Lencsi-mesék, Mesék

Lencsi karácsonya

Hideg szelek fújtak az Óperenciás-tengeren túl. A nagy sűrű erdő lombhullató fái már mind elbúcsúztak leveleiktől. Kopár ágaik az égre meredtek, gyökereiket vastag levéltakaró fedte. Befagyott a tó, a patak vize, az égen borús felhők takarták el a napot. Az éjszaka hamar sötétbe borította a tájat. Az egyre rövidebb nappalok az otthonaikba szorították az erdő lakóit. Mégis, valami furcsa varázs, csendes készülődés nesze lengte körül az odúkat, fészkeket és házakat.

A kis Lencsilány a szobájában tett-vett, festékek, ecsetek sorakoztak előtte. A kis Lencsilány anyukája az íróasztalánál ült és már napok óta csak írt, egyre csak írt. Farkas fényfüzért erősített a bolt ajtaja és ablaka köré, Sikító Sárkány konyhájából finom mézes-fahéjas süteményillat áradt, Bagoly doktor kórházából karácsonyi dallamok szűrődtek ki.

Mókusék, Sün és Sünné, valamint Medve téli álmukra készülődtek. Karácsony ünnepe előtt azonban sosem vackolták el magukat. Olyan már előfordult, hogy Medve kicsit elszundított az erdő karácsonyfájának díszítése közben, Sünné belebóbiskolt a bejglibe, a kis mókusok csak félig rágták meg a mogyorót, de olyan még soha, hogy valaki a téli álom miatt ne vett volna részt a karácsonyi ünnepen.

Karácsony ünnepe nagy nap volt az Óperenciás-tengeren túl, a nagy sűrű erdő közepén. A készülődés már hetekkel hamarabb megkezdődött. Advent első vasárnapján összegyűltek a főtéren, közösen feldíszítették az erdő adventi koszorúját, meggyújtották az első gyertyát, mindenki felírta a nevét egy kis papírra, a papírt beledobták egy nagy kalapba, majd Tündér körbe járt a kalappal és mindenki húzott egy nevet.

Először a gyerekek és a kölykök húztak, utána a legidősebbek, majd Sikító Sárkány, Medve, a Sün házaspár, Farkas, Róka és Bagoly doktor következett. Természetesen nem maradt ki Tündér és a kis Lencsilány anyukája sem. Ők húztak legutoljára.

A nevet, ami a papíron volt, titokban kellett tartani. Ez a gyerekeknek még nehezen ment, de évről évre egyre ügyesebbek voltak. A titoktartáson túl az ajándékozásnak még egy szabálya volt. Csak saját készítésű ajándékokkal lehetett egymást meglepni. Ezen dolgozott épp a kis Lencsilány is a szobájában a festékekkel és az ecsetekkel, amikor Tündér kopogott be a házuk ajtaján. A kis Lencsilány ajtót nyitott. Természetesen mielőtt kinyitotta volna az ajtót, megkérdezte, hogy “ki az?”, mert anyukája meghagyta, hogy csak olyan valakinek nyithatja ki az ajtót, akit ismer. Idegeneknek tilos!

  • Szia Tündér! – köszöntötte vendégét a kis Lencsilány – Mi járatban vagy felénk? – kérdezte.
  • Holnap lesz a karácsonyi ünnep, megyek segítek feldíszíteni a nagy ezüstfenyőt a főtéren. Van kedved velem tartani? – kérdezte Tündér.

A kis Lencsilányt nem kellett kétszer hívni. Fogta a télikabátját, a sapkáját, a kesztyűjét, sálat tekert a nyaka köré, meleg csizmát húzott a lábára, szólt anyukájának, hogy elmegy Tündérrel a főtérre és már indult is.

A téren nagy volt a sürgés-forgás. Hatalmas dobozok sorakoztak a fa körül, melyből egyre-másra kerültek elő a fényfüzérek, a boák és a csillogó díszek. Sikító Sárkány mézes-fahéjas süteménnyel kínálta a díszítőket, Farkas pedig meleg teát hozott termoszban. A meleg tea jól esik a nagy hidegben. Róka egy különleges szerrel, egy emelőkosaras gépjárművel érkezett az önkéntes tűzoltó állomásról, hogy könnyedén elérjék a legmagasabb ágakat is.

A kis Lencsilány csillogó szemekkel nézte a jó kedvű erdei állatokat és a vidáman futkározó kölyköket. Kiválasztott egy dobozt magának ő is, és hozzálátott a díszítéshez. Nagyon szerette a Karácsonyt.

Mire végeztek a díszítéssel, a nap már alacsonyan járt. A karácsonyfává változott ezüstfenyő teljes pompájában tündökölt a főtéren az adventi koszorú mellett, melyen ezen az estén gyújtották meg a negyedik gyertyát, mivel épp ezen a napon volt Advent negyedik vasárnapja is. Gyertyagyújtásra a kis Lencsilány anyukája is megérkezett néhány papírlappal a kezében, melyen az a mese volt, amit az elmúlt napokban írt. A kis Lencsilány anyukája leült a fa alá, mind ki ott volt, köré gyűlt, a gyertya fénye megvilágított a papírlapokat és a kis Lencsilány anyukája olvasni kezdett.

Egyszer régen, fent az Égben angyali körében a mi Mennyei Atyánk egy adventi időszakban azon gondolkozott, hogy mivel enyhíthetné az ő szeretett teremtett lényeinek szomorúságát, feszültségét és fáradtságát itt lent a földön, hogyan tehetné könnyebbé a hosszú, sötét téli napokat? Leküldte az emberek közé a Békesség Angyalát, hogy vegye el a viszályt, és adjon helyette nyugalmat a föld lakóinak. A Békesség Angyala 6 nap, 6 éjjel járt a földön, majd 7. nap szomorúan visszatért a mennybe.

  • Hívtam, szólítottam az embereket, kértem, adják nekem a haragot, a viszályt a szívükből, adok nekik megbocsátást, szeretetet és elfogadást. Békességet és nyugalmat kapnak tőlem cserébe. De hasztalan. Csak dédelgették fájdalmaik és zsörtölődtek tovább. Meg sem hallották szavam. – panaszolta Mennyei Atyánknak a Békesség Angyala.

Mennyei Atyánk szíve bánattal telt meg, de mivel nagyon szerette az ő teremtett világát és lényeit, nem adta fel. Leküldte a földre Advent második vasárnapján a Hit Angyalát. Nyissa meg az emberek szívét, hogy meghallják az angyalok szavát. A Hit Angyala 6 nap, 6 éjjel járt a földön, majd 7. nap szomorúan visszatért a mennybe.

  • Hívtam, szólítottam az embereket, kértem adják nekem a félelmeiket, a bizalmatlanságukat, adok nekik cserébe erőt, kitartást és hitet. De mindhiába. Az emberek csak egyre aggodalmaskodtak. Tekintetüket a földre szegezték és még egymástól is elfordultak félelmükben. – panaszolta Mennyei Atyánknak a Hit Angyala.

Advent harmadik vasárnapján Mennyei Atyánk leküldte a földre a Szeretet Angyalát. Amikor viszont a Szeretet Angyala is szárnyaszegetten tért vissza, Mennyei Atyánk szeméből a bánat könnyei hulltak alá. Ekkor odalépett Mennyei Atyánk mellé a Remény Angyala és így szólt:

  • Ne búsulj Teremtő Atyám! Lemegyek a földre és elviszem a Fényt az embereknek. – letörölte Mennyei Atyánk szeméről a könnyeket, kézen fogta a Békesség, a Hit és a Szeretet Angyalát, és ahogy együtt útnak indultak, a földön oszlani kezdett a sötétség.

Azóta is köztünk járnak ők, a Karácsony Angyalai: a Békesség, a Hit, a Szeretet és a Remény, hogy beragyogják életünk minden napját. Legyen szívünkben minden nap Karácsony! Járja át Karácsony fénye egész évben életünket. Cselekedeteinkben tükröződjön minden nap, Karácsony lelkülete: a békesség, a hit, a szeretet és a remény. – fejezte be a mesét a kis Lencsilány anyukája.

Puha hópelyhek szálltak alá az égből. Az apró jégkristályok beragyogták a sötét éjszakát. Reggelre gyönyörű, fehér hótakaró borította a tájat, ameddig csak a szem ellátott. A hó csak úgy ropogott a karácsonyfa köré gyűlő erdei állatok talpa alatt. A kis nyuszik hóembert építettek, az éléskamrából hoztak kölcsönbe egy sárgarépát az orrának, a kis mókusok pedig hócsatáztak, amíg a felnőttek hosszú asztalt terítettek a főtéren.

Sünné kalácsot hozott, Sikító Sárkány gesztenyés sütit, Farkas forralt bort hozott a felnőtteknek – a nagy hó miatt már úgysem ült autóba senki -, a gyerekeknek pedig teát. Tündér muffinnal készült, Mókusné pedig pogácsával. Mind az asztal köré gyűltek és átadták egymásnak az ajándékokat. A kis Lencsilány Bagoly doktor kórházának gyerekosztályára festett egy vidám képet. Tündér kesztyűt kötött Rókának, Medve pedig átadta Sikító Sárkánynak a titkos családi mézes süti receptet, mondván, hogy ő úgysem szeret sütni, és így majd legalább végre újra ehet majd a már rég megboldogult dédmama finom sütijéből.

Az ünnepségen nem csak a hasa lakott jól az Óperenciás-tengeren túl a nagy sűrű erdő lakóinak, hanem a szíve és a lelke is. Nem felejtették el meghallgatni, megölelni és szeretni egymást. Az ünnepség végén jó kívánságokkal búcsúztak. Kitől egy napra, kitől pedig tavaszig.



Alapértelmezett
Mesék, Napsugár és Lilla kalandjai

Segíteni jó

Másnap Napocska első sugaraival együtt ébredtek a lányok. Lilla a nagy kövön szárította a szárnyait, amikor Napsugár odaért. Arca derűs volt, lelke vidám. Boldogsággal töltötte el, hogy vele van az angyallány. Jókedvűen indultak el a mezőre.

Az orgonabokor alatt volt a Sün család háza. Itt élt Sün Samu és neje Sára, valamint csemetéik Soma, Salamon és a kis Sarolta. A gyerekek vidáman hemperegtek a friss tavaszi fűben, amíg Sára a tavaszi nagytakarítást végezte. A munkából Samu is derekasan kivette a részét. Mindig besegített Sárának a házimunkában. Nagyon szerette a feleségét és ahogy csak tudta, igyekezett megkönnyíteni a dolgát. Most épp szőnyeget porolt, amihez erő kell. Férfi munka, akárhonnan is nézzük.

Sünéktől nem messze laktak Ürgéék. Ürge Üllő, az apuka, Ürgéné Üdvöske, a feleség és a kis Fürge Ürge, aki nevét gyorsaságáról kapta. Még alig bújt ki az üregből, máris lehagyta futásban még az apukáját is! Pedig Ürge Üllő szántóföldi futóbajnok volt fiatalkorában!

Ürgééktől nem messze laktak Üregiék, a népes nyúl család. Üregiék háza előtt volt egy postaláda, melyen ez állt: Üregi Ny. Norbert és családja. Először ki szerették volna írni mindenki nevét, de olyan sokan éltek egy üregben, hogy nem fért rá nemhogy a névtáblára, de még a postaládára sem! Így végül csak az apuka neve került ki, elvégre ő volt a család feje – akár a káposzta.

  • Jó napot Üregi úr! – köszöntötte Lilla. – Ő itt Napsugár, lélek-őrző angyallány. Jöttünk megnézni, mi újság itt a nagy mezőségen.
  • Maguknak is – biccentett jelentőségteljesen az üreg előtti hintaszékéből Üregi Nyúl Norbert. – Vagyunk, vagyunk – hümmögte a bajsza alatt. – Hosszú volt a tél, de végre itt a tavasz, már vetjük a répát és a sok finom káposztát, hogy legyen mivel megtölteni az éléskamrát – mutatott a kertre, ahol ott ugrabugrált Üreginé szoknyája körül Nóra, Niki, Nimród, Noémi, Nándi és még a kis Norbi is.

Lilla és Napsugár szomorúan látta, hogy amíg Üreginé a sok kis nyúl gyerekkel körbevéve kapál, vet és dolgozik, addig a férje fittyet hányva arra, hogy a sárgarépa, a káposzta az ő éhségét is csillapítani fogja, csak a lábát lógatta a hintaszékéből.

  • Ejnye, ejnye – gondolta magában Napsugár – nem valami belevaló nyúl ez az Üregi úr. Csak itt ül, pöffeszkedik, növeszti a hasát, amíg a felesége a betevő falatért dolgozik. – Be is álltak Lillával gyorsan segíteni. Lilla a gyerekekkel játszott, amíg Napsugár a frissen kapált földbe barázdákat húzott és beleszórta a sárgarépa magokat.

Miután befejezték a munkát a lányok Üregiéknél, tovább mentek Katicáékhoz. Katicáék háza egy kivágott fa rönkjén állt. Kis házuk előtt puha mohaszőnyeg szegélyezte az apró kavicsokkal szegélyezett leszállópályát. Itt éldegéltek Katicáék. Katica Kornél, Katicáné – született Bogárka Katalin -, és a lányuk a kis Kamilla. Kornél épp tapétázott, amikor Napsugár és Lilla odaért, Katica pedig a kis Kamillával játszott kint a puha mohában.

  • Már kétszer ragasztotta fel magát a falra – panaszolta Katalin a lányoknak – olyan eleven, és annyira kíváncsi, hogy teljes bogarat kíván. Ha nem segítene a férjem, én nem is tudom mi lenne…
  • Szívesen segítek – felelt Napsugár – vigyázok a kis Kamillára, ha szeretnétek egy kicsit kettesben lenni, vagy elintéznél ezt-azt.
  • Vagy beirathatjátok a Bogi Bölcsibe – javasolta Lilla – sok jót hallottam róla Bodobácséktól.

Bodobácséknak rengeteg kis bogaruk volt. Már nem is számolták. Nemes egyszerűséggel a fiúkat Bodinak, a lányokat Boginak hívták. Vigyázni az összesre egyszerre pedig lehetetlenség volt. Ezért sokszor vették igénybe a Bogi Bölcsi szolgáltatásait.

  • Kösznöm az ötletet és a felajánlást, megbeszélem Kornéllal. – válaszolta Katalin, miközben sikkantott egyet, mert amíg a lányokkal pár szót váltott, addig a kis Kamilla felmászott a ház tetejére.

Lilla még levette Kamillát a háztetőről, majd elbúcsúztak a lányok a családtól és visszaindultak a tóhoz. A nagy kövön ülve még napnyugtáig beszélgettek, majd hazamentek és ágyba dőltek. Álmuk mély volt és békés, lelkük nyugodt, miközben vidáman csacsogtak felettük a csillagok, kiket a Hold békésen csitítgatott.



Alapértelmezett