Drága Mama!, Gondolatok

Mama:kaszás – 2:0

“Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4:6-7)

Szomorúság és aggodalom ellen legjobb orvosság az aktivitás. A legnehezebb időkben kell a leginkább a jó dolgok felé fordulva örülni tudni annak, ami van.

Mindenkit megviseltek a mama körüli események. A család legifjabb tagjának szívére épp akkora súly nehezedett, mint a megélt korúakéra. Nekem, mint anyának négyszeresen. A legnagyobb fiam már kirepült, saját életét éli, így vele imádságban lehettem, a nagyobbik lányom édesanyám mellett szeretett volna maradni, ott sürgött-forgott körülötte. Az elmúlt napok történéseinek helyszínén igyekezett rendet rakni, miközben magában is a megfelelő polcra pakolta emlékeit, érzéseit. A kisebbik fiam és a kicsi lányom anya aurájában keresett menedéket, én pedig a tekintetükben.

A szobában ülni, aggodalomba burkolózva nem megoldás, és nem is segítség. A félelem, a fájdalom negatív energiája áramlik általa a gyógyulni vágyónak, és még a mi szívünket is gyengévé teszi.

A reggeli erdei kutyaséta után főztem egy könnyed, melegben is jó étvággyal fogyasztható ebédet, majd hosszas próbálkozás után sikerült találnom egy mindenki számára tetszetős úti célt. Motorra ültünk, és meg sem álltunk a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertig.

A kisebbik fiam mindent szeret, ami épített, emberi kéz által alkotott. A kisebbik lányom mindent szeret, ami zöld, ami természetes, ami Isten alkotta teremtett világunk. A Botanikus Kert a kettő metszete, így tökéletes választásnak ígérkezett.

Megcsodáltuk az óriás lapuleveleket, a tavirózsákat, a kis vízimalmot, a fa nedvéből jóízűen lakomározó rovarokat és bogarakat, s megannyi különleges és szép fát, virágot, növényt, még egy jó fogásnak örvendő pókot is, miközben észrevétlen múlt lépésről lépésre a szorongás gyermekeim lelkéből, s ébredt újra a fény szemeikben.

“A csillogó szemek megörvendeztetik a szívet.” (Péld 15:30)

Hazafelé adtunk még egy löketet a boldogsághormonoknak. Veresegyház felé vettük az irányt, és betértünk a Gombai cukrászdába elfogyasztani egy citromos-mentás, egy feketeerdő, és egy bohóc kelyhet. Minden falat elkápráztatta az ízlelőbimbóinkat.

“A mama házát most ne nevezzük mamáéknak, amíg a mama kórházban van. Addig mondjuk azt, hogy Kinga mamához megyünk.”

Szükségünk volt egy újabb derűs napra.

A kutyáknak már a puszta jelenléte is csökkenti a stresszt az életünkben, a fájdalmat testünkben és lelkünkben, jó kedvre derít, erősíti az immunrendszert és még érzelmileg is fejleszt, így a délelőttöt családi kedvenceinknek szenteltük a Dunakanyar ölelésében, némi gyerekkacaj reményében.

A várt hatás nem maradt el. A vízben botért úszó és vígan csaholó kutyáink jó kedve hamar ránk ragadt. Évikém a semminek is örülve sikongott, ugrált a Duna hűsítő vizében, miközben hol egyik, hol másik kutya hátába kapaszkodva játszotta el a megmentett szerepét.

A sok élménytől és a friss levegőtől kifáradva édesen, szinte mozdulatlanul aludt egész éjjel. Reggel kissé kócosan – haja, mint egy szénaboglya -, még dagadt szemekkel, de mosolyogva tántorgott ki a szobából.

“Anya, azt álmodtam, hogy a mama otthon volt a saját házában, és ez nekem reményt adott.”

“A vidám szív a legjobb orvosság.” (Péld 17:22)

Délután négy óra. Egy fénykép érkezik a családi csoportba. Az őrzőn túl, mama már az osztály egyik szobájának teraszán áll, és a kint várakozó, az autóban ülő kishúgomnak integet. Mellette édesanyám, kinek reményteli mosolya még a maszkon is átragyog.

Mama:kaszás – 2:0

Kemény küzdelem volt, de kiütötte. Hamarosan a kórházból is szabadul. Abból a kórházból, melynek orvosai az őrzőben megvetően rázzák le a medikákat a “Segíthetek valamiben?” – kérdést hallva egy “Találja fel magát!” – válasszal, ahol az aggódó rokonok telefonjára csak odakiáltanak a még élet és halál közt lebegő betegnek, hogy “Jobban van már?”, ahol ha valaki ki szeretne menni a mosdóba, akkor kap egy “Ha meg akar halni, nyugodtan keljen fel.”-t, ahol hiába kérik, nem kerül be a fogsor az ebéd elfogyasztásához, és még a húst is a kevésbé súlyos beteg vágja fel a másik súlyosabb állapotban lévőnek, ahol a bácsi kezét, akit nem látogatnak, senki sem fogja meg.

Mindezt csendben tűrve. Miért is szólnának, amikor ők már tudják, hogy senki nem látja, mit hoz a holnap. Aki ma orvos, holnap fekhet az ágyon, aki ma mentős, holnap várhatja, hogy időben kiérjenek hozzá, aki ma nem fogja meg senki kezét, holnap lehet, hogy nagyon egyedül lesz.

“Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” (Gal 6:10)

A rideg őrző után az osztályon már akadt egy kedves nővér, aki az este kilenckor, nagy hirtelen, az iratait aggódva kereső mamát egy családi telefonhívással megnyugtatta. Holnap pedig irány a rehab, megtartva a reményt, hogy valahol még létezik ebben a rendszerben, ebben a világban emberség.

“Volt egy különös álmom. Láttam, ahogy hagyom el a Földet, de közben éreztem, hogy húz valami visszafelé. Nekem még biztosan van itt dolgom.”

Egy nap, szép csendben el fog menni. De még nem most. Most még dolga van. A halálból jött vissza, hogy megmutassa nekünk, hogy a feltámadás nem egy mítosz, nem egy krisztusi legenda, hogy a hit hegyeket mozgat meg, a közös imádság életet ment, és hogy a szeretet nem lehet, és ha teszünk érte, nem lesz egy rendszernek sem áldozata.


Fotók: Jarabin Kinga, Kelecsényi Bátor, Lovas Luca



Alapértelmezett
Mesék, Napsugár és Lilla kalandjai

Segíteni jó

Másnap Napocska első sugaraival együtt ébredtek a lányok. Lilla a nagy kövön szárította a szárnyait, amikor Napsugár odaért. Arca derűs volt, lelke vidám. Boldogsággal töltötte el, hogy vele van az angyallány. Jókedvűen indultak el a mezőre.

Az orgonabokor alatt volt a Sün család háza. Itt élt Sün Samu és neje Sára, valamint csemetéik Soma, Salamon és a kis Sarolta. A gyerekek vidáman hemperegtek a friss tavaszi fűben, amíg Sára a tavaszi nagytakarítást végezte. A munkából Samu is derekasan kivette a részét. Mindig besegített Sárának a házimunkában. Nagyon szerette a feleségét és ahogy csak tudta, igyekezett megkönnyíteni a dolgát. Most épp szőnyeget porolt, amihez erő kell. Férfi munka, akárhonnan is nézzük.

Sünéktől nem messze laktak Ürgéék. Ürge Üllő, az apuka, Ürgéné Üdvöske, a feleség és a kis Fürge Ürge, aki nevét gyorsaságáról kapta. Még alig bújt ki az üregből, máris lehagyta futásban még az apukáját is! Pedig Ürge Üllő szántóföldi futóbajnok volt fiatalkorában!

Ürgééktől nem messze laktak Üregiék, a népes nyúl család. Üregiék háza előtt volt egy postaláda, melyen ez állt: Üregi Ny. Norbert és családja. Először ki szerették volna írni mindenki nevét, de olyan sokan éltek egy üregben, hogy nem fért rá nemhogy a névtáblára, de még a postaládára sem! Így végül csak az apuka neve került ki, elvégre ő volt a család feje – akár a káposzta.

  • Jó napot Üregi úr! – köszöntötte Lilla. – Ő itt Napsugár, lélek-őrző angyallány. Jöttünk megnézni, mi újság itt a nagy mezőségen.
  • Maguknak is – biccentett jelentőségteljesen az üreg előtti hintaszékéből Üregi Nyúl Norbert. – Vagyunk, vagyunk – hümmögte a bajsza alatt. – Hosszú volt a tél, de végre itt a tavasz, már vetjük a répát és a sok finom káposztát, hogy legyen mivel megtölteni az éléskamrát – mutatott a kertre, ahol ott ugrabugrált Üreginé szoknyája körül Nóra, Niki, Nimród, Noémi, Nándi és még a kis Norbi is.

Lilla és Napsugár szomorúan látta, hogy amíg Üreginé a sok kis nyúl gyerekkel körbevéve kapál, vet és dolgozik, addig a férje fittyet hányva arra, hogy a sárgarépa, a káposzta az ő éhségét is csillapítani fogja, csak a lábát lógatta a hintaszékéből.

  • Ejnye, ejnye – gondolta magában Napsugár – nem valami belevaló nyúl ez az Üregi úr. Csak itt ül, pöffeszkedik, növeszti a hasát, amíg a felesége a betevő falatért dolgozik. – Be is álltak Lillával gyorsan segíteni. Lilla a gyerekekkel játszott, amíg Napsugár a frissen kapált földbe barázdákat húzott és beleszórta a sárgarépa magokat.

Miután befejezték a munkát a lányok Üregiéknél, tovább mentek Katicáékhoz. Katicáék háza egy kivágott fa rönkjén állt. Kis házuk előtt puha mohaszőnyeg szegélyezte az apró kavicsokkal szegélyezett leszállópályát. Itt éldegéltek Katicáék. Katica Kornél, Katicáné – született Bogárka Katalin -, és a lányuk a kis Kamilla. Kornél épp tapétázott, amikor Napsugár és Lilla odaért, Katica pedig a kis Kamillával játszott kint a puha mohában.

  • Már kétszer ragasztotta fel magát a falra – panaszolta Katalin a lányoknak – olyan eleven, és annyira kíváncsi, hogy teljes bogarat kíván. Ha nem segítene a férjem, én nem is tudom mi lenne…
  • Szívesen segítek – felelt Napsugár – vigyázok a kis Kamillára, ha szeretnétek egy kicsit kettesben lenni, vagy elintéznél ezt-azt.
  • Vagy beirathatjátok a Bogi Bölcsibe – javasolta Lilla – sok jót hallottam róla Bodobácséktól.

Bodobácséknak rengeteg kis bogaruk volt. Már nem is számolták. Nemes egyszerűséggel a fiúkat Bodinak, a lányokat Boginak hívták. Vigyázni az összesre egyszerre pedig lehetetlenség volt. Ezért sokszor vették igénybe a Bogi Bölcsi szolgáltatásait.

  • Kösznöm az ötletet és a felajánlást, megbeszélem Kornéllal. – válaszolta Katalin, miközben sikkantott egyet, mert amíg a lányokkal pár szót váltott, addig a kis Kamilla felmászott a ház tetejére.

Lilla még levette Kamillát a háztetőről, majd elbúcsúztak a lányok a családtól és visszaindultak a tóhoz. A nagy kövön ülve még napnyugtáig beszélgettek, majd hazamentek és ágyba dőltek. Álmuk mély volt és békés, lelkük nyugodt, miközben vidáman csacsogtak felettük a csillagok, kiket a Hold békésen csitítgatott.



Alapértelmezett