták –, hol pedig a fák ágai közt beszűrődő napfényt útját követték.

Újra a kilométereket taposta hű csatlósával az oldalán. Bár Phoebe az idő során már megkomolyodott és elfelejtette szabotálni gazdája kocogásait, de ettől még élmény maradt a közös erdei futás. Ilyenkor a lány gondolatai először sehol sem jártak, majd össze-vissza csapongtak, végül egy sorba rendeződtek.

A klub, a közös akciók és felvonulások, a túrák, a baráti beszélgetések és az új program, az osztálykirándulások szervezése. Az erdőt négyféle ember járja. Az erdész, aki gondozza, aki a fák és a növények világát tartja szemmel. A vadász, aki az állatok közti egyensúlyért felel. A garázda, aki hangos és szemetel. És végül, de nem utolsó sorban, az igazi természetjáró, akinek minden lépés egy a természet szívdobbanásával. Olivia hálás volt az életnek, amiért hozzá tehetett ahhoz, hogy a felnövekvő nemzedék ez utolsó embertípusba nevelődjék bele.

Hálás volt a kis húgáért, aki megannyi kihívás elé állította klímavédő elszántságával. Hálás volt az édesanyjának, amiért mindenben mellette állt, a barátainak, és édesapjának is, aki bár fentről vigyázott rá, hatalmas ajándékot hagyott itt neki: a természet és a motorozás szeretetét. A természet szeretetével menedéket a hétköznapok zajától, a motorozással pedig egy olyan közösséget, amely bár nincs mindig ott, és jelen, de akkor igen, amikor szükség van rá.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Veteményes a Földért

21. rész

  • Oliv, kitaláltam! – robbant be Kate Olivia szobájába és ezzel személyes terébe, valamint az ébredezést még meg sem közelítő aurájába. – A növényeim öntözése közben megszállta az agyamat valami isteni sugallat. De tényleg! – bizonygatta a biztosat a takaró alól álmos szemekkel kipislákoló nővérének.
  • Aham. – próbált Olivia valami lelkeset reagálni annyit felfogva, hogy Kate nagyon elszánt és rendkívül lelkes.
  • Szóval, annak idején olyan jól sikerült a méhecskehotel akció, hogy most szervezhetnénk egy „Edd a tutit!” vagy „Túrd a földet!” akciót, nem, ez borzasztó. Szóval valami ilyet, csak más szlogennel.
  • „Veteményes a Földért?” – dobta be a mentőövet Olivia már a párnáján könyökölve.
  • Ez az! Te egy zseni vagy nővérkém! „Veteményes a Földért!”

Miután Olivia kénytelen kelletlen, de húga öröméből erőt merítve kitessékelte magát az ágyból, a korai ébresztő ellenére valami utcailag is elfogadottabb darabra váltotta pizsamáját, magáévá tett két Judith által frissen sütött kiflit egy kis tejeskávéval, majd munkához is látott Kate-vel. Az ötletet tettre kellett váltani.

A lány indulásra készen ült az asztal tetején a klubban, kék haja huncut tincsekben hullott alá a vállára. Lábait lóbálva olvasgatta a Kate-vel összerakott új akció tervét, amikor megszólalt egy régen hallott, de annál kedvesebb ismerős hang a háta mögött.

  • Valaki szólított? Hívó jelet láttam az égen.

Meg sem kellett fordulnia, így is látta maga előtt Olivia a hang gazdáját. Kerek arc, szőke tüsire nyírt haj, égszínkék szempár, vámpírfogakkal villogó mosoly, karcos koptatók, bogártemetős bőrszerkó.

Robert és Olivia édesapjának barátsága még gyerekkorukban kezdődött és a sírig tartott. A tragédiának az emlékek és a tettek adtak értelmet. A közös cél, az összefogás, melyben két nagyszerű ember élhetett tovább köztük. Robert magányos farkas volt, és az is maradt. Egyedül rótta az utakat. Az 50-esek klubjának szezonnyitó gurulását azonban soha nem hagyta volna ki.

Egész héten meleg volt. Hamisítatlan tavasz. A hőmérő higanyszála itt-ott megcsiklandozta a húsz fokot. Naná, hogy vasárnapra bevágódott a rendszerbe egy hidegfront, aminek köszönhetően a hőmérséklet a reggel kilenc órás indulásra – ami a nyári időszámítás éppen aktuális óratekergetése miatt betudható volt nyolcnak is – alig érte el a tíz fokot. De ez sem szeghette kedvüket.

Az év első közös túrjának bejáratott útvonala volt. Mondd Meg City-t elhagyva Északnak vették az irányt a folyó mentén, majd felkanyarodtak a hegyekbe. A közkedvelt kirándulóhely kora tavasszal még nyugodt, forgalommentes, így bátran lehet gyakorolni 50-es tempóban is a szerpentines úton a kanyarodást, senkit nem tart fel egy legalább harminc fős robogós és kis motoros banda.

Az erdei kisvasút felújítás miatt nem üzemelt, így a zakatoló vagonok és az integető gyerekek sem színesítették idén az elhúzódó téltől még szürkés-barna tájat, melyet csupán a patak mentén felhúzott kis hétvégi házak tettek változatosabbá. Ahogy haladtak a még lakott területről kifelé, úgy lett az út is egyre keskenyebb, mely az erdei szakaszhoz érve egy szekeresre váltott. Robert vezette a sort és Olivia zárta. A több, mint három tucatnyi kis motoros valódi kígyóként kúszott fel a hegyi úton.

A lány imádta a látványt. Nem tudott betelni vele. A csapat minden tagjának szíve egy ritmusra vert, minden kanyarban egyszerre mozdult, dőlt egymást követve, élvezve a kétkerék adta élményeket. A mélyből áradó patak, valamint a vizes föld szaga, tavaszi virágok rovarcsalogató édeskés illatával keveredett a levegőben. Mindezt még látni igazán nem lehetett, de érezni igen. Itt-ott zöldellt még csak egy-két rüggyel díszített ág, melynek friss hajtása szinte intett a csapatnak az út szélén, így köszöntve rég nem látott vendégeit.

Az első megálló a Turistaház volt, ahol a hidegtől remegő kezekkel tettek magukévá a fiatalok egy-egy bögre forró mézes teát. A toporgó tornával egybekötött teázás meghozta a hatását. A végtagokkal felmelegedett a hangulat is. Jókedvű beszélgetés és nevetés törte meg az erdő csendjét.

Útjuk a Kálváriához vezetett tovább. A faluszéli kegyhely egy magas domb tetejéről nézett le rájuk büszkén hirdetve, hogy ez itt a világ teteje. Az alatta elterülő réten leparkoltak, majd a dombon átbukó csípős szél ellen védekezve sisakban indultak meg a kis stációkat cikk-cakkban összekötő lépcsősoron felfelé. A kis templom mellől letekintve látták a folyó kanyarulatait, a kőbányát, és a kolostort is. Mint megannyi gomba ácsorgott tátott szájjal a sok sisakos motoros, ámuldozva a dombtetőn, a szél zaklatását tűrve. Lenyűgöző volt a látvány. A zöldellő mezők és a hegyvonulatok ütöttek mindent. Volt, aki idén járt itt először, de még az sem győzött betelni a hely szépségével, aki rendszeres szezonnyitó látogatója volt a Kálváriának.

A motorok mellett a réten csaptak egy kis pikniket. Kezdetét vette az idei első anya szendvics és nagyi süti cserebere börze. Dan mamájának pogácsája volt a tuti befutó, így több szendviccsel a dobozában indult tovább a kolostorhoz, mint amennyivel ide érkezett.

A kolostornál megnézték a templomot, hálát adtak a balesetmentes, nyugodt útért, és áldást kérte az előttük álló kilométerekre. Az is, aki hitt, de még az is, aki a hétköznapokban nem. A folyóhoz és a főúthoz lefelé még intettek a síléces kerítésnek, mely havas telek során valahogy mindig gazdagabb és hosszabb lesz pár sílécnyivel, majd tovább gurulva meg sem álltak a folyóparti lángososig.

A lángosos néni örült is, meg nem is, amikor meglátta a bódéja előtt kanyargó sort és tudatosult benne, hogy egy hordányi éhes kamaszt és fiatal felnőttet kell perceken belül fejenként legalább egy, de lehet, hogy két lángossal ellátnia. Miután kiadta az utolsó sajtos-tejfölöst, ki is rakta a „rögtön jövök” táblát és átugrott a szomszéd kisboltba alapanyagokért repetára számítva.

Az eddig néptelen part hangos nem lett, mivel mindenki szája tele volt, de zsúfolt igen. Lángosfaltával pedig épp úgy néptelenedett el a part, ahogyan lángosfogtával megtelt.

A szezonnyitó kör utolsó állomása idén a tanösvény volt. A motorokat lerakták a parkolóban, majd harmincan kilencven felé vették az irányt. A csapat egyik fele a fűben heverészet nyugodalmasan emésztve a lángost, a másik a tó körül lézengett kacsákat etetve maradék szendviccsel és az abból nyert salátával, amíg Olivia, Robert, Kate, Dan és a többiek az ösvényt járták be.

Dan és Lucas bevágódott az első madármegfigyelő helyre. Hoztak távcsövet és bár a kora tavasz még nem ígért gyurgyalagot és jégmadarat, de azért reménykedtek benne, hogy valami csak akad a lencse végére.

Mia és Kate képes szitakötő naplóval érkezett azzal az elhatározással, hogy idén beazonosítják az ártéren fellelhető összes fajtát.

Olivia és Robert az ösvény végén lévő padon ült le a magas nádas rejtekében.

  • Szuper nap volt. – törte meg a csendet Olivia – Végül csak kisütött a nap is. A reggeli cidrinél még kicsit izgultam, de jó kis gurulás kerekedett belőle. Úgy láttam, hogy mindenki jól érezte magát. De a legjobban annak örülök, hogy újra eljöttél.
  • Nem hagynám ki semmi pénzért. – felelte Robert – Tudom, nem vagyok a legjobb barát. Nem hívlak, nem kereslek, de mindig velem vagy Oliv. Többet gondolok rád, mint azt sejtenéd és több bajtól óvtál már meg, mint azt gondolnád. Fontos vagy nekem…
  • És mindig számíthatok rád.
  • Igen.
  • Kate-nek van egy terve. Elhatározta, hogy zöldség-gyümölcs termesztésre bírja Mondd Meg City lakóit.
  • Klímaszorongás?
  • Az. De jogos. Volt mostanában pár negatív személyes élménye, aztán elkezdett utána olvasni a témának. Igaza van, megértem.
  • Mi a terv?
  • Szeretne egy motoros felvonulást szervezni, amivel felhívja az emberek figyelmét egyrészt arra, hogy van baj, másrészt arra, hogy már egy kis veteményessel is milyen sokat lehet tenni nem csak a Földért, de önmagunkért is. Képzeld, ő is kertészkedni kezdett. Felparcellázta anya féltett gyepszőnyegét és vetett borsót, répát, retket, meg még egy csomó féle zöldséget. Nem is tudom követni. A konyhaablak is tele van palántákkal. Minden reggel korán felkel, meglocsolja a kis növénykéit, beszél hozzájuk, azok meg olyan büszkén bújnak ki a földből és nyújtózkodnak apró leveleikkel az ég felé, mintha értenék Kate dicsérő szavait.
  • Gondolom, megszervezed neki.
  • Persze, hogy megszervezem.
  • Persze, hogy segítek.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A zoknis lány

15. rész

A következő heteket tervezés, szervezés és nagy jövés-menés követte az 50-esek klubjában. A falitábla megtelt ötlet cetlikkel, az agykerekek nem szorultak olajozásra, sziporkázott a banda.

  • Emlékeztek még az éjszakai túránkra? – nevetett fel egyszer csak Dan a semmiből.
  • Lehet azt elfelejteni? – fogta a fejét Olivia – Valahányszor eszembe jut, még az emlékétől is lefagynak a lábujjaim.
  • A „zoknis lány”! – emlékezett vissza Mia.

Hirtelen jött ötlet volt. Egy februári délután épp készült a csapat szétunni magát, amikor Lucas a netet böngészve ráakadt egy ígéretesnek ígérkező programra: éjszakai teljesítménytúra, 45 km. „Kicsit meredek, de egyszer élünk!” – gondolták. Rick mamája csomagolt egy regiment szendvicset, főzött egy kondérnyi teát, és ahogy a klubba érkeztek, úgy is indultak el este a túrára. Gyakorlatilag felkészületlenül. Azt sem tudták, mit takar az, hogy teljesítménytúra. Gondolták túl kell élni, le kell gyalogolni azt a 45 km-t és kész. Hát nem.

A teljesítménytúra szintidős, ami azt jelenti, hogy 4,5 perc alatt kellett volna megtenniük egy kilométert ahhoz, hogy a kiírt időintervallum alatt, tájékozódjanak, megtalálják és bejárják az összes állomást, begyűjtsék mind a 10 pecsétet és célba érjenek. Eleve halott ügy volt, mivel Olivián kívül a társaság többi tagja csak akkor futott, ha kergették. Persze mindez nem szeghette kedvüket. Fogták a térképet, a zseblámpákat és nekiindultak.

Olivia csini csizmája totál alkalmatlan volt a terepre. A bukdácsolás volt a kisebb baja, de az első 5 km-en úgy feltörte a sarkát a csizma, hogy le kellett vennie.

  • Visszaforduljunk? – kérdezte Abigail.
  • Nem, dehogy. Majd az első lehetőségnél letérünk a város felé. – válaszolt Olivia, akkor még nem sejtve, hogy mindez további 30 km után fog csak elérkezni.

Lekönyörögte a fiúk lábáról a zoknikat, amiket azok hősiesen át is adtak, majd kajás zacsiból és a begyűjtött zoknikból hirtelen eszkábált mokaszinjában folytatta az utat. A köves talaj nem könnyítette meg a dolgát, sem az, hogy iránytű híján a térkép nem sokat ért a sötétben, így gyakorlatilag fogalmuk sem volt arról, hogy merre találják az állomásokat és a kiutat. A többi csapat zseblámpája volt az éjjeli lidércük. Azokat követve jutottak egyik helyről a másikra.

Olivia attrakciója hatalmas sikert aratott. Igazi világszám lett. Egy-két óra elteltével, néhány állomás bevétele és más csapatokkal való találkozás után, már messziről kiabáltak és mutogattak rá, hogy: „ott jön a zoknis lány!” A katasztrófa turistásabb fajta még le is fényképezte Olivia lábbelijét, természetesen hozzájárulás kérésével és az engedély megszerzésével. Bár soha nem gondolta volna hogy az lesz, sem azt, hogy így, de Olivia híres lett.

Az utolsó kilométereken a biztonság kedvéért még be is havazott, a zacsik kiszakadtak, és mire vissza tudtak botorkálni a laza 35 km után a kiindulási pontra, Olivia lábujjai pálcikákra fagytak.

  • Nézd Oliv, mit hoztunk össze! – szakította félbe a fagyos, bár mókás emlékezést a klubba berobbanó Abigail – Mia-val és Mason-nal összeállítottunk egy 50-es erdei kalauzt. – adta át büszkén Abigail a kezében lévő füzetet Olivia-nak.
  • És képzeljétek, – szúrta közbe Mason, miközben kiosztott mindenkinek egyet-egyet a füzetből – amikor mentünk kinyomtatni a Copy Centerbe, az üzlet előtt ott álldogált egy póniló, a hátán Rick kissé bolond szomszédjának a fiával. Mondd Meg City közepén. Elég furi látvány volt.
  • Nagyon sokat dolgoztunk vele. – tért vissza a témához Abigail – Szerintem szuper lett, de mondjátok, hogy ha valamit szerintetek még javítani kellene rajta.
  • Abigail ötlete volt. – csatlakozott be a beszélgetésbe Mia – A füzetet a vezetett túrákra készítettük. Így akik részt vesznek a kiránduláson, otthon átolvashatják újra, vagy amikor legközelebb elmennek egy útra, magukkal is vihetik, és ennek segítségével felfedezhetik egyedül is újra a természetet. Elvégre nem várhatjuk el tőlük, hogy egyből mindent megjegyezzenek. Senki feje sem káptalan.

Olivia-nak és a klub minden tagjának nagyon tetszett a három barát munkája. A kis füzet rajzokkal, fényképekkel, 50 érdekességet fogalt magába a hazai, de leginkább Mondd Meg City közelében lévő erdők élővilágából. A kis tájékoztatóból meg lehetett tudni, milyen egy vaddisznó, a mezei nyúl, a róka, a borz és az őz lábnyoma. Szerepeltek benne a legismertebb ehető piros bogyós termések: a som, a csipkebogyó és a galagonya. Még egy szuper som lekvár recept is belekerült az ehető- és gyógynövények bemutatását és felhasználhatóságát bemutató rész, a zsálya, a csalán, a mezei sóska, a pásztortáska, a lándzsás útifű, a mezei katáng és a közönséges cickafark mellé. Mia nyomán szabadon, természetesen nem hiányozhattak belőle a fák, és azok ölelgetésének jótékony hatásai sem.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Megélni minden egyes lépést

14. rész

  • És most, hogy természet facilitátor lettél, mi a terved Oliv? – érdeklődött Mia.
  • Mi, mi?! – vágott közbe Kate – Megmenti a világot! – húzta ki magát, büszkén tekintve nővérére.
  • Dehogy akarom megmenteni a világot! – nevetett Olivia – Vagyis nem egészen úgy, ahogyan azt te elképzeled Kate. – húzta magához kedvesen kishúgát – Tudod Kate, ha azzá válsz, aminek a lehetősége ott él benned, tudatosabb vagy és megvalósítod az igazi énedet, nem azt, amit kitalálsz, hogy milyen menő lenne, vagy hogy milyen sok pénzt kereshetsz vele, hanem azt, ami ott él a szívedben és rajtad keresztül szeretne megvalósulni, már sokat tettél a világért. Mert attól leszel kiegyensúlyozott és boldog, hogy azzal foglalkozol, amit szeretsz. A világnak pedig jó kedélyű, felelősségteljes, szerető szívű és vidám emberekre van szüksége. Azzal fogod megmenteni, de legalábbis jobb hellyé tenni a világot, ha te is jól érzed magad benne.
  • Én itt érzem jól magam köztetek. – ölelte át nővérét Kate. Kate-t mindenki szerette a klubban. Cserfes volt, vidám, tele ötletekkel és tettrekészséggel. Amíg kicsi volt, hol Rick, hol Logan labdázott vele, Lucast kenterbe verte bújócskában, Dan-t pedig memoriban. Mióta iskolás lett, leginkább Mia és Abigail társaságát keresi, hogy minél többet megtudjon tőlük a természetről és a környezetvédelemről.
  • Arra gondoltam, hogy kibővíteném a klub tevékenységét, vagy felvennénk egy új programot, ezt még kitaláljuk. – folytatta válaszát Olivia Mia kérdésére – A környezetvédelmi akciók és a robogós túrák mellett szervezhetnénk olyan kirándulásokat, ami segítene visszatalálni az embereknek a természethez, összekapcsolódni a természetes élőhelyével. Segítene ráébredni és megérezni, hogy mi nem a természet fölött álló lények vagyunk, nem valakik, akik azt csinálnak, amit akarnak a természettel, mert az úgysincs ránk hatással. Az emberek megtapasztalhatnák a kirándulások alkalmával, hogy milyen szoros az összefüggés a természettel való kapcsolatunk és a testi-lelki egészségünk között.
  • Szuper a lelkesedésed, de ezt mégis hogyan akarod elérni, Oliv? – kérdezte Logan.
  • Emlékeztek, amikor az ártéri tanösvényen a fákat ölelgettük?
  • Jaja, bio töltő! – vigyorgott Rick.
  • Igen, ez az! – mutatott rá Olivia – Rákapcsolódunk a természetre újra, még hozzá úgy, hogy mind hozzá tesszük azt, ami mi magunk vagyunk. Mason megmutathatná az erdő avatatlan szem számára láthatatlan, mégis valódi élővilágát. Megtaníthatná az embereknek a nyomolvasáson keresztül, hogy az erdő az állatok otthona. Ott vannak, léteznek és a mi jelenlétünk hat rájuk még akkor is, hogyha egy kirándulás alkalmával nem találkozunk közvetlenül velük. Mia, te szinte mindent tudsz a növényekről. Ölelgetünk fákat, megtanuljuk melyik bogyó ehető. Rick és Abigail megmutathatja, hogyan tudjuk olyan érintetlenül hagyni egy-egy kirándulás után a természetet, ahogyan azt találtuk. Dan és Lucas a túratervezés nagymesterei. Én pedig segítek meglátni a fényt, a szépet és az alkotás által eggyé válni a természettel. – emelte fel a fényképezőgépét Olivia.
  • És akinek nincs ilyen csúcs masinája? – kérdezte Dan.
  • Okos telefonja ma már mindenkinek van. El sem hinnéd, milyen képeket lehet vele lőni!
  • Mekkora távokat tervezel? – érdeklődött Lucas.
  • Kicsiket, rövidet. Nem az lenne a lényeg, hogy végig rohanjunk a tájon és fel tudjuk rakni a dicsőségfalra, hogy hány kilométert gyalogoltunk milyen rövid idő alatt, hanem az, hogy megéljünk minden egyes lépést. Lássuk meg, ami körülöttünk van.
  • Erre egy állandó hely nem lenne jobb? – folytatta a beszélgetést Lucas – Én szívesen kitalálok mindig valami új úti célt, de szerintem, ha találnánk egy olyan helyet, amit könnyedén meg lehet közelíteni, de mégis csendes, amire fel tudunk építeni egy programot, ami kicsit elvarázsolt, megragadja az embereket és szívesen térnek oda vissza, az egy ilyen programnak jobb lenne.
  • Remek ötlet! – helyeseltek egyetértésben mindannyian.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Az ember nem létezhet természet nélkül

13. rész

Nyár elején Olivia sikeres érettségi vizsgát tett, biológiából és földrajzból emelt szinten. Az érettségit követő ősszel beiratkozott a természet facilitátor képzésre, ahol mire tavasszal levizsgázott, nagyon sok olyan érdekes dolgot tudott és tanult meg, amit eddig csak érzett vagy sejtett, amikor az 50-esek klubjával kirándulni mentek, Miával fákat ölelgettek, vagy épp Phoebe-vel az erdőben futott.

A természet vígan megvan az ember nélkül, de az ember nem létezhet a természet nélkül. Azon túl, hogy a fák által kibocsátott oxigén nélkülözhetetlen az ember számára az életben maradáshoz, van egy fajta láthatatlan kötelék is az ember és a természet között. Ezt a kapcsolatot már igen régen elfelejtettük, mégis ott van, él, és tudat alatt hat ránk.

Az ember mélyen és elválaszthatatlanul illeszkedik a természetbe. Egy világszintű anyagkörforgás és energiaáramlás részei vagyunk. Még a bioritmusainkat is a természet változásai határozzák meg. Alvási ritmusunkra hatással vannak a holdfázisok, nyugtalanabbul alszunk, és többet álmodunk telihold vagy újhold idején. A közérzetünkre és az egészségi állapotunkra, pedig az időjárás változása nyomja rá egyik vagy másik nap a bélyegét. Feszültebbek leszünk szeles idő előtt, fejfájást okozhat egy meleg front, Kate régi óvó nénije pedig a gyerekek viselkedéséből tudta előre, mikor érkezik a hidegfront. „Olyanok, mint egy felbolydult hangyaboly.” – mondogatta a nagyobb lehűlések előtt.

Az ember szívének, lelkének és egészségének jólléte szoros összefüggésben van azzal, hogyan érzi magát a Föld. Minden eldobott papírzsebkendő számít.

A természettől való elhatárolódás, az hogy az ember azt hiszi, bármit megtehet a környezetével, kizsákmányolhatja, tönkre teheti minden következmény nélkül, csak a saját hasznára gondolva, az egyik, hanem a fő oka a klímaválságnak. De nem csak a bolygónk betegeskedésének, hanem a társadalom és az emberek lelki zavarainak, egészségének romlásának, az immunrendszer gyengülésének és annak, hogy olyan betegségek ütik fel a fejüket, amivel szemben az ember és az orvos társadalom jó szerivel tehetetlen.

Ha mindezt nem is mondjuk ki, de érezzük. Napjában jelennek meg aggasztó hírek a levegő, a vizek szennyezettségéről, a műanyaghulladékok felhalmozódásáról, a tengerbe dobált pet palackok miatt elhullott, műanyag zsinegekbe akadt állatokról, erdőtüzekről, az élővilág károsodásáról. Mára alig akad olyan ország, terület vagy ember a földön, akit ne érintene személy szerint ez a probléma. A helyzettel szembeni tehetetlenség érzése pedig szorongást okoz bennünk. Bizonytalanná válik a jövőképünk, meginog a biztonságérzetünk. A reggeli csúcsban pöfögő autók látványától, az erdei ösvényeken széthagyott szeméttől, az emberi nemtörődömség gondolatától még az életkedvünk is elmegy.

Nagyon fontos tudatosítani magunkban, hogy az ember nem természettől külön álló valami, hanem egy vele. Ha a természet nincs jól, mi sem lehetünk jól. Fulladni fogunk a szmogban, elfogy az ivóvíz, a szennyezett talaj megmérgezi a növényeinket, az állatokat, az embereket.

Fontos, hogy újra tudatos kapcsolatunk legyen a természettel, közelebb kerüljünk hozzá, megvédjük és meggyógyítsuk. Itt az ideje, hogy mi tegyünk valamit a Földért! És ebben minden apróság számít. Minden apró lépés, amit ezért teszünk, hatalmas jelentőséggel bír. Nincs olyan, hogy túl kevés, vagy lényegtelen, hiszen nem vagyunk egyedül, és a sok kicsi idővel összeadódik és megsokasodik.

Már most számos egyéni, csoportos vagy olyan szervezeti megmozdulás van, amihez csatlakozni lehet, vagy amitől, akiktől elleshetjük azt, hogy hogyan tehetjük mi könnyebbé a Föld számára azt a terhet, amit mi emberek raktunk és rakunk rá nap, mint nap. Meg kell látnunk, hogy a legapróbb élőlényektől, a legnagyobb esőerdőkig, nemzeti parkokig, minden fontos. Meg kell látnunk, hogy a legapróbb tettektől, a legnagyobb szervezeti megmozdulásokig minden cselekedet számít.

Alapértelmezett
Egyéb kategória

Tavaszra várva

13. rész

Az illegális hulladéklerakók lefülelése után számtalan környezetvédelmi akciót tervezett és valósított meg az 50-esek klubjának csapata. Minden tavasszal faültetéssel kezdték a szezont a parkban, és minden ősszel szezonzárás után megszabadították a kirándulóösvényeket az emberek nyomaitól. A fiatalok lelkesedése tiszta, élhető és zöld várossá tette Mondd Meg City-t.

Hideg szelek fújtak, a tél még messze nem múlt el, az eső is esett, de Olivia már ment. Derűje és kiegyensúlyozott lelkiállapota megóvása érdekében igyekezett elkerülni a parkolt motor szindrómát, mely, mint tudjuk motorosra nézve igen veszélyes. Egyes motorosoknál súlyos depressziót, vagy kiégést okozhat. Olivia nem szeretett volna az „egyes motorosok” közé tartozni, ezért amikor csak kibírt csikarni magából az udvari hőmérő néhány plusz fokot, kiállt a garázsból és ment. Céltalanul. Csak keringett körbe-körbe Mondd Meg City utcáin.

Nézte az embereket, a házakat, az alvó kerteket, az üres játszótereket. Csak ment, és a tavaszt várta, mely Phoebe szerint megállíthatatlanul közeledett. Vedlett. Napjában kétszer söpört össze Olivia egy-egy adag kiskutyányi szőrt a nappali padlójáról.

  • Kár, hogy nem lehet újrahasznosítani – jegyezte meg ilyenkor Kate, aki második osztályosként már igen jól tudott olvasni, és számtalan gondolatot tett magáévá a témában édesanyja, Judith, félig-meddig örömére.

Kate mellett kész rémálom volt a takarítás. Judith valahányszor a ház tisztogatására és lomtalanítására adta a fejét, Kate annyiszor sertepertélt kérlelhetetlenül körülötte, és szelektálta újra a már amúgy is szelektíven gyűjtött szemetet „Ez még jó lesz valamire!” csatakiáltással. Ezért Judit végül kénytelen volt szabadságot kivenni, és olyankor lerendezni a nagytakarítást, amikor Kate iskolában volt.

Nem durván esett az eső, csak úgy szitált. Szürke volt még minden. A nedves föld szaga megtöltötte Olivia orrát, szívét, lelkét. Kesztyűjével letörölte bukósisakja plexijéről az esőcseppeket és igyekezett olyan tempót belőni, aminél a plexi már nem párásodik, ő pedig még nem fagy rá a robogójára.

Jó érzéssel vacogta be a járgányát a garázsba. Az előszobában átbukdácsolt a mindig a leglehetetlenebb helyeken szundikáló Phoebe-n, majd kihámozta magát a ruharengetegből. Úgy döntött, a lelki feltöltődést egy nagy kád forró vizes habfürdővel teszi teljessé.

Az 50-esek klubjának tavaszi programjait tervezgette fejben. Arra gondolt, hogy egy csapatépítő bogrács partival nyitják a szezont – Rick papája fantasztikusan tudott főzni –, számba veszik az aktív tagokat, összeírják a kívánságokat és az ötleteket, végül pedig megtervezik az első gurulást.

„Kellene valami klassz kis projekt is” – morfondírozott Olivia. Valami olyanra gondolt, ami hasznos is. Ami kicsit tudatosabban és még szorosabbra fűzi a klub tagjainak a kapcsolatát a természettel. Ebben a pillanatban Kate robbant be a fürdőszobába, Olivia gondolataiba, aurájába és nyugi perceibe mit sem törődve tapintatlanságával.

„Fel kell szerelnem egy riasztórendszert, vagy egy hevederzárat” – bosszankodott Olivia, miközben önmagára nyugalmat, arcára pedig mosolyt erőltetett.

  • Ezt nézd Olivia! – mutogatott Kate nagy lelkesen a kezében lévő tablet kijelzőjére – Ezt a tanfolyamot neked találták ki!
  • Kate, érettségire készülök. Rémlik?! – hárított élből Olivia – Bőven van mit tanulnom, semmi kedvem tanfolyamra járni.
  • De Oliv! Mondom, hogy ezt neked találták ki. Természet facilitátor, bár mondjuk, azt sem tudom, mi az a facilitátor, de azt írja, hogy „képzésünk neked szól, ha csoportokat és túrákat vezetsz, és szeretnéd az emberek természettel való kapcsolatát jobbá tenni.”
  • A facilitátor egy olyan személy, aki segíti egy csoport szellemi munkáját. Na, nem a túlvilágon, hanem gondolati síkon. Egy olyan szakértő, aki képes elősegíteni a problémamegoldást és a döntéshozatalt, hozzájárul a hatékony csoportmunkához. – magyarázta Olivia, miközben a tabletért nyúlt – Mutasd!
  • Hogyisne! – csattant fel Kate – Még a végén beleejtenéd a vízbe, mint legutóbb a telefonod. – azzal sarkon fordult és úgy viharzott ki is a fürdőszobából, ahogy bejött.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A szabadság ára

12. rész

Újra volt benne élet, tanulmányi eredménye javult, reggelente pedig futni járt hű csatlósával a közeli kiserdőbe. Eggyé vált a felkelő nappal és az ébredő természettel, maguktól vitték lábai minden versenyen a cél felé.

Az 50-esek klubjához újabb fiatalok csatlakoztak a suliból. Menő lett robogósnak lenni, kultusz. Egy új trend, életstílus, mely ugyan felelősséggel és kötelezettséggel járt, de épp ez volt az alapja annak a szabadságnak is, amit a klub tagjainak adott. Együtt járták az utakat, a természetet, nem egyszer az Angels on the Road újra összeállt bandájával és az utakat továbbra is magányos farkasként koptató Robert McGinnis-el.

A méhecskehotel akció teret nyert és nagyon sok ember szemét felnyitotta. Mondd Meg City megrendezte a „méhecskebarát kert” versenyt, melyen évről évre egyre többen vettek részt. Hagyományossá vált a Nyári Motoros Felvonulás a Méhekért, Méz Fesztivál és Utca Bál is.

Judith a ház előtti kis kertjét rendezgette, melyben tavasszal apró fehér virágos cickafark és mézvirág, cakkos kék szirmú búzavirág és lila mécsvirág nyílott. A nyári orgona, a nevéhez hű évszakban, a sötét lilától a bordón át egészen a rózsaszínig virított, a bíborlevelű bugatölcsér, az apró halványlila virágot hozó levendula és a borsmenta mellett. Nyár végén, ősszel pedig piros méhbalzsam, citrom- és narancssárga szirmos kúpvirág valamint a szivárvány majd összes színében fellehető őszirózsa díszítette a méhecskebarát virágágyást. Judit épp egy, a levendulákon döngicsélő fehér fenekű, fekete-sárga csíkos posztméh szorgos munkáját csodálta, ahogyan az a gondosan a lábára dagasztott pollentasakot cűgölve a testén lévő apró szőrökre ragadt virágporral megrakva fáradhatatlanul szállt virágról virágra, amikor Abigail parkolt le a ház előtt, majd viharzott át az előkerten lélekszakadva.

  • Szép napot Judith néni! Gyönyörűek a virágai. – köszönt oda futtában illedelmesen, miközben szinte ajtóstul rontva a házba bekiabált a lányoknak – Akció van Oliv, hozd a gépedet is! Rick az erdőben illegálisan lerakott szemetet talált, de nem akármilyet és nem keveset! El sem hinnéd, mi minden van ott! Logan-ék is elindultak már!

A következő pillanatban nyílt a garázsajtó és két bukósisakos lány hajtott ki rajta egy gyöngyházfényű fehér robogón. A sofőrnek kék, rakoncátlan tincsek, utasának hosszú, egyenes barna copf lógott ki a sisakja alól.

  • Majd jövünk, anya! – kiáltotta Olivia és Kate kórusban, miközben Abigail után fordultak.

Judith arcán egy könnycsepp gördült végig, az öröm könnye volt az. Nem is törölte le, hagyta, hadd menjen útjára, miközben hálás szívvel fordította tekintetét az ég felé:

  • Tudom, hogy te vigyázol rájuk, James.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Egy kecskét?

9. rész

Hosszú, csendes tél után gyorsan, gurulásokkal telve múlt el a tavasz is, mire az 50-esek klubjának legnagyobb örömére beköszöntött a nyár, és vele a nyári szünet is. Olivia reggeli hangulatának megfelelően kócosra szárított haját feje búbján hatalmas kék, csillámos krokodil csattal tűzte fel. Kedvenc, már kicsit megfakult, megszürkült, kinyúlt, Guns’n’Roses-os pólójában, bokánál feltűrt fekete bőrnadrágban, sportcipőben ült az asztal tetején. Körülötte térképek, útikönyvek. A többiekre várt.

  • Nem kellene. – szólalt meg egy vidám, élcelődő, meglepően kellemes, férfias, de mégis fiatal hang az ajtóban.
  • Akkor ne vidd! – felelt Olivia fel sem pillantva a térképből.
  • Kié ez a seggrakéta? James Jones lánya tuti nem ilyenen tolja, minimum egy 600-as Shadow van alatta. – élcelődött tovább az idegen.

Olivia lerakta a térképet, felállt, karba font karral végigmérte a talpig motoros bőrbe öltözött szőke, kék szemű, vámpír szemfogakkal megáldott, kissé kerek fejű, fitos orrú, amúgy egész jóképű, de már első ránézésre is elég öntelt, 20 év körüli pasit.

“Térdein a koptatók karcosak, kabátján elmaszatolódott bogárkolónia, avagy gyorsasági hullajelölt.” – állapította meg magában. Már épp szóra nyitotta volna a száját, hogy valami kamaszos övalatti szóáradattal viszonozza a jövevény kedvesnek nem mondható belépőjét, amikor Rick-ék kissé bolond szomszédja lépett be a klubba.

  • Egy kecskét? Kér valaki egy kecskét? – kérdezte karjában a fehér szőrű, sárga gömbszemű, apró szakállas jószággal. A szomszéd lábán koszos strandpapucs, ruhája soha nem látott vizet, csak ha esett, de a pasi sem volt jóban a szappannal. Fogai mesebelien festettek: hol volt, hol nem volt. Apró barna szeme elveszett kosztól sötétlő, eredetileg sem fehér arcán. – Nagyon szép állat. – folytatta zavar nélkül a kofáskodást – Nézzétek csak meg! – forgolódott, hogy minden oldalról szemügyre lehessen venni a kezében rostokoló emlőst – Bio fűnyíró, bokorirtó és fapusztító. Mindent elfogyaszt, a mindent is! Látják a papucsom? – emelgette jobbját, melyen lévő talpvédő alkalmatosságból valóban hiányzott egy kecske harapásnyi – Nem? Nem kéritek? Ha nem, hát nem. – fordult sarkon választ sem várva és ahogy jött, úgy ment is.

Olivia és az idegen tátott szájjal nézett az ajtóra, nem hittek a szemüknek. Talán nem is volt valódi. “Ez csak mátrix”– gondolta a lány és visszaült az asztal tetejére saját gondolatai mellé, mit sem törődve a kecskés emberrel vagy épp az idegennel, aki még mindig ott állt mellette.

Andew McGinnis volt a második a sorban, közvetlenül James Jones mögött haladt. Jó barátok voltak már a gimi óta. Andrew még fiatalon költözött el Mondd Meg Cityből, ezért ritkán találkoztak, de a barátságuk nem fakult meg. Együtt tették meg az első és az utolsó kilométereket is. Fia, Robert a sebességre esküdött. Ahogy látta emelkedni a számlálón a számokat, úgy fakult meg körülötte a táj és szívében a fájdalom. Van, ami nem múlik, amit nem lehet elfelejteni soha, csak meg lehet tanulni vele együtt élni.

  • Gyertek gyorsan! Ezt látnotok kell! Olivia, hozd a fényképezőgépedet is! Valamit tennünk kell! – robbant be a klubba Abigail és Rick.

A kecskés ember, máshoz nem értvén, növényeket termesztett, állatokat és méheket tartott. Sírva ült a kaptársor mellett a földön, körülötte ezerszám hevertek a tetemek.

  • Ki tette ezt? – kérdezte Olivia.
  • Az emberiség – felelte Rick dühösen. – Már vagy 15 éve hallani a hírekben a tömeges elhullásokról. Először az Egyesült Államokban, aztán Németországban, majd Franciaországban, később Európa szerte és most már az egész világon, úgy látszik hozzánk is elért. A méhek pusztulásának három fő oka van: virágzó növények hiánya, a rovarok számára mérgező növényvédő szerek használata, és csak a harmadik a sorban a méhek betegsége, amit propolisszal képesek lennének legyőzni. A nagyüzemi mezőgazdálkodás ellen, amely miatt egyre kevesebb a vadvirágokkal borított mező, és a növényvédő szerekkel szemben azonban tehetetlenek.
  • Sajnos az emberiség és a természet közötti szoros kapcsolat mára szinte teljesen feledésbe merült. – folytatta Abigail – Hiába emlékeztet minket a Föld árvizekkel, földrengésekkel, viharokkal, hogy tetteink hatással vannak rá, már túl önzőek lettünk, csak a profit és az egyéni nyereség a cél.
  • Valamit tennünk kell – morogta Olivia az orra alatt, miközben képbe zárta a Föld, a méhek és a kecskés ember fájdalmát.

Valahányszor fényképezőgépet vett a kezébe, megváltozott. Az energiája, a kisugárzása, az arcvonásai. A keresőn át egy más világba került, befelé figyelt. Egyensúlyt talált a kint és a bent, az akkor és a most között, ellazult, megszűnt körülötte a világ minden zajával és bajával együtt, csak a pillanat maradt, és a cél: megmutatni azt, amire már nincsenek szavak.

Alapértelmezett
Gondolatok

A fák hősei

A természet vígan megél az ember nélkül, de vajon az ember is képes lenne az életbenmaradásra a természet nélkül? Ha felteszi nekünk valaki ezt a kérdést, gondolkodás nélkül tudjuk a választ. Mégis milyen rég elfelejtettünk már hálásak lenni a természetnek azért, hogy biztosítja számunkra a létezésünkhöz szükséges feltételeket legyen az az ivóvíz, a termőföld, a tiszta levegő, vagy épp egy szívet-lelket gyönyörködtető táj. Ehelyett kizsákmányoljuk, teleszemeteljük, önző mód rendeljük magunk alá a minél nagyobb és nagyobb haszonért. Igen, mi: az emberiség.

A klímaválság napi szinten érezteti hatását, de nem csak a légköri viszonyok változása, az évszakok és az időjárás febolydulása, a pusztító tüzek, az aszályos időszakok vagy épp a mediterrán vidékeket sulytó havazás, hanem belső egyensúlyunk felborulása által is. Feszültek vagyunk, nyugtalanul alszunk, szorongással tölt el minket az egyre növekvő ipar, a gomba mód növekvő lakóparkok látványa, az élemiszerválság gondolata, az egyre csökkenő természetes területek száma.

Amikor hétvégén kiszabadulunk otthonról egy kis nyugalomra és friss levegőre vágyva, a közeli kiserdő vagy folyópart már inkább hasonlít egy zsúfolt plázához a rajta fellelhető embermennyiség viszonylatában, mint egy kellemes kirándulóhelyhez.

Itt az ideje, hogy megálljunk és megkérdezzük, miért tesszük azt, amit teszünk, mi nekünk ebben a jó? Egy családi vagy társadalmi elvárást teljesítünk vagy a saját életünket éljük? Itt az ideje, hogy megálljunk és megkérdezzük, mit adunk mi a világnak? Mi árad belőlünk a környezetünkre: megelégedettség, nyugalom, boldogság vagy feszültség, panasz és örök elégedetlenség? Itt az ideje, hogy megálljunk és észrevegyük, hogy a természettől való elszakadásunk által az élettől szakadtunk el. Itt az ideje, hogy lelassítsunk, és megkérdezzük: mit adhatok én a természetnek?

Reggel 9 órára beszéltük meg a találkozót. Szinte egyszerre értünk oda. Nem volt meleg. Más esetben fel sem ülök 10 fok alatt a robogómra, ma – 1 fokkal fogadott a reggel, mégis nekiindultam.

Évek teltek el az utolsó találkozásunk óta. Mondanám, hogy semmit sem változtunk, de nem lettünk fiatalabbak. A felkérést, hogy örökítsem meg, ahogy egy majd 100 éves fa gyógyításába kezdenek, örömmel vállaltam. Ingyen, szívből érezve, hogy ez mennyire fontos. Most épp ezt adhatom én a természetnek: megmutatom.

Nyugisan kipakoltak, elsétálgattak fel, s alá. “Ezeket sem a «gyerünk, hajrá» fogja elvinni.” – gondoltam magamban. Eleinte még kicsit feszülten nézegettem az órám, tudván hogy délután ügyeletes leszek és vissza kell még érnem szigeten innen, folyón át. Céges telefonnal a zsebemben, időnként egy-két hívást fogadva majd üzenetet váltva intéztem a home office ma délelőttre eső részét Leányfalun, a Duna parton, miközben akarva akaratlanul rám ragadt a fiúkból és a környezetből áradó nyugalom.

A fák ágai békésen meredtek az égre, odvaikban madarak igazgatták fészkeiket. A kötelek, a táskák, a szükséges eszközök előkerültek az autókból, fel-felbőgtek a motoros láncfűrészek. A hosszas előkészület után a mászás következett eszméletlen magasságba. A száraz ágak recsegve törtek, s hulltak alá. A beteg részek orvosi pontossággal kerültek eltávolításra szeretőn ápolva a csonkot, és remélve, hogy így a fa, terhét elengedve, könnyedén hozhat új hajtásokat, és élhet még, ha nem is 100, de jó pár évet.

A délután érkező mókusról sajnos lemaradtam, ahogy a kompról is. Bár ezerszer megtettem már ezt az utat, ma mégis sikerült rossz irányba kanyarodva pont akkora kerülőt tennem, hogy már csak pá-t inthessek. “Így kellett lennie.” – jött spontán a gondolat, majd az érzés, hogy milyen egyszerűvé is teszi a dolgokat az elfogadás.

Leültem a padra, élveztem a napsütést, magamba szívtam a Duna illatát, s békés szívvel vártam a kompfordultát. A víz tiszta volt, még látszott a hajótest a hullámok alatt. A halk nyöszörgéssel partot érő komp nemcsak az innenső oldalra hozott vissza, hanem egy rohanóbb világba is. A főút forgalmasan keresztezte utam, csak a piros lámpák parancsoltak az autóknak megálljt. Alig 10 percet késtem.

Munka után Évivel, már itthon, a képeket bújtuk, válogattuk, miközben záporoztak belőle a kérdések: Kik voltak ezek? Hogy hívják őket? Mit csináltak? Majd a beszélgetés végén, a képekről is áttetsző közel sem irodai munka kaliberű fáradhatatlan erőfeszítés láttán megjegyezte: “Anya, ők igazi hősök!”

H arbor&gardenhttps://www.facebook.com/harborandgarden: Krammerhofer Herbert, és Siskó Manó, valamint a Gerilla arbor: Zsolt Kiss, és ifjabb Kiss Zsolt. A fák hősei.

Fotó: Jarabin Kinga

Alapértelmezett