Az 50-esek klubja, Mesék

Az ember nem létezhet természet nélkül

14. rész

Nyár elején Olivia sikeres érettségi vizsgát tett, biológiából és földrajzból emelt szinten. Az érettségit követő ősszel beiratkozott a természet facilitátor képzésre, ahol mire tavasszal levizsgázott, nagyon sok olyan érdekes dolgot tudott és tanult meg, amit eddig csak érzett vagy sejtett, amikor az 50-esek klubjával kirándulni mentek, Miával fákat ölelgettek, vagy épp Phoebe-vel az erdőben futott.

A természet vígan megvan az ember nélkül, de az ember nem létezhet a természet nélkül. Azon túl, hogy a fák által kibocsátott oxigén nélkülözhetetlen az ember számára az életben maradáshoz, van egy fajta láthatatlan kötelék is az ember és a természet között. Ezt a kapcsolatot már igen régen elfelejtettük, mégis ott van, él, és tudat alatt hat ránk.

Az ember mélyen és elválaszthatatlanul illeszkedik a természetbe. Egy világszintű anyagkörforgás és energiaáramlás részei vagyunk. Még a bioritmusainkat is a természet változásai határozzák meg. Alvási ritmusunkra hatással vannak a holdfázisok, nyugtalanabbul alszunk, és többet álmodunk telihold vagy újhold idején. A közérzetünkre és az egészségi állapotunkra, pedig az időjárás változása nyomja rá egyik vagy másik nap a bélyegét. Feszültebbek leszünk szeles idő előtt, fejfájást okozhat egy meleg front, Kate régi óvó nénije pedig a gyerekek viselkedéséből tudta előre, mikor érkezik a hidegfront. „Olyanok, mint egy felbolydult hangyaboly.” – mondogatta a nagyobb lehűlések előtt.

Az ember szívének, lelkének és egészségének jólléte szoros összefüggésben van azzal, hogyan érzi magát a Föld. Minden eldobott papírzsebkendő számít.

A természettől való elhatárolódás, az hogy az ember azt hiszi, bármit megtehet a környezetével, kizsákmányolhatja, tönkre teheti minden következmény nélkül, csak a saját hasznára gondolva, az egyik, hanem a fő oka a klímaválságnak. De nem csak a bolygónk betegeskedésének, hanem a társadalom és az emberek lelki zavarainak, egészségének romlásának, az immunrendszer gyengülésének és annak, hogy olyan betegségek ütik fel a fejüket, amivel szemben az ember és az orvos társadalom jó szerivel tehetetlen.

Ha mindezt nem is mondjuk ki, de érezzük. Napjában jelennek meg aggasztó hírek a levegő, a vizek szennyezettségéről, a műanyaghulladékok felhalmozódásáról, a tengerbe dobált pet palackok miatt elhullott, műanyag zsinegekbe akadt állatokról, erdőtüzekről, az élővilág károsodásáról. Mára alig akad olyan ország, terület vagy ember a földön, akit ne érintene személy szerint ez a probléma. A helyzettel szembeni tehetetlenség érzése pedig szorongást okoz bennünk. Bizonytalanná válik a jövőképünk, meginog a biztonságérzetünk. A reggeli csúcsban pöfögő autók látványától, az erdei ösvényeken széthagyott szeméttől, az emberi nemtörődömség gondolatától még az életkedvünk is elmegy.

Nagyon fontos tudatosítani magunkban, hogy az ember nem természettől külön álló valami, hanem egy vele. Ha a természet nincs jól, mi sem lehetünk jól. Fulladni fogunk a szmogban, elfogy az ivóvíz, a szennyezett talaj megmérgezi a növényeinket, az állatokat, az embereket.

Fontos, hogy újra tudatos kapcsolatunk legyen a természettel, közelebb kerüljünk hozzá, megvédjük és meggyógyítsuk. Itt az ideje, hogy mi tegyünk valamit a Földért! És ebben minden apróság számít. Minden apró lépés, amit ezért teszünk, hatalmas jelentőséggel bír. Nincs olyan, hogy túl kevés, vagy lényegtelen, hiszen nem vagyunk egyedül, és a sok kicsi idővel összeadódik és megsokasodik.

Már most számos egyéni, csoportos vagy olyan szervezeti megmozdulás van, amihez csatlakozni lehet, vagy amitől, akiktől elleshetjük azt, hogy hogyan tehetjük mi könnyebbé a Föld számára azt a terhet, amit mi emberek raktunk és rakunk rá nap, mint nap. Meg kell látnunk, hogy a legapróbb élőlényektől, a legnagyobb esőerdőkig, nemzeti parkokig, minden fontos. Meg kell látnunk, hogy a legapróbb tettektől, a legnagyobb szervezeti megmozdulásokig minden cselekedet számít.



Alapértelmezett
Egyéb kategória

Tavaszra várva

13. rész

Az illegális hulladéklerakók lefülelése után számtalan környezetvédelmi akciót tervezett és valósított meg az 50-esek klubjának csapata. Minden tavasszal faültetéssel kezdték a szezont a parkban, és minden ősszel szezonzárás után megszabadították a kirándulóösvényeket az emberek nyomaitól. A fiatalok lelkesedése tiszta, élhető és zöld várossá tette Mondd Meg City-t.

Hideg szelek fújtak, a tél még messze nem múlt el, az eső is esett, de Olivia már ment. Derűje és kiegyensúlyozott lelkiállapota megóvása érdekében igyekezett elkerülni a parkolt motor szindrómát, mely, mint tudjuk motorosra nézve igen veszélyes. Egyes motorosoknál súlyos depressziót, vagy kiégést okozhat. Olivia nem szeretett volna az „egyes motorosok” közé tartozni, ezért amikor csak kibírt csikarni magából az udvari hőmérő néhány plusz fokot, kiállt a garázsból és ment. Céltalanul. Csak keringett körbe-körbe Mondd Meg City utcáin.

Nézte az embereket, a házakat, az alvó kerteket, az üres játszótereket. Csak ment, és a tavaszt várta, mely Phoebe szerint megállíthatatlanul közeledett. Vedlett. Napjában kétszer söpört össze Olivia egy-egy adag kiskutyányi szőrt a nappali padlójáról.

  • Kár, hogy nem lehet újrahasznosítani – jegyezte meg ilyenkor Kate, aki második osztályosként már igen jól tudott olvasni, és számtalan gondolatot tett magáévá a témában édesanyja, Judith, félig-meddig örömére.

Kate mellett kész rémálom volt a takarítás. Judith valahányszor a ház tisztogatására és lomtalanítására adta a fejét, Kate annyiszor sertepertélt kérlelhetetlenül körülötte, és szelektálta újra a már amúgy is szelektíven gyűjtött szemetet „Ez még jó lesz valamire!” csatakiáltással. Ezért Judit végül kénytelen volt szabadságot kivenni, és olyankor lerendezni a nagytakarítást, amikor Kate iskolában volt.

Nem durván esett az eső, csak úgy szitált. Szürke volt még minden. A nedves föld szaga megtöltötte Olivia orrát, szívét, lelkét. Kesztyűjével letörölte bukósisakja plexijéről az esőcseppeket és igyekezett olyan tempót belőni, aminél a plexi már nem párásodik, ő pedig még nem fagy rá a robogójára.

Jó érzéssel vacogta be a járgányát a garázsba. Az előszobában átbukdácsolt a mindig a leglehetetlenebb helyeken szundikáló Phoebe-n, majd kihámozta magát a ruharengetegből. Úgy döntött, a lelki feltöltődést egy nagy kád forró vizes habfürdővel teszi teljessé.

Az 50-esek klubjának tavaszi programjait tervezgette fejben. Arra gondolt, hogy egy csapatépítő bogrács partival nyitják a szezont – Rick papája fantasztikusan tudott főzni –, számba veszik az aktív tagokat, összeírják a kívánságokat és az ötleteket, végül pedig megtervezik az első gurulást.

„Kellene valami klassz kis projekt is” – morfondírozott Olivia. Valami olyanra gondolt, ami hasznos is. Ami kicsit tudatosabban és még szorosabbra fűzi a klub tagjainak a kapcsolatát a természettel. Ebben a pillanatban Kate robbant be a fürdőszobába, Olivia gondolataiba, aurájába és nyugi perceibe mit sem törődve tapintatlanságával.

„Fel kell szerelnem egy riasztórendszert, vagy egy hevederzárat” – bosszankodott Olivia, miközben önmagára nyugalmat, arcára pedig mosolyt erőltetett.

  • Ezt nézd Olivia! – mutogatott Kate nagy lelkesen a kezében lévő tablet kijelzőjére – Ezt a tanfolyamot neked találták ki!
  • Kate, érettségire készülök. Rémlik?! – hárított élből Olivia – Bőven van mit tanulnom, semmi kedvem tanfolyamra járni.
  • De Oliv! Mondom, hogy ezt neked találták ki. Természet facilitátor, bár mondjuk, azt sem tudom, mi az a facilitátor, de azt írja, hogy „képzésünk neked szól, ha csoportokat és túrákat vezetsz, és szeretnéd az emberek természettel való kapcsolatát jobbá tenni.”
  • A facilitátor egy olyan személy, aki segíti egy csoport szellemi munkáját. Na, nem a túlvilágon, hanem gondolati síkon. Egy olyan szakértő, aki képes elősegíteni a problémamegoldást és a döntéshozatalt, hozzájárul a hatékony csoportmunkához. – magyarázta Olivia, miközben a tabletért nyúlt – Mutasd!
  • Hogyisne! – csattant fel Kate – Még a végén beleejtenéd a vízbe, mint legutóbb a telefonod. – azzal sarkon fordult és úgy viharzott ki is a fürdőszobából, ahogy bejött.


Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A szabadság ára

12. rész

Újra volt benne élet, tanulmányi eredménye javult, reggelente pedig futni járt hű csatlósával a közeli kiserdőbe. Eggyé vált a felkelő nappal és az ébredő természettel, maguktól vitték lábai minden versenyen a cél felé.

Az 50-esek klubjához újabb fiatalok csatlakoztak a suliból. Menő lett robogósnak lenni, kultusz. Egy új trend, életstílus, mely ugyan felelősséggel és kötelezettséggel járt, de épp ez volt az alapja annak a szabadságnak is, amit a klub tagjainak adott. Együtt járták az utakat, a természetet, nem egyszer az Angels on the Road újra összeállt bandájával és az utakat továbbra is magányos farkasként koptató Robert McGinnis-el.

A méhecskehotel akció teret nyert és nagyon sok ember szemét felnyitotta. Mondd Meg City megrendezte a „méhecskebarát kert” versenyt, melyen évről évre egyre többen vettek részt. Hagyományossá vált a Nyári Motoros Felvonulás a Méhekért, Méz Fesztivál és Utca Bál is.

Judith a ház előtti kis kertjét rendezgette, melyben tavasszal apró fehér virágos cickafark és mézvirág, cakkos kék szirmú búzavirág és lila mécsvirág nyílott. A nyári orgona, a nevéhez hű évszakban, a sötét lilától a bordón át egészen a rózsaszínig virított, a bíborlevelű bugatölcsér, az apró halványlila virágot hozó levendula és a borsmenta mellett. Nyár végén, ősszel pedig piros méhbalzsam, citrom- és narancssárga szirmos kúpvirág valamint a szivárvány majd összes színében fellehető őszirózsa díszítette a méhecskebarát virágágyást. Judit épp egy, a levendulákon döngicsélő fehér fenekű, fekete-sárga csíkos posztméh szorgos munkáját csodálta, ahogyan az a gondosan a lábára dagasztott pollentasakot cűgölve a testén lévő apró szőrökre ragadt virágporral megrakva fáradhatatlanul szállt virágról virágra, amikor Abigail parkolt le a ház előtt, majd viharzott át az előkerten lélekszakadva.

  • Szép napot Judith néni! Gyönyörűek a virágai. – köszönt oda futtában illedelmesen, miközben szinte ajtóstul rontva a házba bekiabált a lányoknak – Akció van Oliv, hozd a gépedet is! Rick az erdőben illegálisan lerakott szemetet talált, de nem akármilyet és nem keveset! El sem hinnéd, mi minden van ott! Logan-ék is elindultak már!

A következő pillanatban nyílt a garázsajtó és két bukósisakos lány hajtott ki rajta egy gyöngyházfényű fehér robogón. A sofőrnek kék, rakoncátlan tincsek, utasának hosszú, egyenes barna copf lógott ki a sisakja alól.

  • Majd jövünk, anya! – kiáltotta Olivia és Kate kórusban, miközben Abigail után fordultak.

Judith arcán egy könnycsepp gördült végig, az öröm könnye volt az. Nem is törölte le, hagyta, hadd menjen útjára, miközben hálás szívvel fordította tekintetét az ég felé:

  • Tudom, hogy te vigyázol rájuk, James.


Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Egy kecskét?

9. rész

Hosszú, csendes tél után gyorsan, gurulásokkal telve múlt el a tavasz is, mire az 50-esek klubjának legnagyobb örömére beköszöntött a nyár, és vele a nyári szünet is. Olivia reggeli hangulatának megfelelően kócosra szárított haját feje búbján hatalmas kék, csillámos krokodil csattal tűzte fel. Kedvenc, már kicsit megfakult, megszürkült, kinyúlt, Guns’n’Roses-os pólójában, bokánál feltűrt fekete bőrnadrágban, sportcipőben ült az asztal tetején. Körülötte térképek, útikönyvek. A többiekre várt.

  • Nem kellene. – szólalt meg egy vidám, élcelődő, meglepően kellemes, férfias, de mégis fiatal hang az ajtóban.
  • Akkor ne vidd! – felelt Olivia fel sem pillantva a térképből.
  • Kié ez a seggrakéta? James Jones lánya tuti nem ilyenen tolja, minimum egy 600-as Shadow van alatta. – élcelődött tovább az idegen.

Olivia lerakta a térképet, felállt, karba font karral végigmérte a talpig motoros bőrbe öltözött szőke, kék szemű, vámpír szemfogakkal megáldott, kissé kerek fejű, fitos orrú, amúgy egész jóképű, de már első ránézésre is elég öntelt, 20 év körüli pasit.

“Térdein a koptatók karcosak, kabátján elmaszatolódott bogárkolónia, avagy gyorsasági hullajelölt.” – állapította meg magában. Már épp szóra nyitotta volna a száját, hogy valami kamaszos övalatti szóáradattal viszonozza a jövevény kedvesnek nem mondható belépőjét, amikor Rick-ék kissé bolond szomszédja lépett be a klubba.

  • Egy kecskét? Kér valaki egy kecskét? – kérdezte karjában a fehér szőrű, sárga gömbszemű, apró szakállas jószággal. A szomszéd lábán koszos strandpapucs, ruhája soha nem látott vizet, csak ha esett, de a pasi sem volt jóban a szappannal. Fogai mesebelien festettek: hol volt, hol nem volt. Apró barna szeme elveszett kosztól sötétlő, eredetileg sem fehér arcán. – Nagyon szép állat. – folytatta zavar nélkül a kofáskodást – Nézzétek csak meg! – forgolódott, hogy minden oldalról szemügyre lehessen venni a kezében rostokoló emlőst – Bio fűnyíró, bokorirtó és fapusztító. Mindent elfogyaszt, a mindent is! Látják a papucsom? – emelgette jobbját, melyen lévő talpvédő alkalmatosságból valóban hiányzott egy kecske harapásnyi – Nem? Nem kéritek? Ha nem, hát nem. – fordult sarkon választ sem várva és ahogy jött, úgy ment is.

Olivia és az idegen tátott szájjal nézett az ajtóra, nem hittek a szemüknek. Talán nem is volt valódi. “Ez csak mátrix”– gondolta a lány és visszaült az asztal tetejére saját gondolatai mellé, mit sem törődve a kecskés emberrel vagy épp az idegennel, aki még mindig ott állt mellette.

Andew McGinnis volt a második a sorban, közvetlenül James Jones mögött haladt. Jó barátok voltak már a gimi óta. Andrew még fiatalon költözött el Mondd Meg Cityből, ezért ritkán találkoztak, de a barátságuk nem fakult meg. Együtt tették meg az első és az utolsó kilométereket is. Fia, Robert a sebességre esküdött. Ahogy látta emelkedni a számlálón a számokat, úgy fakult meg körülötte a táj és szívében a fájdalom. Van, ami nem múlik, amit nem lehet elfelejteni soha, csak meg lehet tanulni vele együtt élni.

  • Gyertek gyorsan! Ezt látnotok kell! Olivia, hozd a fényképezőgépedet is! Valamit tennünk kell! – robbant be a klubba Abigail és Rick.

A kecskés ember, máshoz nem értvén, növényeket termesztett, állatokat és méheket tartott. Sírva ült a kaptársor mellett a földön, körülötte ezerszám hevertek a tetemek.

  • Ki tette ezt? – kérdezte Olivia.
  • Az emberiség – felelte Rick dühösen. – Már vagy 15 éve hallani a hírekben a tömeges elhullásokról. Először az Egyesült Államokban, aztán Németországban, majd Franciaországban, később Európa szerte és most már az egész világon, úgy látszik hozzánk is elért. A méhek pusztulásának három fő oka van: virágzó növények hiánya, a rovarok számára mérgező növényvédő szerek használata, és csak a harmadik a sorban a méhek betegsége, amit propolisszal képesek lennének legyőzni. A nagyüzemi mezőgazdálkodás ellen, amely miatt egyre kevesebb a vadvirágokkal borított mező, és a növényvédő szerekkel szemben azonban tehetetlenek.
  • Sajnos az emberiség és a természet közötti szoros kapcsolat mára szinte teljesen feledésbe merült. – folytatta Abigail – Hiába emlékeztet minket a Föld árvizekkel, földrengésekkel, viharokkal, hogy tetteink hatással vannak rá, már túl önzőek lettünk, csak a profit és az egyéni nyereség a cél.
  • Valamit tennünk kell – morogta Olivia az orra alatt, miközben képbe zárta a Föld, a méhek és a kecskés ember fájdalmát.

Valahányszor fényképezőgépet vett a kezébe, megváltozott. Az energiája, a kisugárzása, az arcvonásai. A keresőn át egy más világba került, befelé figyelt. Egyensúlyt talált a kint és a bent, az akkor és a most között, ellazult, megszűnt körülötte a világ minden zajával és bajával együtt, csak a pillanat maradt, és a cél: megmutatni azt, amire már nincsenek szavak.



Alapértelmezett
Gondolatok

A fák hősei

A természet vígan megél az ember nélkül, de vajon az ember is képes lenne az életbenmaradásra a természet nélkül? Ha felteszi nekünk valaki ezt a kérdést, gondolkodás nélkül tudjuk a választ. Mégis milyen rég elfelejtettünk már hálásak lenni a természetnek azért, hogy biztosítja számunkra a létezésünkhöz szükséges feltételeket legyen az az ivóvíz, a termőföld, a tiszta levegő, vagy épp egy szívet-lelket gyönyörködtető táj. Ehelyett kizsákmányoljuk, teleszemeteljük, önző mód rendeljük magunk alá a minél nagyobb és nagyobb haszonért. Igen, mi: az emberiség.

A klímaválság napi szinten érezteti hatását, de nem csak a légköri viszonyok változása, az évszakok és az időjárás febolydulása, a pusztító tüzek, az aszályos időszakok vagy épp a mediterrán vidékeket sulytó havazás, hanem belső egyensúlyunk felborulása által is. Feszültek vagyunk, nyugtalanul alszunk, szorongással tölt el minket az egyre növekvő ipar, a gomba mód növekvő lakóparkok látványa, az élemiszerválság gondolata, az egyre csökkenő természetes területek száma.

Amikor hétvégén kiszabadulunk otthonról egy kis nyugalomra és friss levegőre vágyva, a közeli kiserdő vagy folyópart már inkább hasonlít egy zsúfolt plázához a rajta fellelhető embermennyiség viszonylatában, mint egy kellemes kirándulóhelyhez.

Itt az ideje, hogy megálljunk és megkérdezzük, miért tesszük azt, amit teszünk, mi nekünk ebben a jó? Egy családi vagy társadalmi elvárást teljesítünk vagy a saját életünket éljük? Itt az ideje, hogy megálljunk és megkérdezzük, mit adunk mi a világnak? Mi árad belőlünk a környezetünkre: megelégedettség, nyugalom, boldogság vagy feszültség, panasz és örök elégedetlenség? Itt az ideje, hogy megálljunk és észrevegyük, hogy a természettől való elszakadásunk által az élettől szakadtunk el. Itt az ideje, hogy lelassítsunk, és megkérdezzük: mit adhatok én a természetnek?

Reggel 9 órára beszéltük meg a találkozót. Szinte egyszerre értünk oda. Nem volt meleg. Más esetben fel sem ülök 10 fok alatt a robogómra, ma – 1 fokkal fogadott a reggel, mégis nekiindultam.

Évek teltek el az utolsó találkozásunk óta. Mondanám, hogy semmit sem változtunk, de nem lettünk fiatalabbak. A felkérést, hogy örökítsem meg, ahogy egy majd 100 éves fa gyógyításába kezdenek, örömmel vállaltam. Ingyen, szívből érezve, hogy ez mennyire fontos. Most épp ezt adhatom én a természetnek: megmutatom.

Nyugisan kipakoltak, elsétálgattak fel, s alá. “Ezeket sem a «gyerünk, hajrá» fogja elvinni.” – gondoltam magamban. Eleinte még kicsit feszülten nézegettem az órám, tudván hogy délután ügyeletes leszek és vissza kell még érnem szigeten innen, folyón át. Céges telefonnal a zsebemben, időnként egy-két hívást fogadva majd üzenetet váltva intéztem a home office ma délelőttre eső részét Leányfalun, a Duna parton, miközben akarva akaratlanul rám ragadt a fiúkból és a környezetből áradó nyugalom.

A fák ágai békésen meredtek az égre, odvaikban madarak igazgatták fészkeiket. A kötelek, a táskák, a szükséges eszközök előkerültek az autókból, fel-felbőgtek a motoros láncfűrészek. A hosszas előkészület után a mászás következett eszméletlen magasságba. A száraz ágak recsegve törtek, s hulltak alá. A beteg részek orvosi pontossággal kerültek eltávolításra szeretőn ápolva a csonkot, és remélve, hogy így a fa, terhét elengedve, könnyedén hozhat új hajtásokat, és élhet még, ha nem is 100, de jó pár évet.

A délután érkező mókusról sajnos lemaradtam, ahogy a kompról is. Bár ezerszer megtettem már ezt az utat, ma mégis sikerült rossz irányba kanyarodva pont akkora kerülőt tennem, hogy már csak pá-t inthessek. “Így kellett lennie.” – jött spontán a gondolat, majd az érzés, hogy milyen egyszerűvé is teszi a dolgokat az elfogadás.

Leültem a padra, élveztem a napsütést, magamba szívtam a Duna illatát, s békés szívvel vártam a kompfordultát. A víz tiszta volt, még látszott a hajótest a hullámok alatt. A halk nyöszörgéssel partot érő komp nemcsak az innenső oldalra hozott vissza, hanem egy rohanóbb világba is. A főút forgalmasan keresztezte utam, csak a piros lámpák parancsoltak az autóknak megálljt. Alig 10 percet késtem.

Munka után Évivel, már itthon, a képeket bújtuk, válogattuk, miközben záporoztak belőle a kérdések: Kik voltak ezek? Hogy hívják őket? Mit csináltak? Majd a beszélgetés végén, a képekről is áttetsző közel sem irodai munka kaliberű fáradhatatlan erőfeszítés láttán megjegyezte: “Anya, ők igazi hősök!”

H arbor&gardenhttps://www.facebook.com/harborandgarden: Krammerhofer Herbert, és Siskó Manó, valamint a Gerilla arbor: Zsolt Kiss, és ifjabb Kiss Zsolt. A fák hősei.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett