megértés címkéhez tartozó bejegyzések

Gondolatok

A szeretet mítosza

Nem vagyok nagy templomba járó. Biztosan tudnék arra magyarázatot találni, hogy miért nem, de alapvetően azt hiszem, hogy nincs jelentősége. Az élet adott nekem más találkozási pontot Istennel… mondjuk, ha innen nézem, lehet, hogy jobban járok, ha inkább beülök a padba vasárnaponként, de korán sem biztos, hogy lesz annyira élő a kapcsolatom Istennel, mint amennyire élővé és szinte kézzel foghatóvá vált vele azon az úton, melyet bejártam.

Hosszú éveken át kerestem, kutattam a mikéntjét a Vele való kommunikációnak. Most szinte hallom, ahogy tíz olvasóból kilenc a homlokára csap és hangosan közli a monitorral, hogy: “Hát, ezt sem tudod?! Imával!” – Hogyne tudnám. Csakhogy én egy egyszemélyes és egyoldalú monológnál, a bánatom és kéréseim keretbe foglalásánál, vagy szent versikék betanulásánál és mormolásánál sokkal többre vágytam. Hittem, hogy létezik. Tudtam, hogy szólhatok hozzá. De valahogy azt éreztem, hogy ennél sokkal többre van lehetőségünk Általa. Mást akar nekem adni, mert közelebb van, mint gondolnánk és többször szól hozzánk, mint mi azt sejtjük, vagy ahányszor imára hajtjuk a fejünk. Mégsem halljuk, mégsem vesszük észre. nem hallom, nem látom, pedig itt van.

Hosszú utat jártam be. A keleti filozófiák tanulmányozásán, különféle ezoterikus és spirituális tanok, ősi magyar hiedelemvilág megismerésén át a Biblia olvasásáig, minden apró szegletbe betekintettem. Beültem a templomok, imaházak padjaiba. Együtt imádkoztam, dicsőítettem testvérekkel. Jó volt mind. De tényleg. Bátran kimerem jelenteni, hogy egy Isten van, de több út vezet hozzá, épp azért, hogy mindenki megtalálhassa, aki keresni kezdi. Én több úton is jártam, és mind ugyan abba az irányba vitt.

Szóval jó volt mindegyik, de tényleg. Bármelyik közösségbe is jártam, jól éreztem magam. A közös dicsőítések, imádságok, elmélyülések, táncok, éneklések, mind alkalmat adtak arra, hogy kiszakadva a hétköznapok robajából belépjek a csendbe. Kicsit lebújjak, megpihenjek, szabad legyek. Találkozhassak önmagammal, találkozhassak Vele. Megszabaduljak a hétköznapoktól, a mindennapokban cipelt terhek súlyától. És itt kiemelném, ezen közösségek eme igen fontos funkcióját. Kell egy hely, ahol meg merjük engedni magunknak azt, hogy kimondjuk, hogy lerakjuk, hogy elengedjük. Ahol nem érezzük azt, hogy bárki bármit is elvárna tőlünk, ahol bárki is elvárná, hogy mindent a vállunkra vegyünk. Sőt… a felesleges sújt leveszi és a megmaradtat is segít hordozni.

Én is elmentem. Meditáltam, táncoltam, doboltam, énekeltem, imádkoztam, megpihentem. Az ott megéltek azonban nem jöttek velem tartósan a hétköznapokba.

Nem a megfelelő helyen voltam és nem a megfelelő időben a találkozáshoz, de az Úton.

Ha valaki azt hiszi, hogy a pokol egy mitikus, képzeletbeli hely, akkor ki kell ábrándítanom. A pokol nem a hálál után vár ránk. A pokol az élet azon szakasza, melyen saját döntéseink következtében távol kerülünk Istentől, az Ő akaratától, és így nagyon messze járunk önmagunktól. Letérünk a nekünk szánt útról eltaszítva magunktól ajándékait és valódi lényünket. Gyakorlatilag szabad akaratunkból, önként indulunk pokolbéli száműzetésünkre.

Mondhatjuk, hogy az élet… meg hogy nem volt más választásunk… de mindig van. Az élet mindig ad egy új esélyt, egy új lehetőséget. Legfeljebb mi nem vesszük azt észre, vagy nem vagyunk hajlandók elfogadni a múlthoz, a biztosnak vélthez, vagy az elképzeléseinkhez való ragaszkodás okán.

A pokolhoz vezető út nem csak jó szándékkal van kikövezve, hanem a szeretet mítoszával is.

Megbocsátást nyertünk, épp ezért a sors csapásai nem Isten büntetései, hanem a mi iránytévesztéseink.

Mindenki felelősséggel tartozik a saját gondolataiért és az abból fakadó tetteiért. Mindenki a sajátjáért. Egyedül neki kell vállalnia annak következményeit, neki kell vele elszámolni – mert egyszer mindenkinek el kell vele számolni – és senki másnak. Nem kell belehalnunk mások hülyeségébe. Sem lelkiekben, sem fizikálisan. azt hittem, hogy ez a szeretet: erőn felül, önmagamon túl is adni, segíteni, megérteni, elfogadni, tűrni, feladni. Feladni önmagam. De ez nem szeretet. Lehet empátia, de nem szeretet. Tűrni és szó szerint belerokkanni, belebetegedni, testileg és lelkileg belehalni, pedig egyenesen hülyeség.

Sokáig azt hittem, hogy ez a szeretet: erőn felül, önmagamon túl is adni, segíteni, megérteni, elfogadni, tűrni, feladni. Feladni önmagam. De ez nem szeretet. Lehet empátia, de nem szeretet. Tűrni és szó szerint belerokkanni, belebetegedni, testileg és lelkileg belehalni, pedig egyenesen hülyeség.

A szeretet maga az Isten. Minden ami élő, terem, teremtő, ami épít, ami könnyebbé tesz, ami felemel, tisztel és megbecsül. Engem az szeret, aki ekként bánik velem, és én azt szeretem, akivel ekként bánok. Akinek könnyebb és szebb lesz az élete attól, hogy én ott vagyok, aki teljesebb lesz azáltal, hogy én ott vagyok, azt biztosan szeretem és akitől teljesebb, könnyebb és szebb lesz az életem, mert itt van, engem az szeret.

Mindig minden okkal történik, és mindig mindennek van értelme. Még ha azt mi nem is látjuk. Ezt nem csak hinnünk, hanem tudnunk is kell ahhoz, hogy megértsük és el tudjuk fogadni, hogy a káosz felett valahol tökéletes rend uralkodik a világban, melynek következtében az igazságara mindig fény derül.

Bizonytalanságban éltem. A bizonytalanságnál és az abból fakadó kilátástalanságnál gyötrőbb kín talán nem is nagyon létezik.

Szóval ott ültem a pokol legmélyén. Elhagyottan, kihasználva, megalázva, több sebből vérezve. Néha felemelve csak azért, hogy még magasabból porba ejtve koszos, szétszakadt szívembe rúgni lehessen mégegyet. Távol önmagamtól olyan szinten sikerült a másikért és a féltve dédelgetett – de már rég elveszett – álmaimért mindent elengednem, és feladnom, feladnom önmagamból, hogy végül már csak léteztem, de nem éltem.

Sötétben jártam. Nem láttam a fényt, a kiutat, nem volt senki, aki választ adhatott volna a kérdéseimre Rajta kívül, mert egyedül Ő tudta, tudhatta a választ a kérdéseimre. Egyedül Isten mindennek a tudója és megmondhatója.

Az igazság felszabadít. A hazugság mindent megöl. Szerelmet, barátságot, bizalmat. Egyet kivéve: a másik hitét. A hitet megerősíti, mert Isten az igazság oldalán ál és ezért az igazság mindig kiderül. Isten az igazak és az igazság védelmezője. Valahányszor könnyek közt, bizonytalanságtól meggyötörve hajtottam álomra a fejem, reggel az igazságra ébredtem. Ott volt, választ és erőt adott.

Múltak, teltek a napok, és ahogy egyre több megnyilatkozása volt az életemben, úgy erősödött a hitem és a Vele való kapcsolatom is, és úgy tértem vissza lépésről lépésre az életbe én is.

Már tudom, hogy Isten csak azt veszi el, ami nem tartozik az utunkhoz, az életünkhöz, ami csak árt, ártana és fájdalmat okozna. Hogy a nehézségek útmutatások, melyek egy könnyebb és jobb helyre, élethelyzetbe, egy teljesebb élethez, kapcsolathoz vezetnek minket. Hogy Isten mindig a legjobbat akarja nekünk, de ehhez van, hogy a sötétségen át vezet az út, mert a fényt csak a sötétben lehet igazán jól látni.

Engem átvezetett. Akkor, és ott, olyan mélyen ültem a pokolban, ahová már ember nem léphetett be. Ő mégsem hagyott ott. Lejött és kezét nyújtotta oda, ahová emberi kéz már nem érhetett le. Kezét nyújtotta, de megfogni nekem kellett.

Azóta így járunk: kéz a kézben, és már kérdeznem sem kell ahhoz, hogy hozzám szóljon. Hallom a hangját, érzem a jelenlétét a szívemben. Belső bizonyosságaimon át vezet, s nekem nincs más dolgom, minthogy kövessem őt.

Ha most sötétben jársz, vagy úgy érzed, hogy a pokol mélyén ülsz, állj meg, állj fel, és nézz körül! Feléd is nyújtja kezét. Hogyha hallani akarod a hangját, mondj nemet a vágyak hajszolásának. Csendesedj el és figyelj. Ott él a te szívedben is. Lényed része.

Ott lakik benned is.

Alapértelmezett
Lencsi-mesék, Mesék

A különleges felolvasóest

Egyszer volt, hol nem volt, egy ici-pici Lencsilány, ici-pici anyukával, ha nem is túl az Óperencián, hanem innen, de tényleg volt. Hogy Lencsi milyen volt? Okos, huncut, cserfes és igen eleven. Amikor jó kedve volt, lekacagta az égről a csillagokat és úgy ragyogott a szeme, hogy azt még a Nap is megirigyelte. Hosszú barna haját kibontva hordta, hogy legyen a tavaszi szélnek is játszótársa. Lencsi vékony és apró kislány volt, termeténél viszont sokkal nagyobb volt hite, jósága, igazlátása és szeretete, melyről messze földön híres volt.

A Lencsilány ici-pici házikója egy hatalmas nagy sűrű rengeteg szélén állt. A kertben virágok nyíltak, a kert végében patak csörgedezett, melyben apró kis halak úsztak. A patak partján, nyári estéken békák adtak hangversenyt, miközben vígan lakmároztak a szúnyogokból. Az erdőben mindenféle állat élt: volt ott róka, medve, farkas, sün, borz, mókus, bagoly, fakopáncs, fülemüle, kakukk, egy egész nyuszi család, őz, szarvas, vaddisznó, pók a fák ágai között és egy kolónia hangya a föld alatt. Az erdő másik szélén, pont a kis Lencsilány házával szemben – csak a másik oldalon – Tündér lakott. Ő volt a fák, a virágok, a föld, a víz, a levegő, egy szóval a természet őre. Az ő feladata volt vigyázni az egyensúlyt az erdő lakói és a természet között.

Egyik nap Lencsi anyukája elhívta Tündért egy különleges felolvasó estre az erdei könyvtárba. Lencsi anyukája meséket írt gyerekeknek és időnként elhívták a könyvtárba, hogy olvasson a könyveiből az erdei állatoknak. A mai egy igen különleges felolvasó est volt, mivel igen különleges erdei állatgyerekek voltak a vendégek. Egy olyan óvodából érkeztek, ahová csupa különleges kis állatgyerek jár! Mind úgy születtek, hogy valamiben kicsit mások voltak, mint a többiek. A kis Pocoknak nem fejlődtek ki a hátsó lábai, a Mezei Egér Down-szindrómás volt, a kis Harkály szemüveg nélkül nem látott szinte semmit, csak homályos foltokat, katica pedig nagyothalló volt. Sűrű csend vette körül. Mégis mind igazi szuperhősök voltak szívükbe rejtett kincsekkel.

  • Sziasztok! – köszöntötte őket Lencsi anyukája, miközben integetett a kezével is, hogy Katica is értse, hogy mit mond. Katica lelkesen integetett vissza, a többiek köszöntek, Mezei Egér pedig széles mosollyal és hatalmas öleléssel viszonozta Lencsi anyukájának közeledését. – Hoztam nektek egy vendéget – mutatott Tündérre, miközben Mezei Egér odaszaladt Tündérhez és őt is átölelte. – A mai felolvasó est különleges lesz, a meséhez, amit felolvasok nektek, ajándék is jár. Vagyis inkább az ajándék mellé jár a mese!

A gyerekek már mind nagyon kíváncsiak voltak, csak Katica fészkelődött és nézelődött mindenfelé, mert nem hallotta rendesen, amit Lencsi anyukája mondott, se azt amit a többi gyerek és így nehezen tudott figyelni is és barátkozni is.

  • Az első ajándék a tiéd Katica! – szólt Lencsi anyukája és odaadott egy dobozt Tündérnek. Tündér odasétált katicához, leült mellé, megvárta, amíg Katica a szemébe néz és odaadta neki a dobozt.
  • Az enyém? – kérdezte Katica.
  • Igen – felelt és bólogatott Tündér – bontsuk ki! – mutatta a kezével is. Katica szeme felcsillant! Lelkesen bontogatta a dobozt. Azt gondolta, talán valami finomság van benne (Katica nagyon szerette a sütiket), így aztán kicsit csalódott is volt, amikor két furcsa, kukacszerű valamit látott meg a dobozban. Nem tudta mire vélni. Ekkor Tündér szépen óvatosan, fogta a furcsa kukacszerű valamit, és ráhelyezte Katica füleire. Megigazította, hogy kényelmes legyen, és bekapcsolta ezt a valamit. Katica szemei tágra nyíltak! Hirtelen elkezdett hallani mindent! De tényleg mindent! Kicsit másképp, ahogy a többiek hallanak, mert a hallókészüléke ugyan olyan hangosan adott vissza minden zajt, zörejt és beszédet. Kicsit ijesztő és furcsa is volt neki, de így már hallotta a mesét is, amit Lencsi anyukája írt neki az ajándékához:
  • Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, egy hangyavár, amiben nagyon sok hangya élt együtt. A hangyák szorgosak voltak, segítőkészek és mindenkiről gondoskodtak, mindenkinek segítettek. Főleg annak, akinek erre valamiért szüksége volt. Történt egyszer, hogy egy nagyon furcsa kis hangya kelt ki a bábból. Hiába énekeltek neki a dajkák, hiába szólongatták, nem figyelt semmire, nem ébredt fel a többi kis hangya hangoskodására és még sírni sem nagyon sírdogált. Elvitték hallásvizsgálatra és kiderült, hogy ez a kis hangya bizony nagyothalló. Nem hallja a körülötte lévő zajokat, hangokat és beszédet. Hogy segítsenek neki és olyan teljes életet tudjon élni, mint a többi kis hangya, hallókészüléket kapott. Ezt még eleinte meg kellett szoknia. Furcsa volt, hogy van valami a fülén, de nagyon különlegesnek érezte magát tőle! A többi kis hangya, mind nagyon megcsodálták és úgy gondolták, hogy igazán jól áll neki, egészen csinos! A kis hangya örömmel hordta a hallókészülékét. Jó érzés volt neki, hogy végre ő is hallja a szép énekeket, a zenét, érti a mesét amit a dajkája olvas neki és tud játszani a többi gyerekkel is. Ha valaki megkérdezte, hogy mi van a fülén, büszkén mutatta meg a társainak, mert ettől ő igazán különleges volt, ugyanis a legapróbb zajokat is meghallotta vele! Bújócskában verhetetlen volt! Amikor pedig elfáradt a sok hangtól, és egy kis csöndre vágyott, akkor levette és élvezte azt a békét és nyugalmat, amiről más csak álmodhatott. Ez volt az ő szuper képessége!

Katicának nagyon tetszett a mese és most már nem tartotta a hallókészülékeit furcsa kukacoknak sem. Büszkén mutatta meg a kis Pocoknak, Harkálynak – bár neki rossz volt a szeme és nem sokat látott belőle – és Mezei Egérnek. A kis Egér hangosan nevetett, tapsolt, ugrált, sőt még táncolt is örömében!

A következő ajándékot a kis Harkály kapta. Tündér a szárnyaiba adta a dobozt, a kis harkály alaposan körbe tapogatta, mert ő mindent a szárnyaival érzékelt, mivel a szemeivel nem látott rendesen. Harkály doboza sokkal nagyobb volt, mint Katicáé. Már sejtette, hogy nem finomság lesz benne, és titkon remélte, hogy valami hasonló, szuper erőt adó dolog lesz benne, mint katicának. Így is lett! A dobozban egy szemüveg, és egy olyan nagyító volt, amin fel lehetett kapcsolni egy kis lámpát, ami megvilágította a nagyító alatt lévő dolgokat, hogy a kis Harkály még jobban szemügyre tudja venni.

  • Egyszer volt, hol nem volt – kezdte a mesét a kis Lencsilány anyukája – az Óperenciás-tengeren is túl, egy hangyavár, amiben nagyon sok hangya élt együtt. A hangyák szorgosak voltak, segítőkészek és mindenkiről gondoskodtak, mindenkinek segítettek. Főleg annak, akinek erre valamiért szüksége volt. Történt egyszer, hogy egy nagyon furcsa kis hangya kelt ki a bábból. A kis hangya bizonytalanul járt, mindent levert az asztalról, nekiment annak is, ami az orra előtt volt, és minden játékot inkább csak körbeforgatott a kezével, de soha nem nézett igazán rá. Nem érdekelték a képeskönyvek, nem szeretett rajzolni, viszont nagyon szerette a zenét, és azt is, hogyha énekeltek neki, vagy beszéltek hozzá. Cserfes kis hangya is lett belőle. Egy nap, elvitték a szemészetre, és kiderült, hogy ez a kis hangya bizony rövidlátó. Szó szerint az orráig sem látott. Hogy segítsenek neki, és olyan teljes életet tudjon élni, mint a többi kis hangya, szemüveget kapott és egy szuper világítós nagyítót. Először nem akarta felvenni a szemüvegét, mert félt, hogy kinevetik és nem akarta használni a nagyítóját sem, de a hangya gyerekek nagy szeretettel és elfogadással vették körül társukat. Úgy gondolták, hogy igazán jól áll neki a szemüveg. Kifejezetten jóképűnek látták benne a kis hangyát, aki a nagyítójával igazi szuperhősnek számított, hiszen minden apró dolgot meg tudott figyelni és fel tudott vele nagyítani. A társai ilyenkor kíváncsian vették körül és lesték, hogy mi van a nagyító alatt. Titokban meglesték vele még az öreg Pókné szőrös lábát is!

A kis Harkálynak nagyon tetszett a mese. Kíváncsian nézett körbe a könyvtárban. A sok színes könyv a polcokon, és a sok színes kép a könyvekben, teljesen elvarázsolták! A társai is mind bele szerettek volna nézni a nagyítójába, de Lencsi anyukája kis figyelmet kért, mert volt nála még egy doboz. Ez volt a legnagyobb! Ebben a dobozban egy kerekesszék volt a kis Pocoknak.

  • Egyszer volt, hol nem volt – kezdte Lencsi anyukája a kis Pocok meséjét – az Óperenciás-tengeren is túl egy hangyavár, amiben nagyon sok hangya élt együtt. A hangyák szorgosak voltak, segítőkészek és mindenkiről gondoskodtak, mindenkinek segítettek. Főleg annak, akinek erre valamiért szüksége volt. Történt egyszer, hogy egy nagyon furcsa kis hangya kelt ki a bábból. Ennek a kis hangyának nem fejlődtek ki a hátsó lábai. A dajkák nagyon sok szeretettel vették körül. Tornáztatták, ölbe vették és elvitték mindenhova, ahová a többi kis hangya saját lábán el tudott menni, de ő nem. Aztán egy nap, amikor a kis hangya elég nagy volt hozzá, eljött az ideje, hogy megtanuljon nem csak felnőttekkel, hanem önállóan, és a társa segítségével is közlekedni. Ekkor kapott egy saját kerekesszéket! A kis hangya nagyon megörült a kerekesszéknek! Először kicsit furcsa volt, meg kellett még szoknia, meg kellett tanulnia hajtani, irányítani és azt is, hogy mi az, amit önállóan is meg tud vele oldani, hová tud vele egyedül is elmenni és mi az, amiben a társai segítségére van szüksége. És ez volt a kis hangya szuper képessége! Megtanította a társait az odafigyelésre, a gondoskodásra és a segítőkészségre, amitől a hangya gyerekek sokkal kedvesebb és szeretőbb felnőtt hangyákká válhattak.

A kis Pocok nagyon örült a székének és már cseppet sem szomorkodott amiatt, hogy nem fejlődtek ki a hátsó lábai. Életében most először hasznosnak érezte.

  • És én? – kérdezte kíváncsian a kis Mezei Egér – Nekem mi a szuper képességem?
  • Egyszer volt, hol nem volt – fordult felé Lencsi anyukája – az Óperenciás-tengeren is túl egy hangyavár, amiben nagyon sok hangya élt együtt. A hangyák szorgosak voltak, segítőkészek és mindenkiről gondoskodtak, mindenkinek segítettek. Főleg annak, akinek erre valamiért szüksége volt. Történt egyszer, hogy egy nagyon furcsa kis hangya kelt ki a bábból. Ennek a kis hangyának kicsit rövidebbek voltak az ujjai, mint a társainak, széles volt a mosolya és olyan volt a szeme, mintha két kis mandula lenne az arcára rajzolva. Ennek a kis hangyának mindig nagyon jó kedve volt, mindenkihez barátsággal és hatalmas, soha meg nem szűnő bizalommal és szeretettel fordult. Ez a kis hangya olyat adott a többieknek, amit talán senki sem tudott: feltétel nélkül szeretett mindenkit! Ez volt az ő szuper képessége. Mindenki a csodájára járt és igyekezett olyan elfogadással szeretni, mint ahogyan ez a kis hangya tette.

Tündér egy füzetet és egy tollat adott a kis Mezei Pocoknak, aki szeretett tanárosat játszani. Természetesen mindig ő volt a tanárnő. Nagyon megörült az ajándéknak, egyből jegyzetelt is valami nagyon fontosat a füzetébe! Mivel óvodás volt, persze még csak olyan firka vonalakat, mintha írna, de ez őt egy cseppet sem zavarta.

Tündér nagyon hálás volt Lencsi anyukájának, hogy elhívta erre a különleges felolvasó estre. Meghatódottan tért vissza otthonába és elhatározta, hogy mostantól sokkal több figyelmet fog szentelni az erdőnek arra az óvodájára, ahová ez a sok kis szuperhős jár! A kis Katica minden este szépen visszatette a dobozába a hallókészülékét, reggel pedig örömmel vette fel, mert már nagyon várta, hogy hallja az anyukája hangját, aki sokat mesélt és énekelt neki. A kis Harkály sokkal bátrabban repült az új szemüvegével és minden kukacot megtalált a nagyítójával a fák kérgeiben. A kis Pocok megtanult egyedül közlekedni a pocok üreg járataiban, élvezte az önállóságát és nagyon odafigyelt arra, hogy ne használja ki a barátait. Csak akkor kért segítséget, amikor arra tényleg szüksége volt. Így sok igaz, és őszinte barátja lett, akikkel még színházba és moziba is el tudott menni. A kis Mezei Egér boldogan rajzolta tele a füzetét, és játszotta a tanító nénit. A plüss játékai voltak az osztályában a gyerekek, akiket nagyon szeretett. Az óráit azzal kezdte, hogy minden tanulót megölelt. És bár nem volt az anyukájának egyszerű megoldani a hétköznapi dolgokat a kis egérkéje mellett, mégis a kis Egér önfeledt játékával, jó kedvével és szívből jövő határtalan szeretetével széppé tudta varázsolni anyukája mindennapjait.

Alapértelmezett
Lencsi-mesék, Mesék

Az erdei mumus

Egyszer volt, hol nem volt, egy ici-pici Lencsilány, ici-pici anyukával, ha nem is túl az Óperencián, hanem innen, de tényleg volt. Hogy Lencsi milyen volt? Okos, huncut, cserfes és igen eleven. Amikor jó kedve volt, lekacagta az égről a csillagokat és úgy ragyogott a szeme, hogy azt még a Nap is megirigyelte. Hosszú barna haját kibontva hordta, hogy legyen a tavaszi szélnek is játszótársa. Lencsi vékony és apró kislány volt, termeténél viszont sokkal nagyobb volt hite, jósága, igazlátása és szeretete, melyről messze földön híres volt.

A Lencsilány ici-pici házikója egy hatalmas nagy sűrű rengeteg szélén állt. A kertben virágok nyíltak, a kert végében patak csörgedezett, melyben apró kis halak úsztak. A patak partján, nyári estéken békák adtak hangversenyt, miközben vígan lakmároztak a szúnyogokból. Az erdőben mindenféle állat élt: volt ott róka, medve, farkas, sün, borz, mókus, bagoly, fakopáncs, fülemüle, kakukk, egy egész nyuszi család, őz, szarvas, vaddisznó, pók a fák ágai között és egy kolónia hangya a föld alatt. Az erdő másik szélén, pont a kis Lencsilány házával szemben – csak a másik oldalon – egy tündér lakott. Ő volt a fák, a virágok, a föld, a víz, a levegő, egy szóval a természet őre. Az ő feladata volt vigyázni az egyensúlyt az erdő lakói és a természet között.

Az erdő szélén, a kisdomb alján, a mező közepén volt egy kis tölgyfa. Nem olyan kicsi, mint egy cserje, de nem is oly hatalmas, mint a nagy öreg tölgy, melynek odvában a mókusok laknak. Ez alatt a tölgyfa alatt éltek a gyíkok. Hosszú farkú barna, zöld hátú és kék fejű gyönyörű gyíkok. Reggelente kimásztak a levelek alól a napsütésre felmelegedni, hogy utána vígan szaladgálhassanak a kis tölgy alatt és a fa ágai között. Egy reggel még kissé fázósan, lomhán mászkáltak a gyíkok ide-oda, keresték, hol is lesz a legjobb hely a napozásra, amikor az egyik gyík valami furcsa mozgásra lett figyelmes nem messze a fától, a fűben. Még valakit látni is vélt, de nem volt benne biztos, mert mire oda cammogott, már nem volt ott senki. A következő napokban furcsa dolgok történtek. Eltűnt egy fél pár zokni és némi keksz meg csoki a gyíkok éléskamrájának dugi polcáról. A zöld hátú, kék fejű gyík volt a legöregebb, így ő ment el szólni a tündérnek, hogy jöjjön el hozzájuk, és segítsen nekik kideríteni, ki az a titokzatos valaki, aki az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén álló kis tölgy mellé költözött. Mert ők szívesen adnak zoknit is és enni is ennek a titokzatos valakinek, ha neki nincs, de azért elvenni kérés nélkül, mégsem illik.

El is ment a tündér az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén lévő kis tölgyfához, ahol a gyíkok laktak. Sőt, ott is maradt. Figyelte, ahogy reggelente kikúsznak a levelek alól a fűbe napozni, ahogy délután már felmelegedve jókedvűen szaladgálnak az öregebbek lenn a fűben, az ifjonc gyíkok pedig fogócskáznak fenn a fán. Figyelte a kiteregetett zoknikat, az éléskamrát, a kis tölgy mellett elterülő tájat, hátha észrevesz valamit, de semmit. Éjszakánként mindig elaludt, reggelre pedig mindig eltűnt valami a gyíkok fája tájékáról. Így történt ez három napon át, majd belátta, hogy egyedül nem fog menni, neki is segítséget kell kérnie Lencsitől és anyukájától. Természetesen Lencsiék nagyon szívesen jöttek segíteni most is. Megbeszélték, hogy este és nappal is felváltva fognak megfigyelést tartani. Így aki fáradt, az tud pihenni, aki pedig már kipihente magát, tud őrködni.

Eljött az este. Egy darabig csend volt, nem mozdult semmi. Aztán halk zörgésre és motoszkálásra lettek figyelmesek az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén lévő kis tölgy körül. Néztek, néztek bele a nagy sötétségbe, de nem láttak senkit, amikor pedig elindultak a hang irányába, hirtelen csend lett és nyugalom. Így ment ez megint három napig. Új terv kellett. Kitalálták, hogy építenek az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén lévő tölgy tövébe egy megfigyelő lest. A lest körbe rakták levelekkel, hogy elrejtsék, majd elmentek a farkas boltjába távcsövet, zseblámpát és termoszt vásárolni. Már kora este bemásztak a kényelmesen berendezett lesbe. Vittek magukkal egy-két puha párnát, plédet, forró kakaót a termoszban, arra az esetre, hogyha hűvösre fordulna az éjszaka, pár szendvicset, és persze a zseblámpákat, meg a távcsöveket.

Telihold volt. A nagy kerek sajt az égen a fényesen ragyogó csillagokkal bevilágította az egész erdőt. Minden apró bogár és fűszál mozgását lehetett látni. A kis csapat elszántan és reménnyel telve vágott neki az éjszakának. „Most, vagy soha!” – gondolták. Nem is kellett sokáig várniuk, hamarosan újra halk zörgésre és motoszkálásra lettek figyelmesek. Elővették a távcsöveket, hogy minden apró dolgot láthassanak. Ahogy így nézték az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén álló tölgy alatt elterülő tájat, egyszer csak megláttak egy apró, pici lényt, aki gyors léptekkel, halkan osont egyik fűszál mögül a másik mögé.

  • Egy erdei mumus! – szólt halkan a tündér Lencsiékhez – nagyon ritka! Nem is tudtam, hogy a mi erdőnkben is él egy. Általában egyedül élnek. Olyan picik, hogy elférnek egy gyík zoknijában! Abból varrnak maguknak ruhát. A kedvenc ennivalójuk pedig a csoki és a keksz. Teljesen ártalmatlanok. Azért bujkálnak és járnak éjszaka, mert mindenkitől nagyon félnek.
  • Akkor, hogy fogjuk elmondani neki, hogy tőlünk nem kell félnie? Hogy fogjuk megértetni vele, hogy szívesen adnak neki a gyíkok zoknit is és csokit is, de másét elvenni nem helyénvaló? – kérdezte Lencsi.
  • Énekszóval – felelt a tündér. – Egyszer a nagy fenyőerdő tündére mesélte, hogy náluk is lakott egy mumus. A nagy fenyőerdő tündére nagyon szeret énekelni. Esténként kiül a háza elé a tornácra, és ott énekel. Így esett meg az is, hogy egyszer csak megjelent nála egy kis mumus.

Lencsi, az anyukája és a tündér ott aludtak a lesben, ha már volt náluk vacsorára való, puha pléd és még párna is. Reggel Lencsi anyukája hazament valamiért a házukba, a tündér és Lencsi pedig nekiálltak dalt írni. Mire alkonyodott a tündér és Lencsi el is készültek a dallal, Lencsi anyukája pedig visszatért két fekete tokkal a kezében. Hangszerek voltak benne. Az egyikben egy fuvola, a másikban egy hegedű. Fogták a hangszereket, beültek az erdő szélén, kisdomb alján, mező közepén álló tölgy alá, oda, ahol tegnap a kis mumust látták és elkezdtek zenélni. A tündér a fuvolázott, Lencsi anyukája hegedült, Lencsi pedig énekelt. Lágy, szeretettel teli muzsikaszó szőtte át a lemenő nap fényét:

Egyszer volt, hol nem volt,

egy erdőszéli házikó.

Ott élek én, a Lencsilány,

anyukámmal, túl az Óperencián.

Egyszer volt, hol nem volt,

az erdő másik szélén is egy házikó,

ott él a tündér, ki megóv,

erdőt, mezőt, s minden lakót.

Ekkor már látták, hogy valami mozog nem messze tőlük a fűben. A kis erdei mumus volt az. Óvatosan jött egyre közelebb. Fűszáltól fűszálig osont halk, puha léptekkel, nehogy észrevegyék. De mivel nagyon kíváncsi kis mumus volt, nem csak hallani szerette volna a zenét és az éneket, hanem látni is, hogy honnan és kiktől jön ez a gyönyörű dallam.

Egyszer volt, hol nem volt – folytatta dalát a kis Lencsilány,

az erdő szélén, kisdomb alján,a mező közepén egy kis tölgy,

ottan élt, éldegélt egy nagy család,

gyíkok laktak lent a földön, s fent a fán.

Történt egy nap pár fura eset:

Eltűnt egy-két gyík-zokni,

megcsócsálva csoki és keksz.

Vajon ki tehette ezt?

Tanácstalan volt a sok gyík,

Jó a szívük, adnak ők, ha valaki kér,

De hogy csak úgy,

Elvegye ki erre jár, mégse szép!

  • Sajnálom! – szólalt meg ekkor egy vékony kis hang.
  • Ki szólt? – kérdezte Lencsi óvatosan, nehogy megijessze a kis mumust.
  • Én, és sajnálom – szólalt meg újra a kis erdei mumus, és kilépett egy fűszál mögül Lencsiék elé. – Ne haragudjatok, hogy szó nélkül elcsentem azt, ami a másé! – kért bocsánatot a kis mumus.

Lencsi lehajolt a kis mumushoz, óvatosan a kezébe vette és felemelte. Bemutatta neki az anyukáját, a tündért és a gyíkokat is. A kis mumus elnézést kért a gyíkoktól is. Elmondta, hogy nagyon fél bemenni a városba, mert annyira kicsi, hogy alig lehet őt észrevenni. Ne haragudjanak, hogy elvette a zoknijukat, és hogy megdézsmálta a csokijukat meg a kekszüket. A gyíkok megkérték a kis mumust, hogy legközelebb inkább kérjen segítséget. Elmondták neki, hogy a félelem mindig rossz tanácsadó és abból, ha másét elveszi, csak baja származik. Rossz lesz a lelkiismerete és barátok helyett haragosokat szerez magának.

A kis mumus belátta, hogy a gyíkoknak igaza van. Szégyellte magát nagyon, de szerencsére a jó szívű gyíkok megbocsátottak neki. Megbeszélték, hogy mostantól segíteni fognak egymásnak. Kiderült, hogy a kis mumus nagyon okos, jó matematikából, szereti a számokat és nem csak ügyesen tud összeadni, kivonni, szorozni és osztani, de végtelen türelemmel tudja tanítani is. A gyíkok elvitték a kis mumust minden héten a városba, hogy tudjon vásárolni, a kis mumus pedig matematikából korrepetálta cserébe az ifjonc gyíkokat. Nemcsak jó szomszédok, de jó barátok is lettek. Lencsi az anyukájával és a tündérrel pedig minden teliholdas éjszakán kiment az erdő szélén, kis domb alján, mező közepén álló tölgyfa alá zenélni, hogy együtt énekeljenek a kis mumussal, mert a zene összehozza a szíveket, megnyugtatja a lelket és amikor énekelünk, akkor nem tudunk félni sem.

Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Pailme Dhé (6. rész)

Hosszú gyaloglás után jutott fel a Pailme Dhé sziklához. A hatalmas szirt egy kezet formálva nyúlt ki a magasba. Valahányszor csendre vágyott, ide jött fel.

Az életet adó szeretet nagy ajándéka, hogy soha nem vagyunk egyedül. Az úton mindig van, aki előttünk jár, mindig van, aki a nyomunkba lép, és olyan is, aki elkísér minket egy darabon. A sors összehozza azokat, akiknek közös a céljuk.

Tara és a Luch-Dusgadh minden egyes tagja képes volt a lélekutazásra. Mindenkinek volt egy saját erőhelye, melynek energiája segítette tisztánlátását és a magasabb világokkal való összekapcsolódását. Tara-nak ez a Pailme Dhé, avagy az Isten tenyere volt.

Tara lehunnyta szemét, és elindult a már jól ismert hétszínű létrán felfelé. Könnyedén lépkedett a vörös, narancs, citrom, zöld, világoskék, ibolya és hófehér kristályfény fokokon. Az utolsó fokról egy rétre ért. A hatalmas, zöld mezőn már várta vezetője, Stiúiriche. Csendben haladtak egymás mellett az apró kavicsokkal kirakott úton, mely egy tóhoz vezetett. Tara inkább érezte otthonának ezt a helyet, mint bármelyik másikat a Földön.

A tó egyik oldalát magas szirt szegélyezte, melyről a hegyről lefutó patak apró vizesés formájában hullt alá végső medrébe. A tó partján hatalmas zöld levelű fügefák kínálták negédes gyümölcsüket pihenni betérő megfáradt vándornak. A fügefasor végén a kis pagodaszerű, piros tetős ház a kiülős paddal az oldalán is pont ott volt, ahol lenni szokott, a vízeséssel szemben.

Tara levette cipőjét, kinyújtóztatta lábait és talpain épp úgy érezte az apró fűszálak csiklandozását, mint Stiúiriche érintését a vállán.

  • Annyira bosszant – fakadt ki Tara – olyan igazságtalan. Erővel állítja be az embereket a sorba. Nyíltan zsarol, és egyre másra törik meg mindenki. Az ellentétek már nem csak a barátokat, hanem a családokat is megosztják. Én pedig már azt sem tudom, mit higgyek, vagy mondjak. Fogalmam sincs, hogy mi az igazság, és hol van?
  • Nem lehet, és nem is kell mindent érteni. Cotromach akaratát a legnehezebb az embereknek ebbe az érzelmi testbe zárva jól értelmezni. Elveszítették az emberek az élet mélyebb tartalmaival és saját lelkükkel a kapcsolatot. A mai idők ezt igyekeznek helyreállítani. Tudom, hogy erős tűz ég benned, hogy tisztán látsz és jók a megérzéseid, de nem a te feladatod Tara az igazság feltárása, a helyzet és az emberek megítélése, és a juss kiosztása. Bízz Cotromach-ban, az Igazságosban, mindenek ismerőjében. Egy titok és szándék sem maradhat rejtve, mindenki el fog számolni a maga tetteivel.
  • Akkor csak nézzem tétlenül, ahogy széthullik a világunk?
  • Keresd azt, ami képes felszabadítani a félelem alól az embereket, és újra egyensúlyt tud teremteni. Azt kell megértened Tara, hogy minden, ami széthúzást szít, az a gonosztól való, és ha te odaállsz valamelyik oldalra, bármelyikre is állj, őt fogod szolgálni. Aminek ellenállsz Tara, annak a hatása alatt vagy.

Ó, a vissza-visszatérő gondolat. Hát innen jött. Stiúiriche súgta lelkén át e szavakat. És milyen nehezen hallotta meg e hangot indulatai viharában…

Alapértelmezett
Gondolatok

Egy kettéhasadt világ

Amikor Kisorosziban a Duna-partján sétálva megláttam ezt a fát az jutott eszembe, hogy ez pont olyan, mint a világ ma. Kettéhasadt nemzetek, családok, kapcsolatok, barátságok, szívek, személyiségek, elmék, gondolatok és vélemények. Ezt éljük ma egyre közelebbről, egyre nyomasztóbban és egyre fájdalmasabban. A világ ébredésre késztet minket. Eljött a változás ideje, amit sokaknak kell akarnia ahhoz, hogy bekövetkezhessen, és még mindig nem akarjuk elegen.

A „fél-elem”-mel táplált „gyűl-öl”-et napjait éljük, pedig a “szer-etet” az, amiből az “egész-ség” sarjad.

A fizikai test szavatossága véges. Van egy lejárati dátuma, amit nem tudunk elolvasni. Ha tetszik, ha nem. Talán most van itt az ideje annak, hogy ezt elfogadjuk. Konzerválhatjuk különféle eljárásokkal, védhetjük mindenféle mesterségesen előállított szerekkel, megpróbálhatjuk emberi akarattal itt tartani. Nincs hatalmunk felette. Ami fontos az az, hogy törődjünk vele, gondozzuk, mert a jó bánásmód választási lehetőséget ad arra, hogy minőségében hogyan éljük le és meg az itt töltött időnket.

Amikor siklóernyőzni tanultam, akkor értettem meg igazán, hogy attól még, hogy nem látom a rám ható erőket és nem ismerem a fizika törvényeit, léteznek és befolyással vannak a testemre éppúgy, mint az ernyőmre és a megtenni kívánt utamra. Arra is, hogyan startolok el, arra is milyen lesz a repülés – kielégítő és nyugalmas, vagy termikes és rázós -, és arra is, hogyan fogok földet érni. Ha pedig veszem a fáradtságot, hogy ezeket az erőket megismerjem, a törvényeit megtanuljam, és a nekik járó alázattal és tisztelettel repüljek, akkor a repülés élvezet lesz.

Van egy erő, amit nem látunk, nem is igazán ismerünk, de érzünk. Ahogy érezzük a szelet az arcunkon, a Nap sugarainak melegét a hátunkon, a természetből áradó békességet és nyugalmat a lelkünkben. Ezt is érezzük, a szívünkben. Időnként a semmiből jelenik meg a gondolatainkban. Ellát minket ötletekkel, kreativitással, vagy karjába vesz és eltölt minket egy az egész lényünket betöltő megmagyarázhatatlan nyugalommal a legnagyobb baj közepette.

Az emberiség fél, mert hamis biztonságérzetben ringatja évtizedek óta önmagát. Elfordult, elszakadt a természetes forrásától. Az érzések vették át a mindennapjai felett az uralmat. A változással együtt haladni már nem természetes, pedig nem szabadna, hogy azok egyéni tragédiákba csapjanak át.

Az itt töltött időnknek nem a hossza a lényeg, hanem hogy mit rakunk bele, mit adunk, és mit hagyunk magunk után.

Az életnek célja van, és egy meghatározott irány felé halad. Ez az idő lehetőség arra, hogy megálljunk és megkérdezzük magunktól, miért élünk úgy, ahogy? Miért tesszük azt amit? Kinek jó ez, és miért? Mit rakunk bele mi a saját és mások életébe? Mit akarunk elérni és miért? Széthasítjuk önzésünkkel, kétségeinkkel, akaratunkkal önmagunkat, a környezetünket, a kapcsolatainkat, szeretteink szívét, a világot, vagy épp összetartjuk elfogadással, szeretettel, megértéssel, gondoskodó törődéssel, mert tudjuk, hogy mind egyek vagyunk. Egy helyről jöttünk, egy felé tartunk, ugyanazon egy erő ad nekünk életet, csak épp az út más-más szakaszán járunk.

Mi döntünk, hogy mit engedünk be most a szívünkbe és a gondolatainkba, mi döntünk, hogy hogyan érzünk, beszélünk és cselekszünk ma, és majd a vihar lesz az, amiben megkapjuk a választ és megtudjuk, hogy jó döntést hoztunk-e. Állva maradunk és megerősödve adunk hűs árnyat mindenkinek, aki nyáron alánk ül, vagy ketté hasadunk saját akaratunkkal, félelmeinkkel és önzésünkkel vetve véget önmagunknak.

Fotó: Jarabin Kinga

Alapértelmezett