scooterlife címkéhez tartozó bejegyzések

Úton, Gondolatok

Kár, hogy nem tarthat örökké

Az Európai Sporthét alkalmából szervezett görkori túrára blogger kollégám, egy szabadnapos apa hívott meg. 7 éve nem volt a lábamon guruló alkalmatosság, olyannyira, hogy nem is rendelkezem sajáttal, de még ez sem gátolhatott meg abban, hogy gondolkodás nélkül igen-t mondjak a meghívásra.

Gyors üzenetváltás, Húgi görkorija még megvan, kis királylányom csatlakozhat édesanyám és Kishúg vasárnapi programjához, így kimenőt kapok ehhez a remeknek ígérkező kalandhoz.

Gyerekkoromban még cipőre felcsatolható, négy kerekű görkorival hasítottam a panelházak között a tükörsima aszfalton. Imádtam. Talán nincs is olyan aktív mozgásforma, amit ne szeretnék. Kamasz korral nőtt a megengedett bejárható távolság, már elhagyhattam a lakótelep határát, átléphettem a vasúton innen és túlra, sőt! Kompra fel, szigetcsúcsra ki, és vissza. Így a görkorit biciklire cseréltem.

A bringás korszaknak a második, majd a harmadik gyerkőc érkezése vetett véget. Valahogy nekünk nem sikerült összelogisztikázni. Maradt az autó és a családi gyalogtúra hazánk szebbnél szebb erdeibe.

7 évvel ezelőtt Húgi invitált el közös mozgásra a Városligetbe. Már kissé kerekedett a pocakom, de még kényelmesen tudtam görkorizni. Akkor is a tőle kapott kölcsön görkorival. Húgi rollerel adott az edzésélménynek. Pár alkalom után azonban ez elmaradt. Macerás bejárkálni Pestre, Fót pedig sem járdáit – már, ahol van -, sem utcáit tekintve nem valami görkori barát. Még a nagy kerekű rolleremben is fél év után csapágyakat kellett cserélni. Többek között ezért is maradt a futás. Egy jó cipő, és azt, itt is lehet.

Az utolsó meleg őszi nap. Mint a méhek a virágra, úgy rajzottak ki a motorosok az utakra. Volt is bennem egy kis szívfájdalom, hogy inkább két keréken kellett volna valamerre gurulni egyet, de már nem volt visszaút.

Találkozó, 10 órakor Újpesten. Annak rendje és módja szerint a létező leghosszabb és legbonyolultabb módon sikerült odakacskáznom, “erre egyszerűbb lesz” címszóval. Pontosan érkeztem. Egy szabadnapos apa még sehol, ellenben pár profi görkoris amatőröket – avagy engem – ijesztgető ügyességgel melegített a parkolóban.

Még a cipőmet sem vettem le, amikor a társaság kemény magjának egyike látva a dobozból elővett görkorit érzékelte, hogy hozzájuk fogok csatlakozni, már mellém gurult és beszélgetni kezdett. Robogós társ, váltani készül, max 125-ig. Egyből volt közös téma.

A kezdeti feszültség gyorsan elszállt, közvetlen, segítőkész, elfogadó és önmagától, tudásától egyáltalán nem elszállt, odafigyelő, valódi sportcsapatba csöppentem.

A kezdeti terv az volt, hogy képileg is végigdokumentálom az eseményt, majd a robogómtól a parkolót szegélyező korlátig történő elevickélés során erről határozottan letettem. Nem akartam sem a telefonom, sem önmagam összetörni. A kezeim kellettek egyensúlyozni és kapaszkodni, hol ebbe, hol abba.

Kissé késve, de elindultunk. Úti célunk: Dunakeszi rév.

Az első 5 km-en még kerestem önmagam. Nem voltam teljesen ura a helyzetnek. Szoknom kellett ezt a mostanra szoktlannà vált mozgásformát. Kissé billegtem. Hol jobbra, hol balra. Hol előre, hol hátra. Az átkelőknél megugrott a pulzus, beszűkült a látótér. Padka. Lép, gurul, talpon, azaz kerekeken marad.

Mire Dunakeszire értünk, megtaláltam a ritmust, a saját tempóm, és a megállason kívül mással már nem igazán adódott gondom.

Azért, hogy hiteles legyen az ottlétem, Dunakeszin a révnél a korláton, ültő helyben csak lőttem egy képet. A többiek személyiségi jogainak védelme végett, a lábainkról, és a szép lila hátitatyómról. Elrakhattam volna, hogy rendezettebb legyen a kép, de úgy megörültem a statikus stabilitásnak, hogy akkor, abban a pillanatban, ez egyáltalán nem volt fontos.

15 perc pihenő, némi folyadékutánpótlás, két szendvics elfogyasztása üzemanyag gyanánt, majd indulás vissza.

És csak egyszer estem el, de akkor tiszességesen. Sebaj. Kempo-s reflexek tesztelve, még működnek, esni és tompítani sem felejtettem el. Nem véletlenül mondogatta mindig édesanyám: “amit megtanultál, már senki nem veheti el tőled”.

Ahogy átértem a zebrán, már éreztem, hogy nem lesz jó. Túl nagy volt a lendület. Jobbra a görkoris társak kisebb tömeget formáltak, ha arra fordulok, még fellökök valakit. Fékezni nem tudok, marad az egyenes, a fű puha. Nem jutottam el a fűig. Ahogy lépni készültem a zöld puhára, megelőzte a tartó lábam a felső testem, kifordultam, s egy halk sikoly kíséretében, egy laza mozdulattal, ügyesen fél popóra huppantam. Megúsztam prezúrok és törések nélkül, de ami a legfontosabb, nem szakadt ki a kedvenc nagdrágom sem.

Az utolsó kilométereken már csak egy cél lebegett a szemem előtt: levenni a lábamról a görkorit. Siker, beértem a parkolóba. Görkori le, láb megkönnyebbül. Felszabadító érzés volt.

A tervezett 14 óra helyett 13 órára értünk vissza. Kiskirálylányt 15 órára ígérték hazatranszportálni, felcsillant a szemem a hátralévő két óra láttán.

Gyors búcsú, és irány az egyenes. Meg sem álltam Királyrétig, de még igazán ott sem. Csak megfordultam, és már gurultam is vissza.

Kellemesen lelazított az út. A hegyek, az őszbe forduló erdő, a menetszél süvítése a felnyitott plexi alatt, a kanyarok, a nap sugarai, a motor zúgása. Éltem minden pillanatát, és szerettem élni. Teljes volt, és egész. Olyan, ami “kár, hogy nem tarthat örökké”.

100 százalékosan feltöltött elemekkel gurultam be a parkolóba.

Még le sem vettem a gyújtást, amikor megszólalt a telefonom. Édesanyám. 20 perc, és ideérnek. Tökéletes időzítés, egy tökéletes nap végén.

Fotó: Jarabin Kinga

Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Isten előbb szeretett minket

Debrecenben születtem. A húgom 3 év múlva Miskolcon, 4 évesen pedig már Dunakeszin kezdtem meg az óvodát. Fótra felnőttként azért költöztem, hogy egyszülős családként legyen segítségem a gyerekek körül, tudjak dolgozni és néha néha még élni is egy kicsit. Így nem kötődöm igazán egyik helyhez sem úgy szívben, ahogyan mama kötődött szülővárosához, Dévaványához. Járatta a ványai lapot, olvasta a híreket, az aktuális hirdetéseket, tájékozódott az éppen zajló fejlesztésekről, programokról.

Egy nappal hamarabb érkeztünk: a férjem, a kicsi lányunk és én. Foglaltam szállást, megterveztem az utat a kb. 45-50 percenként beiktatott pihenőkkel, hogy a 185 km-es út a 6 évesemnek is ne csak kibírható, de még élvezhető is legyen. Természetesen robogóval.

Nem siettünk. Békésen suhant el mellettünk a táj, és amikor nem egy benzinkúton álltunk meg pihenni, még készítettünk pár fotót is.

Gyerekkoromban a városba (akkor még csak községbe) vezető úton már azon versenyeztünk a húgommal, hogy ki látja meg hamarabb a kakasos templom tornyát. A ványai református templom tornyán figyelő kakas ugyanis már messziről látható. Ez a játék most elmaradt, de az út, és a település utcái, házai régi emlékeket idéztek bennem, melyeket jó volt átélni és megosztani.

A főúton lévő Déva Vendégházban szálltunk meg. Közel mindenhez. A zárt parkolóban jó érzéssel tettük le éjszakára a motorokat, a szép, füves, játszótérrel, trambulinnal felszerelt udvaron pedig egyből lemozoghatta a kis benzintyúkom is az út fáradalmait, amíg átvettük a kulcsokat, elintéztük a papírokat, és kipakoltunk.

A 38 fokban még menetszélben sem túl komfortos motorosruháktól való megszabadulás és nyáriasabba való átvedlés után, a strandfürdő felé vettük az irányt. Semmire sem vágytunk jobban, mint a frissítően hideg vízre.

A családias hangulatú strand 3 medencével várt minket. Egy kicsi, gyerekek részére kialakított kacsaúsztatóval, amibe az ősszel iskolába készülő lányom szerint már irtó ciki lett volna bemenni, így a másik kettőt, a 29 fokos vízzel telített úszó- és játszómedencét, majd a 36 fokos gyógyvizest vettük célba.

Még ez utóbbi is hűvösebb volt, mint a levegő, így jólesően mártózhattunk meg mindkettőben. A gyógyvizes medence vízsugaras hátdöngölője alatt még a vezetés okozta, vállban fellépő, kisebb izomfeszültségtől is megszabadulhattunk.

A napon száradva klaffogtunk vissza vizes papucsainkban a szállásra, ahonnan, egy szárazabb ruhára váltás után, el is indultunk kis nosztalgiakörutunkra.

Furcsa érzés ide visszatérni. Látni a mit sem változott vasedény kirakatát, a sajnos mostanra működésképtelenné vált Ludányi cukrászdát, ahová egyedül is átmehettem két forinttal egy gombóc fagyiért, a szintén bezárt Vadkacsa vendéglő poros ablakait, ahol még a cigánnyal húzatta nagyapám a nótát kedvesének… “…Rózsi, Rózsi mi bajod? Mért nem akarsz szólni. A hegedűm, majd megreparálom… Szólalj meg hát, rubintos virágom.”

A régi KTSZ-ből gyönyörű városháza lett, mely előtt bronzba öntve őrzi szárnyai alatt kicsinyeit a ványai túzok.

Az akkor még sárga, piros téglás, sarki orvosi ház most szürke, kisebb, mint arra emlékeztem, és még mindig élénken élnek bennem a szobák, a bútorok, a szőnyegek, a hatalmas polc, a külön füzetbe vezetett és kategorizált könyvekkel, melyet még egy könyvtár is megirigyelne, a falon lógó arany keretes tükör, alatta a kincseket rejtő kisszekrénnyel, a konyha, ahol mamával annyit sütöttünk, a veranda, a rendelő, a spájz, a kert. A vastag ajtókeretek, melyekbe bekuckózava, lifteset játszottunk húgommal az itt töltött szünidőkben.

A kertkapu nyitva. Bekiáltok, nincs válasz. Talán a mama járt erre, s valahogy még odaátról nyitva hagyta, s egy kicsit engem várt, hogy még egyszer utoljára megnézhessem, felidézhessem. A hatalmas udvar szinte csepp. A régen zöld deszkás ajtó most szürkére festve. Vadrózsa sem futja már körbe. A veranda előtt díszelgő spirea bokor helyén tátongó tér. A rózsatöveket szőlőlugas váltotta fel, de a kerekes kút még megvan.

Amikor lehunyom szemem, érzem a rózsák illatát, látom a kertben ránk vigyázó mamát, hallom papa nevetését. Minden él.

Félve áll a kapuban a birtokháborító anyja mögött a lányom, akit nagy nehezen sikerül egy percre beljebb invitálnom. “Nézd csak!” – mutatom neki a kert másik végében a kis házat. “Abban gyújtotta fel Kinga mama a könyvét.” – számtalanszor hallottuk mamától e csínytevés történetét.

Kilépek, besukom a kaput.

A bolt semmit sem változott. Ugyan ott van, és pont ugyan úgy néz ki. Még a gyerekkoromban oly nagy szeretettel, minden reggel vajjal, zöldségekkel felkínált, friss kőrösi sós kiflit is megtaláltam a polcokon.

Ha egy helyet meg kellene nevezni otthonomnak, egészen biztosan ez lenne az.

Nehezen alszom el. Temetésre senki sem szeret járni. Főleg nem a mamáéra. Kicsit még megsiratom. Forgolódok, felkelek, visszafekszem, s miközben hálát adok azért a sok szép évért, amit vele tölthettem, végül elnyom az álom.

Korán ébredek, a nyitott ablak mellett, a főutca vidékies zajára. Traktor zúg, gólya kelepel, gerle búg. “Szevasz komám!” – köszöntés száll a hűvös reggeli csendben.

Sportosba öltözök, futó cipőt húzok, balra indulok – arra ismerősebb, dédihez errefelé mentünk.

Azt nem mondhatom, hogy emlékeztem arra, hogy merre is volt azaz erre, de azt igen, hogy rendesen elkampalyogtam. A hét órai indulás már késeinek hatott a levegő hőfokát tekintve. Nagyon meleg volt. Az itthon megszokott dombok helyett a sík terep legalább könnyített a helyzeten, ahogy a házak mögött fel-felbukkanó kakasos templomtorony is, melynek köszönhetően sikerült visszatalálnom a szállásra.

Nyugodt reggeli, stratégiai megbeszélés, nagyon meleg van, a pusztában sétálós túzoktelep helyett inkább a strand. A búcsúztató épp eléggé felzaklatta legkisebbem, aki bár már nyugodtabban alszik, de azért még csak-csak sírdogál, ezért a nosztalgikus látogatáson túl a temetésre már nem akartam elvinni.

Rendrakás, csomagolás, még gurulunk egy kört a kis utcákban, természetesen most sem tudom merre járunk. Aztán meglátok egy kutat, ami még gyerekkoromból is dereng és szerencsére reggel is elfutottam mellette, így az elveszéstől megmentődünk.

Apa és lánya a strandon. Én a temetőben. A család egy része a városban teszi tiszteletét, anyukám és a kisebbik húgom a sírt rendezgeti. Kreatív feladatot kapok, kis halotti lepellel kötözök levendulát a fénykép elé. Közepén apró lyuk egy hatalmas szívnek. A könnyeimmel küzdök.

Kevesen állunk a sír körül, szük családi kör, páran a régi időkből. Az otthon maradottak virágba borult koszorúkban jöttek el. A lelkész fura figura. Fekete körhasán szépen feszül a vasalt ing. Mint egy hordópánt, fogja az öv a nadrág találkozásánál. Palástját fél vállra dobva nehézkesen lépked a nagy melegben, hóna alatt Biblia, kezében magnó, s bár – mint kiderül – természetében nem azonos, külseje Döbrögit juttatja eszembe a Lúdas Matyiból.

Szépen beszél, a szeretetről, arról a szeretetről, melyet mama kapott ajándékba, s melyből nekünk oly sok jutott. A szeretetről, melynek forrása kiapadhatatlan, mert “Isten előbb szeretett minket” (I Jn 4), és így az örök, és soha el nem múlhat. Ahogy nem múlhatott köztük sem.

Most itt fekszenek, végre együtt, egymás mellett, meghipenve. Hazatérve.

Még kiáztatom magamból egy kicsit a fájdalmat a lányommal játszva indulás előtt a strandon, majd felszerelkezünk, robogóra ülünk és indulunk vissza a hétköznapokba.

Motort vezetni teljesen más, mint autót. Amikor autóban ül az ember még számtalan dologra tud figyelni. Beszélget az utasaival, szól a rádió, elmajszol egy szendvicset, fejben már a holnapot tervezi, miközben még a múlton rágódik. Két keréken csak te vagy, meg az út. Látod a tájat ugyan, de az nem külön álló része lesz az egésznek, hanem egy veled, ahogyan a gép és az út is alattad. A menetszél kifújja a gondolataid, a koncentráció egyben tartja a lelked, az út mederbe tereli az érzéseid, hogy a történéseid események, ne pedig személyes tragédiák legyenek.

Fáradtan, de minden tekintetben egészben értünk haza. A vacsora, a fürdés és a fekvés között még elhullattunk pár könnycseppet.

Talán a kimondhatatlan fájdalom teszi a tagadást, hogy képtelen vagyok halottként, már nem létezőként tekinteni rá, mi csak akkor tudatosul, amikor felhívnám, átmennék, elmesélném neki, merre jártam, megkérdezném melyik utcán is kellett volna lekanyarodni. Vagy talán a szeretet élteti őt bennem tovább, mely mélyen belül azt súgja, hogy még így is minden nagyon rendben van, hiszen Isten előbb szeretett minket. Olyannyira, hogy egyszülött fiát küldve megváltott, és lelkünknek, a mama lelkének is, örök életet adott.

Fotók: Jarabin Kinga

Alapértelmezett
Gondolatok, Kétkeréken

Isten tenyerén

Kellemes, már-már kora nyári melegre ébredtem, egy felhő sok, annyi sem volt az égen, ami eltakarta volna a Napot, így még a szél sem fújt. Tökéletes idő volt, ráadásul minden más is adott volt ahhoz, hogy ezen a napon ne üljek otthon.

Csomagoltam útravalót, bedobtam a térképet a táskámba arra az esetre, ha nem találnánk a közös nevezőt a GPS-el, és természetesen nem maradt ki a fényképezőgépem sem. Magamra öltöttem az összes plusz protektort, keréknyomás ellenőrzés, teletank, és indultam is a Cserhát szívébe.

Egy csoda volt minden megtett kilométer. A megművelt földek, a szántók, a sárgálló repcések, mind lenyűgöztek. Élet volt a tájban. Igazi, hamisítatlan élet. Nem olyan nagyvárosi nyüzsgés. Valami sokkal igazibb, olyan, amiből bármi születni képes: teremtő lét.

A szántóföldeken szarvas legelt, mezei nyúl futott velem versenyt az út szélén, és még egy réti sas is megtisztelt egy rövid fej-fej melletti röptével. A falvakban a pocsolyákból fecskék csipegették a sarat, és gólyák etették fiókáikat a póznák tetején. A földeken traktor szántott, vagy épp aratott. A domboldalon gyümölcsfák ezernyi virága készült arra, hogy őszre bő terméssel hálálja meg az emberi kéz gondoskodását.

A GPS most sem volt a barátom. Két település között, egy kanyargós útszakasz kellős közepén – balra fa, jobbra fa, szalagkorlát, útelágazás sehol – közölte velem Grabowski-s búgó hangon, hogy: “megérkezett úticéljához”.

Az első lehetőség, ahol meg tudtam állni, egy kecskefarm volt. Rögtön a bekötőút elején kis fa bódéból kínálta ínycsiklandó portékáit egy középkorú férfi, aki igen pontos útbaigazítást adott: előre Hollókő, majd 4 km gyalog hegynek fel, vagy vissza Felsőtold, majd 1,5 km gyalog hegynek fel. Reggel becsülettel lekocogtam az e heti 5 km-em, így nyugodt lelkiismerettel választottam a második verziót. Mielőtt azonban továbbindultam volna, lehalkítottam korgó gyomrom, az erre az esetre, becsomagolt útravalóval.

A természet csendje össze sem hasonlítható egy városéval. A városi csend már-már ijesztő, kihalt, a vidéknek még a csendje is tele van élettel. Autó, motor csak elvétve járt arra, így még az út szélén állva is zavartalanul élvezhettem a csicsergő madarak, és a ciripelő tücskök adta nyárköszöntő hangversenyét.

Felsőtoldra visszaérve leparkoltam a haranglábnál, kihámoztam magam a hegymenethez szükségtelen protektorokból, vállamra vettem a fényképezőgépem, és elindultam a kéz kilátóhoz.

A fehér bóbitás pitypang mező után két ember széles erdei úton lépkedtem felfelé a fehéren virágzó szamócák és az apró szirmú kék nefelejcsek között egészen addig, amíg elém nem tárult a sziklás hegyoldalon békésen elterülő, hatalmas, fehér fából épített nyitott tenyeret formázó kilátó.

Felmásztam a kilátóra, leültem megpihenni és nem győztem betelni se az alattam elterülő táj látványával, se a szívembe költözött érzéssel. Mintha Isten vigyázó kezében lettem volna. Akkor, és ott, azt éreztem, hogy valahol a nyüzsgő városok zaján, szagán, testi-lelki-mentális betegségein és nyűgjein, a médiából ömlő negatív híreken túl, minden nagyon rendben van. Isten ott tart a kezében minket, az egész világgal együtt. Egyszerűen csak annyira el vagyunk foglalva a saját vágyaink hajszolásával, kielégítésével, érzéseink viharában való hánykolódásunkkal, saját boldogságreményt ígérő szükségleteink a másiktól való elvárásával és kiharcolásával, ilyen-olyan hatalmi viszonyaink látszólagos fenntartásával, hogy közben nem csak élni felejtünk el, hanem érezni is. Érezni a valódi biztonságot és boldogságot, nem csak hittel, hanem teljes belső bizonyossággal ott, ahol vagyunk: Isten tenyerén.

A kilátó körüli sziklákból az idelátogatók apró kő-sztúpákat építettek. Az ég felé nyúló kis szentélyek, mint egy-egy imádság álltak ott, szeretettel őrizve építőjük hitét, mintegy összekötve őt éggel és földdel, mert bár két lábunk a talajt éri, mégis rég elvesztettük már azt. Nincs kapcsolatunk se a fenttel, se a lenttel, de még a benntel sem. A vidék azonban még tudja mindezt. Érti. A vidékben még élet van. Elfogadott, megbékélt, áldott.

Fotók: Jarabin Kinga

Alapértelmezett
Gondolatok, Kétkeréken

Legyen meg a te akaratod!

Tegnap motoros túrán jártam Márianosztrán. A kálvária tetején a bátyám széttárta a karjait és azt mondta: „ez itt a világ teteje.” A keresztsor alatt, egy imádkozó szobor mellett megálltam, letekintettem az alattunk elterülő tájra és azt éreztem, hogy igaza van. Ez valóban a világ teteje. Itt minden nyugodt, békés, csendes, innen látni az eget éppúgy, mint a messzeséget, miközben mégis a Földön állok.

Ahogy teremtett világunk szépségében gyönyörködtem, valami megérintett. Mélyen, legbelül. Ránéztem a szoborra és arra gondoltam, valahogy így állhatott Jézus is a hegyen. A „világ tetején”. Majd a “világ tetejéről” lehozta nekünk a tudást, az útmutatást.

A hegyi beszéd egyes részeit és gondolatait mindenki ismeri. Még az is, aki nem él, gondol és cselekszik Istennel a szívében. Tudja, mi az a „Mi atyánk”, még ha nem is ismeri a sorokat, és nem szorul magyarázatra a „legyen meg a Te akaratod!”

Milyen könnyedén mondjuk ki, amikor minden jó körülöttünk, hogy „Uram, legyen meg a Te akaratod!” – ha egyáltalán kimondjuk, és nem eltelve a jóval, szólni is elfelejtünk Hozzá.

Egy történet szerint egy időben minden ember arca Isten felé fordult. Isten azonban nem tudta, hogy tiszta szívből szeretik Őt az emberek, vagy csak azért, mert nem ismernek más lehetőséget. Megkérte angyalait, hogy valaki taszíttasson ki a mennyből és vigye el a kísértést az embereknek. Lucifer, Isten legkedvesebb angyala volt az egyetlen, aki ezt elvállalta. Lucifer elhozta a sötétséget a Földre, az emberek pedig szabad akaratot kaptak. Lucifer egyetlen dolgot kért cserébe áldozatáért: valahányszor egy ember szabad akaratából Isten felé fordul, ő hadd hallgassa testvérei énekét a mennyek kapujában.

Szinte észrevétlen feledkezünk meg Róla, amikor fent állunk a világ tetején, a nap ránk ragyog és bármilyen messze is nézünk, azt látjuk, hogy a világ szép. Törékeny pillanat. Aztán az ég látszólag minden előjel nélkül beborul, sötétséggel telnek meg a napjaink, nem látunk az orrunknál tovább és hirtelen előkerül a két kezünk: könyörögni kezdünk, imádkozni és kapaszkodni valamibe, amit nem akarunk elengedni.

Vajon meg tudunk állni, és tudjuk ilyenkor is azt mondani, a legnagyobb baj közepette, hogy „Uram, legyen meg a te akaratod!”, majd elindulni arra, amerről kezet nyújt nekünk, a fényt látjuk, és amerre a lehetőségeink visznek? Vagy szaporítjuk a szót, hajtogatjuk a magunkét, panaszkodunk, rettegünk és továbbra is ragaszkodunk ahhoz, amit mi elképzeltünk magunknak?

Képesek vagyunk elfogadni azt, amit Ő szán és ad nekünk, még ha az első ránézésre rossznak is tűnik?

Képesek vagyunk megmaradni a józan ész talaján és tiszta szívből nemet mondani a félelemre, a sötétségre, a kísértésre, a hamis világi kapaszkodókra, valamint mindenre, ami ezt szolgálja és gerjeszti? Képesek vagyunk a sötétségen, és saját kishitűségünkön, önmagunkon tovább nézni és tovább látva olyan döntéseket meghozni, amelyek nem arról szólnak, hogy az én hamis biztonságérzetem mi tartja fenn tovább, hogy nekem talán mi lesz a jó, hanem meglátni azt, hogy hol van a fény, a szeretet, és az élet?

A hit próbáját éljük. Képessé kell válnunk arra, hogy a legnagyobb vihar közepén is nyugodt szívvel tudjuk kimondani: „Uram, legyen meg a Te akaratod!” – és akkor a felhők eltűnnek az égről, mi ott találjuk magunkat a világ tetején, békével és nyugalommal a szívünkben. Kinyitva a szemünket meglátjuk a minket körülvevő meseszép messzeséget, átélve, hogy az élet szeretet és csoda, ha nyitottak vagyunk iránta. Lucifer, pedig leülhet egy kicsit a kapuba, meghallgatni testvérei énekét.

Fotó: Jarabin Kinga

Alapértelmezett
Gondolatok, Kétkeréken

A meg nem talált tó

Szüleink jó esetben megtanították nekünk, hogy amit elkezdtünk, azt végig is kell csinálni, hogy ha kitűztünk egy célt, akkor nem szabad feladni, addig kell menni, amíg el nem érjük.

Amikor siklóernyőztem, megtanultam, hogy nem kell mindenáron elstartolni, és hogy a hegyről tudni kell lejönni is. Hogy a repülés lényege az élvezet. De ahhoz, hogy jó érzés legyen repülni, meg kell várni a megfelelő szelet és időt. Amikor viszont ez eljön, akkor nem szabad tovább halogatni: el kell startolni.

Ma anya-fia napot tartottunk. Tökéletes volt az idő, megszületett az elhatározás, így elindultunk úticélunk felé: a Cser-tóhoz, amit hiába kerestünk, nem találtunk, így végül Nézsánál visszafordultunk. Egyrészt az volt az érzésünk, hogy már a térképről is lementünk, mert vagy úttalan utakon, vagy olyan településeken át haladtunk, melyek szélén kakasok, tyúkok és libák cseréltek eszmét az e heti baromfitáp összetevőiről, másrészt szorított az idő: vissza kellett érni a legkisebbért az óviba.

Még 10 perc lehet, hogy belefért volna, de lehet hogy a kis manónknak szomorúságot okoztunk volna vele, így beértük a dimbes-dombos kanyargós úttal, a szántóföldek illatával, az erdő szélén legelő vadak, a gyönyörűen rendezett falvak szívbéli szorgalmat sugárzó látványával, a régi idők hangulatát a mába csempésző kuriákkal, kastélyokkal, a napsütéssel, a szinte forgalommentes úttal, melyen madarak kísértek és szálltak velünk.

Amikor megtanultunk küzdeni, kitartani, fontos, hogy megtanuljunk megelégedni és elengedni is.

Nézsán megálltunk a Reviczky-kastély mögött, melynek parkja még télen is csodás. Megettük a szendvicseket, átbeszéltük az úton látottakat, jót ettünk, jót nevettünk, majd visszaindultunk. A vissza úton már könnyedén ment a tájékozódás. Csak mi voltunk, az út és a táj.

Fél ötre pont visszatértünk. Még a legkisebbet is vittük egy kört kárpótlásként, hogy ő még nem jöhet hosszú utakra, majd hazatértünk: látszólag céltalanul, mégis teljességben.

Fotó: Jarabin Kinga

Alapértelmezett