Az 50-esek klubja, Mesék

Egyensúly

19. rész

Sűrű ködös reggelre ébredtek, de már meg sem lepődtek rajta. Mostanában valahogy minden reggel ilyen volt. „Ez már csak egy ilyen ködös-reggeles tavasz”. – gondolták. Tanulva az átfagyoskodott utakból, rétegesen felöltöztek, hogy ne fázzanak, és ha menet közben mégis kisütne a nap, legyen mit levenni, hogy ne süljenek meg.

A gyér forgalmat ellensúlyozta a ködszitálás és az autók kerekekeiről felverődő, plexin landoló szutyok, melynek következtében látási képességeik a megtett út hosszával arányosan csökkentek. Mai úticéljuk, a harmadik egyben utolsó a fiúk listáján, a már ismert tanösvény volt. Legalább is azt hitték, hogy ismerik. Évek óta nem jártak erre. Utolsó kirándulásuk még a gimis években volt, amikor Miával a fákat ölelgették.

Az ösvény ezen a ködös reggelen egy új és teljesen ismeretlen arcát mutatta meg a fiataloknak. Az elhanyagolt fa deszkákból összeácsolt hidakat kikezdte az idő. A korhadt fa deszkák itt-ott beszakadva, a korlát megdőlve, melyet a természet néhol már bekebelezett. A ránőtt növényzet, a kidőlt fák gyökerei megemelték vagy épp elfedték az egyes szakaszokat.

Bánták is, meg nem is, amit láttak. Egyrészt szomorú volt az elhanyagolt emberi alkotás látványa, másrészt mesebeli élményben volt részük. Mint egy elvarázsolt mocsár. A ködpárás levegőn, a fák ágai, a nádas sűrűje közt átszűrődő sejtelmes, halovány napfény, egy másik világ képzetét adta. A mocsaras vidék láthatatlanul élt. Bár a szem elől rejtve maradtak lakói, neszezésük, jó kedvű csivitelésük és kopogásuk elárulta őket.

  • Mia, te jössz! – törte meg az ábrándozó csendet Dan – Fedd fel előttünk a hely titkát!
  • Ezt a tanösvényt 7 évvel ezelőtt fiatal önkéntesek építették. – kezdte az ismertetőt Mia – Ez az egyetlen olyan tanösvény az országban, amelyen a folyó élővilága eredeti állapotában figyelhető meg. A jelek szerint sajnos, amekkora a jelentősége ennek a helynek, épp annyira nem vesz erről tudomást senki. Pedig számtalan madár, kétéltű és hüllő él ezen a vidéken. A tanösvény végén az a kis paddal ellátott stég, talán még emlékeztek rá, hogy egy madármegfigyelő hely. Ha elég türelmesen és csendben várakozunk, akkor láthatunk itt tőkés récét, guvatot, jégmadarat, nádi rigót, törpegémet, gyurgyalagot és fehér hátú fakopáncsot is. Bár mindegyik madár különleges és szép, de mind közül káprázatos színeivel két madár az, amelyik igazán említésre méltó: a gyurgyalag és a jégmadár. A kék hasú, vörös hátú, aranysárga torkú, fekete maszkos gyurgyalag csőre enyhén hajlított, melynek segítségével a levegőben kapja el a jellemzően rovarokból álló táplálékát. Fokozottan védett madárfaj! A jégmadár begye rozsdavörös, háta, farok- és szárnytollai türkizkék színűek. Nyakán és torkán fehér foltot láthat az, aki van olyan szerencsés, hogy megpillantsa ezt a madarat. Testalkata zömök, farka rövid, csőre hegyes. Halászó madár. Igazi halivadék pusztító. A hüllők és kétéltűek közül él itt vízisikló, kockás sikló, zöld varangy és zöld levelibéka is. De ami szerintem a legérdekesebb, az az igen sokféle szitakötők világa itt az ártérben. Azt gondolnánk, hogy a szitakötő az szitakötő. Legfeljebb van kis szitakötő, meg van nagy szitakötő. De nem. Él itt sárga szitakötő, alföldi szitakötő, vízi pásztor, négyfoltos acsa, sávos szitakötő, széles lábú szitakötő és zöld rabló.
  • Ez eszméletlen! – ámuldozott Dan – Tisztára, mint Gombóc Artúr csokoládéi. – tréfálkozott.
  • Ennyi minden egy alig fél kilométeres tanösvényen. – tárta ki a karjait Abigail.
  • Úgy látom, az önkéntesek küldetése csak egy alkalomra szólt. – jegyezte meg kissé epésen Rick. – Nincsenek valami jó állapotba ezek a deszkák.
  • Tudod, mit mondok, Rick?! – szólalt meg Olivia – Ez így tökéletes! Ahogy a természet elkezdi visszavenni azt, ami az övé, látni, érezni lehet az erejét és a bölcsességét. Itt szembesülhetünk azzal, hogy milyen kicsik is vagyunk mi ebben a világban és milyen múlandó az, amit mi alkotunk. A természet azonban örök. A középút és az egyensúly megtalálása a feladat. Hogyan élhetünk úgy a természettel együtt, hogy nem csak elveszünk, hanem adunk is? Kicsit helyrehozzuk az ösvényt, hogy ne legyen balesetveszélyes közlekedni rajta, megtisztítjuk az árteret az emberek nyomaitól, összeszedjük a szemetet, és ez lesz a mi helyünk! Könnyen megközelíthető, lenyűgöző minden napszakban és évszakban. Békés, nyugodt. Az ártér előtti füves területen lehet piknikezni, fákat ölelgetni, nem messze innen van egy tó is. Nem is értem, miért nem jutott elsőnek eszünkbe ez a hely.
  • Mert akkor nem húzhatnánk a fiúkat az alföldi túrákkal – célzott Kate csipkelődve arra a bizonyos, igen emlékezetes meredek utcás incidensre.

Olivia és a csapat többi tagja még lesétált a tóhoz, megkeresték a kedvenc fáikat, felidézték a régi emlékeket, amikor még Kate-vel felváltva labdáztak a réten. A fűben eldőlve, elégedett csendben ették meg a temérdek mennyiségű elemózsiájukat, majd tervekkel, ötletekkel teli fejjel és szívvel hazaindultak.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Ma sem jött be

17. rész

  • Beszerzek egy levelibékát. – morgolódott Rick, miközben fejére húzta a motoros maszkját – Ott fogjuk tartani az ablakban. – bökött a háta mögé a klubhelyiség udvari ablaka felé – Az, nem fog mellé beszélni, akarom mondani, brekegni. 17 fok, napsütés. Mégis hol?! Igaz, azt nem mondták, hogy a felhők felett vagy alatt.

Egész héten a csütörtököt várták a meteorológusok által beígért szép idő miatt. Ehhez képest felhős, és hideg reggelre ébredtek. Érthető volt a csalódottság.

  • Hová lesz a menet? – érdeklődött Olivia.
  • Remélem az Alföldre. – vetette oda epésen Kate a fiúknak. Mély nyomott hagyott benne a legutolsó kaland, amiről természetesen nem számoltak be a szülőknek.

A Mondd Meg City-t északról megkerülő folyó közepén volt egy kis sziget. Egy nap alatt kényelmesen keresztbe-kasul bemotorozható. Eredetileg leginkább hétvégi házak és üdülők voltak rajta, de egyes részei már olyannyira közkedvelté váltak, hogy a tavaszi áradások ellenére hétköznapi lakott területek, falvak lettek kis templomokkal, boltokkal és óvodával. A vízhez közeli házakat magaslatokra, gólyalábakra építették, egyik-másik úgy nézett ki, mint egy kacslábon forgó viskó. A víztől távoli házak, házak voltak. Semmi különös nem volt bennük.

Mason és Logan a főváros felé kerülve vezette a társaságot „csak hogy szokjuk a nagyvárosi forgalmat” jeligére. Egy darabig minden jól is ment. Egészen addig, ameddig egyenesen kellett menni a főúton. A hídra felhajtót elvétették, így jöhetett létre az ellenkező irányból hídra fel, négy sávon reggeli csúcsban balra legbelső sávba be, majd egyet ki, jobbra le, kis utcába balra be, megfordul, jobbra ki, balra főút, majd jobbra, a hídra a megfelelő irányba fel. A rend kedvéért elvétették a felüljárót is, így még két sávon és egymást érő kocsi tömegen át kellett verekedniük magukat röpke fél méteren, hogy be tudjanak sorolni a kanyarodó sávba. A nem így tervezett, de vitathatatlan vezetési gyakorlat kipipálása után forgalmas, de sávváltás mentes szakasz következett.

Ahogy távolodtak a fővárostól, úgy ritkultak a sávok, a forgalom, és vált egyre barátságosabbá a táj is. A szigetre egy kis hídon hajtottak fel. A híd alatt futó folyó látványa gyorsan feledtette az apró kis malőrt az 50-esek klubjának tagjaival.

A sziget szűk utcás, békés kis falvain át már nyugalomban tették meg a hátralévő kilométereket. A falvak után még vidékiesebbre váltott a kép. Kisebb időutazásnak hatott az út szélén legelésző bárányokat terelő juhász látványa.

Az utolsó falu végén az aszfaltos utat elhagyva kissé kátyús, de a jellegéhez képest jól járható, kanyargós földúton jutottak el a parkolóig. Innen gyalog kellett menni a szigetcsúcsig.

A „ma sem jött be” időjárásjelentésnek köszönhetően fagyos ujjakkal vették le a bukósisakokat és zárták le a robogókat. Dan-nek az agya is lefagyott. Vagy negyed órát küzdött a tulajdon lakatjával, sikertelenül. Végül Kate zseniális logikai képességeinek köszönhetően oldódott meg a helyzet.

  • Emlékszel, Kate? Itt még apával is voltunk sátorozni. – nosztalgiázott Olivia.
  • Sajnos nem. Még nagyon kicsi lehettem. – szomorkodott Kate.
  • Egyetek! – pattant közéjük Mia feledtetve az emlékeket – Egyetek, az majd felmelegít. Tudtátok, hogy a madarakat nem csak azért kell télen etetni, mert kevesebb élelmet találnak, hanem azért is, mert az megvédi őket a kihűléstől? Igaz mostanság egyre enyhébbek a telek, hó sincs igazán, és a nagy mínuszok is csak pár hétig tartanak, a bolygó légköre rohamosan melegszik a légszennyezettség és az erdőirtások miatt, a nyár pedig egyre szárazabb és aszályosabb, de ettől még fontos gondoskodnunk abban a kis időben is a madarakról. Most pedig rólatok. Amikor eszünk, a testben energia szabadul fel. Az emésztési folyamatok során testünk és a madarak teste is hőt termel. Úgyhogy egyetek, hogy felmelegedjetek! – majd ahogy jött, úgy ment is tovább felfedezni a szigetet, miközben belenyomott pár reggel frissen sütött pogácsát a lányok kezébe.

Mia rögtönzött biológia órájának hatására a csapat minden tagja engedelmesen elővette az útravalóját, tartottak egy kis cserebere börzét, majd csendes majszolás közepette elsétáltak egészen a sziget csúcsáig. Ha nem lett volna tele a szájuk, egészen bizonyosan tátva marad a látványtól. Az egyre szélsőségesebb időjárás és az elmúlt héten, a környéken végigsöpört vihar itt is hagyott nyomokat maga után. Gyökerestül kiszakadt öles fák szegélyezték vagy épp keresztezték az ösvényt, amin haladtak.

A fák ritkulásával erősödött a szél, felkerültek a sapkák a fejekre és a kesztyűk a kezekre, miközben a telefonok is előkerültek a farzsebekből. A folyó két oldalról átölelte a sziget csücskét, majd boldog találkozást sejtetve összefolyt, itt ott türelmetlenül keresztbe utat vágva magának egyik szélről a másikra. A folyó két oldalát hatalmas hegyek szegélyezték, melyek egyikének tetején balról egy vár nézett alá büszkén e csodás tájra.

Talpuk alatt a homokos talaj időnként csúszós agyagosra, másutt pedig kagylóhéjakkal vegyített kavicsosra váltott Kate nagy örömére. Mindkét zsebét megtömte a szokásos „Ez még jó lesz valamire!” felkiáltással, természetesen, szelektálva gyűjtve ezt is: balra mentek a kavicsok, jobbra a kagylók.

  • Tudtátok, hogy ezen a szigeten több, mint 200 madárfajt figyeltek már meg, amiből több, mint 100 itt is fészkel és költi ki a tojásait? – kezdte Mia az izgalmas és valóban érdekes felvilágosítást – Egy alkalommal itt a szigetcsúcson egy halfarkas megjelenését is feljegyezték, pedig annak az élőhelye az Északi-sark környéke. A legelőn, ami mellett eljöttünk, pedig 25 féle védett növényfajt fedezhetnek fel a rátermett botanikát kedvelők, köztük két szigorúan védett fajjal, a gyapjas gyűszűvirággal és a csikófarkkal.
  • Csodás ez a hely. – vetette közbe ámuldozva Abigail – Árad belőle a nyugalom és az erő. Szinte érzem, ahogy feltölti a testemet és percről percre javul a közérzetem és a hangulatom is. Még a lépteimet is könnyebbnek érzem.
  • Most. – szólalt meg Olivia – Szuper hely valóban és tökéletes is lehetne, ha nyáron nem üzemelne itt kemping. Tavasszal és ősszel ez a béke szigete, de nyáron?! Zsúfolt és hangos.

Mason-t és Lucas-t kissé lelombozta a kemping ténye, amiről ők még csak most szereztek tudomást. Három ötletükből kettő elvetődött. Az egyik életveszélyes, a másik tömegveszélyes. Egyet értettek Olivia-val, ez sem az a hely, amit ők keresnek. Nekik egy olyan kell, ami bármely évszakban látogatható és mindig pont ugyan olyan csenddel és meghittséggel várja őket.

Még a robogókhoz visszafelé megmásztak pár kidőlt fát, megcsodálták újra a hegyeket, a halkan csobogó folyó szél borzolta fodrait, a fák ágaira feltűzgélt elhagyott fél pár kesztyűket, és egy kidőlt fára fellógatott ott felejtett bográcsot, melyben már a fű nőtt, avagy főtt a gulyás helyett. Séta közben felmelegedtek, de enyhülni érezték az időt is. Már nem csípett a szél sem, inkább langyos szellő simogatta az arcukat.  

A fővárosi kalamajkát elkerülve komppal ment haza az 50-esek klubja. Nagyon élvezték az út minden egyes pillanatát, ezért elhatározták, hogy ha nem is a szervezett túrákkal, hanem csak úgy, de eljönnek ide nyáron is és csapnak egy klassz kis pikniket a bárányokkal a legelőn.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Égi jel

16. rész

A következő lépés a tökéletes helyszín megtalálása volt. A fiúknak volt is rá ötlete. Nem is egy, hanem egyből három.

  • Melyikkel kezdjük? – kérdezte Olivia.
  • A kilátóval – felelte Lucas. – Olyan helyet kerestünk, ami könnyen megközelíthető és télen-nyáron járható az út.
  • Remek ötlet, és mikorra terveztétek az első megtekintését?
  • Szombat?
  • Nekem, jó. – egyezett bele Olivia a klub többi tagjára tekintve, akik egyetértésben bólogattak.

Kicsit felhős volt az idő, de kellemes kora tavaszi langyos szél fújt. Az éjjel pusztító viharról már csak az útszéli pocsolyák, a megtépázott fák, a földre hullott ágak és levelek árulkodtak. Szokás szerint Rick-nél volt a találkozó, mindenki felpakolt 3 heti hideg élelemmel, a csapat mindent jól tűrt, kivéve az éhséget, majd irány a benzinkút. A rutinellenőrzések és a tankok teletöltése után Lucas és Mason vezetésével elindultak a Mondd Meg City-t keresztül vágó folyó mentén a hegyek felé. A városokat elhagyva ritkultak a házak, és egyre több zöld tárult a szemük elé. Az út baloldalán a folyó kanyargott, jobbját egyre magasodó hegyek kísérték. A kiszemelt úticél ezen hegyek egyikén volt.

A kilátóhoz egy kis falun keresztül lehetett felmenni. Régi építésű, házak, szűk, dimbes-dombos utcák közt kanyargott az 50-esek klubja a megfelelő utcát nem találva. Már keresztbe kasul bejárták az egész falut, letesztelték a csapat tagjainál fellelhető összes GPS-t, de egyik sem akarta megmutatni az utat. Végül maradtak a papírtérképnél és a saját fejük után történő tájékozódásnál. A térkép szerint egy igen meredek úton kellett felhajtani.

  • Mi legyen? – kérdezte Mason – Feltekerünk, vagy felsétálunk?

Rövid tanakodás után úgy döntöttek, hogy ameddig a betonút visz, addig gurulnak. A végén leparkolnak, és onnan séta tovább. Arra azonban nem számítottak, hogy az út egyre szűkebb, egyre meredekebb lesz, és olyan hirtelenséggel fog elfogyni a kerekeik alól, ahogyan az megtörtént. Az út szinte egyik pillanatról a másikra váltott át a biztonságosabb aszfaltról sáros, faleveles, az esti esőtől fellazult és vizes talajra. Az utolsó pillanatban húzták be a féket egymás mögött-mellett, egy kupacban inkább összetömörülve, mint felsorakozva.

Senki nem szólt egy szót sem. Szavak nélkül is tudták, hogy nagy bajban vannak. Megfordulni az adott helyzetből nem tudtak, a motorok behúzott fékkel is csúsztak az aszfaltra átfolyt sár és a ráhullott falevelek miatt, az előre haladást pedig leginkább az akadályozta, hogy az erdei cross terep nem éppen robogóra szabott. Pár tizedmásodpercnyi pánik után Mason bekanyarodott az út mellett lévő ház előtt lévő vízszintesbe hozott üres gépkocsibeállóra. Illik, nem illik, szükség törvényt bont. A csapat többi tagja gondolkodás nélkül követte. Aki pedig már meg tudott fordulni, indult is óvatosan két kézzel kapaszkodva a fékbe, lábbal kitámasztva lefelé, hogy mindenki biztonsággal leérjen.

Amilyen szótlanul bajba kerültek, olyan szótlanul másztak ki belőle és ereszkedtek le. Az út aljában félre álltak, és leállították a motorokat. A lányok örömmel tapasztalták, hogy a fiúk is remegő kézzel veszik le a bukókat.

  • Hát, ez a szó minden fellelhető értelmében meredek volt. – törte meg a csendet Dan.

Nevetésbe törtek ki, majd elővették a szendvicseket, és ott az út szélén öröm pikniket ültek, miközben elmesélték kinek milyen film perget le a szeme előtt az utolsónak hitt perceiben. Mia látni vélte, ahogy mind összeborulnak, mint egy kártyavár és lavinaként gurulnak le az út aljáig. Olívia csak arra tudott gondolni, hogy talpon kell maradni, hiszen Kate ott ül mögötte. Rick-nek meg az járt az eszében, hogy ez nem történhet meg, mert ő már rettentően éhes, a kórházi koszt szörnyű, a szendvicseket pedig tuti elkoboznák a mentősök, miután sikerült rájönniük, hogy melyik testrészt kihez csomagolják oda.

A kilátót kihúzták a listáról. Égi jelnek vették, hogy nem értek el a célig. Tudni kell a hegyről lejönni is, és ha már nekik ez most sikerült, akkor nincs az a pénz, hogy visszamásszanak. Még gyalogosan sem.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A zoknis lány

15. rész

A következő heteket tervezés, szervezés és nagy jövés-menés követte az 50-esek klubjában. A falitábla megtelt ötlet cetlikkel, az agykerekek nem szorultak olajozásra, sziporkázott a banda.

  • Emlékeztek még az éjszakai túránkra? – nevetett fel egyszer csak Dan a semmiből.
  • Lehet azt elfelejteni? – fogta a fejét Olivia – Valahányszor eszembe jut, még az emlékétől is lefagynak a lábujjaim.
  • A „zoknis lány”! – emlékezett vissza Mia.

Hirtelen jött ötlet volt. Egy februári délután épp készült a csapat szétunni magát, amikor Lucas a netet böngészve ráakadt egy ígéretesnek ígérkező programra: éjszakai teljesítménytúra, 45 km. „Kicsit meredek, de egyszer élünk!” – gondolták. Rick mamája csomagolt egy regiment szendvicset, főzött egy kondérnyi teát, és ahogy a klubba érkeztek, úgy is indultak el este a túrára. Gyakorlatilag felkészületlenül. Azt sem tudták, mit takar az, hogy teljesítménytúra. Gondolták túl kell élni, le kell gyalogolni azt a 45 km-t és kész. Hát nem.

A teljesítménytúra szintidős, ami azt jelenti, hogy 4,5 perc alatt kellett volna megtenniük egy kilométert ahhoz, hogy a kiírt időintervallum alatt, tájékozódjanak, megtalálják és bejárják az összes állomást, begyűjtsék mind a 10 pecsétet és célba érjenek. Eleve halott ügy volt, mivel Olivián kívül a társaság többi tagja csak akkor futott, ha kergették. Persze mindez nem szeghette kedvüket. Fogták a térképet, a zseblámpákat és nekiindultak.

Olivia csini csizmája totál alkalmatlan volt a terepre. A bukdácsolás volt a kisebb baja, de az első 5 km-en úgy feltörte a sarkát a csizma, hogy le kellett vennie.

  • Visszaforduljunk? – kérdezte Abigail.
  • Nem, dehogy. Majd az első lehetőségnél letérünk a város felé. – válaszolt Olivia, akkor még nem sejtve, hogy mindez további 30 km után fog csak elérkezni.

Lekönyörögte a fiúk lábáról a zoknikat, amiket azok hősiesen át is adtak, majd kajás zacsiból és a begyűjtött zoknikból hirtelen eszkábált mokaszinjában folytatta az utat. A köves talaj nem könnyítette meg a dolgát, sem az, hogy iránytű híján a térkép nem sokat ért a sötétben, így gyakorlatilag fogalmuk sem volt arról, hogy merre találják az állomásokat és a kiutat. A többi csapat zseblámpája volt az éjjeli lidércük. Azokat követve jutottak egyik helyről a másikra.

Olivia attrakciója hatalmas sikert aratott. Igazi világszám lett. Egy-két óra elteltével, néhány állomás bevétele és más csapatokkal való találkozás után, már messziről kiabáltak és mutogattak rá, hogy: „ott jön a zoknis lány!” A katasztrófa turistásabb fajta még le is fényképezte Olivia lábbelijét, természetesen hozzájárulás kérésével és az engedély megszerzésével. Bár soha nem gondolta volna hogy az lesz, sem azt, hogy így, de Olivia híres lett.

Az utolsó kilométereken a biztonság kedvéért még be is havazott, a zacsik kiszakadtak, és mire vissza tudtak botorkálni a laza 35 km után a kiindulási pontra, Olivia lábujjai pálcikákra fagytak.

  • Nézd Oliv, mit hoztunk össze! – szakította félbe a fagyos, bár mókás emlékezést a klubba berobbanó Abigail – Mia-val és Mason-nal összeállítottunk egy 50-es erdei kalauzt. – adta át büszkén Abigail a kezében lévő füzetet Olivia-nak.
  • És képzeljétek, – szúrta közbe Mason, miközben kiosztott mindenkinek egyet-egyet a füzetből – amikor mentünk kinyomtatni a Copy Centerbe, az üzlet előtt ott álldogált egy póniló, a hátán Rick kissé bolond szomszédjának a fiával. Mondd Meg City közepén. Elég furi látvány volt.
  • Nagyon sokat dolgoztunk vele. – tért vissza a témához Abigail – Szerintem szuper lett, de mondjátok, hogy ha valamit szerintetek még javítani kellene rajta.
  • Abigail ötlete volt. – csatlakozott be a beszélgetésbe Mia – A füzetet a vezetett túrákra készítettük. Így akik részt vesznek a kiránduláson, otthon átolvashatják újra, vagy amikor legközelebb elmennek egy útra, magukkal is vihetik, és ennek segítségével felfedezhetik egyedül is újra a természetet. Elvégre nem várhatjuk el tőlük, hogy egyből mindent megjegyezzenek. Senki feje sem káptalan.

Olivia-nak és a klub minden tagjának nagyon tetszett a három barát munkája. A kis füzet rajzokkal, fényképekkel, 50 érdekességet fogalt magába a hazai, de leginkább Mondd Meg City közelében lévő erdők élővilágából. A kis tájékoztatóból meg lehetett tudni, milyen egy vaddisznó, a mezei nyúl, a róka, a borz és az őz lábnyoma. Szerepeltek benne a legismertebb ehető piros bogyós termések: a som, a csipkebogyó és a galagonya. Még egy szuper som lekvár recept is belekerült az ehető- és gyógynövények bemutatását és felhasználhatóságát bemutató rész, a zsálya, a csalán, a mezei sóska, a pásztortáska, a lándzsás útifű, a mezei katáng és a közönséges cickafark mellé. Mia nyomán szabadon, természetesen nem hiányozhattak belőle a fák, és azok ölelgetésének jótékony hatásai sem.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Megélni minden egyes lépést

14. rész

  • És most, hogy természet facilitátor lettél, mi a terved Oliv? – érdeklődött Mia.
  • Mi, mi?! – vágott közbe Kate – Megmenti a világot! – húzta ki magát, büszkén tekintve nővérére.
  • Dehogy akarom megmenteni a világot! – nevetett Olivia – Vagyis nem egészen úgy, ahogyan azt te elképzeled Kate. – húzta magához kedvesen kishúgát – Tudod Kate, ha azzá válsz, aminek a lehetősége ott él benned, tudatosabb vagy és megvalósítod az igazi énedet, nem azt, amit kitalálsz, hogy milyen menő lenne, vagy hogy milyen sok pénzt kereshetsz vele, hanem azt, ami ott él a szívedben és rajtad keresztül szeretne megvalósulni, már sokat tettél a világért. Mert attól leszel kiegyensúlyozott és boldog, hogy azzal foglalkozol, amit szeretsz. A világnak pedig jó kedélyű, felelősségteljes, szerető szívű és vidám emberekre van szüksége. Azzal fogod megmenteni, de legalábbis jobb hellyé tenni a világot, ha te is jól érzed magad benne.
  • Én itt érzem jól magam köztetek. – ölelte át nővérét Kate. Kate-t mindenki szerette a klubban. Cserfes volt, vidám, tele ötletekkel és tettrekészséggel. Amíg kicsi volt, hol Rick, hol Logan labdázott vele, Lucast kenterbe verte bújócskában, Dan-t pedig memoriban. Mióta iskolás lett, leginkább Mia és Abigail társaságát keresi, hogy minél többet megtudjon tőlük a természetről és a környezetvédelemről.
  • Arra gondoltam, hogy kibővíteném a klub tevékenységét, vagy felvennénk egy új programot, ezt még kitaláljuk. – folytatta válaszát Olivia Mia kérdésére – A környezetvédelmi akciók és a robogós túrák mellett szervezhetnénk olyan kirándulásokat, ami segítene visszatalálni az embereknek a természethez, összekapcsolódni a természetes élőhelyével. Segítene ráébredni és megérezni, hogy mi nem a természet fölött álló lények vagyunk, nem valakik, akik azt csinálnak, amit akarnak a természettel, mert az úgysincs ránk hatással. Az emberek megtapasztalhatnák a kirándulások alkalmával, hogy milyen szoros az összefüggés a természettel való kapcsolatunk és a testi-lelki egészségünk között.
  • Szuper a lelkesedésed, de ezt mégis hogyan akarod elérni, Oliv? – kérdezte Logan.
  • Emlékeztek, amikor az ártéri tanösvényen a fákat ölelgettük?
  • Jaja, bio töltő! – vigyorgott Rick.
  • Igen, ez az! – mutatott rá Olivia – Rákapcsolódunk a természetre újra, még hozzá úgy, hogy mind hozzá tesszük azt, ami mi magunk vagyunk. Mason megmutathatná az erdő avatatlan szem számára láthatatlan, mégis valódi élővilágát. Megtaníthatná az embereknek a nyomolvasáson keresztül, hogy az erdő az állatok otthona. Ott vannak, léteznek és a mi jelenlétünk hat rájuk még akkor is, hogyha egy kirándulás alkalmával nem találkozunk közvetlenül velük. Mia, te szinte mindent tudsz a növényekről. Ölelgetünk fákat, megtanuljuk melyik bogyó ehető. Rick és Abigail megmutathatja, hogyan tudjuk olyan érintetlenül hagyni egy-egy kirándulás után a természetet, ahogyan azt találtuk. Dan és Lucas a túratervezés nagymesterei. Én pedig segítek meglátni a fényt, a szépet és az alkotás által eggyé válni a természettel. – emelte fel a fényképezőgépét Olivia.
  • És akinek nincs ilyen csúcs masinája? – kérdezte Dan.
  • Okos telefonja ma már mindenkinek van. El sem hinnéd, milyen képeket lehet vele lőni!
  • Mekkora távokat tervezel? – érdeklődött Lucas.
  • Kicsiket, rövidet. Nem az lenne a lényeg, hogy végig rohanjunk a tájon és fel tudjuk rakni a dicsőségfalra, hogy hány kilométert gyalogoltunk milyen rövid idő alatt, hanem az, hogy megéljünk minden egyes lépést. Lássuk meg, ami körülöttünk van.
  • Erre egy állandó hely nem lenne jobb? – folytatta a beszélgetést Lucas – Én szívesen kitalálok mindig valami új úti célt, de szerintem, ha találnánk egy olyan helyet, amit könnyedén meg lehet közelíteni, de mégis csendes, amire fel tudunk építeni egy programot, ami kicsit elvarázsolt, megragadja az embereket és szívesen térnek oda vissza, az egy ilyen programnak jobb lenne.
  • Remek ötlet! – helyeseltek egyetértésben mindannyian.


Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Ölelj meg egy fát!

8. rész

Valóban szép idő volt, kivételesen Lucas is időben érkezett. Olivia zsebében a friss jogsi, háta mögött Kate. Rick mamája csomagolt mindenkinek szendvicset, Mia frissen sült sajtos pogácsával megrakva gurult be, Abigail dobozából kakaós csiga illata áradt. Bár mindenki reggelizett, de óhatatlanul megéhezett már most az egész csapat.

  • Széles utat, gumifákat! – búcsúzott Peter, Rick papája, amit már talán nem is hallottak Logan új sportkipufogójától. A sarki kútnál megálltak, mindenki teletankolt, ellenőrizte a keréknyomást, fizettek és indultak is tovább.

A korai időpontnak köszönhetően még gyér volt a forgalom. Biztonságosan haladtak az 50-esek az úton. Mivel Lucas és Dan tervezték meg az utat, ők haladtak legelöl, Olivia zárta a sort Kate-vel. Az őszi reggel kicsit csípős volt, de a csapat mindenre felkészült, a szekrényt is magukra vették, hogy ne fázzanak. Fél órányi motorozás után megérkeztek az ártér előtti parkolóhoz. Lezárták a robogókat, levették a túrához felesleges ruhadarabokat, bepakolták a hátizsákokba a magukkal hozott finomságokat. Olivia egyik oldaláról most sem hiányozhatott a fényképezőgépe, a másikról pedig Kate. A nap sugarai kellemes időt ígértek, lágyan szűrődtek át a fák ágai között.

A tanösvény a Nemzeti Parkhoz tartozó ártéri erdő területén volt. A botanikai-zoológiai tanösvény a folyót egykor végigkísérő erdők egyik még megmaradt részét mutatta be. Az erdő legszebb részeit gyakran víz borította, ezért egy hosszú, lábakon álló deszka tanösvényt építettek itt ki az erdészek. Tavasszal, magas vízállásnál, egy séta a tanösvényen nem úszható meg száraz lábbal, de most, ősszel nem volt szükség se csónakra, se gumicsizmára.

Az ösvényen két leshely is található, melyről madarakat lehet megfigyelni, az állatok és a növények megismerését pedig táblák segítették. Mia kitéve ismert minden növényt, amelyiket pedig nem, azt a telefonján lévő növényhatározó app-al igyekezett beazonosítani. Végszükség esetén fényképet készített és tartogatott magánál egy jegyzetfüzetet, valamint egy ceruzát, hogy fel tudja jegyezni, amit még fontosnak tart a növény külleméről, környezetéről az otthoni pontos meghatározáshoz.

Mason előző életében indián lehetett, tökéletesen olvasott a nyomokból. Tőle ragadt Olivia-ra is a tudás, melynek segítségével a kukoricásban járt állatok kilétére következtetett. Rick és Abigail pedig elszánt környezetvédők voltak, az 50-esek klubjának minden tagja öko párti volt. Szelektíven gyűjtötték a szemetet, részt vettek a városi faültetéseken és mindig pont olyan érintetlenül hagyták a természetet egy-egy kirándulás alkalmával, ahogyan azt találták. De Rick és Abigail lelkesedése ennél is tovább terjedt, szinte mindent tudtak a globális felmelegedésről, az egyre gyakoribb erdőtüzek okáról, a tengerek és az óceánok műanyagszennyezettségéről, a vészesen csökkenő ivóvíz készletekről.

Olivia fotózott, mindig mindent és mindenkit. Soha nem tanulta, egyszerűen értett hozzá. Belenézett a keresőbe és képes volt kiragadni bármiből a lényeget, egy pillantásból, egy lehulló falevélből, két szöcske találkozásából. Gyönyörű és beszédes képeket készített, melyeket a klub falain lévő táblákra tűztek. Jó volt visszanézni és emlékezni, inspirációt adott a klubtagoknak az újabb utakhoz.

Az ősz csodásra színezte az ártéri erdő fáit. Levéltakaró szegélyezte az utat mindkét oldalról, mely hol a mocsaras földet fedte, hol pedig a napfényben meg-megcsillanó víz tetején úszott. A fiatalok alig győzték befogadni a természetből áradó nyugalmat, békét, csendet és erőt. Testben és lélekben is feltöltve indultak vissza.

  • Gyertek, öleljünk meg egy fát! – szólt Mia – Tudtátok, hogy a fák nem csak úgy álldogálnak a földön, hanem magukba szívják a négy alapelemből, a földből, a vízből, a levegőből és a napfényből az ősenergiát? Az ebből fakadó pozitív erőt ti is érezhetitek, ha megöleltek egy fát. Minél idősebb egy fa, annál nagyobb az ereje. Támaszd a homlokodat és a mellkasodat a fa kérgének, hunyd le a szemed és csak szeress! Szeresd a fát, az életet!
  • Azta! Biotöltő! – viccelődött Rick, miközben társait követve keresett magának ő is egy fát, amit megölelhet.
  • A fák gyógyítani is tudnak. – folytatta Mia már a parkolóhoz közeledve. – Mindegyik fa másra jó. A tölgyfa önbizalmat ad, mágikus erejét már a kelták is felfedezték. A bükkfa megszünteti a testi-lelki fáradtságot, élénkít és növeli az életerőnket. Ha nyugalomra vagy vigaszra van szükséged, egy gesztenyefát keress! A gesztenyefák szeretetenergiát sugároznak magukból. Dolgozatok előtt, amikor sokat kell tanulni, én mindig kimegyek a parkba és a hársfák alatt készülök fel, mert enyhítik a szellemi fáradtságot, segítenek, hogy jobban tudjak koncentrálni. A szomorúfűz elűzi a depressziót. A bodza, igaz nem fa, hanem cserje, de az energiája betegség után segít újra megerősíteni a tested.
  • Kész naturalexikon van a fejedben – ámuldozott Mason Mia-t hallgatva.

A parkoló és az ártér melletti réten fából épített pihenőhelyen ültek le elfogyasztani a szendvicseket és a sütiket. A nap már átfordult az égen, dél is elmúlt, így jólesett az ebéd mindenkinek. Olivia hozott Kate-nek egy labdát, lemeríthetetlen volt benne az elem. Akármennyit is mentek, Kate-ben még mindig volt igény és energia játszani. Szerencsére 8-an pont elegek voltak ahhoz, hogy ezt kiszolgálják. Kate mindenkinek egy kicsit a kishúga volt.

Ez volt a szezonzáró utolsó gurulásuk, nem siettek haza, kiélvezték, magukba szívták és szívükbe zárták minden pillanatát.



Alapértelmezett
A kis Robogó kalandjai, Mesék

Tengerszem

Egy nap Nagy Fekete Robogó így szólt a kis Robogóhoz:

– Tudok egy helyet, ami szerintem a te világod. Tetszeni fog.

Meg is beszélték a napot, hogy mikor és hol találkoznak. Megkérdezték még pár barátjukat, és Barna macit is, de senki nem ért rá velük tartani, így kettesben indultak el.

Tavasz volt. Napsütötte, de hűvös idő.

Útjuk egy Heves megyei kis faluba vezetett. Vica baba meg is jegyezte, hogy vicces neve van, majdnem olyan, mint a zacc, csak ez Apc. A parkolóban már sok autó állt. Közkedvelt kiránduló hely, főleg egy ilyen kellemes hétvégén a hosszas téli bezártság után. A parkolóból a bányatóhoz gyalog lehetett eljutni. Menni kellett egy kicsit fel, aztán le, majd kaptatni még feljebb, kanyar balra, kanyar jobbra, poros út, erdei út, hatalmas fenyők, és már ott is voltak.

A kis Robogónak szeme-szája tátva maradt a látványtól. A víz türkiz kékje valóban, mint a tengeré. Felszínét a tavaszi szél lágyan fodrozta. A magas sziklafallal szegélyezett tó partján egy-két bokor, s némi kő volt csupán, mégis csodás harmónia és nyugalom áradt belőle.

Órákig tudta volna nézni a kis Robogó a napfény táncát a víz tükrében, ha lett volna egy szabad hely a parton, de olyan sok volt ott az ember, hogy erre esélye sem volt. A kis Robogó készített néhány fényképet, hogy meg tudja mutatni otthon Vica babának is, milyen szép helyen jártak, majd visszasétált Nagy Fekete Robogóval a fenyvesen, a kaptatókon, a kanyarokon és a poros úton át a parkolóba.

Itt azonban még nem ért véget se a nap, se a kaland. A kis Robogó és Nagy Fekete Robogó úgy döntöttek, hogy nem hazafelé indulnak, hanem fel, Salgótarjánnak. Tökéletes választás volt. Tükörsima aszfalt vezetett át a csodás kis temlomokkal megtűzgélt falvakon.

Salgótarjánban megebédeltek. Megállapították, hogy nem fúj melegen a szél, ellenben hidegen igen, és kissé vacogva megindultak Balassagyarmaton át visszafelé.

Mire hazaértek rájuk sötétedett. Kicsit átfagytak a fogaskerekeik, de melegség járta át a lelkük. Egy igazán nagyszerű nap volt mögöttük. A szél kifújta belőlük a hétköznapokat, felejthetetlen szép helyeken jártak, és sokat nevettek.

A kis Robogó legszebb emlékei közé tette el ezt az utat. Neki szánták, és így az egyik legértékesebb ajándékká vált, amit valaha kapott. Valóban az ő világa volt.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Ha apa látná…

6. rész

Suli után Rick-nél találkoztak. Rendszerint náluk tartották az 50-esek klubjának gyűlését. Rick szülei támogatták a lány kezdeményezését.

  • Legalább nem csavarognak. Inkább benzinre költsenek, mint piára és drogokra – mondogatta mindig Sarah, Rick anyukája.

Peter, Rick apukája, a kertvégi szerszámost átalakította klubhelységnek és még egy kisebb garázst is épített hozzá a srácok robogóinak.

Indulás előtt még Olivia kivitte Phoebe-t, biztosítva számára szükségletei elvégzését. A megfelelő székelő hely megtalálását szertartásos kűr előzte meg. A terep átszellemült körbeszaglása után pipiskedő, cica háttal domborító apró léptű körtánc következett, majd sorozatos aknavetés az árokszéltől a járda túlfeléig.

Amíg Phoebe eljárta szokásos táncát, addig Olivia a természetben gyönyörködött. A délutáni záporeső cseppjei apró gömbökben gyöngyöztek a fűszálakon, a fák leveleiről lassan, elnyúló cseppekben hulltak alá, miközben fényes szikraként szórták szét a nap sugarait.

Phoebe végzett, Olivia engedelmes szolgaként gyűjtötte be a végterméket, a zacsira kötött alapos csomóval elválasztotta szagát a külvilágtól, majd a sarki kukának ajándékozta a szeretetcsomagot. Kutya vissza a helyére. Bukó, hátproti, térdvédő, robogóra fel, és irány a klub!

Rick és a többiek már a klubhelységben várták Olivia-t. Logan épp egy új sportkipufogót szerelt fel Mason segítségével tűzpiros Aprilia-jára, Lucas és Dan a térképet böngészték, Rick a lányokkal, Mia-val és Abigail-el, a múlt heti kémia óra robbantós kísérlet alapanyagát írta össze egy listára, mivel feltett szándékuk volt, hogy tripla adaggal is kipróbálják.

  • Mi a terv? – lépett oda Olivia Lucas-hoz és Dan-hez.
  • Nem messze van egy ártéri tanösvény. Három várossal odébb, 25 km az út, kényelmes, nyugis. A tanösvény egy óra alatt bejárható, állítólag nagyon szép, vázolták fel a fiúk.

Két dolog volt közös az 50-esek klubjának tagjaiban: a kétkerék és a természet szeretete. Minden hónapban elmentek valahová kirándulni a közelben, ameddig csak az idő engedte, télen pedig a helyi tájvédelmi körzetet barangolták be, így annak már kitéve-betéve ismerték minden négyzetméterét, de még így sem tudták megunni.

  • Hogy megy az edzés, Oliv? – vetette fel Mia a kérdést.
  • Inkább hagyjuk, – vonta meg a vállát Olivia – jó lesz ez nekem így! – pillantott hátra a tomporára.
  • És a motoros suli? – érdeklődött Logan a robogója alól.
  • Ha apa látná… – sóhajtott Olivia.
  • Biztosan büszke lenne rád – fejezte be Mason bíztatóan a mondatot.
  • Az utolsó óra egészen jól ment… – hagyta rá Olivia. És tulajdonképpen így is volt. Már nem tévesztette el az irányokat, cserébe időként elkalandoztak a gondolatai, elvétette a sebességfokozatot, melynek mellékhatásaként hangosan bőgött alatta a motor.

Kivételesen nem késett. A városi vezetésből visszaérkezve Thomas – az oktató – magára hagyta a rutinpályán “gyakorolj csak, mindjárt jövök” – felkiáltással.

“Vagy nagyon felelőtlen vagy annyira mégsem lehetek rossz.” – morfondírozott Olivia magában. Koncentráltan, minden figyelmét a feladatnak szentelve, kerülgette a bójákat. Úgy érezte, még három-négy alkalom és bátran nekifut a vizsgának, de nem volt több.

A vizsga napját titokban tartotta, mintha érezte volna. Az első bóját elvétette, a pálya felénél lefulladt. Nem volt szép, ellenben vitathatatlan. Öt percet sem kellett a pályán töltenie ahhoz, hogy megbukjon.

  • Ha apa még élne… – tért vissza Olivia az emlékezésből – Segíthetne felkészülni. Kínlódok a váltással.

Kanyargós szerpentinen jöttek lefelé, Jamesnek és a mögötte haladó két társának a szabálytalanul előző sportkocsival szemben esélye sem volt. A sofőr sértetlenül szállt ki.

  • Ugyan, menni fog az! – biztatta Mason. – Levizsgázol, aztán el is felejtheted, és ha nem akarsz, soha többé nem kell váltós motorra ülnöd.
  • És úgy is lesz! – zárta rövidre Olivia, kerülve a témát a kudarcosra sikerült vizsga végett.
  • Szombaton mindenki ráér? – kérdezte végül Dan. – Szombatra jó időt ígérnek, megnézhetnénk ezt a tanösvényt. Ilyenkor ősszel tuti nagyon szép!
  • Nekem jó! – válaszolt Logan az utolsó csavarok meghúzása közben.
  • Nekem is! – jött a felelet egyszerre Miától és Abigail-től. A többiek bólogattak, hümmögtek, így meg is egyeztek.


Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Isten előbb szeretett minket

Debrecenben születtem. A húgom 3 év múlva Miskolcon, 4 évesen pedig már Dunakeszin kezdtem meg az óvodát. Fótra felnőttként azért költöztem, hogy egyszülős családként legyen segítségem a gyerekek körül, tudjak dolgozni és néha néha még élni is egy kicsit. Így nem kötődöm igazán egyik helyhez sem úgy szívben, ahogyan mama kötődött szülővárosához, Dévaványához. Járatta a ványai lapot, olvasta a híreket, az aktuális hirdetéseket, tájékozódott az éppen zajló fejlesztésekről, programokról.

Egy nappal hamarabb érkeztünk: a férjem, a kicsi lányunk és én. Foglaltam szállást, megterveztem az utat a kb. 45-50 percenként beiktatott pihenőkkel, hogy a 185 km-es út a 6 évesemnek is ne csak kibírható, de még élvezhető is legyen. Természetesen robogóval.

Nem siettünk. Békésen suhant el mellettünk a táj, és amikor nem egy benzinkúton álltunk meg pihenni, még készítettünk pár fotót is.

Gyerekkoromban a városba (akkor még csak községbe) vezető úton már azon versenyeztünk a húgommal, hogy ki látja meg hamarabb a kakasos templom tornyát. A ványai református templom tornyán figyelő kakas ugyanis már messziről látható. Ez a játék most elmaradt, de az út, és a település utcái, házai régi emlékeket idéztek bennem, melyeket jó volt átélni és megosztani.

A főúton lévő Déva Vendégházban szálltunk meg. Közel mindenhez. A zárt parkolóban jó érzéssel tettük le éjszakára a motorokat, a szép, füves, játszótérrel, trambulinnal felszerelt udvaron pedig egyből lemozoghatta a kis benzintyúkom is az út fáradalmait, amíg átvettük a kulcsokat, elintéztük a papírokat, és kipakoltunk.

A 38 fokban még menetszélben sem túl komfortos motorosruháktól való megszabadulás és nyáriasabba való átvedlés után, a strandfürdő felé vettük az irányt. Semmire sem vágytunk jobban, mint a frissítően hideg vízre.

A családias hangulatú strand 3 medencével várt minket. Egy kicsi, gyerekek részére kialakított kacsaúsztatóval, amibe az ősszel iskolába készülő lányom szerint már irtó ciki lett volna bemenni, így a másik kettőt, a 29 fokos vízzel telített úszó- és játszómedencét, majd a 36 fokos gyógyvizest vettük célba.

Még ez utóbbi is hűvösebb volt, mint a levegő, így jólesően mártózhattunk meg mindkettőben. A gyógyvizes medence vízsugaras hátdöngölője alatt még a vezetés okozta, vállban fellépő, kisebb izomfeszültségtől is megszabadulhattunk.

A napon száradva klaffogtunk vissza vizes papucsainkban a szállásra, ahonnan, egy szárazabb ruhára váltás után, el is indultunk kis nosztalgiakörutunkra.

Furcsa érzés ide visszatérni. Látni a mit sem változott vasedény kirakatát, a sajnos mostanra működésképtelenné vált Ludányi cukrászdát, ahová egyedül is átmehettem két forinttal egy gombóc fagyiért, a szintén bezárt Vadkacsa vendéglő poros ablakait, ahol még a cigánnyal húzatta nagyapám a nótát kedvesének… “…Rózsi, Rózsi mi bajod? Mért nem akarsz szólni. A hegedűm, majd megreparálom… Szólalj meg hát, rubintos virágom.”

A régi KTSZ-ből gyönyörű városháza lett, mely előtt bronzba öntve őrzi szárnyai alatt kicsinyeit a ványai túzok.

Az akkor még sárga, piros téglás, sarki orvosi ház most szürke, kisebb, mint arra emlékeztem, és még mindig élénken élnek bennem a szobák, a bútorok, a szőnyegek, a hatalmas polc, a külön füzetbe vezetett és kategorizált könyvekkel, melyet még egy könyvtár is megirigyelne, a falon lógó arany keretes tükör, alatta a kincseket rejtő kisszekrénnyel, a konyha, ahol mamával annyit sütöttünk, a veranda, a rendelő, a spájz, a kert. A vastag ajtókeretek, melyekbe bekuckózava, lifteset játszottunk húgommal az itt töltött szünidőkben.

A kertkapu nyitva. Bekiáltok, nincs válasz. Talán a mama járt erre, s valahogy még odaátról nyitva hagyta, s egy kicsit engem várt, hogy még egyszer utoljára megnézhessem, felidézhessem. A hatalmas udvar szinte csepp. A régen zöld deszkás ajtó most szürkére festve. Vadrózsa sem futja már körbe. A veranda előtt díszelgő spirea bokor helyén tátongó tér. A rózsatöveket szőlőlugas váltotta fel, de a kerekes kút még megvan.

Amikor lehunyom szemem, érzem a rózsák illatát, látom a kertben ránk vigyázó mamát, hallom papa nevetését. Minden él.

Félve áll a kapuban a birtokháborító anyja mögött a lányom, akit nagy nehezen sikerül egy percre beljebb invitálnom. “Nézd csak!” – mutatom neki a kert másik végében a kis házat. “Abban gyújtotta fel Kinga mama a könyvét.” – számtalanszor hallottuk mamától e csínytevés történetét.

Kilépek, besukom a kaput.

A bolt semmit sem változott. Ugyan ott van, és pont ugyan úgy néz ki. Még a gyerekkoromban oly nagy szeretettel, minden reggel vajjal, zöldségekkel felkínált, friss kőrösi sós kiflit is megtaláltam a polcokon.

Ha egy helyet meg kellene nevezni otthonomnak, egészen biztosan ez lenne az.

Nehezen alszom el. Temetésre senki sem szeret járni. Főleg nem a mamáéra. Kicsit még megsiratom. Forgolódok, felkelek, visszafekszem, s miközben hálát adok azért a sok szép évért, amit vele tölthettem, végül elnyom az álom.

Korán ébredek, a nyitott ablak mellett, a főutca vidékies zajára. Traktor zúg, gólya kelepel, gerle búg. “Szevasz komám!” – köszöntés száll a hűvös reggeli csendben.

Sportosba öltözök, futó cipőt húzok, balra indulok – arra ismerősebb, dédihez errefelé mentünk.

Azt nem mondhatom, hogy emlékeztem arra, hogy merre is volt azaz erre, de azt igen, hogy rendesen elkampalyogtam. A hét órai indulás már késeinek hatott a levegő hőfokát tekintve. Nagyon meleg volt. Az itthon megszokott dombok helyett a sík terep legalább könnyített a helyzeten, ahogy a házak mögött fel-felbukkanó kakasos templomtorony is, melynek köszönhetően sikerült visszatalálnom a szállásra.

Nyugodt reggeli, stratégiai megbeszélés, nagyon meleg van, a pusztában sétálós túzoktelep helyett inkább a strand. A búcsúztató épp eléggé felzaklatta legkisebbem, aki bár már nyugodtabban alszik, de azért még csak-csak sírdogál, ezért a nosztalgikus látogatáson túl a temetésre már nem akartam elvinni.

Rendrakás, csomagolás, még gurulunk egy kört a kis utcákban, természetesen most sem tudom merre járunk. Aztán meglátok egy kutat, ami még gyerekkoromból is dereng és szerencsére reggel is elfutottam mellette, így az elveszéstől megmentődünk.

Apa és lánya a strandon. Én a temetőben. A család egy része a városban teszi tiszteletét, anyukám és a kisebbik húgom a sírt rendezgeti. Kreatív feladatot kapok, kis halotti lepellel kötözök levendulát a fénykép elé. Közepén apró lyuk egy hatalmas szívnek. A könnyeimmel küzdök.

Kevesen állunk a sír körül, szük családi kör, páran a régi időkből. Az otthon maradottak virágba borult koszorúkban jöttek el. A lelkész fura figura. Fekete körhasán szépen feszül a vasalt ing. Mint egy hordópánt, fogja az öv a nadrág találkozásánál. Palástját fél vállra dobva nehézkesen lépked a nagy melegben, hóna alatt Biblia, kezében magnó, s bár – mint kiderül – természetében nem azonos, külseje Döbrögit juttatja eszembe a Lúdas Matyiból.

Szépen beszél, a szeretetről, arról a szeretetről, melyet mama kapott ajándékba, s melyből nekünk oly sok jutott. A szeretetről, melynek forrása kiapadhatatlan, mert “Isten előbb szeretett minket” (I Jn 4), és így az örök, és soha el nem múlhat. Ahogy nem múlhatott köztük sem.

Most itt fekszenek, végre együtt, egymás mellett, meghipenve. Hazatérve.

Még kiáztatom magamból egy kicsit a fájdalmat a lányommal játszva indulás előtt a strandon, majd felszerelkezünk, robogóra ülünk és indulunk vissza a hétköznapokba.

Motort vezetni teljesen más, mint autót. Amikor autóban ül az ember még számtalan dologra tud figyelni. Beszélget az utasaival, szól a rádió, elmajszol egy szendvicset, fejben már a holnapot tervezi, miközben még a múlton rágódik. Két keréken csak te vagy, meg az út. Látod a tájat ugyan, de az nem külön álló része lesz az egésznek, hanem egy veled, ahogyan a gép és az út is alattad. A menetszél kifújja a gondolataid, a koncentráció egyben tartja a lelked, az út mederbe tereli az érzéseid, hogy a történéseid események, ne pedig személyes tragédiák legyenek.

Fáradtan, de minden tekintetben egészben értünk haza. A vacsora, a fürdés és a fekvés között még elhullattunk pár könnycseppet.

Talán a kimondhatatlan fájdalom teszi a tagadást, hogy képtelen vagyok halottként, már nem létezőként tekinteni rá, mi csak akkor tudatosul, amikor felhívnám, átmennék, elmesélném neki, merre jártam, megkérdezném melyik utcán is kellett volna lekanyarodni. Vagy talán a szeretet élteti őt bennem tovább, mely mélyen belül azt súgja, hogy még így is minden nagyon rendben van, hiszen Isten előbb szeretett minket. Olyannyira, hogy egyszülött fiát küldve megváltott, és lelkünknek, a mama lelkének is, örök életet adott.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Gondolatok

Egy csodálatos világért

Ha Márianosztra a világ teteje, és Dobogókő a Föld szíve, akkor Ipolytölgyes minden kétséget kizáróan a mindenség lelke.

Kedd reggel van, a kicsi lányom beadom a táborba, még elmegyek a benzinkútra tankolni és irány a Börzsöny. Mehetnék édesanyámékkal is autóval, de ha már szép helyre megyek segíteni, akkor nem fogok autóba ülni.

“A városi élmény Vácig tart, utána már a jó rész következik.” – biztatom magam a sort előzve a reggeli csúcsban, amit amúgy egy 110-es kis robogóval aránylag könnyedén vesz az ember. Így is lett. A jól ismert, Vác végi utolsó körforgalomból a 12-es útra ráhajtva balra, a szinte üres autóúton veszem Szob felé az irányt. A 12-es útról már le sem kell térni Ipolytölgyesig, így nyugodt, nézelődős út áll előttem.

A meleg napok végett, indulásnál gerincprotektor, farmerdzseki kombót választok öltözékül, amit Zebegénynél a Duna mentén rögtön meg is bánok, amikor 90-es tempóval összeütközésbe kerülök válilag egy méretes, kitinpáncélos, frontálisan nekem repülő bogárral. Egy halk “au” kíséretében diagnosztizálok magamnak egy kulcscsonttörést, majd zsibbadó karral hajtok tovább.

Az út szélén álló fák árnya alatt kellemes a levegő hőmérséklete. A kanyarok mögül előbújó, még ébredő táj minden szomorúságot feledtetőn tölti fel a lelkem. Érkezés előtt, Letkésnél megállok nyújtózni egyet, épp készülök megnézni, hogy pontosan merre is kell menni a Katolikus Szeretetszolgálat Szent Erzsébet Otthonába, ahol 148 halmozottan sérült felnőttet gondoznak, köztük Vikit is, édesanyám keresztlányát, amikor anyuék fékeznek mellettem, így a hátralévő úton már csak őket kell követnem.

Ipolytölgyesen az első utcán balra kanyarodva szépen gondozott park mellett haladunk el. Fantasztikus lehet itt felnőni. Csend, béke, nyugalom, friss levegő. A templom mellett parkolunk le, mellyel szemben található az egykor apácák szálláshelyeként szolgáló, most sérült felnőtteket ellátó intézmény.

A kapuban gyors adminisztráció, majd érkezik az Otthon igazgatója, Zsuzsa. Kedves, mosolygós, hálás tekintetű, odaadó vezető benyomását kelti már az első pillanattól fogva, és mire körbejárjuk az intézményt, ez már bizonyosság lesz.

Fotózni érkezem. A sógorom forgatni, és Nóra, édesanyám barátnője interjúkat készíteni. Igazi csapatmunkára készülünk azért, hogy egy olyan hely infrastrukturális fejlődését segítsük, ahol minden figyelmet és energiát elvisz az álmok valóra váltása.

A kis előkert után az ajtókon belépve egy új világba érkezünk. A folyosókon jókedvű, kortalan gondozottak gurulnak, sétálnak, nevetnek. Gondozott és gondozó arcáról egyaránt mosoly érkezik felénk. Szoros kézfogások, kíváncsi tekintetek ölelésében járjuk végig a hangulatos, minden szegletéből harmóniát árasztó foglalkoztatóházat.

Az alkotásnak több funkciója is van. A manuálterápia mellett hasznosságérzetet is ad, hiszen a kész munkák értékesítve lesznek. Mindenki dolgozik. Van, aki sző, van, aki fon, agyagozik vagy épp fest.

Lenyűgöző alkotások sorakoznak a polcokon.

A foglalkoztató házból szépen füvesített kerten és akadálymentes játszótéren keresztül megyünk át Vikiékhez, a pavilonba. Bár a folyosó hangulatos festést és díszítést kapott, a korszerűtlen világítás miatt mégis kissé nyomasztó rajta végighaladni. A lányok szobája sincs túlárasztva fénnyel. Sötét kis lyukként hat, az amúgy szeretettel teli helység.

“Szeretettel köszöntelek titeket az interjúmon. Itt élünk mi, Ipolytölgyesen, ez a mi szobánk Anitával.” – vág bele Viki határozottan a beszámolóba, mely nem szűkölködik élményekből. Előkerülnek oklevelek farsangi ének versenyről, kedvenc plüss egy kirándulásról, és még egy közös, motoros fotó is Vikiről és Delhusa Djonról.

A gondozók és az intézmény vezetője, Zsuzsa mindent megtesznek azért, hogy aki itt él, ne csak jól érezze magát, hanem valóban boldog is legyen. A normatívák mellett a kiemelt egyházi támogatás épp, hogy a fenntartásra elegendőek, ezért pályáznak, és pályázatot nyernek. Vannak állandó támogatóik, így szépül a kert, kerül medence az udvarra, mindig van hova, és mivel elmenni.

Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy hiába a lelkesedés és az igyekezet, elférne még itt pár gondos kéz és segítő szándékú támogató.

Kifelé még megcsodáljuk a kis kápolnát, egy szintén sérült festőművész kiállítását a falon, a fordulóban vigyázó Szent Erzsébet szobrot.

Hálás szívvel indulok haza. Hálás vagyok, amiért négy gyönyörű, és egészséges gyermekkel áldott meg az Úr. Hálás vagyok, amiért vannak még olyan jó lelkű, elhivatott emberek, aki valóban szívből, szeretetből szolgálnak és gondozzák azokat, akiknek erre szükségük van.

Kikanyarodva a kis utcából arra gondolok, hogy mennyivel jobb hely lehetne a világ, ha az emberek kikapcsolnák a televíziót, a rádiót és a rájuk zúduló fájdalom és gyűlölet áradat helyet felkelnének a székükből, kilépnének az ajtajukon és elindulnának megkeresni az ilyen, és ehhez hasonló csodálatos világokat, mint Ipolytölgyes. Mennyivel jobb hely lenne a világ, ha önzés és saját hasznunk hajtása helyett olyan önzetlen szívvel fordulnánk egymás felé, ahogyan azt itt most megtapasztalhattam.

Hazafelé Szob határában balra fel a hegynek hajtok – ez a bal kanyarok napja – és Márianosztrán, Kóspallagon keresztül, az erdei úton megyek Kismarosig. Semmit nem csinálok, csak még ringatom magam az erdei szerpentinen jobbra-balra dőlve egy kicsit teremtett világunk szépségét csodálva lelkemben éltetve tovább az élményt, a hatást és a reményt, hogy ennek a szeretettel teli Otthonnak az energiája képes túlnőni a kapukon, áthatni a mindenséget egy csodálatos világgá téve minden helyet a Földön.


Amennyiben elhívást érzel és szeretnél segíteni, jobbá tenni a Katolikus Szeretetszolgálat Szent Erzsébet Otthon lakóinak életkörülményeit, vedd fel az Otthont támogató alapítvánnyal a kapcsolatot.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett