Az ember test-szellem-lélek. Így egész, és EGÉSZ-ségét csak úgy őrizheti meg, hogyha mindháromról gondoskodik, mindháromért tesz, és e hármat egyensúlyban tartja.
A test mozgást, kiegyensúlyozott étrendet, fizikai törődést kíván. A szellem olvasni, művelődni, gondolkodni szeretne. A lélek alkotni és az előző kettőn át manifesztálódva megnyilvánulni, hogy elmondhassuk: én, én vagyok. A saját életemet élem.
Az első lépés még van, hogy nehéz. Elhatározásra épp úgy szükségünk van, mint kitartásra. De ha nem adjuk fel, az eredmény gyorsan mutatkozik, és hamarabb eljön a pillanat, amikor a reményből és a küzdelemből örömforrás válik, mint gondolnánk.
2021. Június 1. Átlagtemó: 8:04. – Az első lépések. 2021. Augusztus 30. Átlagtempó: 6:07. – Lesz ebből még futás is.
Már nem azért kelek fel reggel 6-kor, mert tudom, a szellem és a lélek már kipipálva, most a testem jön, hogy végre jól érezzem magam a bőrömben, már nem azért húzom fel minden reggel a futócipőm, mert ezt kell tennem azért, hogy újra kiegyensúlyozott legyek, hanem azért, mert ez nekem jó. Élvezem az első lépéstől az utolsóig.
Soha nem késő valamit elkezdeni. Soha nem lesz jobb alkalom, idő vagy lehetőség arra, hogy mozdulj.
Kelj fel, és indulj el Te is! Legyen ez az a nap!
Ha téged a személyes történetek inspirálnak, szemezgess a futónaplóban található bejegyzésekből.
Ha jól jönne némi szakmai segítség ahhoz, hogy biztosan jól tedd egyik lábad a másik után, akkor keresd Lakatos Éva futóedzőt.
Ha pedig a nulláról vagy annak környékéről kezded a mozgást, és komplex segítségre van szükséged, akkor Eddz Mezei Eszterrel Te is!
És ne feledd, bármelyik úton indulj is, soha nem vagy egyedül! 🙏❤️
Ha Márianosztra a világ teteje, és Dobogókő a Föld szíve, akkor Ipolytölgyes minden kétséget kizáróan a mindenség lelke.
Kedd reggel van, a kicsi lányom beadom a táborba, még elmegyek a benzinkútra tankolni és irány a Börzsöny. Mehetnék édesanyámékkal is autóval, de ha már szép helyre megyek segíteni, akkor nem fogok autóba ülni.
“A városi élmény Vácig tart, utána már a jó rész következik.” – biztatom magam a sort előzve a reggeli csúcsban, amit amúgy egy 110-es kis robogóval aránylag könnyedén vesz az ember. Így is lett. A jól ismert, Vác végi utolsó körforgalomból a 12-es útra ráhajtva balra, a szinte üres autóúton veszem Szob felé az irányt. A 12-es útról már le sem kell térni Ipolytölgyesig, így nyugodt, nézelődős út áll előttem.
A meleg napok végett, indulásnál gerincprotektor, farmerdzseki kombót választok öltözékül, amit Zebegénynél a Duna mentén rögtön meg is bánok, amikor 90-es tempóval összeütközésbe kerülök válilag egy méretes, kitinpáncélos, frontálisan nekem repülő bogárral. Egy halk “au” kíséretében diagnosztizálok magamnak egy kulcscsonttörést, majd zsibbadó karral hajtok tovább.
Az út szélén álló fák árnya alatt kellemes a levegő hőmérséklete. A kanyarok mögül előbújó, még ébredő táj minden szomorúságot feledtetőn tölti fel a lelkem. Érkezés előtt, Letkésnél megállok nyújtózni egyet, épp készülök megnézni, hogy pontosan merre is kell menni a Katolikus Szeretetszolgálat Szent Erzsébet Otthonába, ahol 148 halmozottan sérült felnőttet gondoznak, köztük Vikit is, édesanyám keresztlányát, amikor anyuék fékeznek mellettem, így a hátralévő úton már csak őket kell követnem.
Ipolytölgyesen az első utcán balra kanyarodva szépen gondozott park mellett haladunk el. Fantasztikus lehet itt felnőni. Csend, béke, nyugalom, friss levegő. A templom mellett parkolunk le, mellyel szemben található az egykor apácák szálláshelyeként szolgáló, most sérült felnőtteket ellátó intézmény.
A kapuban gyors adminisztráció, majd érkezik az Otthon igazgatója, Zsuzsa. Kedves, mosolygós, hálás tekintetű, odaadó vezető benyomását kelti már az első pillanattól fogva, és mire körbejárjuk az intézményt, ez már bizonyosság lesz.
Fotózni érkezem. A sógorom forgatni, és Nóra, édesanyám barátnője interjúkat készíteni. Igazi csapatmunkára készülünk azért, hogy egy olyan hely infrastrukturális fejlődését segítsük, ahol minden figyelmet és energiát elvisz az álmok valóra váltása.
A kis előkert után az ajtókon belépve egy új világba érkezünk. A folyosókon jókedvű, kortalan gondozottak gurulnak, sétálnak, nevetnek. Gondozott és gondozó arcáról egyaránt mosoly érkezik felénk. Szoros kézfogások, kíváncsi tekintetek ölelésében járjuk végig a hangulatos, minden szegletéből harmóniát árasztó foglalkoztatóházat.
Az alkotásnak több funkciója is van. A manuálterápia mellett hasznosságérzetet is ad, hiszen a kész munkák értékesítve lesznek. Mindenki dolgozik. Van, aki sző, van, aki fon, agyagozik vagy épp fest.
Lenyűgöző alkotások sorakoznak a polcokon.
A foglalkoztató házból szépen füvesített kerten és akadálymentes játszótéren keresztül megyünk át Vikiékhez, a pavilonba. Bár a folyosó hangulatos festést és díszítést kapott, a korszerűtlen világítás miatt mégis kissé nyomasztó rajta végighaladni. A lányok szobája sincs túlárasztva fénnyel. Sötét kis lyukként hat, az amúgy szeretettel teli helység.
“Szeretettel köszöntelek titeket az interjúmon. Itt élünk mi, Ipolytölgyesen, ez a mi szobánk Anitával.” – vág bele Viki határozottan a beszámolóba, mely nem szűkölködik élményekből. Előkerülnek oklevelek farsangi ének versenyről, kedvenc plüss egy kirándulásról, és még egy közös, motoros fotó is Vikiről és Delhusa Djonról.
A gondozók és az intézmény vezetője, Zsuzsa mindent megtesznek azért, hogy aki itt él, ne csak jól érezze magát, hanem valóban boldog is legyen. A normatívák mellett a kiemelt egyházi támogatás épp, hogy a fenntartásra elegendőek, ezért pályáznak, és pályázatot nyernek. Vannak állandó támogatóik, így szépül a kert, kerül medence az udvarra, mindig van hova, és mivel elmenni.
Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy hiába a lelkesedés és az igyekezet, elférne még itt pár gondos kéz és segítő szándékú támogató.
Kifelé még megcsodáljuk a kis kápolnát, egy szintén sérült festőművész kiállítását a falon, a fordulóban vigyázó Szent Erzsébet szobrot.
Hálás szívvel indulok haza. Hálás vagyok, amiért négy gyönyörű, és egészséges gyermekkel áldott meg az Úr. Hálás vagyok, amiért vannak még olyan jó lelkű, elhivatott emberek, aki valóban szívből, szeretetből szolgálnak és gondozzák azokat, akiknek erre szükségük van.
Kikanyarodva a kis utcából arra gondolok, hogy mennyivel jobb hely lehetne a világ, ha az emberek kikapcsolnák a televíziót, a rádiót és a rájuk zúduló fájdalom és gyűlölet áradat helyet felkelnének a székükből, kilépnének az ajtajukon és elindulnának megkeresni az ilyen, és ehhez hasonló csodálatos világokat, mint Ipolytölgyes. Mennyivel jobb hely lenne a világ, ha önzés és saját hasznunk hajtása helyett olyan önzetlen szívvel fordulnánk egymás felé, ahogyan azt itt most megtapasztalhattam.
Hazafelé Szob határában balra fel a hegynek hajtok – ez a bal kanyarok napja – és Márianosztrán, Kóspallagon keresztül, az erdei úton megyek Kismarosig. Semmit nem csinálok, csak még ringatom magam az erdei szerpentinen jobbra-balra dőlve egy kicsit teremtett világunk szépségét csodálva lelkemben éltetve tovább az élményt, a hatást és a reményt, hogy ennek a szeretettel teli Otthonnak az energiája képes túlnőni a kapukon, áthatni a mindenséget egy csodálatos világgá téve minden helyet a Földön.
Amennyiben elhívást érzel és szeretnél segíteni, jobbá tenni a Katolikus Szeretetszolgálat Szent Erzsébet Otthon lakóinak életkörülményeit, vedd fel az Otthont támogató alapítvánnyal a kapcsolatot.
Másnap Napocska első sugaraival együtt ébredtek a lányok. Lilla a nagy kövön szárította a szárnyait, amikor Napsugár odaért. Arca derűs volt, lelke vidám. Boldogsággal töltötte el, hogy vele van az angyallány. Jókedvűen indultak el a mezőre.
Az orgonabokor alatt volt a Sün család háza. Itt élt Sün Samu és neje Sára, valamint csemetéik Soma, Salamon és a kis Sarolta. A gyerekek vidáman hemperegtek a friss tavaszi fűben, amíg Sára a tavaszi nagytakarítást végezte. A munkából Samu is derekasan kivette a részét. Mindig besegített Sárának a házimunkában. Nagyon szerette a feleségét és ahogy csak tudta, igyekezett megkönnyíteni a dolgát. Most épp szőnyeget porolt, amihez erő kell. Férfi munka, akárhonnan is nézzük.
Sünéktől nem messze laktak Ürgéék. Ürge Üllő, az apuka, Ürgéné Üdvöske, a feleség és a kis Fürge Ürge, aki nevét gyorsaságáról kapta. Még alig bújt ki az üregből, máris lehagyta futásban még az apukáját is! Pedig Ürge Üllő szántóföldi futóbajnok volt fiatalkorában!
Ürgééktől nem messze laktak Üregiék, a népes nyúl család. Üregiék háza előtt volt egy postaláda, melyen ez állt: Üregi Ny. Norbert és családja. Először ki szerették volna írni mindenki nevét, de olyan sokan éltek egy üregben, hogy nem fért rá nemhogy a névtáblára, de még a postaládára sem! Így végül csak az apuka neve került ki, elvégre ő volt a család feje – akár a káposzta.
Jó napot Üregi úr! – köszöntötte Lilla. – Ő itt Napsugár, lélek-őrző angyallány. Jöttünk megnézni, mi újság itt a nagy mezőségen.
Maguknak is – biccentett jelentőségteljesen az üreg előtti hintaszékéből Üregi Nyúl Norbert. – Vagyunk, vagyunk – hümmögte a bajsza alatt. – Hosszú volt a tél, de végre itt a tavasz, már vetjük a répát és a sok finom káposztát, hogy legyen mivel megtölteni az éléskamrát – mutatott a kertre, ahol ott ugrabugrált Üreginé szoknyája körül Nóra, Niki, Nimród, Noémi, Nándi és még a kis Norbi is.
Lilla és Napsugár szomorúan látta, hogy amíg Üreginé a sok kis nyúl gyerekkel körbevéve kapál, vet és dolgozik, addig a férje fittyet hányva arra, hogy a sárgarépa, a káposzta az ő éhségét is csillapítani fogja, csak a lábát lógatta a hintaszékéből.
Ejnye, ejnye – gondolta magában Napsugár – nem valami belevaló nyúl ez az Üregi úr. Csak itt ül, pöffeszkedik, növeszti a hasát, amíg a felesége a betevő falatért dolgozik. – Be is álltak Lillával gyorsan segíteni. Lilla a gyerekekkel játszott, amíg Napsugár a frissen kapált földbe barázdákat húzott és beleszórta a sárgarépa magokat.
Miután befejezték a munkát a lányok Üregiéknél, tovább mentek Katicáékhoz. Katicáék háza egy kivágott fa rönkjén állt. Kis házuk előtt puha mohaszőnyeg szegélyezte az apró kavicsokkal szegélyezett leszállópályát. Itt éldegéltek Katicáék. Katica Kornél, Katicáné – született Bogárka Katalin -, és a lányuk a kis Kamilla. Kornél épp tapétázott, amikor Napsugár és Lilla odaért, Katica pedig a kis Kamillával játszott kint a puha mohában.
Már kétszer ragasztotta fel magát a falra – panaszolta Katalin a lányoknak – olyan eleven, és annyira kíváncsi, hogy teljes bogarat kíván. Ha nem segítene a férjem, én nem is tudom mi lenne…
Szívesen segítek – felelt Napsugár – vigyázok a kis Kamillára, ha szeretnétek egy kicsit kettesben lenni, vagy elintéznél ezt-azt.
Vagy beirathatjátok a Bogi Bölcsibe – javasolta Lilla – sok jót hallottam róla Bodobácséktól.
Bodobácséknak rengeteg kis bogaruk volt. Már nem is számolták. Nemes egyszerűséggel a fiúkat Bodinak, a lányokat Boginak hívták. Vigyázni az összesre egyszerre pedig lehetetlenség volt. Ezért sokszor vették igénybe a Bogi Bölcsi szolgáltatásait.
Kösznöm az ötletet és a felajánlást, megbeszélem Kornéllal. – válaszolta Katalin, miközben sikkantott egyet, mert amíg a lányokkal pár szót váltott, addig a kis Kamilla felmászott a ház tetejére.
Lilla még levette Kamillát a háztetőről, majd elbúcsúztak a lányok a családtól és visszaindultak a tóhoz. A nagy kövön ülve még napnyugtáig beszélgettek, majd hazamentek és ágyba dőltek. Álmuk mély volt és békés, lelkük nyugodt, miközben vidáman csacsogtak felettük a csillagok, kiket a Hold békésen csitítgatott.
Szokásos tavaszi erdőjárására Lillát most Napsugár is elkísérte. Jó kedvűen nézték az izgő-mozgó állatkákat, az avar alól előbújó bogárkákat. Az erdei ösvényen beszűrődő fényben úgy tetszett, aranyló porral lepi be Napocska a fák ágait. Az első család, akiket meglátogattak Mókusék voltak. Mókus Márton feleségével, Marcsival és gyerekikkel: Mollival, Mónival és Marcival élt az öreg fenyő gyökereinek odvában, mely elég tágas volt ahhoz, hogy mind az öten elférjenek benne. Mókus Marcsi épp lányaival sepregetett az odú előtt, a kis Marci pedig apukájával javította a kert kaput, amikor Lilláék odaértek.
– Szép napot Mókus család! – köszöntötte őket Lilla.
– Derűset, derűset! – köszönt vissza Mókus Márton. – Mi járatban?
– Körbenézzük az erdő lakóit, hátha elkél valahol egy kis segítség. Látom, itt van elég szorgos kéz! – felelt Lilla.
– Akad, akad… már ha épp nem dacolnak velünk. – moslyodott el Mókus Marcsi, az anyuka. – Kivel jöttél Lilla? – nézett az angyallányra.
– Jaj! – kapott a fejéhez Lilla. – Bocsássatok meg! Ő itt Napsugár, az angyallány. Télen költözött be az Örök Tavasz Birodalmába a szivárványhídon túlra. Lélek-őrző.
Napsugár kedvesen köszöntötte a szorgos Mókus családot, majd továbbhaladtak Lillával az erdő mélye felé, ahol Szarvas Szilárd lakott Szarvasné Őz Örzsével és a kis Gida Gáborral, aki ha egyszer felnő és hatalmas agancsokat növeszt, majd méltán veheti fel a Szarvas nevet!
Nem messze Szarvaséktól laktak Vaddisznóék. Vaddisznó Vendelnek és feleségének Vandának két kis kocája volt: Viktor és Viktória. Anyjuk épp szép csíkos bundájukat tisztogatta, míg apjuk a dagonyázó helyüket szélesítgette, hogy mind a négyen beleférjenek.
A domboldalon lakott Róka Richárd és neje, Ramóna. Ők még friss házasok voltak, tavasz végére várták az első kisrókájuk születését. Richárd izgatottan rendezgette az odút a kicsi fogadására, amíg Ramóna pihent.
– Szia Ramóna! Szerbusz Richárd! – köszöntötte őket Lilla – Bemutatom nektek új szomszédunkat az Örök Tavasz Birodalmából, ő itt Napsugár, az angyallány. Hogy érzed magad Ramóna?
– Sziasztok! – köszönt vissza Richárd és Ramóna egyszerre.
– Köszönöm kérdésed Lilla – felet Ramóna, már kicsit fájnak a mancsaim, és úgy érzem magam, mintha egy szőrős felfújt lufi lennék, de boldog vagyok. Nagyon várjuk már a kis rókánk érkezését!
– Van valamire szükségetek? – kérdezte Lilla.
– Köszönjük szépen, mindenünk megvan. Richárd már kiszélesítette és kibélelte az odút, nagyon gondos apuka, mindenre gondolt! – válaszolt Ramóna.
– Akkor nem is zavarunk tovább, jó pihenést és készülődést nektek! – búcsúzott Lilla és Napsugár, majd tovább indultak Szarka Szeléna fészke felé. Szeléna már elég öreg volt és egy kicsit rövidlátó is. Épp a kincsit rendezgette, amikor a két lány odaért. Lilla és Napsugár segítettek az öreg szarkának kijavítani a fészkét, megfoltozták itt-ott, megerősítették a széleit és még ki is takarították. Elfogyasztottak egy teát Szelénával, váltottak pár szót a régi szép időkről, meghallgatták az idős szarka nagy repülésének történeteit, hogy szelte át az erdőn túli nagy tavat, amikor még fiatal volt. Szeléna egyedül élt, de szüksége volt az ő lelkének is társaságra, és már gondozni sem tudta a fészkét egyedül, így a lányok megígérték, hogy eljönnek máskor is, majd hazaindultak.
Már álmosan kukucskált ki a hegy mögül Napocska, mire Lilla és Napsugár hazarétek. Kellemesen elfáradtak, a szívük jó érzéssel volt tele és már azt tervezték, hová, kihez fognak elmenni a következő nap. Mire Napocska lebukott a hegy mögé már a két lány is hazatért, ki-ki a maga otthonába: Lilla a tavi házikójába, Napsugár pedig a szivárványhídon túlra az Örök Tavasz Birodalmába.
Dunla Sullivan 