Suli után Rick-nél találkoztak. Rendszerint náluk tartották az 50-esek klubjának gyűlését. Rick szülei támogatták a lány kezdeményezését.
Legalább nem csavarognak. Inkább benzinre költsenek, mint piára és drogokra – mondogatta mindig Sarah, Rick anyukája.
Peter, Rick apukája, a kertvégi szerszámost átalakította klubhelységnek és még egy kisebb garázst is épített hozzá a srácok robogóinak.
Indulás előtt még Olivia kivitte Phoebe-t, biztosítva számára szükségletei elvégzését. A megfelelő székelő hely megtalálását szertartásos kűr előzte meg. A terep átszellemült körbeszaglása után pipiskedő, cica háttal domborító apró léptű körtánc következett, majd sorozatos aknavetés az árokszéltől a járda túlfeléig.
Amíg Phoebe eljárta szokásos táncát, addig Olivia a természetben gyönyörködött. A délutáni záporeső cseppjei apró gömbökben gyöngyöztek a fűszálakon, a fák leveleiről lassan, elnyúló cseppekben hulltak alá, miközben fényes szikraként szórták szét a nap sugarait.
Phoebe végzett, Olivia engedelmes szolgaként gyűjtötte be a végterméket, a zacsira kötött alapos csomóval elválasztotta szagát a külvilágtól, majd a sarki kukának ajándékozta a szeretetcsomagot. Kutya vissza a helyére. Bukó, hátproti, térdvédő, robogóra fel, és irány a klub!
Rick és a többiek már a klubhelységben várták Olivia-t. Logan épp egy új sportkipufogót szerelt fel Mason segítségével tűzpiros Aprilia-jára, Lucas és Dan a térképet böngészték, Rick a lányokkal, Mia-val és Abigail-el, a múlt heti kémia óra robbantós kísérlet alapanyagát írta össze egy listára, mivel feltett szándékuk volt, hogy tripla adaggal is kipróbálják.
Mi a terv? – lépett oda Olivia Lucas-hoz és Dan-hez.
Nem messze van egy ártéri tanösvény. Három várossal odébb, 25 km az út, kényelmes, nyugis. A tanösvény egy óra alatt bejárható, állítólag nagyon szép, vázolták fel a fiúk.
Két dolog volt közös az 50-esek klubjának tagjaiban: a kétkerék és a természet szeretete. Minden hónapban elmentek valahová kirándulni a közelben, ameddig csak az idő engedte, télen pedig a helyi tájvédelmi körzetet barangolták be, így annak már kitéve-betéve ismerték minden négyzetméterét, de még így sem tudták megunni.
Hogy megy az edzés, Oliv? – vetette fel Mia a kérdést.
Inkább hagyjuk, – vonta meg a vállát Olivia – jó lesz ez nekem így! – pillantott hátra a tomporára.
És a motoros suli? – érdeklődött Logan a robogója alól.
Ha apa látná… – sóhajtott Olivia.
Biztosan büszke lenne rád – fejezte be Mason bíztatóan a mondatot.
Az utolsó óra egészen jól ment… – hagyta rá Olivia. És tulajdonképpen így is volt. Már nem tévesztette el az irányokat, cserébe időként elkalandoztak a gondolatai, elvétette a sebességfokozatot, melynek mellékhatásaként hangosan bőgött alatta a motor.
Kivételesen nem késett. A városi vezetésből visszaérkezve Thomas – az oktató – magára hagyta a rutinpályán “gyakorolj csak, mindjárt jövök” – felkiáltással.
“Vagy nagyon felelőtlen vagy annyira mégsem lehetek rossz.” – morfondírozott Olivia magában. Koncentráltan, minden figyelmét a feladatnak szentelve, kerülgette a bójákat. Úgy érezte, még három-négy alkalom és bátran nekifut a vizsgának, de nem volt több.
A vizsga napját titokban tartotta, mintha érezte volna. Az első bóját elvétette, a pálya felénél lefulladt. Nem volt szép, ellenben vitathatatlan. Öt percet sem kellett a pályán töltenie ahhoz, hogy megbukjon.
Ha apa még élne… – tért vissza Olivia az emlékezésből – Segíthetne felkészülni. Kínlódok a váltással.
Kanyargós szerpentinen jöttek lefelé, Jamesnek és a mögötte haladó két társának a szabálytalanul előző sportkocsival szemben esélye sem volt. A sofőr sértetlenül szállt ki.
Ugyan, menni fog az! – biztatta Mason. – Levizsgázol, aztán el is felejtheted, és ha nem akarsz, soha többé nem kell váltós motorra ülnöd.
És úgy is lesz! – zárta rövidre Olivia, kerülve a témát a kudarcosra sikerült vizsga végett.
Szombaton mindenki ráér? – kérdezte végül Dan. – Szombatra jó időt ígérnek, megnézhetnénk ezt a tanösvényt. Ilyenkor ősszel tuti nagyon szép!
Nekem jó! – válaszolt Logan az utolsó csavarok meghúzása közben.
Nekem is! – jött a felelet egyszerre Miától és Abigail-től. A többiek bólogattak, hümmögtek, így meg is egyeztek.
„Tompor ide, tompor oda, marad az 50-esek klubja” – határozta el Olivia, miközben keresztülvágott a kastélyparkon. El is tévedt, de nem zavarta. Még volt bő fél órája meggyőződése szerint, hogy odaérjen. Épp két hatalmas platánfa vastag törzsét csodálta azon tűnődve, vajon ha egy ilyen több, mint száz éves fa beszélni tudna, mi mindent mesélne? Hány szépséget és mennyi szörnyűséget látott már életében? Hogy ez a fa már itt volt, amikor ő még meg sem született és még itt lesz akkor is, amikor ő már sehol sem lesz. Ekkor megcsörrent farzsebében a telefon:
Nem kellene már itt lenned?
Fél hármat beszéltünk meg.
Fél kettőt.
Már a parkban vagyok.
Szaporábbra vette lépteit, befejezte a természetben való gyönyörködést és tájékozódásra váltott. Becélozta a kerítést tudván, hogy valahol van rajta egy kapu, beazonosított egy ismerős fatönköt, egy szobrot, végül meglett az út és a kapu is.
Az 50-esek klubját még az általános iskola végén alapították, amikor meghalt Olivia édesapja James Jones, az Angels on the Road Club vezetője. Az Angels tagjai hatalmas VTX-ekkel koptatták az aszfaltot nemcsak ország-, hanem világszerte. Hol kedvtelésből, hol valami jó ügyért. Megmotoroztatták a helyi nyugdíjas klub lakóit, ajándékot vittek a hosszas kórházi kezelésre szoruló gyerekeknek, hajléktalanoknak főztek, fát ültettek, ha kellett tiltakoztak vagy épp megszabadították a Földet a ráhordott szeméttől. De nagyon szerettek csak magáért az útért, a gyönyörű tájért elindulni, az út végén túrázni, feltöltődni, majd visszagurulni is.
A bébiszitter az utolsó pillanatban jelentett beteget, így Judith aznap nem tartott férjével, ahogy rendszerint máskor tette. James elbúcsúzott a lányaitól, átölelte feleségét és úgy csókolta, mintha érezte volna, hogy mindezt most utoljára teheti.
Ezidáig ismeretlen volt Olivia-nak a kenguru gáz. Már nem az. Dadogott, ugrált alatta a jószág, éppen csak fel nem ágaskodott.
“Még szerencse, hogy vasló, így csak annyira makrancos, amennyire én suta” – morgott magában.
Pár kör, valamint a kettes fokozat felfedezése után ezt a hibát sikerült kiküszöbölni.
Megállás. Hol a fék??! Mert, hogy nem ott, ahol megszokta. Újabb pár kör és már megvolt jobb talpa alatt a fékpedál, a fejében viszont még mindig másutt leledzett.
A következő kanyarban rossz helyre került egy oszlop. Az orra elé. Egyenesen neki. Pánik gomb aktiválva, robotpilóta be, kuplung kar behúz, tévesen, mivel ez csak az automata váltónál a hátsó fék. Vasló ugrik, lefullad, motor jobbra, Olivia balra el, majd halk puffanással eloldalaz a földön. Protektorokkal jól felszerelt ruhájának és a Kate-vel begyakorolt bukfenceknek hála csontra túlélte, a motor jobban sérült, így még rádobott egy kis plusz költséget a jogosítványára.
Küzdött a váltással fejben, lélekben, jelenlétben, mindenhogy. Hol lefulladt, hol döcögött, hol nem történt semmi. A pánikjelzője mégis megállás nélkül vijjogott. Teljes kudarc. A bójákra aránylag hamar ráérzett, pedig azt a gyakorlottabb fiúk is rendszeresen rossz ívben kerülgették. Nem csoda, hisz még csak színben sem különböztek egymástól. Első ránézésre átláthatatlan a sok lehajított narancssárga törpesityak a szürke flaszteren.
Nem mondhatni, hogy jókedvűen ballagott volna hazafelé.
Még két plusz rutin, és a forgalommal már nem lesz gond. Szépen, stabilan ülsz a motoron. – bíztatta az oktató a lányt, de Olivia-t még ez sem tudta fellelkesíteni.
A csomag, ami odafelé könnyű volt, most a vállát húzta. Visszafelé már az sem érdekelte, ha újfent eltéved. Bevetette magát a zöldbe, de persze most egyből átjutott rajta. A park melletti fagyizóban a hideg őszi reggelektől pár napja frissen beszerzett hangszálgyulladása, és lelkivilága jegelésére benevezett két gombóc fagyira. Leült a padra és szomorkásan elmajszolta előbb a citromos meggyest, majd az erdei gyümölcsöst. A fák és a látvány sem nyújtott már vigaszt.
Legszívesebben ott helyben felhívta volna az oktatót, hogy lemondja a további órákat.
“Kész, feladom! Nekem ez nem kell! Ott a kis automatám, imádom, sikerélménnyel teli, semmi kedvem kirettegni ezzel a monstrummal a forgalomba.” – fortyogott a saját maga fűtötte düh és önsajnálat katlanban.
Hazáig vívódott. Sőt, estig!
“Teszek az önfejlesztésre, a haladásra, a büszkeségre, nekem ez nem komfortos és kész!” – zárta le végül a vitát önmagával.
A heti egy edzés megingathatatlan elhatározása volt Olivia-nak. Az elmúlt héten frissen beszerzett izomlázat sikeresen túlélte. Igaz, két napig enyhén darabos, már-már robotszerű léptekkel bírt lefelé döcögni a suliban a lépcsőn, azt is leginkább háttal. Combjába, sípcsontjába minden lépésnél éles fájdalom nyilallt. Mégis teljes elszántsággal fogta magát és a hét első – valamint az órarendje szerint utolsó – szabad délelőttjén bevágott reggelire két finom, puha mézes szemlét egy nagy bögre tejjel, hozzá három adag kifogással, hogy miért nem ma.
„Kellemes volt a reggel, de délre tuti meleg lesz.” – gondolta. 27 fokos csúcs ígérkezett, így már előre melege volt, ráadásul a légszennyezettségnek köszönhetően tombolt az allergia szezon, neki pedig taknya-nyála egybefolyt. Oxigén nélkül nem kérdés, hogy bárki padlót fogna már a kapuban.
Olivia a zsemle majszolása közben azon tűnődött, hogy vajon mi változott meg benne az elmúlt évek során, hogy ennyire elfogadó lett saját kényelmével szemben. Imádott mozogni, valamit mindig sportolt, két percig sem szeretett egy helyben ülni kisgyerekként.
Nem volt az az aszkéta hajlamú perszóna. Ha éhes volt evett, soha nem vonta meg magától a jó falatokat tudván, úgyis lesz az a szerelmi bánat, ami lepattintja róla a kilókat.
Soha semmiben nem hozta ki magából a maximumot, a jó érzés fontosabb volt számára. Edzésen is csak annyit, hogy az meg ne ártson, de még ez is elég volt egy kisebb éremgyűjteménynek. A kulcs a hozzáállásában volt. Valahogy mindig látta maga előtt, ahogy a dobogón áll.
Tanulásban sem remekelt. Az elvetemült célokat hátra hagyta, és valami kényelmesen elérhetőt választott: hármast. Nem mintha nem lettek volna vágyai, álmai. A motiváció hiányzott. Úgy érezte, semmi más dolga nincs, mint megelégedni azzal, ami van és nem többre vinni egy elvárásokkal teli, túlhajszolt világban.
“Csak élnem kell és élvezni az életet.” – dőlt hátra otthon suli után. “De lehet így boldognak lenni? Mi fog így örömet okozni?” – tűnődött.
“A bika aszcendens lesz az oka” – döntött végül Olivia. Kezd kiütni rajta a csillagjegyből áradó kényelem és lustaság, mely, mint tudjuk, fél egészség. Bele kell törődnie, ez felette álló jelenség. Ki tudna ellenállni a csillagok vonzásának?
Hogy azért mégse teljesen szegje meg mozgásra feltett esküjét, magához vette Phoebe-t és nekivágott az erdőnek.
A kocsmakutya már kint őrizte a vendégek számára fenntartott teraszt. A területharc elkerülése végett kis kitérővel átvágtak a derékig érő, parlagfűvel természetes módon bevetett prérin. Olivia – allergiájára való tekintettel – igyekezett a levegőt inkább nem venni, bőrön át vagy látens lélegezni, hogy megkímélje szervezetét az éjszakára halálos dózissá váló pollenkoncentrátumtól.
A préritől megszabadulva az első utcán balra el. Pár száz méter múlva elhagyták az utcában fellelhető első adag házsort, majd szomorúan szemügyre vették a számukra teljesen érthetetlen „a tóra kutyával behajtani tilos” táblát annak kapujában. Engedelmes polgárok révén kissé bosszúsan, de nem mentek be.
A második adag házsor után már nem kellett sok és el is érték az erdő szélét. Balra hosszasan elterülő mező tárult a szemük elé, az itt élő vidéki városiaknak hegy – földrajzilag csupán domb – lábánál. Jobbra fák magasodtak, melyek között bevetették magukat a természetbe.
Phoebe minden botban kihívást találván vadul csapott le a földön heverő ágakra. Fejét rázva, morogva semmisítette meg, pásztorkutyaként ösztönéből adódóan, talán farkasnak képzelt ellenségét. A bot miszlikbe aprítva, apró forgácsokként kezdte meg új szakaszát élete körforgásának.
Az ellenség kivégzése után a fekete-fehér bundát viselő, gyönyörű prém galléros, barna szemű eb lázasan tért le az útról vadak nyomát szaglászva hódolni új szenvedélyének: a bogáncsgyűjtésnek. Hosszú szőrébe vígan csimpaszkodtak bele a kis dudvacsimbókok rasztásítva, de még így sem elcsúfítva küllemét. Olivia meg is fogadta, hogy amint visszaér szörminátort ránt és Phoebe jamaikai stílusát újra fajta hű komolyságúra formálja.
Túl nagy túrára nem volt idő. Olivia-nak délben már a suliban volt jelenése és még betervezett egy finom, jégsalátás sajtos szendvicset is elvitelre. Az önsanyargatás nem passzolt a személyiségprofiljába, vacsoráig még ennie kellett.
A házak közé érve gondolatban sajnálatukat fejezték ki a kerítés mögött unalomból acsarkodó kutyatársaknak. Mindegyiket biztosították afelől, hogy szívesen elvinnék őket is egy jó kis szimat körre, majd búcsút intettek és hálát adtak a jól bebetonozott, lyuk mentesített kerítések megalkotóinak. Felülről is megcsodálták a tavat, ahonnan kitiltódván haza felé vették az irányt.
Az utolsó száz méteren Phoebe még gyorsan – hódolva ösztöneinek -, egy óvatlan pillanatban, a magas fűben emberi szem elől jól elrejtett, de a kutya orra számára frenetikus izgalmakat keltő egyéb állati lénytől származó, nem túl sűrű fekáliával, szagilag álcázta magát többszöri meghempergés és nyaki bedörzsölés által. Valószínűleg szintén farkas ellen.
Dönteni kellett: a bogáncs maradjon vagy az álca? Olivia betért útközben a nagyihoz, megfogta a kerti slagot és alapos mosdásnak vetette alá az értetlen és kissé sértődött tekintetű kutyát. Az eltávolító hadművelet sikeres volt, a nyakörvre visszacsattant a póráz, elkerülendő az újbóli álcázást hazáig.
A kocsmaterasz még mindig üres volt. A kocsmakutya az ajtóban ülve türelmetlenül várta a vendégeket. Az alacsony termetű, turcsi orrú, tehén mintás, fekete gülüszemű jószág sanda szemmel figyelte már messziről Olivia és Phoebe érkezését. Jelezvén, hogy nem tartanak igényt személyes közegére, rá sem nézve, az út szélén, határozottan előre tekintve kezdték meg kitérőjüket. Gülüke – igazi hívónevét nem ismervén, egymás közt csak így emlegette a lány hű csatlósával a kocsmakutyát – a vendéglátóipari egységtől kísérte a betolakodókat szélesre tárt mancsaival gyúrósan ide-oda billegve egészen a sarokig. Ott fújt egyet és megvárta, amíg Olivia az erősen fegyelmezett, idegesen hátra-hátra pillantó kutyájával átér az út túloldalára. Phoebe-t nem a bátorságáért szerették.
Olivia bogáncstalanította nadrágját, elkészítette a tervbe vett szendvicseket vajjal, kis szalámival bűnözve, ementáli sajttal és jégsalátával ízesítve. Phoebe keresztbe tuszkolta magát a kennelben, felvette az erdei bogaraktól ellesett halott bogár pózt és nem túl nőies, de annál aktívabb horkolásba kezdett. A lány kiosont a házból, halkan kattant a zár. Motorozás helyett egyik lábát a másik után téve juttatta magát célba, hogy legalább a napi ajánlott tízezer lépésszámot kipiálhassa kifogásai listájának végén.
Vica baba még a nyáron egy táborban részt vett a “Ne félj, készülj fel!” foglalkozáson, amit a táborozó gyerekeknek tartott kis Robogó, aki önkéntes tűzoltó is volt. Vica baba nagyon érdekesnek találta azokat a dolgokat, amelyekről a kis Robogó mesélt a foglalkozáson.
Megtanulta, milyen vészhelyzetek vannak, melyikre hogyan kell felkészülni, vagy épp hogyan lehet azt elkerülni. Mire kell odafigyelni, hogy ne legyen tűz, mi kell egyáltalán az égéshez, hogyan lehet tüzet eloltani, és mi az, amit már a gyerekek is meg tudnak tenni, amikor baj van. Így most már Vica baba nem csak azt tudja, hogy elég nagy ahhoz, hogy segítséget hívjon, hanem azt is, hogyan kell segítséget hívni, és mit kell elmondani a tűzoltóknak segélyhíváskor.
A kis Robogó látta, hogy nagyon mélyen megérintette Vica babát az a sok hasznos dolog, amit a “Ne félj, készülj fel!” foglalkozáson tanult. A mesefüzetet, amit a foglalkozásra készített kis Robogó, már rongyosra olvasták és kitöltötték az összes totót, valamint feladatlapot is a füzet végén.
Egy nap, így szólt kis Robogó Vica babához:
– Reggeli után öltözz motoros ruhába, mert megyünk Pilisvörösvárra.
– Mi lesz Pilisvörösváron kis Robogó? – kíváncsiskodott Vica baba.
– Motoros mentéstechnikai képzés – válaszolt kis Robogó.
– Hogy mi? – kerekedett el Vica baba szeme.
– Motoros mentéstechnikai képzés – ismételte önmagát a kis Robogó. – Néhány mentős összeállt, és létrehozta az X-AID Bikers csapatot. Bárki a csapat tagja lehet, aki elvégzi a motoros társmentő, majd a motoros mentéstechnikai elsősegélynyújtó tanfolyamot, ahol megtanulják, hogyan kell motoros baleset helyszínét biztosítani, mentőt hívni, és a sérülteket ellátni a mentő kiérkezéséig. Ide megyünk most el, hogy lásd te is, mit kell tenni egy baleset során. Sokat motorozunk együtt. Előfordulhat, hogy te is látsz majd balesetet, és ha így adódna, szeretném, ha te is tudnád, hogyan kell baleset helyszínén viselkedni, mit kell tenni és hogyan tudsz akár még te is segítséget hívni.
– A tűzoltókat már ki tudom hívni! – büszkélkedett nemrég megszerzett tudásával Vica baba – A 105-ös, vagy a 112-es központi segélyhívó számon kell őket hívni. El kell mondani a nevem, hogy hol vagyok, mit látok. Mi ég, mi és ki van veszélyben. Hogyha ház ég, azt is el kell mondani, milyen magas, mert hogyha mondjuk az 5. emeleten keletkezett a tűz, akkor ahhoz bizony nem lesz elég egy sima tűzoltóautó, hanem egy emelőkosarasat is ki kell küldeni a helyszínre – magyarázta Vica baba kis Robogónak.
– Nagyon okosan tudod! – dicsérte meg kis Robogó Vica babát – Ma azt is meg fogod tanulni, hogyan kell mentőt hívni.
Vica baba izgatottan készülődött az útra, mert szeretett volna már most ott lenni, pedig még el sem indultak. Felvette a térdvédőjét, a gerincprotektort, a kesztyűt és a bukósisakot, majd türelmetlenül toporgott az ajtóban.
Csodás útjuk volt. A kora őszi reggel kissé csípős, friss levegőt hozott, a nap halvány sárgán derengett az égen, a Duna komótosan hömpölygött a komp alatt, a hegyek a magasba nyúltak. A már jól ismert sziget legelői örömmel köszöntötték a régen látott kirándulókat. Vica baba és kis Robogó szintén örült a viszontlátásnak. Nagyon szerettek erre járni. Az út szépsége mindig feltöltötte szívüket, lelküket.
Tahitótfalunál balra kanyarodtak Leányfalu irányába, majd Szentendrénél jobbra Pomáz felé, és Csobánkán át jutottak el Pilisvörösvárra.
A tanfolyam a mentőállomás mögötti parkolóban volt. Amikorra Vica babáék odaértek, akkorra már az X-AID Bikers-es mentősök előkészítették a helyszínt. Egy sérült motorost játszó bábu feküdt a fűben, egy másik, félbábu a földön várta, az újraélesztést, és egy harmadik, már csak bábu fej, pedig az asztalon tátogott az ég felé.
A program első fele nem volt olyan érdekes Vica babának, mert azon csak beszéltek, és beszéltek. De a felnőttek jegyzeteltek, kérdéseket tettek fel az előadónak, úgyhogy Vica baba meg is jegyezte magában, hogy ez még biztosan inkább nekik való rész. Szerencsére volt a közelben egy nagy rét, ahol tudtak a kis Robogóval játszani, és egy gyönyörű cukrászda, rengeteg finom sütivel és fagyival, ahová biztosan be fognak térni kis Robogóval, amikor legközelebb erre járnak kirándulni.
A program második fele csupa kaland volt! Vica baba nem győzött egyik helyről a másikra járni. Csak figyelt és itta magába a sok hasznos tudást és érdekes információt. Kipróbálta ő is, hogyan kell tubust dugni az ég felé tátogó babafej orrába, és újraéleszteni a földön fekvő félbábut.
A legjobban a műsebeket magukra festő lányok tetszettek Vica babának, akik eljátszották, hogy megsérültek és még kiabáltak, meg jajgattak is, mintha tényleg fájna valamilyük. Jól meg is ijesztették a felnőtteket, akik elmondták, hogy bizony, sokkal nehezebb volt az imitátor lányokat ellátni, mint a bábukat.
Gyorsan eltelt a nap. Úgy elszaladt az idő Vica babával és a kis Robogóval, hogy szinte észre sem vették, hogy már esteledik. A kompot sötétben érték el. A hegyek mögött a napnak már a karimája sem látszott, épp csak egy narancssárga csíkot húzott az ég aljára, a túlparton a város fényei csillogtak az éjszakában.
Amikor hazaértek, egy gyors vacsora és fürdés után ágyba bújtak. Vica baba egyből el is aludt, még az esti mesét sem tudta ébren kivárni, úgy elfáradt a hosszú nap során. Másnap reggel azonban frissen és lelkesen ébredt. Megmutatta kis Robogónak, hogyan kell megfogni és levenni a bukósisakot egy sérült motoros fejéről, majd elővette a kis orvosi táskáját. A nagy kutyáját kinevezte nővérnek, a kicsik rá sem hederítettek, mert még épp a reggeli rajcsúr partit tartották, így helyettük kis Robogó állt be a játékba. Bekötöztek egy-két mancsot, akihez pedig kellett, mentőt hívtak.
A kis Robogó hálás szívvel figyelte Vica babát, ahogy játszik, és elhatározta, hogy máskor is el fognak menni az X-AID Biker-ekhez, mert az ismétlés soha nem árt, még a felnőtteknek sem.
Debrecenben születtem. A húgom 3 év múlva Miskolcon, 4 évesen pedig már Dunakeszin kezdtem meg az óvodát. Fótra felnőttként azért költöztem, hogy egyszülős családként legyen segítségem a gyerekek körül, tudjak dolgozni és néha néha még élni is egy kicsit. Így nem kötődöm igazán egyik helyhez sem úgy szívben, ahogyan mama kötődött szülővárosához, Dévaványához. Járatta a ványai lapot, olvasta a híreket, az aktuális hirdetéseket, tájékozódott az éppen zajló fejlesztésekről, programokról.
Egy nappal hamarabb érkeztünk: a férjem, a kicsi lányunk és én. Foglaltam szállást, megterveztem az utat a kb. 45-50 percenként beiktatott pihenőkkel, hogy a 185 km-es út a 6 évesemnek is ne csak kibírható, de még élvezhető is legyen. Természetesen robogóval.
Nem siettünk. Békésen suhant el mellettünk a táj, és amikor nem egy benzinkúton álltunk meg pihenni, még készítettünk pár fotót is.
Gyerekkoromban a városba (akkor még csak községbe) vezető úton már azon versenyeztünk a húgommal, hogy ki látja meg hamarabb a kakasos templom tornyát. A ványai református templom tornyán figyelő kakas ugyanis már messziről látható. Ez a játék most elmaradt, de az út, és a település utcái, házai régi emlékeket idéztek bennem, melyeket jó volt átélni és megosztani.
A főúton lévő Déva Vendégházban szálltunk meg. Közel mindenhez. A zárt parkolóban jó érzéssel tettük le éjszakára a motorokat, a szép, füves, játszótérrel, trambulinnal felszerelt udvaron pedig egyből lemozoghatta a kis benzintyúkom is az út fáradalmait, amíg átvettük a kulcsokat, elintéztük a papírokat, és kipakoltunk.
A 38 fokban még menetszélben sem túl komfortos motorosruháktól való megszabadulás és nyáriasabba való átvedlés után, a strandfürdő felé vettük az irányt. Semmire sem vágytunk jobban, mint a frissítően hideg vízre.
A családias hangulatú strand 3 medencével várt minket. Egy kicsi, gyerekek részére kialakított kacsaúsztatóval, amibe az ősszel iskolába készülő lányom szerint már irtó ciki lett volna bemenni, így a másik kettőt, a 29 fokos vízzel telített úszó- és játszómedencét, majd a 36 fokos gyógyvizest vettük célba.
Még ez utóbbi is hűvösebb volt, mint a levegő, így jólesően mártózhattunk meg mindkettőben. A gyógyvizes medence vízsugaras hátdöngölője alatt még a vezetés okozta, vállban fellépő, kisebb izomfeszültségtől is megszabadulhattunk.
A napon száradva klaffogtunk vissza vizes papucsainkban a szállásra, ahonnan, egy szárazabb ruhára váltás után, el is indultunk kis nosztalgiakörutunkra.
A régi KTSZ-ből gyönyörű városháza lett, mely előtt bronzba öntve őrzi szárnyai alatt kicsinyeit a ványai túzok.
Az akkor még sárga, piros téglás, sarki orvosi ház most szürke, kisebb, mint arra emlékeztem, és még mindig élénken élnek bennem a szobák, a bútorok, a szőnyegek, a hatalmas polc, a külön füzetbe vezetett és kategorizált könyvekkel, melyet még egy könyvtár is megirigyelne, a falon lógó arany keretes tükör, alatta a kincseket rejtő kisszekrénnyel, a konyha, ahol mamával annyit sütöttünk, a veranda, a rendelő, a spájz, a kert. A vastag ajtókeretek, melyekbe bekuckózava, lifteset játszottunk húgommal az itt töltött szünidőkben.
A kertkapu nyitva. Bekiáltok, nincs válasz. Talán a mama járt erre, s valahogy még odaátról nyitva hagyta, s egy kicsit engem várt, hogy még egyszer utoljára megnézhessem, felidézhessem. A hatalmas udvar szinte csepp. A régen zöld deszkás ajtó most szürkére festve. Vadrózsa sem futja már körbe. A veranda előtt díszelgő spirea bokor helyén tátongó tér. A rózsatöveket szőlőlugas váltotta fel, de a kerekes kút még megvan.
Amikor lehunyom szemem, érzem a rózsák illatát, látom a kertben ránk vigyázó mamát, hallom papa nevetését. Minden él.
Félve áll a kapuban a birtokháborító anyja mögött a lányom, akit nagy nehezen sikerül egy percre beljebb invitálnom. “Nézd csak!” – mutatom neki a kert másik végében a kis házat. “Abban gyújtotta fel Kinga mama a könyvét.” – számtalanszor hallottuk mamától e csínytevés történetét.
Kilépek, besukom a kaput.
A bolt semmit sem változott. Ugyan ott van, és pont ugyan úgy néz ki. Még a gyerekkoromban oly nagy szeretettel, minden reggel vajjal, zöldségekkel felkínált, friss kőrösi sós kiflit is megtaláltam a polcokon.
Ha egy helyet meg kellene nevezni otthonomnak, egészen biztosan ez lenne az.
Nehezen alszom el. Temetésre senki sem szeret járni. Főleg nem a mamáéra. Kicsit még megsiratom. Forgolódok, felkelek, visszafekszem, s miközben hálát adok azért a sok szép évért, amit vele tölthettem, végül elnyom az álom.
Korán ébredek, a nyitott ablak mellett, a főutca vidékies zajára. Traktor zúg, gólya kelepel, gerle búg. “Szevasz komám!” – köszöntés száll a hűvös reggeli csendben.
Sportosba öltözök, futó cipőt húzok, balra indulok – arra ismerősebb, dédihez errefelé mentünk.
Azt nem mondhatom, hogy emlékeztem arra, hogy merre is volt azaz erre, de azt igen, hogy rendesen elkampalyogtam. A hét órai indulás már késeinek hatott a levegő hőfokát tekintve. Nagyon meleg volt. Az itthon megszokott dombok helyett a sík terep legalább könnyített a helyzeten, ahogy a házak mögött fel-felbukkanó kakasos templomtorony is, melynek köszönhetően sikerült visszatalálnom a szállásra.
Nyugodt reggeli, stratégiai megbeszélés, nagyon meleg van, a pusztában sétálós túzoktelep helyett inkább a strand. A búcsúztató épp eléggé felzaklatta legkisebbem, aki bár már nyugodtabban alszik, de azért még csak-csak sírdogál, ezért a nosztalgikus látogatáson túl a temetésre már nem akartam elvinni.
Rendrakás, csomagolás, még gurulunk egy kört a kis utcákban, természetesen most sem tudom merre járunk. Aztán meglátok egy kutat, ami még gyerekkoromból is dereng és szerencsére reggel is elfutottam mellette, így az elveszéstől megmentődünk.
Apa és lánya a strandon. Én a temetőben. A család egy része a városban teszi tiszteletét, anyukám és a kisebbik húgom a sírt rendezgeti. Kreatív feladatot kapok, kis halotti lepellel kötözök levendulát a fénykép elé. Közepén apró lyuk egy hatalmas szívnek. A könnyeimmel küzdök.
Kevesen állunk a sír körül, szük családi kör, páran a régi időkből. Az otthon maradottak virágba borult koszorúkban jöttek el. A lelkész fura figura. Fekete körhasán szépen feszül a vasalt ing. Mint egy hordópánt, fogja az öv a nadrág találkozásánál. Palástját fél vállra dobva nehézkesen lépked a nagy melegben, hóna alatt Biblia, kezében magnó, s bár – mint kiderül – természetében nem azonos, külseje Döbrögit juttatja eszembe a Lúdas Matyiból.
Szépen beszél, a szeretetről, arról a szeretetről, melyet mama kapott ajándékba, s melyből nekünk oly sok jutott. A szeretetről, melynek forrása kiapadhatatlan, mert “Isten előbb szeretett minket” (I Jn 4), és így az örök, és soha el nem múlhat. Ahogy nem múlhatott köztük sem.
Most itt fekszenek, végre együtt, egymás mellett, meghipenve. Hazatérve.
Még kiáztatom magamból egy kicsit a fájdalmat a lányommal játszva indulás előtt a strandon, majd felszerelkezünk, robogóra ülünk és indulunk vissza a hétköznapokba.
Motort vezetni teljesen más, mint autót. Amikor autóban ül az ember még számtalan dologra tud figyelni. Beszélget az utasaival, szól a rádió, elmajszol egy szendvicset, fejben már a holnapot tervezi, miközben még a múlton rágódik. Két keréken csak te vagy, meg az út. Látod a tájat ugyan, de az nem külön álló része lesz az egésznek, hanem egy veled, ahogyan a gép és az út is alattad. A menetszél kifújja a gondolataid, a koncentráció egyben tartja a lelked, az út mederbe tereli az érzéseid, hogy a történéseid események, ne pedig személyes tragédiák legyenek.
Fáradtan, de minden tekintetben egészben értünk haza. A vacsora, a fürdés és a fekvés között még elhullattunk pár könnycseppet.
Talán a kimondhatatlan fájdalom teszi a tagadást, hogy képtelen vagyok halottként, már nem létezőként tekinteni rá, mi csak akkor tudatosul, amikor felhívnám, átmennék, elmesélném neki, merre jártam, megkérdezném melyik utcán is kellett volna lekanyarodni. Vagy talán a szeretet élteti őt bennem tovább, mely mélyen belül azt súgja, hogy még így is minden nagyon rendben van, hiszen Isten előbb szeretett minket. Olyannyira, hogy egyszülött fiát küldve megváltott, és lelkünknek, a mama lelkének is, örök életet adott.
Ha Márianosztra a világ teteje, és Dobogókő a Föld szíve, akkor Ipolytölgyes minden kétséget kizáróan a mindenség lelke.
Kedd reggel van, a kicsi lányom beadom a táborba, még elmegyek a benzinkútra tankolni és irány a Börzsöny. Mehetnék édesanyámékkal is autóval, de ha már szép helyre megyek segíteni, akkor nem fogok autóba ülni.
“A városi élmény Vácig tart, utána már a jó rész következik.” – biztatom magam a sort előzve a reggeli csúcsban, amit amúgy egy 110-es kis robogóval aránylag könnyedén vesz az ember. Így is lett. A jól ismert, Vác végi utolsó körforgalomból a 12-es útra ráhajtva balra, a szinte üres autóúton veszem Szob felé az irányt. A 12-es útról már le sem kell térni Ipolytölgyesig, így nyugodt, nézelődős út áll előttem.
A meleg napok végett, indulásnál gerincprotektor, farmerdzseki kombót választok öltözékül, amit Zebegénynél a Duna mentén rögtön meg is bánok, amikor 90-es tempóval összeütközésbe kerülök válilag egy méretes, kitinpáncélos, frontálisan nekem repülő bogárral. Egy halk “au” kíséretében diagnosztizálok magamnak egy kulcscsonttörést, majd zsibbadó karral hajtok tovább.
Az út szélén álló fák árnya alatt kellemes a levegő hőmérséklete. A kanyarok mögül előbújó, még ébredő táj minden szomorúságot feledtetőn tölti fel a lelkem. Érkezés előtt, Letkésnél megállok nyújtózni egyet, épp készülök megnézni, hogy pontosan merre is kell menni a Katolikus Szeretetszolgálat Szent Erzsébet Otthonába, ahol 148 halmozottan sérült felnőttet gondoznak, köztük Vikit is, édesanyám keresztlányát, amikor anyuék fékeznek mellettem, így a hátralévő úton már csak őket kell követnem.
Ipolytölgyesen az első utcán balra kanyarodva szépen gondozott park mellett haladunk el. Fantasztikus lehet itt felnőni. Csend, béke, nyugalom, friss levegő. A templom mellett parkolunk le, mellyel szemben található az egykor apácák szálláshelyeként szolgáló, most sérült felnőtteket ellátó intézmény.
A kapuban gyors adminisztráció, majd érkezik az Otthon igazgatója, Zsuzsa. Kedves, mosolygós, hálás tekintetű, odaadó vezető benyomását kelti már az első pillanattól fogva, és mire körbejárjuk az intézményt, ez már bizonyosság lesz.
Fotózni érkezem. A sógorom forgatni, és Nóra, édesanyám barátnője interjúkat készíteni. Igazi csapatmunkára készülünk azért, hogy egy olyan hely infrastrukturális fejlődését segítsük, ahol minden figyelmet és energiát elvisz az álmok valóra váltása.
A kis előkert után az ajtókon belépve egy új világba érkezünk. A folyosókon jókedvű, kortalan gondozottak gurulnak, sétálnak, nevetnek. Gondozott és gondozó arcáról egyaránt mosoly érkezik felénk. Szoros kézfogások, kíváncsi tekintetek ölelésében járjuk végig a hangulatos, minden szegletéből harmóniát árasztó foglalkoztatóházat.
Az alkotásnak több funkciója is van. A manuálterápia mellett hasznosságérzetet is ad, hiszen a kész munkák értékesítve lesznek. Mindenki dolgozik. Van, aki sző, van, aki fon, agyagozik vagy épp fest.
Lenyűgöző alkotások sorakoznak a polcokon.
A foglalkoztató házból szépen füvesített kerten és akadálymentes játszótéren keresztül megyünk át Vikiékhez, a pavilonba. Bár a folyosó hangulatos festést és díszítést kapott, a korszerűtlen világítás miatt mégis kissé nyomasztó rajta végighaladni. A lányok szobája sincs túlárasztva fénnyel. Sötét kis lyukként hat, az amúgy szeretettel teli helység.
“Szeretettel köszöntelek titeket az interjúmon. Itt élünk mi, Ipolytölgyesen, ez a mi szobánk Anitával.” – vág bele Viki határozottan a beszámolóba, mely nem szűkölködik élményekből. Előkerülnek oklevelek farsangi ének versenyről, kedvenc plüss egy kirándulásról, és még egy közös, motoros fotó is Vikiről és Delhusa Djonról.
A gondozók és az intézmény vezetője, Zsuzsa mindent megtesznek azért, hogy aki itt él, ne csak jól érezze magát, hanem valóban boldog is legyen. A normatívák mellett a kiemelt egyházi támogatás épp, hogy a fenntartásra elegendőek, ezért pályáznak, és pályázatot nyernek. Vannak állandó támogatóik, így szépül a kert, kerül medence az udvarra, mindig van hova, és mivel elmenni.
Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy hiába a lelkesedés és az igyekezet, elférne még itt pár gondos kéz és segítő szándékú támogató.
Kifelé még megcsodáljuk a kis kápolnát, egy szintén sérült festőművész kiállítását a falon, a fordulóban vigyázó Szent Erzsébet szobrot.
Hálás szívvel indulok haza. Hálás vagyok, amiért négy gyönyörű, és egészséges gyermekkel áldott meg az Úr. Hálás vagyok, amiért vannak még olyan jó lelkű, elhivatott emberek, aki valóban szívből, szeretetből szolgálnak és gondozzák azokat, akiknek erre szükségük van.
Kikanyarodva a kis utcából arra gondolok, hogy mennyivel jobb hely lehetne a világ, ha az emberek kikapcsolnák a televíziót, a rádiót és a rájuk zúduló fájdalom és gyűlölet áradat helyet felkelnének a székükből, kilépnének az ajtajukon és elindulnának megkeresni az ilyen, és ehhez hasonló csodálatos világokat, mint Ipolytölgyes. Mennyivel jobb hely lenne a világ, ha önzés és saját hasznunk hajtása helyett olyan önzetlen szívvel fordulnánk egymás felé, ahogyan azt itt most megtapasztalhattam.
Hazafelé Szob határában balra fel a hegynek hajtok – ez a bal kanyarok napja – és Márianosztrán, Kóspallagon keresztül, az erdei úton megyek Kismarosig. Semmit nem csinálok, csak még ringatom magam az erdei szerpentinen jobbra-balra dőlve egy kicsit teremtett világunk szépségét csodálva lelkemben éltetve tovább az élményt, a hatást és a reményt, hogy ennek a szeretettel teli Otthonnak az energiája képes túlnőni a kapukon, áthatni a mindenséget egy csodálatos világgá téve minden helyet a Földön.
Amennyiben elhívást érzel és szeretnél segíteni, jobbá tenni a Katolikus Szeretetszolgálat Szent Erzsébet Otthon lakóinak életkörülményeit, vedd fel az Otthont támogató alapítvánnyal a kapcsolatot.
A kis Robogó és Sárga Robogó igaz, hogy tartották a kapcsolatot és sokszor beszéltek egymással a balatoni kirándulás után, de már nagyon régen találkoztak, ezért megbeszélték, hogy vasárnap elmennek Vácra és bejárják az Ártéri Tanösvényt.
A kis Robogó egy ködös tavaszi reggel már járt ott. Sejtelmesen rejtélyes volt a földig érő felhőtakarón átszűrődő ébredező napfény, a sűrű nádas a láthatatlan eredetű hangokkal, a távolból hallatszó hajókürttel. Egyből megragadta a kis Robogót a mesebeli táj. Szívesen járt vissza még akkor is, ha verőfényes napsütésben egy másik, sokkal hétköznapibb arcát mutatta az ösvény.
Kicsit szeles, de kellemes reggelre ébredtek Vica babával. Megreggeliztek, felvették a védőfelszereléseket, elmentek a benzinkútra leellenőrizni a keréknyomást és az üzemanyagszintet, de mivel nemrég tankoltak, ezért azt most nem kellett. A találkozó Budapesten volt Sárga Robogóval.
A kis Robogó és Vica baba épp hogy megérkeztek a megbeszélt helyszínre, amikor Sárga Robogó telefonált, hogy van egy kis baj. Nagyon hosszú macskaköves úton jött, és a rázkódástól kipotyogott két anyacsavar a sztenderdből, így most egy nagy gyár előtt áll, és nem tud sajnos továbbmenni. Egy kedves, segítőkész kerékpáros ember megnézte Sárga Robogónak, mekkora anyacsavarokra van szüksége, a kis Robogó és Vica baba pedig elhajtott a legközelebbi barkácsáruházba beszerezni azokat.
A kis Robogó igyekszik felkészülten útnak indulni, így villáskulcs, szerelőkészlet, sőt még elsősegélynyújtó felszerelés is mindig van nála, de anyacsavarokat nem tartott a dobozában, így azt venni kellett.
A felmentősereg gyorsan odaért Sárga Robogóhoz. Elhárították a bajt, visszarögzítették a sztenderdet a helyére, és indultak is a 2-es számú főúton Vácra. Az Ártéri Tanösvény rögtön Vác elején található. Az első körforgalom után kell lehajtani balra, és a benzinkút mögött, megint balra bekanyarodva elmenni egészen a zsákutca végéig. Innen egy kellemes kis séta vár a kirándulókra kis patakon, hídon és ligeten át.
A tanösvény sajnos nagyon régen volt utoljára felújítva, így a deszkák már elkorhadtak, eltörtek, a korlát itt ott kidőlt. Az egyik madárlest már meg sem lehet közelíteni, mert teljesen leszakadt a hozzá vezető út. Pedig ha türelmesen várakozunk, van nálunk egy messzelátó és nyomunkba szegődik a szerencse, akkor láthatunk jégmadarat, tőkés récét, guvatot, gyurgyalagot, nagy fakopáncsot, törpegémet, és még nádi rigót is.
Vízisiklóval, kockás siklóval, a zöld varanggyal és a zöld levelibékával nem találkozott Sárga Robogó, Vica baba és a kis Robogó a kirándulás során, és sajnos vidra sem úszott arra, pedig az is lakik itt. A sokféle szitakötőből is csak egyet láttak, hiába figyeltek nagyon, de az az egy, nagyon szép volt! Vékony szárnyai amikor repült, áttetszőnek tűntek, majd amikor leszállt, egész mély kékben pompáztak vékony kis testén.
Amikor a kis Robógó, Sárga Robogó és Vica baba már úgy érezte, hogy teste-lelke feltöltődött a buja növényzettől oxigéndús, friss levegőn, elhatározták, hogy fagyiznak egyet ezen a kellemes nyári napon. A magasra nőtt nádas egészen ráhajlott az útra, és mintha susogva köszönt volna el látogatóitól a fel-felélénkülő szélben.
Vácon ezen a napon tartottak egy motoros találkozót és családi napot. A rendezvény nem volt messze a tanösvénytől, tudták, hogy itt biztosan lesz fagylalt árus is, így átgurultak. Olyan szerencsésen érkeztek, hogy pont odaértek a motorosfelvonulás kezdetére. El is határozták, hogy kis robogók ide vagy oda, beállnak a nagy motorok közé és felvonulnak ők is. Hatalmas volt a sor. Ameddig a szem ellátott, előre és hátra is, csak motoros volt mindenhol.
Fantasztikus élmény volt a kis Robogónak, Vica babának és Sárga Robogónak is a sok, hangos, dallamkürtös motorral és nagy robogóval együtt vonulni. Amikor az úton egymagukban gurulnak is tudják, hogy nincsenek egyedül, hogy a motorosok és a robogósok egy nagy, láthatatlan közösség, akik úton útfélen megállnak egymásnak segíteni amikor kell, bármikor összefognak egy jó ügyért és itt mindenki számíthat a másikra még akkor is, ha nem találkoznak nap, mint nap, vagy épp csak most ismerték meg egymást. Most azonban ez a láthatatlan közösség láthatóvá, érezhetővé és megélhetővé vált, ha csak egy órára is.
A felvonulás után még körbesétálta Sárga Robogó és a kis Robogó Vica babával a vásárt, ettek egy fagyit, majd búcsúzóul megnézték a Duna-partján a motoros kaszkadőr bemutatóját, és bár nagyon menőnek tűnt a kormányon ülve, egy keréken motorozni, azért megbeszélték, hogy ez csak az igazán profiknak való, és ők maradnak a rendeltetésszerű használatnál.
A kis Robogó, Vica baba és Sárga Robogó nagyon jól érezték magukat. Eddig valahányszor találkoztak, és együtt kirándultak, abból mindig egy tökéletes nap lett. Jó érzéssel és tele élménnyel tértek haza, szívükben már a következő utat tervezve.
Mesterem mondogatta annak idején, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy ideje legyen. És milyen igaz. Elvégre mindenki maga dönt, és állítja fel a fontossági sorrendet tevékenységei, valamint feladatai körében. Bár motivációm volt rá, én ma mégis inkább a sajtos pogácsa (egyszerű, nagyon tuti, elronthatatlan recept a bejegyzés végén) sütés és az írás mellett döntöttem a szokásos kocogás helyett. Most, hogy újraindult az élet, vége a home office-nak, már választani kell, de sebaj.
Ahogy megéltem az elmúlt, háttérbe szorult időszak adta csendes órákban rejlő lehetőségeket, épp úgy igyekszem visszarázódni a zajos hétköznapokba, és családilag is aktívabban élni: az én-idős túrák hétvégi anya-lánya napokká alakultak.
Verőfényes napsütésre ébredtünk, de ezt tudtuk is hogy így lesz, mivel az előrejelzés napok óta stabilan tartotta a 27 fokot és a ragyogó időt. Reggel még elintéztük a szokásos kutya sétát, befontam a nagyobbik lányom haját a megrendelt kézi kapus style szerint az aznapi meccsre, odaégettem két zsömlét, a kicsi kedvet kapott, úgyhogy befontam az ő haját is, majd sikeresen kisütöttem másik két zsömlét, elkészítettem útravalónak, és már indulhattunk is Dunakeszin, Horányon, Leányfalun, Szentendrén és Pomázon át Dobogókőre.
Nem szeretem a pesti forgalmat, a budait meg még inkább nem, a kompozás jó móka, a Dunán pedig lehet látni: sirályt, récét, halászó kormoránt, bot után csaholó kutyát, nyűgös gyereket, megfáradt szülőt, szerelemtől mámoros kortalan kerékpározó párokat, ezért inkább erre mentünk. A sziget keskeny utcái régi vágású házai, kicsit gyermekkorom nagymamánál töltött vidéki nyarainak hangulatát idézték.
Szeretek egyedül, vagy kettesben, a lánykámmal robogóra ülni, és menni. Saját tempó, betartott sebességkorlátozó táblák, nyugodt kanyarok, és az úti célnál lehet több is, egy fél órás pihenőnél.
Dobogókőn a Nimród “szellem” Hotel mellett parkoltunk le. Hátborzongató látványt nyújtott az elhagyott épület a kitört ablakokkal, összezúzott bútorokkal, telefirkált falakkal, a valaha aktív életet sejtető rommal, hulladékkal teli, csempehatású tapétarongyos medencékkel.
Bár Évi kalandvágya beljebb is vitt volna minket az épületbe, de inkább haladtunk tovább a hotelt hátrahagyva a Thirring-körút bejárata felé.
A hatalmas kapun átlépve egy mesebeli világba érkezünk. Mintha egy kinyitott könyv lapjain lépkednénk lefelé a lépcső gyanánt elhelyezett fa támasztékokon.
A fák az egekig nyúlnak, a sziklák, mint megannyi távolba meredő, hegyoldalban gubbasztó óriás, melynek hátára felmászva csodás kiáltás tárul elénk.
A Thirring-körút érdekessége, hogy fentről egy kitárt szárnyú turulmadarat formál az útvonal. A környéken működő Táltos Iskola kiemelkedő jelentőségű helynek tartja az ösvényt, és nem csak azért, mert Dobogókő a Föld szívcsakrája, hanem azért is, mert a legenda szerint nagy királyaink is ezt az útvonalat járták be koronázásuk előtt, hogy beavatást nyerjenek a nép vezetéséhez. Talán ennek, és az itt megtapasztalható nyugalomnak is köszönhető az ösvényen elhelyezett megannyi emléktábla, kialakított kegyhely és személyes oltár.
Nagy királyaink idejében még kétlem, hogy lett volna fára festett egyezményes turistajelzés. A tájékozódást megkönnyítve azonban, ma már szerencsére van. Így ezt a 2,9 km-es utat a sárga, nem teljes kört követve minden ganajtúró bogarat és cincért megcsodálva, minden kidőlt fa gyökere adta kihívást elfogadva, a tőlem megszokott eltévedés nélkül, még az én hat évesemmel is két óra alatt kényelmesen bejártuk.
Az út végén még egyszer, az éttermek mögötti kilátótól letekintettünk, gyönyörködtünk egy utolsót az alattunk elterülő tájban, és rácsodálkoztunk a Dunán úszó hajók méretváltozására.
Néha érdemes kiszakadni a hétköznapokból, kicsit lassabban utazni, és nem annyira a megtett kilométerek számára koncentrálni, mint inkább a kilométerekbe belerakott élményekre. Innen fentről ugyanis minden más. Sokkal könnyebb megélni és felismerni azt a nagyobb egészet, aminek mi apró, de igen fontos részei vagyunk. Itt megérthetjük, hogy fényünk ugyan még kicsi, de egy fontos szikra, képességeink pedig fontos alkotóelemek, melyek által tetteink és gondolataink naponta formálják át a körülöttünk lévő világot.
Sajtos pogácsa
20 dkg nagyi titka kelt tészta sütemény liszt
20 dkg nagyi titka extra finom sütemény liszt
2,5 dkg élesztő kevés tejben, kis cukorral megfuttatva
14 dkg vaj
1 pohár tejföl
2 mk só
1 tojás sárgája (a fehérjével megkenem a kiszaggatott pogácsa tetejét)
reszelt sajt a tetejére
A hozzávalókat összegyúrom, fél órát pihentetem, majd 200 fokon kisütöm.
– Miről olvasol kis Robogó? – kiváncsiskodott Vica baba egy még hideg, de már tavaszi reggelen.
– A tavakról. – felelte a kis Robogó – Képzeld el Vica baba, Magyarországon 3085 tavat és vizes területet tartanak számon. A tavak általában nem túl mélyek, így nyáron gyorsan felmelegednek kellemes fürdőzésre adva lehetőséget. Ezeknek a háromnegyede mesterséges tó, és csupán egynegyede természetes eredetű.
– Mit jelent az, hogy mesterséges?
– Azt, hogy nem a természet, hanem az ember alkotta és alakította ki a tavat, vagy a tónak a medrét. A Fóti-tó, itt a Somlyó lábánál, természetes eredetű. A víz, az eső, a kis patak talált magának egy medret és feltöltötte. A bányatavak, amilyen Dunakeszin is van, pedig mesterségesek. Ott az emberek elkezdtek a földből követ, kavicsot vagy valamilyen számukra értékes anyagot kiásni, kibányászni, és a nagy gödröt, amit kiástak töltötte fel a talajból feltörő víz, valamint az égből hulló csapadék.
– A Duna is egy nagy tó? – kérdezte elgondolkodva Vica baba.
– Nem, a Duna az egy folyó. – felelte kedvesen kijavítva Vica babát a kis Robogó – A folyó fáradhatatlanul csobog a forrástól addig, ameddig csak tud. A tó, pedig már nem szalad tovább: állóvíz.
– És a Balaton?
– Na látod?! A Balaton, az már tó.
A kis Robogónak nagyon megtetszett a sok szép kép és érdekes útleírás a tavakról, ezért elhatározta, hogy idén, több magyarországi tavat is meg fog látogatni, mert tavaly csak a Balatonnál járt. Bár az is csuda szép volt, és szívesen visszamenne oda is bármikor.
Egy nap, Nagy Fekete Robogó felhívta a kis Robogót, és megkérdezte, hogy van-e kedvük vele, és Nagy Fehér Motorral elmenni Nógrád megyébe kirándulni egyet. A kis Robogó nagyon örült a meghívásnak. Szívesen csatlakoztak a nagyokhoz Barna macival.
Alaposan felöltöztek, mert még hűvösek voltak a reggelek, és az indulás napján még a szél is fújt. Dunakeszin találkozott a kis Robogó és Barna maci Nagy Fekete Robogóval. Innen a 2-es számú főúton haladtak tovább Sződligetig, ahol Nagy Fehér Motor is csatlakozott hozzájuk.
Nagy Fekete Robogó ment elől, a kis Robogó és Barna maci középen, és Nagy Fehér Motor zárta a sort. “Ez már egy igazi, bandázós motoros túra.” – gondolta magában, a boldogságtól fülig érő szájjal a kis Robogó.
Nagyon nyugodt és kellemes útjuk volt. Kicsit kátyús, de jólesően kanyargós és dimbes-dombos utakon jutottak el Nógrádra. A Nógrádi vár már sajnos csak rom. Egy-két, a magasba nyúló kőtorony, várfal maradvány, helyreálított őrtorony és kapu jelezte, hogy itt állt valamikor hazánk egyik legrégebbi kővára.
Gyönyörű volt az idő, és a kilátás is. A kis Robogó készített pár fényképet Vica babának, jóízűen elfogyasztotta az útravalónak csomagolt szendvicseket Barna macival, megismerkedett Nagy Fehér Motorral, és jót beszélgetett Nagy Fekete Robogóval.
Lent, a vár aljában még megcsodálták a százával nyíló hóvirágokat, majd indultak tovább a Cserhát és a Börzsöny határán fekvő Bánki-tóhoz, mely elsősorban horgászparadicsom, ezért hangulatos kis paddal ellátott stégek várják a halatfogni, vagy megpihenni vágyókat a tóparti fűzfák alatt.
A tó szépsége lenyűgözte a kis Robogót. Az ég kékje, a fehér gomolyfelhőkkel visszatükröződött a víz sima felszínéről, melyre a szél és a vízre leszálló kacsák landolása rajzolt apró fodrokat. A strand még zárva volt, de a nyári nagy melegekben meg lehet mártózni is az arra kijelölt helyeken. A tó vize van, ahol a 6-7 méter mélységet is eléri, ezért nem árt az óvatosság. Ha valaki nem tud jól úszni, az inkább vigyen magával a vízbe úszógumit, vagy gumimatracot, hogy meg tudjon valamibe kapaszkodva pihenni, amikor elfáradt az úszásban.
Még szívesen maradtak volna. A hegyekkel körülölelt, festői látványt nyújtó helyből áradó béke és nyugalom mindenkit magával ragadt, és a padokhoz bilincselt, de indulni kellett tovább.
A visszaúton még megálltak a Cser-tónál, amit a kis Robogó és Barna maci egymás között, a meg nem talált tónak hívott.
Még egy enyhébb tél végi napon történt, hogy a kis Robogó és Barna maci gondolt egyet, nekiindult, hogy megnézik Alsópetény határában a “Cserhát kis Svájcaként” emlegetett horgásztavat, amit végül nem találtak meg.
A kis Robogónak és Barna macinak az volt az érzése, hogy már a térképről is lementek, mert vagy úttalan utakon, vagy olyan településeken át haladtak, melyek szélén kakasok és libák cseréltek eszmét az e heti baromfitáp összetevőiről. Ráadásul az idő is szorította őket. Vissza kellett érni az óvodába Vica babáért, ezért Nézsánál úgy döntöttek, hogy visszafordulnak.
Még lehet, hogy belefért volna 10 perc, mert már csak olyan messze lehettek a tótól, de az is lehet, hogy pont elkéstek volna az óvódából, ha tovább mennek, és akkor szomorúságot okoznak Vica babának. Ezt pedig nem akarták. Mindig nagyon odafigyelnek arra, hogy ne bántsák meg egymást, és mindenki a lehető legjobban érezze magát. Ezért a kis Robogó és Barna maci beérte azzal a hatalmas dombokkal megtűzgélt, apró falvakkal tarkított, kacskaringós úttal, amin most is megindultak hazafelé.
Vácon még vettek egy büfében vacsorát, amit a lemenő nap fényében fogyasztottak el a Duna-parton, miközben megbeszélték az élményeiket, és hogy ki hogyan érezte magát.
Csodás nap volt ez is, ráadásul jó társaságban. Köztudott, hogy minél több baráttal osztod meg az élményeidet, azok annál jobbak lesznek. Szerette a kis Robogó ezeket a kirándulásokat, és már most azt az igazi, kellemes, nyári, motorozós időt várta, amikor a Nap sokáig fent van az égen, aminek köszönhetően biztonságos látási viszonyok között tudja egyre hosszabb, és hosszabb utakon bebarangolni gyönyörű kis hazánkat: Magyarországot.
Fotók: Jarabin Kinga, valamint egy ismeretlen arra járó a térről
Az utolsó nagy útra egy szeles őszi napon került sor. A borús idő és a szobából viharosnak tűnő szél miatt kis Robogó már le is tett a kirándulásról, és az elengedés nyugalmával tett-vett otthon Vica babával, amikor megcsörrent a telefon. Nagy Fekete Motor volt az:
Na, akkor megyünk? – dörmögte a készülékbe.
Fú, hát elég nagy szél van odakint. Nem?! – kérdezett vissza bizonytalanul a kis Robogó.
Van menet szél is – felelte tréfálkozva Nagy Fekete Motor.
A kis Robogó felhívta a nagymamát, hogy mégis csak mennek, és átvitte hozzá Vica babát. Barna Maci még inkább otthon lustálkodott egy kicsit. A kis Robogó jól felöltözött, és útnak indult.
Nagy Fekete Motor már a kapuban várta. Együtt elgurultak a benzinkútra, megtankoltak, nem maradt el természetesen az indulás előtti szokásos műszaki ellenőrzés sem. Amikor mindent rendben találtak, felvették a bukósisakjukat, beizzították a motorokat és a 2-es útra kanyarodva elindultak a már jól ismert és szeretett Dunakanyar felé.
Vácnál, az első körforgalomnál feltorlódott a kocsisor. Lassan araszolva haladtak az autók a város felé. Nagy Fekete Motor magabiztosan kirakta az irányjelzőjét balra, és elindult a sort kikerülve szép lassan, középen előre. A kis Robogó bár tudta, hogy ez szabályos, még sosem csinált ilyet. Mindig inkább kivárta az autókkal együtt, hogy túljusson a bedugult szakaszon. Nagy Fekete Motor mögött ugyan biztonságban érezte magát, de azért inkább megfogadta, hogy egyedül nem fog ilyet csinálni. Jobbnak érezte a türelmes várakozást.
Vác városán már akadály nélkül jutottak át. Kismarosnál kanyarodtak fel jobbra, Királyrét felé. Útjuk a királyréti kisvasút mentén vezetett, amit éppen felújítottak, így nem járt rajta a kisvonat. A dimbes-dombos kanyargós út nyaraló övezeteket és kis falvakat átszelve mutatott előre, a Börzsöny felé.
A Börzsöny az ország északi részén, Pest és Nógrád megyén át húzódó hegységünk. Legmagasabb csúcsa a Csóványos, melyen 938 métert mérhetünk a tengerszint felett. Hazánk 100 legmagasabb hegycsúcsa közül 9 itt található, a Börzsönyben, így nem csak a változatos tájat, hanem a kihívásokat kedvelőknek is remek túrázási lehetőséget kínál.
A Csóványosról látni lehet a Dunakanyart, de még a Magas-Tátrát is. Nem véletlenül tartják úgy, hogy innen tárul elénk Magyarország legszebb panorámája.
A Börzsöny nagy része nemzeti park. Növény- és állatvilága is rendkívül változatos. Képzeljétek el, hogy kíváncsi természetkutatók egy alkalommal természetvédelmi engedéllyel éjjeli lepkecsapdákat helyeztek ki Diósjenőn. Diósjenő a Börzsönyben található település. Mit gondolsz, az első évben ezekben a lepkecsapdákban hányféle éjjeli lepkefajt fogtak be? 338-at! Ugye milyen hihetetlen, szinte el sem tudunk képzelni 338 féle lepkét?! És ezek még csak az éjjeli lepkék!
A hazánkban élő 7 kígyófajból 3 – az erdei sikló, a vízi sikló és a rézsikló – itt található a Börzsönyben. Gyakori errefelé a fekete alapszínen sárga foltokkal tarkított foltos szalamandra, amit tilos megsimogatni! Sárga foltjai olyan váladékot termelnek, amelyek szembe kerülve nagyon kellemetlen szemgyulladást okozhatnak.
Tudtad, hogy Magyarországon kivétel nélkül minden hüllő és kétéltű védett? Rendkívül hasznos tagjai az életközösségnek táplálékválasztásuk miatt. Sok, számunka kellemetlen élősködőt fogyasztanak. Vigyázz te is a békákra, a gyíkokra, a kígyókra és a szalamandrákra!
A hazánkban megfigyelhető közel 300 madárfajból 280 védett! A Börzsönyben ebből a 300 madárfajból 200 megfordul és 120 faj rendszeresen költ is a hegységben. Az itt élő emlősök közül érdemes megemlíteni a denevért és a hiúzt.
A denevér nagyon hasznos és még csak véletlenül sem egy alakváltó vámpír. Úgyhogy nincs miért tartani tőle. Ha egyszer lehetőséged adódik közelebbről megnézni, egészen biztos vagyok abban, hogy még cukinak is fogod találni. A denevér étlapján főként olyan éjszaka mozgó rovarok szerepelnek, melyek hatalmas kárt tehetek a kis kertekben és a gyümölcsösökben. Mivel télen nincs elegendő táplálékuk, ezért téli álmot alszanak. Pihenőhelyüket a legkülönfélébb helyeken alakítják ki: templomtornyokban, nem használt kéményekben, elhagyott bányavágatokban, odvakban, vagy épp barlangokban.
Ahogy a denevértől, sokan félnek a hiúztól is. Leginkább azért, mert nem ismerik. Igaz, hogy a hiúz ragadozó, fő tápláléka a muflon, az őz vagy épp a nyúl, de mégsem mondható vérszomjasnak és veszélyesnek, mivel a vadállományt nem elpusztítja, hanem szelektálja. Elsősorban a gyengébb, lemaradt fejlődésű állatokat ejti el. Félni egyáltalán nincs okunk tőle, mivel rendkívül éber. Állandón lesben áll, és nyitva tartja szemét, fülét! Amint megérzi az embernek még csak a szagát is, máris elrejtőzik.
Bár Királyrét és a Csóványos közkedvelt kirándulóhely, a kis Robogó és Nagy Fekete Motor most mégsem ide tartottak. Királyrét előtt lekanyarodtak balra egy keskeny kis erdei útra, hogy Törökmező érintésével eljussanak Márianosztrára. Nagy Fekete Motor jól ismerte ezt az utat, ezért továbbra is ő ment elől. Az útra hullott falevelek, mint a filmekben, úgy kavarogtak Nagy Fekete Motor kerekei mögött. Az utat szegélyező rozsdaszín fák mesebeli alagútként hatottak az ágak között átszűrődő őszi napsütésben. Tökéletes pillanat volt. A kis Robogó csak egy dolgot sajnált, hogy nem tudott vezetés közben fényképezni.
Az elmúlt nap esett az eső. Eső után, pedig erdő-mező szerte megszaporodnak a gombák. Törökmezőt el is lepték a gombászok. Kis kosárkával a kezükben gyűjtögették a finom vacsorára valót. Nagyon fontos, hogy csak az szedhet gombát, aki ismeri is ezeket a növényeket, mert nem mindegyik ehető. Vannak olyan becsapós mérges gombák, amik nagyon hasonlítanak ehető társaikra. Ezért még annak is érdemes fogyasztás előtt gombaszakértőhöz elvinni és átvizsgáltatni a frissen szedett gombákat, aki ismeri azokat.
Törökmező után a kis Robogóék tovább haladtak, és meg sem álltak Márianosztráig. Márianosztra egy kis falu, ami a Börzsöny délnyugati részén fekszik. A környék szépsége még a régi idők királyait is ide vonzotta. Szeretett ide járni Nagy Lajos és Mátyás király is. A török hódoltság alatt egy pusztító sereg miatt a falu elnéptelenedett. Később szlovák, magyar és német lakosok töltötték meg újra élettel.
Dél körül értek a kis Robogóék Márianosztrára. Egy hangulatos étteremben jót beszélgettek, miközben elfogyasztottak egy-egy nagy pizzát ebédre.
Ha egyszer ellátogatsz Márianosztrára, mindenképp nézd meg a most börtönként üzemelő, 1352-ben pálos szerzetesek számára épült kolostor előkertjét, impozáns kapuját és a kolostor melletti Magyarok Nagyasszonya tiszteletére épült csodaszép kegytemplomot. Nem hagyta ki mindezt a kis Robogó és Nagy Fekete Motor sem.
Nagy Fekete Motor egy másik úton, Szobon keresztül vezette haza a kis Robogót. Még megálltak egy sílécekből kirakott kerítés mellett, megtekinteni, mint helyi érdekességet, majd haladtak tovább a Zebegénytől már jól ismert és megunhatatlant látványt nyújtó Dunakanyar mentén. A kis Robogó valahányszor erre járt, mindig lenyűgözte a csillogó víz, a vizet kísérő hegyvonulat, és a hegy tetején büszkén álló visegrádi vár.
A szeles idő ellenére nem bánta meg a kis Robogó, hogy útnak indult Nagy Fekete Motorral. Feltöltötte karburátorát és minden alkatrészét ez az út. Úgy érezte, ez az élmény ki fog tartani tavaszig.
Otthon, Vica baba már nagyon várta a kis Robogót. A kis Robogó elmesélte merre járt, mi mindent látott, és mennyi sok szép közös élmény jutott eszébe Zebegénynél. Vica baba nagyon szeretett kis erdei vasutazni, így elhatározták, hogy amikor a királyréti kisvasút felújítási munkálatai bejfejeződnek, akkor ellátogatnak ide együtt, és felülnek rá. Hogyha szeretsz kirándulni, és kisvonaton utazni, akkor ne hagyd ki! A vagonban pedig jól figyelj, hátha épp együtt utazol a kis Robogóval és Vica babával te is!
Dunla Sullivan 