Futónapló, Gondolatok

Kelj fel, és indulj el Te is!

Az ember test-szellem-lélek. Így egész, és EGÉSZ-ségét csak úgy őrizheti meg, hogyha mindháromról gondoskodik, mindháromért tesz, és e hármat egyensúlyban tartja.

A test mozgást, kiegyensúlyozott étrendet, fizikai törődést kíván. A szellem olvasni, művelődni, gondolkodni szeretne. A lélek alkotni és az előző kettőn át manifesztálódva megnyilvánulni, hogy elmondhassuk: én, én vagyok. A saját életemet élem.

Az első lépés még van, hogy nehéz. Elhatározásra épp úgy szükségünk van, mint kitartásra. De ha nem adjuk fel, az eredmény gyorsan mutatkozik, és hamarabb eljön a pillanat, amikor a reményből és a küzdelemből örömforrás válik, mint gondolnánk.

2021. Június 1. Átlagtemó: 8:04. – Az első lépések.
2021. Augusztus 30. Átlagtempó: 6:07. – Lesz ebből még futás is.

Már nem azért kelek fel reggel 6-kor, mert tudom, a szellem és a lélek már kipipálva, most a testem jön, hogy végre jól érezzem magam a bőrömben, már nem azért húzom fel minden reggel a futócipőm, mert ezt kell tennem azért, hogy újra kiegyensúlyozott legyek, hanem azért, mert ez nekem jó. Élvezem az első lépéstől az utolsóig.

Soha nem késő valamit elkezdeni. Soha nem lesz jobb alkalom, idő vagy lehetőség arra, hogy mozdulj.

Kelj fel, és indulj el Te is! Legyen ez az a nap!

Ha téged a személyes történetek inspirálnak, szemezgess a futónaplóban található bejegyzésekből.

Ha jól jönne némi szakmai segítség ahhoz, hogy biztosan jól tedd egyik lábad a másik után, akkor keresd Lakatos Éva futóedzőt.

Ha pedig a nulláról vagy annak környékéről kezded a mozgást, és komplex segítségre van szükséged, akkor Eddz Mezei Eszterrel Te is!

És ne feledd, bármelyik úton indulj is, soha nem vagy egyedül! 🙏❤️



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Istennel az Úton

Ma talán azt mondanák, hogy eleven gyerek voltam, de akkoriban még az a gyerek számított egészségesnek, amelyiket suli után a fa tetejéről kellett leszedni. Még emlékszem, hogy a járás monotóniáját megtörve volt, hogy beiktattam pár cigánykereket is.

Szervezetten sportolni 16 évesen kezdtem el. Testalkatilag sokkal közelebb állnak hozzám az extrém sportok, mint a városi futás. Talán ezért is töltöttem el 17 évet egy harcművész klubban, lógattam két nyarat a lábam a felhők közt siklóernyővel repkedve, és hát azért valljuk be, amikor letudva a heti bevásárlást, szatyrokkal megrakodva kerülgetem a napvégi dugóban az autókat a kis robogómmal, az is elég extrém.

Igazán soha nem szerettem futni. Nem volt benne sikerélményem. Szúrt az oldalam, hamar kifáradtam, alig vittek a lábaim. Aztán eljött az életemben az a pont, amikor a gyerekek körüli tennivalók miatt szervezett edzésre  nem tudtam eljárni, de a  mozgáshiánytól már kezdtem aktívan becsavarodni. A kényszer nagyúr, futni kezdtem. Végül kiderült, hogy ha nem is megy nekem ez olyan jól, de képes vagyok rá. Pár év alatt pedig egészen megszerettem.

Aztán jött a legkisebb királylány, a legutolsó a sorban, a pocak, majd a negyedik szülés utáni már igen lassú regeneráció, az éjszakázások, a tejjel teli mellek, melyek tetéződtek egy magánéleti válsággal, és máris mindenhez volt energiám, pl. éjszakákat átsírni, csak a mozgáshoz nem.

Valamit azonban tennem kellett, hogy túléljem ezt az időszakot, elvégre négy gyermek állt és nézte a poklokat megjáró anyját várva arra, hogy újra törődni, és úgy, ahogy nekik arra szükségük van, szeretni tudjon. A futócipőm ekkor a Bibliára cseréltem, eltöltöttem 5 évet a világtól lelkiekben kicsit távol, de annál közelebb önmagamhoz, Istennel az Úton. Újraépítettem az életem, és mostanra mindkettő jól megfér egymással. Sőt el sem tudnám képzelni már egyik nélkül sem a napjaim.

“Szeretem azokat, akik engem szeretnek, megtalálnak engem, akik keresnek.”
(Péld. 8:17)

A futást, egy amolyan megy az mindenkinek, csak egyik lábam teszem a másik után testmozgásnak tekintettem ezidáig. Aztán elhatároztam, hogy ha már más nem fér bele az életembe, és amúgy is e mellé tettem le a voksom, akkor kicsit belemélyedek jobban a témába. 

A testkontroll a sok évnyi aktív sportnak hála nálam jól működik, de annak, aki a nulláról kezdi, mindenképp érdemes felkeresni egy szakedzőt. Fótiaknak és Fót környékieknek szívből ajánlom lányom régi edzőjét, Évit. Kedves, aranyos, türelmes és apró termete ellenére igen gyors, bizonyítva, hogy mennyit számít a technika, amit ő nem csak tud, ismer, alkalmaz, hanem képes átadni is.

Csak dióhéjban: fontos a megfelelően megerősített csípő és farizom, a helyes test- és kartartás, mely után már könnyedebben tudunk nem a sarkunkat a földhöz vágva gördülni a talpunkon leérkezéskor. És hogy ez mennyit számít, nem csak az ízületeinknek, és a közérzetünknek, hanem a teljesítményünknek, és abból fakadóan a sikerélményünknek is, azt most saját magamon is megtapasztalhattam.

Átböngésztem a megfelelő szakirodalmat, megnéztem a neten található egyik legjobb videót a témában, odakoncentráltam, beállítottam az órám a szokásos 30 percre, majd lefutottam a köröm és láss csodát:

Előtte:

Utána:

Természetesen, leellenőriztem, voltam önmagam kontroll csoportja, mindez nem csak az enyhébb idő vagy a véletlen műve. Futni így is lehet, és most már egészen biztos vagyok abban, hogy lesz ez  még jobb is. A váltást ugyanis megtetéztem egy hozzá illő cipővel.

A valódi hit nem csupán egy eszme hangoztatása, hanem belső bizonyosságon és tapasztalatokon alapuló tudás. Az elmúlt öt évben hasonlóképp erősödött és alakult Istenbe vetett hitem az élet adta tapasztalatokból felépülő belső bizonyosságok mentén, mint amiként a futásról, valamint a hozzá tartozó felszerelésekről.

A lábbeliről minden tapasztalat nélkül, elvi síkon lefuttatott vaskalapos gondolkodással vallottam, hogy ha anno ment az Dorko-ban is, akkor ugyan mindegy mi van a lábon.

Hát, nem. Két dolog miatt is érdemes egy jobb futócipőre pénzt kiadni. Az egyik, hogy ha már kifizettem érte egy kisebb vagyont, egészen biztosan nem hagyom porosodni a cipősszekrényben. (Kezdő sportolók alap-motivátora.) A másik ok pedig, hogy valóban van különbség cipő és cipő között. Még futócipő és futócipő között is.

Első körben érdemes letisztázni magunkban, hogy milyen terepen és milyen aktivitással szeretnénk futni. Az én Decathlon-os, alkalmankénti, aszfaltos futásra kialakított cipőm az alkalmankénti futást még kitűnően kiszolgálta, amikor azonban áttértem a mindennapos edzésekre, akkor bizony már nem volt az igazi. Hamar elnyűtte magát.

Elérkezett az idő, már itt lyukadt, ott elkopott, emitt meg már elvesztette rugalmasságát, így beruháztam egy, ugyan hobbi futóknak kifejlesztett (mivel az volnék), de rendes futócipőre.

Adidas Solar Drive 19

Azon kívül, hogy szerintem meseszép, minden túlzás nélkül egy álom. Fogja a lábam, tartja, könnyű, kényelmes, a nyom valaholt még hírből sem ismeri és szinte magától fut. A fejlesztők által ígért visszadob az aszfaltról rugalmas hatás valóban nem marad el.

Nem indultam, így nem is értem vissza későn. Éppen hetet ütött az óra, amikor beléptem az ajtón diadalmas mosollyal a cipő-tesztkör után. Már készültem hangosan elörömködni, hogy azta, meg húha és már de várom a holnapot, hogy újra a lábamra húzzam, amikor a feltűnő csend mögül elém tárult e szívmelengető látvány.

A hajnali kelés garantált volt. Fél öttől nyolcig időnk, mint a tenger. Az esti kocogást előre hoztuk. Mindez az élményen mitsem változtatott. A kis tekerentyűm a felkelő nap sugarai alatt kapucniban, egészségesre pirult arccal csacsogott a nyomomban. Szavai visszhangoztak az üres utcákon álló házak faláról. A lábaim maguktól vittek, a szívemben hála, arcomon mosoly, az együtt töltött idő, a közös élmény már a miénk.

Jobban nem is kezdődhet egy nap.

Jöhetnek az újabb kihívások. Istennel az Úton, egyensúlyban tartva testet, lelket és szellemet, már tapasztalatból tudom, hogy menni fog.


Fotó: Jarabin Kinga

Borítókép: pixabay.com



Alapértelmezett
Mesék, Napsugár és Lilla kalandjai

A mókus, aki róka akart lenni

Nárciszok és jácintok édes illata érződött a mezőn. A darazsak szerelmes zsongásba kezdtek, a madarak násztáncukat járták, amikor megszületett Rókáéknál az eslő kiskölyök, Rita. Richárd nagyon büszke volt kicsinyére, és persze feleségére, Ramónára is. Tisztelte nejét azért a sok önfeláldozásért, amit szívből, szeretetből tett a kis rókájukért. Richárd határozottan óvta családját és bár tudta, hogy jó szándékkal jönnek a látogatók, mindenkit megkért, hogy várjanak még, amíg megerősödik anyuka is, és a kis Rita is.

Estére erdő-mező minden lakója a kis rókáról beszélt, hogy egy újszülött milyen aranyos, milyen édes, milyen kis ártatlan és egészen biztos, hogy a kis Róka Rita is nagyon bájos. Már esteledett, a tó partján a nagy kövön ülve épp erről beszélgetett Lilla és Napsugár is, amikor megjelent a félhomályban Mókusék fia, Marci. Halkan lopakott, miközben fürkésző tekintettel hátra-hátra pillantott a nagy fűben. Lilla és Napsugár csodálkozva nézték a kis mókust.

  • Mit csinálszi itt ilyen késő este Marci? – érdzete Lilla.
  • Áááááá! – kiáltott fel ijedtében Marci. – Ne ijesztgess! – ripakodott rá a tündérlányra. – Nem látod, hogy csirkére vadászom?!
  • Mire??? – hökkent meg a két lány és kérdezett vissza egyszerre.
  • Csirkére! – vágta rá Marci határozottan.
  • Csirkére???
  • Igen, mondtam már, hogy csikére! De nem lehetne halkabban? Még a végén elijesztitek a csirkéket! – morgott rájuk a kis Marci.
  • De hát itt a tóparton nincsenek is csirkék – suttogták a lányok.
  • Nincsenek?? – háborodott fel Marci. – Hogy értitek azt, hogy itt nincsenek csirkék?
  • Úgyhogy, se az erdőben, se a mezőn, se a tóparton nem élnek csikrék. Csirkék csak az emberek falujában vannak – válaszolta kedves hangon Napsugár.
  • De mond csak Marci – érdeklődött Lilla – miért akarsz te csirkére vadászni?
  • Meg akarom enni vacsorára! – felete mindezt úgy a kis mókus, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
  • Megenni, vacsorára?? – nézett rá nagy kerek szemekkel Lilla.
  • Miért este van, nem? Ilyenkor vacsorázni szoktak. – értetlenkedett Marci.
  • De Marci, te mókus vagy! A mókusok nem vadásznak és nem esznek csirkéket! – értetlenkedett Lilla.
  • De én már nem vagyok mókus! – dacoskodott Marci.
  • Nem?! Hát akkor mi vagy? – guggolt le hozzá Napsugár.
  • Róka! – mutatta büszkén fehérre mázolt farka végét a kis mókus.
  • De Marci – szólt hozzá megértően Napsugár – attól még, hogy fehérre fested a farkad végét nem leszel róka.
  • Miért?! – tiltakozott a kis mókus. – Vörös a bundám, mint a rókának, hegyes a fülem, mint a rókának. És most már a farkam vége is olyan fehér, mint a rókának!
  • Marci, te mókusnak születtél és így mókus is maradsz már egész életedben. És ez így van jól. A mókus élet nagyon vidám! Fürgén tudsz szaladni, ugrándozhatsz a fán, és sok-sok barátod van. – magyarázta Napsugár. – Miért akarsz róka lenni?
  • Mert elegem van a mókuslétből, és kész! – toppantott egyet a lábával. – Örökké csak ugrálunk, gyűjtögetünk és mindentől félünk! Este nem jöhetünk ki az erdőbe, el ne kapjon egy bagoly. Nappal nem mehetünk ki a mezőre, el ne kapjon egy réti sas. Elegem van! Nem akarok többet gyűjtögetni! Vadászni akarok! És nem akarok többet félni sem! – hisztizett a kis mókus. – És épp ezért nem akarok mókus lenni! Ha nem leszek mókus, akkor már nem fogok félni sem! Bátor leszek, mint a rókák! Vadászni fogok, és tőlem fognak félni!
  • Tudtad Marci, hogy a rókák is félnek? Mindenki fél valamitől. – szólt türelmesen Napsugár. – Soha nem húznának ujjat egy vemhes vadkocával, és rettentően félnek az emberektől, legfőképp a vadászoktól! Egész egyszerűen csak megtanulták elfogadni magukat olyannak, amilyenek és megtanultak úrrá lenni a félelmeiken. Ezért nem élnek állandó rettegésben. A félelem óvatosságra int. Így van hasznunkra, segítségünkre. Hiszen a bátorság megfelelő mennyiségű óvatosság nélkül már vakmerőség, és az könnyen okozhat bajt. A félelem azért van a szívedben, hogy megtanulj magadra vigyázni. Jelez neked, de nem akar irányítani téged. És nem is fog, ha nem hagyod!
  • Emlékszel Csiga Csabira? – kérdezte Lilla. – Még mindig kórházban van, úgy összetörte a házát tavaly nyáron. Milyen büszke volt rá, hogy ő nem fél semmitől és bátran bevállal bármilyen veszélyes ugrást, repülést vagy mászást! Aztán amikor kitalálta, hogy felmászik egy éppen errejáró turistára, csak hogy bátorságát fitogtassa, milyen szörnyen járt! Már majdnem túljutott a hátsóján, amikor az leült és összelapította. Kész csoda, hogy túlélte! Ha egy kis félelem is lett volna Csiga Csabiban, kétszer meggondolja és talán másképp dönt.

A kis mókus leült a nagy kőre a lányok mellé, és elgondolkozva nézte a tó vizét. A nap már egészen lebukott a láthatár mögé. A sötét éj egén ragyogó csillagok vígan nézegették magukat a tó tükrében. A telihold fehér fénye sejtelmes fényfátylat húzott erdőre, mezőre. Csend volt, mély, békés és nyugalmat árasztó csend. Úgy tűnt, már mindenki alszik, pedig a mókus család aggodalommal teli szívvel virassztott a kis Marcira várva.

  • Jó, jó – szólalt meg végül a kis mókus. – De olyan nehéz elfogadni, hogy mókusként kell leélnem az életem. A mókusok pedig félnek, rettegnek, mióta világ a világ. Így nekem is félnem kell. De miért? Miért kell nekem csak azért rettegnem, mert mókus vagyok?
  • Ez azért nem egészen így van – nyugatta meg Napsugár. – Azért mert mókus vagy, még érezhetsz és élhetsz másképp, mint a többi mókus. Szok olyan szokás van, amin változtathatsz. Nem kell feltétlenül neked is a nagy tölgyfán élni. Amikor majd nagy leszel, átköltözhetsz mondjuk a nagy vörösfenyőre is. De ha nem szeretnél odúban lakni, akkor az ágak közé építhetsz is magadnak egy kis házat. Van, ami azonban nem fog változni. Mókusként gyűjtögetni fogsz, és nem vadászni. A makk marad a kedvenc eledeled és nem fogsz csirkét enni. Valószínűleg nem is ízlene neked – magyarázta az angyallány. – Rettegned sem kell, ha nem akarsz. Rajtad áll a döntés, hogy mihez kezdesz a félelmeiddel? Hagyod, hogy uralkodjanak rajtad, vagy a segítőtársadként magad mellé veszed, hogy figyelmeztessen, megóvjon és ne járj úgy, ahogy Csiga Csabi.

A kis mókus még szívesen üldögélt volna a tóparton a lányokkal, de Napsugár megfogta a kezét és hazakísérte a kis kalandort. Az úton egy szót sem szóltak, csak élvezték az erdő hűs ölelését. Az odúhoz érve a család megköszönte az angyallány segítségét, még meghallgatták hogy miért és merre járt Marci, majd megértően átölelték, hiszen ők úgy szerették őt, ahogy van a feje búbjától az összemázolt farka végéig.



Alapértelmezett