Úton, Gondolatok

Kár, hogy nem tarthat örökké

Az Európai Sporthét alkalmából szervezett görkori túrára blogger kollégám, egy szabadnapos apa hívott meg. 7 éve nem volt a lábamon guruló alkalmatosság, olyannyira, hogy nem is rendelkezem sajáttal, de még ez sem gátolhatott meg abban, hogy gondolkodás nélkül igen-t mondjak a meghívásra.

Gyors üzenetváltás, Húgi görkorija még megvan, kis királylányom csatlakozhat édesanyám és Kishúg vasárnapi programjához, így kimenőt kapok ehhez a remeknek ígérkező kalandhoz.

Gyerekkoromban még cipőre felcsatolható, négy kerekű görkorival hasítottam a panelházak között a tükörsima aszfalton. Imádtam. Talán nincs is olyan aktív mozgásforma, amit ne szeretnék. Kamasz korral nőtt a megengedett bejárható távolság, már elhagyhattam a lakótelep határát, átléphettem a vasúton innen és túlra, sőt! Kompra fel, szigetcsúcsra ki, és vissza. Így a görkorit biciklire cseréltem.

A bringás korszaknak a második, majd a harmadik gyerkőc érkezése vetett véget. Valahogy nekünk nem sikerült összelogisztikázni. Maradt az autó és a családi gyalogtúra hazánk szebbnél szebb erdeibe.

7 évvel ezelőtt Húgi invitált el közös mozgásra a Városligetbe. Már kissé kerekedett a pocakom, de még kényelmesen tudtam görkorizni. Akkor is a tőle kapott kölcsön görkorival. Húgi rollerel adott az edzésélménynek. Pár alkalom után azonban ez elmaradt. Macerás bejárkálni Pestre, Fót pedig sem járdáit – már, ahol van -, sem utcáit tekintve nem valami görkori barát. Még a nagy kerekű rolleremben is fél év után csapágyakat kellett cserélni. Többek között ezért is maradt a futás. Egy jó cipő, és azt, itt is lehet.

Az utolsó meleg őszi nap. Mint a méhek a virágra, úgy rajzottak ki a motorosok az utakra. Volt is bennem egy kis szívfájdalom, hogy inkább két keréken kellett volna valamerre gurulni egyet, de már nem volt visszaút.

Találkozó, 10 órakor Újpesten. Annak rendje és módja szerint a létező leghosszabb és legbonyolultabb módon sikerült odakacskáznom, “erre egyszerűbb lesz” címszóval. Pontosan érkeztem. Egy szabadnapos apa még sehol, ellenben pár profi görkoris amatőröket – avagy engem – ijesztgető ügyességgel melegített a parkolóban.

Még a cipőmet sem vettem le, amikor a társaság kemény magjának egyike látva a dobozból elővett görkorit érzékelte, hogy hozzájuk fogok csatlakozni, már mellém gurult és beszélgetni kezdett. Robogós társ, váltani készül, max 125-ig. Egyből volt közös téma.

A kezdeti feszültség gyorsan elszállt, közvetlen, segítőkész, elfogadó és önmagától, tudásától egyáltalán nem elszállt, odafigyelő, valódi sportcsapatba csöppentem.

A kezdeti terv az volt, hogy képileg is végigdokumentálom az eseményt, majd a robogómtól a parkolót szegélyező korlátig történő elevickélés során erről határozottan letettem. Nem akartam sem a telefonom, sem önmagam összetörni. A kezeim kellettek egyensúlyozni és kapaszkodni, hol ebbe, hol abba.

Kissé késve, de elindultunk. Úti célunk: Dunakeszi rév.

Az első 5 km-en még kerestem önmagam. Nem voltam teljesen ura a helyzetnek. Szoknom kellett ezt a mostanra szoktlannà vált mozgásformát. Kissé billegtem. Hol jobbra, hol balra. Hol előre, hol hátra. Az átkelőknél megugrott a pulzus, beszűkült a látótér. Padka. Lép, gurul, talpon, azaz kerekeken marad.

Mire Dunakeszire értünk, megtaláltam a ritmust, a saját tempóm, és a megállason kívül mással már nem igazán adódott gondom.

Azért, hogy hiteles legyen az ottlétem, Dunakeszin a révnél a korláton, ültő helyben csak lőttem egy képet. A többiek személyiségi jogainak védelme végett, a lábainkról, és a szép lila hátitatyómról. Elrakhattam volna, hogy rendezettebb legyen a kép, de úgy megörültem a statikus stabilitásnak, hogy akkor, abban a pillanatban, ez egyáltalán nem volt fontos.

15 perc pihenő, némi folyadékutánpótlás, két szendvics elfogyasztása üzemanyag gyanánt, majd indulás vissza.

És csak egyszer estem el, de akkor tiszességesen. Sebaj. Kempo-s reflexek tesztelve, még működnek, esni és tompítani sem felejtettem el. Nem véletlenül mondogatta mindig édesanyám: “amit megtanultál, már senki nem veheti el tőled”.

Ahogy átértem a zebrán, már éreztem, hogy nem lesz jó. Túl nagy volt a lendület. Jobbra a görkoris társak kisebb tömeget formáltak, ha arra fordulok, még fellökök valakit. Fékezni nem tudok, marad az egyenes, a fű puha. Nem jutottam el a fűig. Ahogy lépni készültem a zöld puhára, megelőzte a tartó lábam a felső testem, kifordultam, s egy halk sikoly kíséretében, egy laza mozdulattal, ügyesen fél popóra huppantam. Megúsztam prezúrok és törések nélkül, de ami a legfontosabb, nem szakadt ki a kedvenc nagdrágom sem.

Az utolsó kilométereken már csak egy cél lebegett a szemem előtt: levenni a lábamról a görkorit. Siker, beértem a parkolóba. Görkori le, láb megkönnyebbül. Felszabadító érzés volt.

A tervezett 14 óra helyett 13 órára értünk vissza. Kiskirálylányt 15 órára ígérték hazatranszportálni, felcsillant a szemem a hátralévő két óra láttán.

Gyors búcsú, és irány az egyenes. Meg sem álltam Királyrétig, de még igazán ott sem. Csak megfordultam, és már gurultam is vissza.

Kellemesen lelazított az út. A hegyek, az őszbe forduló erdő, a menetszél süvítése a felnyitott plexi alatt, a kanyarok, a nap sugarai, a motor zúgása. Éltem minden pillanatát, és szerettem élni. Teljes volt, és egész. Olyan, ami “kár, hogy nem tarthat örökké”.

100 százalékosan feltöltött elemekkel gurultam be a parkolóba.

Még le sem vettem a gyújtást, amikor megszólalt a telefonom. Édesanyám. 20 perc, és ideérnek. Tökéletes időzítés, egy tökéletes nap végén.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Kelj fel, és indulj el Te is!

Az ember test-szellem-lélek. Így egész, és EGÉSZ-ségét csak úgy őrizheti meg, hogyha mindháromról gondoskodik, mindháromért tesz, és e hármat egyensúlyban tartja.

A test mozgást, kiegyensúlyozott étrendet, fizikai törődést kíván. A szellem olvasni, művelődni, gondolkodni szeretne. A lélek alkotni és az előző kettőn át manifesztálódva megnyilvánulni, hogy elmondhassuk: én, én vagyok. A saját életemet élem.

Az első lépés még van, hogy nehéz. Elhatározásra épp úgy szükségünk van, mint kitartásra. De ha nem adjuk fel, az eredmény gyorsan mutatkozik, és hamarabb eljön a pillanat, amikor a reményből és a küzdelemből örömforrás válik, mint gondolnánk.

2021. Június 1. Átlagtemó: 8:04. – Az első lépések.
2021. Augusztus 30. Átlagtempó: 6:07. – Lesz ebből még futás is.

Már nem azért kelek fel reggel 6-kor, mert tudom, a szellem és a lélek már kipipálva, most a testem jön, hogy végre jól érezzem magam a bőrömben, már nem azért húzom fel minden reggel a futócipőm, mert ezt kell tennem azért, hogy újra kiegyensúlyozott legyek, hanem azért, mert ez nekem jó. Élvezem az első lépéstől az utolsóig.

Soha nem késő valamit elkezdeni. Soha nem lesz jobb alkalom, idő vagy lehetőség arra, hogy mozdulj.

Kelj fel, és indulj el Te is! Legyen ez az a nap!

Ha téged a személyes történetek inspirálnak, szemezgess a futónaplóban található bejegyzésekből.

Ha jól jönne némi szakmai segítség ahhoz, hogy biztosan jól tedd egyik lábad a másik után, akkor keresd Lakatos Éva futóedzőt.

Ha pedig a nulláról vagy annak környékéről kezded a mozgást, és komplex segítségre van szükséged, akkor Eddz Mezei Eszterrel Te is!

És ne feledd, bármelyik úton indulj is, soha nem vagy egyedül! 🙏❤️



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Isten előbb szeretett minket

Debrecenben születtem. A húgom 3 év múlva Miskolcon, 4 évesen pedig már Dunakeszin kezdtem meg az óvodát. Fótra felnőttként azért költöztem, hogy egyszülős családként legyen segítségem a gyerekek körül, tudjak dolgozni és néha néha még élni is egy kicsit. Így nem kötődöm igazán egyik helyhez sem úgy szívben, ahogyan mama kötődött szülővárosához, Dévaványához. Járatta a ványai lapot, olvasta a híreket, az aktuális hirdetéseket, tájékozódott az éppen zajló fejlesztésekről, programokról.

Egy nappal hamarabb érkeztünk: a férjem, a kicsi lányunk és én. Foglaltam szállást, megterveztem az utat a kb. 45-50 percenként beiktatott pihenőkkel, hogy a 185 km-es út a 6 évesemnek is ne csak kibírható, de még élvezhető is legyen. Természetesen robogóval.

Nem siettünk. Békésen suhant el mellettünk a táj, és amikor nem egy benzinkúton álltunk meg pihenni, még készítettünk pár fotót is.

Gyerekkoromban a városba (akkor még csak községbe) vezető úton már azon versenyeztünk a húgommal, hogy ki látja meg hamarabb a kakasos templom tornyát. A ványai református templom tornyán figyelő kakas ugyanis már messziről látható. Ez a játék most elmaradt, de az út, és a település utcái, házai régi emlékeket idéztek bennem, melyeket jó volt átélni és megosztani.

A főúton lévő Déva Vendégházban szálltunk meg. Közel mindenhez. A zárt parkolóban jó érzéssel tettük le éjszakára a motorokat, a szép, füves, játszótérrel, trambulinnal felszerelt udvaron pedig egyből lemozoghatta a kis benzintyúkom is az út fáradalmait, amíg átvettük a kulcsokat, elintéztük a papírokat, és kipakoltunk.

A 38 fokban még menetszélben sem túl komfortos motorosruháktól való megszabadulás és nyáriasabba való átvedlés után, a strandfürdő felé vettük az irányt. Semmire sem vágytunk jobban, mint a frissítően hideg vízre.

A családias hangulatú strand 3 medencével várt minket. Egy kicsi, gyerekek részére kialakított kacsaúsztatóval, amibe az ősszel iskolába készülő lányom szerint már irtó ciki lett volna bemenni, így a másik kettőt, a 29 fokos vízzel telített úszó- és játszómedencét, majd a 36 fokos gyógyvizest vettük célba.

Még ez utóbbi is hűvösebb volt, mint a levegő, így jólesően mártózhattunk meg mindkettőben. A gyógyvizes medence vízsugaras hátdöngölője alatt még a vezetés okozta, vállban fellépő, kisebb izomfeszültségtől is megszabadulhattunk.

A napon száradva klaffogtunk vissza vizes papucsainkban a szállásra, ahonnan, egy szárazabb ruhára váltás után, el is indultunk kis nosztalgiakörutunkra.

Furcsa érzés ide visszatérni. Látni a mit sem változott vasedény kirakatát, a sajnos mostanra működésképtelenné vált Ludányi cukrászdát, ahová egyedül is átmehettem két forinttal egy gombóc fagyiért, a szintén bezárt Vadkacsa vendéglő poros ablakait, ahol még a cigánnyal húzatta nagyapám a nótát kedvesének… “…Rózsi, Rózsi mi bajod? Mért nem akarsz szólni. A hegedűm, majd megreparálom… Szólalj meg hát, rubintos virágom.”

A régi KTSZ-ből gyönyörű városháza lett, mely előtt bronzba öntve őrzi szárnyai alatt kicsinyeit a ványai túzok.

Az akkor még sárga, piros téglás, sarki orvosi ház most szürke, kisebb, mint arra emlékeztem, és még mindig élénken élnek bennem a szobák, a bútorok, a szőnyegek, a hatalmas polc, a külön füzetbe vezetett és kategorizált könyvekkel, melyet még egy könyvtár is megirigyelne, a falon lógó arany keretes tükör, alatta a kincseket rejtő kisszekrénnyel, a konyha, ahol mamával annyit sütöttünk, a veranda, a rendelő, a spájz, a kert. A vastag ajtókeretek, melyekbe bekuckózava, lifteset játszottunk húgommal az itt töltött szünidőkben.

A kertkapu nyitva. Bekiáltok, nincs válasz. Talán a mama járt erre, s valahogy még odaátról nyitva hagyta, s egy kicsit engem várt, hogy még egyszer utoljára megnézhessem, felidézhessem. A hatalmas udvar szinte csepp. A régen zöld deszkás ajtó most szürkére festve. Vadrózsa sem futja már körbe. A veranda előtt díszelgő spirea bokor helyén tátongó tér. A rózsatöveket szőlőlugas váltotta fel, de a kerekes kút még megvan.

Amikor lehunyom szemem, érzem a rózsák illatát, látom a kertben ránk vigyázó mamát, hallom papa nevetését. Minden él.

Félve áll a kapuban a birtokháborító anyja mögött a lányom, akit nagy nehezen sikerül egy percre beljebb invitálnom. “Nézd csak!” – mutatom neki a kert másik végében a kis házat. “Abban gyújtotta fel Kinga mama a könyvét.” – számtalanszor hallottuk mamától e csínytevés történetét.

Kilépek, besukom a kaput.

A bolt semmit sem változott. Ugyan ott van, és pont ugyan úgy néz ki. Még a gyerekkoromban oly nagy szeretettel, minden reggel vajjal, zöldségekkel felkínált, friss kőrösi sós kiflit is megtaláltam a polcokon.

Ha egy helyet meg kellene nevezni otthonomnak, egészen biztosan ez lenne az.

Nehezen alszom el. Temetésre senki sem szeret járni. Főleg nem a mamáéra. Kicsit még megsiratom. Forgolódok, felkelek, visszafekszem, s miközben hálát adok azért a sok szép évért, amit vele tölthettem, végül elnyom az álom.

Korán ébredek, a nyitott ablak mellett, a főutca vidékies zajára. Traktor zúg, gólya kelepel, gerle búg. “Szevasz komám!” – köszöntés száll a hűvös reggeli csendben.

Sportosba öltözök, futó cipőt húzok, balra indulok – arra ismerősebb, dédihez errefelé mentünk.

Azt nem mondhatom, hogy emlékeztem arra, hogy merre is volt azaz erre, de azt igen, hogy rendesen elkampalyogtam. A hét órai indulás már késeinek hatott a levegő hőfokát tekintve. Nagyon meleg volt. Az itthon megszokott dombok helyett a sík terep legalább könnyített a helyzeten, ahogy a házak mögött fel-felbukkanó kakasos templomtorony is, melynek köszönhetően sikerült visszatalálnom a szállásra.

Nyugodt reggeli, stratégiai megbeszélés, nagyon meleg van, a pusztában sétálós túzoktelep helyett inkább a strand. A búcsúztató épp eléggé felzaklatta legkisebbem, aki bár már nyugodtabban alszik, de azért még csak-csak sírdogál, ezért a nosztalgikus látogatáson túl a temetésre már nem akartam elvinni.

Rendrakás, csomagolás, még gurulunk egy kört a kis utcákban, természetesen most sem tudom merre járunk. Aztán meglátok egy kutat, ami még gyerekkoromból is dereng és szerencsére reggel is elfutottam mellette, így az elveszéstől megmentődünk.

Apa és lánya a strandon. Én a temetőben. A család egy része a városban teszi tiszteletét, anyukám és a kisebbik húgom a sírt rendezgeti. Kreatív feladatot kapok, kis halotti lepellel kötözök levendulát a fénykép elé. Közepén apró lyuk egy hatalmas szívnek. A könnyeimmel küzdök.

Kevesen állunk a sír körül, szük családi kör, páran a régi időkből. Az otthon maradottak virágba borult koszorúkban jöttek el. A lelkész fura figura. Fekete körhasán szépen feszül a vasalt ing. Mint egy hordópánt, fogja az öv a nadrág találkozásánál. Palástját fél vállra dobva nehézkesen lépked a nagy melegben, hóna alatt Biblia, kezében magnó, s bár – mint kiderül – természetében nem azonos, külseje Döbrögit juttatja eszembe a Lúdas Matyiból.

Szépen beszél, a szeretetről, arról a szeretetről, melyet mama kapott ajándékba, s melyből nekünk oly sok jutott. A szeretetről, melynek forrása kiapadhatatlan, mert “Isten előbb szeretett minket” (I Jn 4), és így az örök, és soha el nem múlhat. Ahogy nem múlhatott köztük sem.

Most itt fekszenek, végre együtt, egymás mellett, meghipenve. Hazatérve.

Még kiáztatom magamból egy kicsit a fájdalmat a lányommal játszva indulás előtt a strandon, majd felszerelkezünk, robogóra ülünk és indulunk vissza a hétköznapokba.

Motort vezetni teljesen más, mint autót. Amikor autóban ül az ember még számtalan dologra tud figyelni. Beszélget az utasaival, szól a rádió, elmajszol egy szendvicset, fejben már a holnapot tervezi, miközben még a múlton rágódik. Két keréken csak te vagy, meg az út. Látod a tájat ugyan, de az nem külön álló része lesz az egésznek, hanem egy veled, ahogyan a gép és az út is alattad. A menetszél kifújja a gondolataid, a koncentráció egyben tartja a lelked, az út mederbe tereli az érzéseid, hogy a történéseid események, ne pedig személyes tragédiák legyenek.

Fáradtan, de minden tekintetben egészben értünk haza. A vacsora, a fürdés és a fekvés között még elhullattunk pár könnycseppet.

Talán a kimondhatatlan fájdalom teszi a tagadást, hogy képtelen vagyok halottként, már nem létezőként tekinteni rá, mi csak akkor tudatosul, amikor felhívnám, átmennék, elmesélném neki, merre jártam, megkérdezném melyik utcán is kellett volna lekanyarodni. Vagy talán a szeretet élteti őt bennem tovább, mely mélyen belül azt súgja, hogy még így is minden nagyon rendben van, hiszen Isten előbb szeretett minket. Olyannyira, hogy egyszülött fiát küldve megváltott, és lelkünknek, a mama lelkének is, örök életet adott.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
A kis Robogó kalandjai

Egy újabb tökéletes nap

A kis Robogó és Sárga Robogó igaz, hogy tartották a kapcsolatot és sokszor beszéltek egymással a balatoni kirándulás után, de már nagyon régen találkoztak, ezért megbeszélték, hogy vasárnap elmennek Vácra és bejárják az Ártéri Tanösvényt.

A kis Robogó egy ködös tavaszi reggel már járt ott. Sejtelmesen rejtélyes volt a földig érő felhőtakarón átszűrődő ébredező napfény, a sűrű nádas a láthatatlan eredetű hangokkal, a távolból hallatszó hajókürttel. Egyből megragadta a kis Robogót a mesebeli táj. Szívesen járt vissza még akkor is, ha verőfényes napsütésben egy másik, sokkal hétköznapibb arcát mutatta az ösvény.

Kicsit szeles, de kellemes reggelre ébredtek Vica babával. Megreggeliztek, felvették a védőfelszereléseket, elmentek a benzinkútra leellenőrizni a keréknyomást és az üzemanyagszintet, de mivel nemrég tankoltak, ezért azt most nem kellett. A találkozó Budapesten volt Sárga Robogóval.

A kis Robogó és Vica baba épp hogy megérkeztek a megbeszélt helyszínre, amikor Sárga Robogó telefonált, hogy van egy kis baj. Nagyon hosszú macskaköves úton jött, és a rázkódástól kipotyogott két anyacsavar a sztenderdből, így most egy nagy gyár előtt áll, és nem tud sajnos továbbmenni. Egy kedves, segítőkész kerékpáros ember megnézte Sárga Robogónak, mekkora anyacsavarokra van szüksége, a kis Robogó és Vica baba pedig elhajtott a legközelebbi barkácsáruházba beszerezni azokat.

A kis Robogó igyekszik felkészülten útnak indulni, így villáskulcs, szerelőkészlet, sőt még elsősegélynyújtó felszerelés is mindig van nála, de anyacsavarokat nem tartott a dobozában, így azt venni kellett.

A felmentősereg gyorsan odaért Sárga Robogóhoz. Elhárították a bajt, visszarögzítették a sztenderdet a helyére, és indultak is a 2-es számú főúton Vácra. Az Ártéri Tanösvény rögtön Vác elején található. Az első körforgalom után kell lehajtani balra, és a benzinkút mögött, megint balra bekanyarodva elmenni egészen a zsákutca végéig. Innen egy kellemes kis séta vár a kirándulókra kis patakon, hídon és ligeten át.

A tanösvény sajnos nagyon régen volt utoljára felújítva, így a deszkák már elkorhadtak, eltörtek, a korlát itt ott kidőlt. Az egyik madárlest már meg sem lehet közelíteni, mert teljesen leszakadt a hozzá vezető út. Pedig ha türelmesen várakozunk, van nálunk egy messzelátó és nyomunkba szegődik a szerencse, akkor láthatunk jégmadarat, tőkés récét, guvatot, gyurgyalagot, nagy fakopáncsot, törpegémet, és még nádi rigót is.

Vízisiklóval, kockás siklóval, a zöld varanggyal és a zöld levelibékával nem találkozott Sárga Robogó, Vica baba és a kis Robogó a kirándulás során, és sajnos vidra sem úszott arra, pedig az is lakik itt. A sokféle szitakötőből is csak egyet láttak, hiába figyeltek nagyon, de az az egy, nagyon szép volt! Vékony szárnyai amikor repült, áttetszőnek tűntek, majd amikor leszállt, egész mély kékben pompáztak vékony kis testén.

Amikor a kis Robógó, Sárga Robogó és Vica baba már úgy érezte, hogy teste-lelke feltöltődött a buja növényzettől oxigéndús, friss levegőn, elhatározták, hogy fagyiznak egyet ezen a kellemes nyári napon. A magasra nőtt nádas egészen ráhajlott az útra, és mintha susogva köszönt volna el látogatóitól a fel-felélénkülő szélben.

Vácon ezen a napon tartottak egy motoros találkozót és családi napot. A rendezvény nem volt messze a tanösvénytől, tudták, hogy itt biztosan lesz fagylalt árus is, így átgurultak. Olyan szerencsésen érkeztek, hogy pont odaértek a motorosfelvonulás kezdetére. El is határozták, hogy kis robogók ide vagy oda, beállnak a nagy motorok közé és felvonulnak ők is. Hatalmas volt a sor. Ameddig a szem ellátott, előre és hátra is, csak motoros volt mindenhol.

Fantasztikus élmény volt a kis Robogónak, Vica babának és Sárga Robogónak is a sok, hangos, dallamkürtös motorral és nagy robogóval együtt vonulni. Amikor az úton egymagukban gurulnak is tudják, hogy nincsenek egyedül, hogy a motorosok és a robogósok egy nagy, láthatatlan közösség, akik úton útfélen megállnak egymásnak segíteni amikor kell, bármikor összefognak egy jó ügyért és itt mindenki számíthat a másikra még akkor is, ha nem találkoznak nap, mint nap, vagy épp csak most ismerték meg egymást. Most azonban ez a láthatatlan közösség láthatóvá, érezhetővé és megélhetővé vált, ha csak egy órára is.

A felvonulás után még körbesétálta Sárga Robogó és a kis Robogó Vica babával a vásárt, ettek egy fagyit, majd búcsúzóul megnézték a Duna-partján a motoros kaszkadőr bemutatóját, és bár nagyon menőnek tűnt a kormányon ülve, egy keréken motorozni, azért megbeszélték, hogy ez csak az igazán profiknak való, és ők maradnak a rendeltetésszerű használatnál.

A kis Robogó, Vica baba és Sárga Robogó nagyon jól érezték magukat. Eddig valahányszor találkoztak, és együtt kirándultak, abból mindig egy tökéletes nap lett. Jó érzéssel és tele élménnyel tértek haza, szívükben már a következő utat tervezve.


Fotók: pixabay.com, Kósa Katalin és Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Kétkeréken

Anya-lánya nap

Mesterem mondogatta annak idején, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy ideje legyen. És milyen igaz. Elvégre mindenki maga dönt, és állítja fel a fontossági sorrendet tevékenységei, valamint feladatai körében. Bár motivációm volt rá, én ma mégis inkább a sajtos pogácsa (egyszerű, nagyon tuti, elronthatatlan recept a bejegyzés végén) sütés és az írás mellett döntöttem a szokásos kocogás helyett. Most, hogy újraindult az élet, vége a home office-nak, már választani kell, de sebaj.

Ahogy megéltem az elmúlt, háttérbe szorult időszak adta csendes órákban rejlő lehetőségeket, épp úgy igyekszem visszarázódni a zajos hétköznapokba, és családilag is aktívabban élni: az én-idős túrák hétvégi anya-lánya napokká alakultak.

Verőfényes napsütésre ébredtünk, de ezt tudtuk is hogy így lesz, mivel az előrejelzés napok óta stabilan tartotta a 27 fokot és a ragyogó időt. Reggel még elintéztük a szokásos kutya sétát, befontam a nagyobbik lányom haját a megrendelt kézi kapus style szerint az aznapi meccsre, odaégettem két zsömlét, a kicsi kedvet kapott, úgyhogy befontam az ő haját is, majd sikeresen kisütöttem másik két zsömlét, elkészítettem útravalónak, és már indulhattunk is Dunakeszin, Horányon, Leányfalun, Szentendrén és Pomázon át Dobogókőre.

Nem szeretem a pesti forgalmat, a budait meg még inkább nem, a kompozás jó móka, a Dunán pedig lehet látni: sirályt, récét, halászó kormoránt, bot után csaholó kutyát, nyűgös gyereket, megfáradt szülőt, szerelemtől mámoros kortalan kerékpározó párokat, ezért inkább erre mentünk. A sziget keskeny utcái régi vágású házai, kicsit gyermekkorom nagymamánál töltött vidéki nyarainak hangulatát idézték.

Szeretek egyedül, vagy kettesben, a lánykámmal robogóra ülni, és menni. Saját tempó, betartott sebességkorlátozó táblák, nyugodt kanyarok, és az úti célnál lehet több is, egy fél órás pihenőnél.

Dobogókőn a Nimród “szellem” Hotel mellett parkoltunk le. Hátborzongató látványt nyújtott az elhagyott épület a kitört ablakokkal, összezúzott bútorokkal, telefirkált falakkal, a valaha aktív életet sejtető rommal, hulladékkal teli, csempehatású tapétarongyos medencékkel.

Bár Évi kalandvágya beljebb is vitt volna minket az épületbe, de inkább haladtunk tovább a hotelt hátrahagyva a Thirring-körút bejárata felé.

A hatalmas kapun átlépve egy mesebeli világba érkezünk. Mintha egy kinyitott könyv lapjain lépkednénk lefelé a lépcső gyanánt elhelyezett fa támasztékokon.

A fák az egekig nyúlnak, a sziklák, mint megannyi távolba meredő, hegyoldalban gubbasztó óriás, melynek hátára felmászva csodás kiáltás tárul elénk.

A Thirring-körút érdekessége, hogy fentről egy kitárt szárnyú turulmadarat formál az útvonal. A környéken működő Táltos Iskola kiemelkedő jelentőségű helynek tartja az ösvényt, és nem csak azért, mert Dobogókő a Föld szívcsakrája, hanem azért is, mert a legenda szerint nagy királyaink is ezt az útvonalat járták be koronázásuk előtt, hogy beavatást nyerjenek a nép vezetéséhez. Talán ennek, és az itt megtapasztalható nyugalomnak is köszönhető az ösvényen elhelyezett megannyi emléktábla, kialakított kegyhely és személyes oltár.

Nagy királyaink idejében még kétlem, hogy lett volna fára festett egyezményes turistajelzés. A tájékozódást megkönnyítve azonban, ma már szerencsére van. Így ezt a 2,9 km-es utat a sárga, nem teljes kört követve minden ganajtúró bogarat és cincért megcsodálva, minden kidőlt fa gyökere adta kihívást elfogadva, a tőlem megszokott eltévedés nélkül, még az én hat évesemmel is két óra alatt kényelmesen bejártuk.

Az út végén még egyszer, az éttermek mögötti kilátótól letekintettünk, gyönyörködtünk egy utolsót az alattunk elterülő tájban, és rácsodálkoztunk a Dunán úszó hajók méretváltozására.

Néha érdemes kiszakadni a hétköznapokból, kicsit lassabban utazni, és nem annyira a megtett kilométerek számára koncentrálni, mint inkább a kilométerekbe belerakott élményekre. Innen fentről ugyanis minden más. Sokkal könnyebb megélni és felismerni azt a nagyobb egészet, aminek mi apró, de igen fontos részei vagyunk. Itt megérthetjük, hogy fényünk ugyan még kicsi, de egy fontos szikra, képességeink pedig fontos alkotóelemek, melyek által tetteink és gondolataink naponta formálják át a körülöttünk lévő világot.


Sajtos pogácsa

  • 20 dkg nagyi titka kelt tészta sütemény liszt
  • 20 dkg nagyi titka extra finom sütemény liszt
  • 2,5 dkg élesztő kevés tejben, kis cukorral megfuttatva
  • 14 dkg vaj
  • 1 pohár tejföl
  • 2 mk só
  • 1 tojás sárgája (a fehérjével megkenem a kiszaggatott pogácsa tetejét)
  • reszelt sajt a tetejére

A hozzávalókat összegyúrom, fél órát pihentetem, majd 200 fokon kisütöm.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Add tovább!

Ha valaki laktózérzékeny, akkor nem ajánlott bevágni egy minden mentességtől mentes joghurtot vacsorára, mert egyrészt pocsék lesz az éjszakája, másrészt a reggeli kocogás sem lesz zökkenőmentes.

Aktív harcművész éveimben számtalanszor elhangzott az az alapelv az edzéseken, hogy “nem azért tanultam meg verekedni, hogy fussak”. Ennek ellenére azért természetesen futottunk. Bemelegítésnek, levezetésnek, 3200 méter letaposott táv volt a beugró a vizsgára. Na, de nyilván az más volt. Nem kergettek.

Egy sportbaleset következtében a verekedésből kinőttem, maradt a futás. Amennyire nem szerettem fiatalabb koromban, olyannyira kellemesnek élem meg most. Szívből ajánlom minden mozogni vágyó anyukának. Egy 4 km-es táv egy kényelmes 7:15-7:30-as tempóval fél óra. Harminc percet apa is kibír, a nagy tesók is el tudnak játszani a kisebbekkel, de még biciklis felvezetéssel is megoldható már egy 5-6 éves gyerkőccel. Mi leginkább ez utóbbi megoldással szoktunk élni. Szuper közös program! Persze vannak kivételek, ilyenkor az edzés én-idő lesz.

A futás időtakarékos, kötetlen és költséghatékony. Induláshoz természetesen érdemes beruházni egy kezdő szettre. A jó cipő úgy gondolom elengedhetetlen ahhoz, hogy komfortos legyen a mozgással töltött idő. Eleinte én is úgy voltam vele, hogy cipő, cipő, egészen addig, amíg meg nem láttam akciósan egy, pont a lábamra valót, ami még belefért a keretbe is, és meg nem éreztem a különbséget. Egy klassz légáteresztő, könnyű anyagból varrt póló és nadrág, egy sportzokni és persze nőknél egy sportmelltartó is elengedhetetlen része az alapcsomagnak. Erre egyszer rászánjuk a pénzt, majd 2-3 szezont hű társunk lesz anélkül, hogy újabb költségekbe kellene magunkat verni. Nekem még van egy klassz simlis sapim is, mivel migrénesként nem szereti se a fejem, se a szemem a tűző napot, szemüvegesként a napszemüveg sem jöhet számításba – tudom, lehet fényre sötétedős lencsét is kérni, de azt meg vezetéshez nem szeretem -, szóval egy napellenzős futós sapka lett a társam a nap-tűzte utakon.

A laktózos joghurt után átfetrengett, és átrohangált éjszakát követően kissé nyomott hangulattal, de annál nagyobb elszántsággal ébredtem. Elvittem a lánykám az oviba, munkaidőig még volt két szabad órám, így hazafelé beterveztem az aznapi 4 km teljesítését.

Már napi 30 perc kocogásnak is rengeteg jótékony hatása van. Csökkenti a feszültséget, serkenti a vérkeringést, hozzájárul a szív egészséges működéséhez, az ízületek védelméhez, javítja a memóriát, növeli az önbizalmat, az életéveink számát, és az akaraterőt is. Főleg, amikor úgy indulsz el reggel, hogy még a sétálásnál is érzed a félresikerült vacsora utóhatásait.

Alapvetően városi kocogó vagyok. Tudom, hogy egészségesebb a puha talajon futni, nem találkozol ismerőssel, nincs piros lámpa, és a levegő is frissebb, de valahogy nekem komfortosabb az aszfalt. Az apró pici kavicsok, a homok, úgy siklik ki a talpam alól, hogy percekig csak egy helyben kaparásnak érzem a lépteket. Ennek ellenére tegnap a Somlyónak vettem az irányt. No, nem a tetejét céloztam be, csak az alját, de mivel a lányomért a tó mellé mentem a nagymamához, ezért gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, ráadásul vele is több időt tudok majd tölteni, ha nem az ellenkező irányba indulok, plusz még a kutya is boldogabb lesz a vidéki ingerektől.

A futószalag érzést nem sikerült leküzdeni, csupán elfogadni. Már-már elhatároztam, hogy soha többet erdő-mező, amikor a lövészárkokhoz érve megcsapott a természet illata, megérintett a hajladozó árvalányhajak látványa, a megannyi nyíló mezei virág – pipacs, kamilla, sziki pozdor, mezei katáng – tánca a lágy szellőben. Még társaságunk is akadt egy vígan szökdécselő őz személyében. Felküzdöttem magam egy dombra, majd könnyedén lekocogtam, miközben azt éreztem, hogy ma nem csak könnyebb leszek minden egyes lépéssel, hanem teljesebb is.

Azért lássuk be, Isten csak tudott valamit, amikor megteremtette a világot. Természeti környezetünk által belőle is itt maradt egy darab. Élet van a tájban, de még a levegőben is. “Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi”. (Ézsaiás 40:29)

Testben és lélekben feltöltve sprinteltünk be hű csatlósommal a kapuba, ahol már egy kis királylány várt rám. Természetesen a kutya nyert. Esélyem sem volt a négy mancs ellen. Bezsebeltem az aznapi ölelésem, össze-vissza puszilgattam a legkisebbem – őt még lehet -, és ott, azon nyomban elkezdtük megélni és szeretni egymást. A szeretetet nem azért kaptuk, hogy a szívünkben őrizgessük. “A szeretet nem szeretet, amíg nem adod tovább.” (Michael W. Smith)

Ahogy zártam a tegnapi edzést, úgy indítottam a mait: az ölelésével. Ovi után pedig irány a zajos város. Igyekeztem gyorsan letudni a főutat a reggeli forgalommal. A kis utcákban kanyarogva könnyedén vettem a kilométereket. Kicsit hiányzott a tegnapi táj adta plusz, de mégis volt valami nagyszerű abban, ahogy kiszakadva a világból, de mégis abban járva, elsuhantam az autójukban feszülten ülő, rohanó emberek valósága mellett, hogy testben és lélekben felfrissülve adhassam tovább a napnak a bennem lakó szeretetet és mindazt, ami ma rajtam keresztül kíván megszületni.



Alapértelmezett
A kis Robogó kalandjai, Mesék

A Bánki-tó

– Miről olvasol kis Robogó? – kiváncsiskodott Vica baba egy még hideg, de már tavaszi reggelen.

– A tavakról. – felelte a kis Robogó – Képzeld el Vica baba, Magyarországon 3085 tavat és vizes területet tartanak számon. A tavak általában nem túl mélyek, így nyáron gyorsan felmelegednek kellemes fürdőzésre adva lehetőséget. Ezeknek a háromnegyede mesterséges tó, és csupán egynegyede természetes eredetű.

– Mit jelent az, hogy mesterséges?

– Azt, hogy nem a természet, hanem az ember alkotta és alakította ki a tavat, vagy a tónak a medrét. A Fóti-tó, itt a Somlyó lábánál, természetes eredetű. A víz, az eső, a kis patak talált magának egy medret és feltöltötte. A bányatavak, amilyen Dunakeszin is van, pedig mesterségesek. Ott az emberek elkezdtek a földből követ, kavicsot vagy valamilyen számukra értékes anyagot kiásni, kibányászni, és a nagy gödröt, amit kiástak töltötte fel a talajból feltörő víz, valamint az égből hulló csapadék.

– A Duna is egy nagy tó? – kérdezte elgondolkodva Vica baba.

– Nem, a Duna az egy folyó. – felelte kedvesen kijavítva Vica babát a kis Robogó – A folyó fáradhatatlanul csobog a forrástól addig, ameddig csak tud. A tó, pedig már nem szalad tovább: állóvíz.

– És a Balaton?

– Na látod?! A Balaton, az már tó.

A kis Robogónak nagyon megtetszett a sok szép kép és érdekes útleírás a tavakról, ezért elhatározta, hogy idén, több magyarországi tavat is meg fog látogatni, mert tavaly csak a Balatonnál járt. Bár az is csuda szép volt, és szívesen visszamenne oda is bármikor.

Egy nap, Nagy Fekete Robogó felhívta a kis Robogót, és megkérdezte, hogy van-e kedvük vele, és Nagy Fehér Motorral elmenni Nógrád megyébe kirándulni egyet. A kis Robogó nagyon örült a meghívásnak. Szívesen csatlakoztak a nagyokhoz Barna macival.

Alaposan felöltöztek, mert még hűvösek voltak a reggelek, és az indulás napján még a szél is fújt. Dunakeszin találkozott a kis Robogó és Barna maci Nagy Fekete Robogóval. Innen a 2-es számú főúton haladtak tovább Sződligetig, ahol Nagy Fehér Motor is csatlakozott hozzájuk.

Nagy Fekete Robogó ment elől, a kis Robogó és Barna maci középen, és Nagy Fehér Motor zárta a sort. “Ez már egy igazi, bandázós motoros túra.” – gondolta magában, a boldogságtól fülig érő szájjal a kis Robogó.

Nagyon nyugodt és kellemes útjuk volt. Kicsit kátyús, de jólesően kanyargós és dimbes-dombos utakon jutottak el Nógrádra. A Nógrádi vár már sajnos csak rom. Egy-két, a magasba nyúló kőtorony, várfal maradvány, helyreálított őrtorony és kapu jelezte, hogy itt állt valamikor hazánk egyik legrégebbi kővára.

Gyönyörű volt az idő, és a kilátás is. A kis Robogó készített pár fényképet Vica babának, jóízűen elfogyasztotta az útravalónak csomagolt szendvicseket Barna macival, megismerkedett Nagy Fehér Motorral, és jót beszélgetett Nagy Fekete Robogóval.

Lent, a vár aljában még megcsodálták a százával nyíló hóvirágokat, majd indultak tovább a Cserhát és a Börzsöny határán fekvő Bánki-tóhoz, mely elsősorban horgászparadicsom, ezért hangulatos kis paddal ellátott stégek várják a halatfogni, vagy megpihenni vágyókat a tóparti fűzfák alatt.

A tó szépsége lenyűgözte a kis Robogót. Az ég kékje, a fehér gomolyfelhőkkel visszatükröződött a víz sima felszínéről, melyre a szél és a vízre leszálló kacsák landolása rajzolt apró fodrokat. A strand még zárva volt, de a nyári nagy melegekben meg lehet mártózni is az arra kijelölt helyeken. A tó vize van, ahol a 6-7 méter mélységet is eléri, ezért nem árt az óvatosság. Ha valaki nem tud jól úszni, az inkább vigyen magával a vízbe úszógumit, vagy gumimatracot, hogy meg tudjon valamibe kapaszkodva pihenni, amikor elfáradt az úszásban.

Még szívesen maradtak volna. A hegyekkel körülölelt, festői látványt nyújtó helyből áradó béke és nyugalom mindenkit magával ragadt, és a padokhoz bilincselt, de indulni kellett tovább.

A visszaúton még megálltak a Cser-tónál, amit a kis Robogó és Barna maci egymás között, a meg nem talált tónak hívott.

Még egy enyhébb tél végi napon történt, hogy a kis Robogó és Barna maci gondolt egyet, nekiindult, hogy megnézik Alsópetény határában a “Cserhát kis Svájcaként” emlegetett horgásztavat, amit végül nem találtak meg.

A kis Robogónak és Barna macinak az volt az érzése, hogy már a térképről is lementek, mert vagy úttalan utakon, vagy olyan településeken át haladtak, melyek szélén kakasok és libák cseréltek eszmét az e heti baromfitáp összetevőiről. Ráadásul az idő is szorította őket. Vissza kellett érni az óvodába Vica babáért, ezért Nézsánál úgy döntöttek, hogy visszafordulnak.

Még lehet, hogy belefért volna 10 perc, mert már csak olyan messze lehettek a tótól, de az is lehet, hogy pont elkéstek volna az óvódából, ha tovább mennek, és akkor szomorúságot okoznak Vica babának. Ezt pedig nem akarták. Mindig nagyon odafigyelnek arra, hogy ne bántsák meg egymást, és mindenki a lehető legjobban érezze magát. Ezért a kis Robogó és Barna maci beérte azzal a hatalmas dombokkal megtűzgélt, apró falvakkal tarkított, kacskaringós úttal, amin most is megindultak hazafelé.

Vácon még vettek egy büfében vacsorát, amit a lemenő nap fényében fogyasztottak el a Duna-parton, miközben megbeszélték az élményeiket, és hogy ki hogyan érezte magát.

Csodás nap volt ez is, ráadásul jó társaságban. Köztudott, hogy minél több baráttal osztod meg az élményeidet, azok annál jobbak lesznek. Szerette a kis Robogó ezeket a kirándulásokat, és már most azt az igazi, kellemes, nyári, motorozós időt várta, amikor a Nap sokáig fent van az égen, aminek köszönhetően biztonságos látási viszonyok között tudja egyre hosszabb, és hosszabb utakon bebarangolni gyönyörű kis hazánkat: Magyarországot.


Fotók: Jarabin Kinga, valamint egy ismeretlen arra járó a térről



Alapértelmezett
Gondolatok

A szeretet nem fáj

Szabadnapot vett ki. Úgy érezte, már nagyon ráfér egy kis én-idő, pár óra nyugalom és csend. A terv az volt, hogy elmegy futni, megfürdik, majd hajóra száll, és irány a folyó fel, majd le, és miközben magába szívja a víz illatát, a táj szépségét, talán megtörténik a nagy áttörés szívében, melyre oly régóta vár.

Egész jól kezdődött a nap. Csodás volt az idő. Se túl meleg, se túl hideg nem volt. Szél sem fújt, gyenge szellő mozgatta a fák leveleit. Az ég kékjét nem maszatolták felhők. Könnyedén vette a tavaszi friss reggelen a kilométereket. Mind a négyet. Nem voltak nagy céljai, csupán jó érzésből, egészségéért, testi-lelki egyensúlyáért futott, vagyis inkább kocogott, valamint a négy volt a kedvenc száma is. Meg a kilenc, de azt túlzásnak érezte. Különben is, már ez a heti egyszer négy is jót tett neki.

A fürdőszobában állva, a rendszeres edzéstől kellemesen változó alakját nézte a tükörben, féllábbal már-már a kádba lépve, amikor megcsörrent a telefon. A szabadnapnak annyi, irány az iroda.

A legjobb pillanatai azok voltak, amikor sikerült nem gondolnia rá. Olyankor még azt is elhitte, hogy boldog. Aztán nagy hirtelen, szinte a semmiből, de valójában onnan, a legeslegbentebbről tört elő belőle a gyűlölet, a tehetetlen düh. Azt mondják, ha egy helyzet folyton visszatér, vagy nem szabadulunk belőle, akkor fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy kinek, és mit nem tudtunk még megbocsátani?

Arlene számtalanszor végigpörgette már fejében az eseményeket. Listát írt, kezdve önmagával, és mindig arra jutott, hogy alapvetően nem haragszik a történet egyetlen szereplőjére sem, megnyugvást találna a lelke, ha mindezt maga mögött tudná hagyni. De nem tudta. Csapdába szorulva vergődött. Egyrészt valahol belül néha még fel-feléledt benne a remény – valami számára is megmagyarázhatatlan módon -, hogy lehet még jobb, pedig minden jel egyértelműen arra mutatott, hogy döglött lovat akar megülni, fél évtizede. Az eszével mindezt tudta, csak a szívét volt képtelen elhallgattatni. Másrészt Sidmon olyan volt, mint egy bumeráng. Minél messzebb hajította, annál gyorsabban tért vissza. Persze, csak ideig óráig. Vagy legyenek inkább percek. Csak akkor volt nyugton, ha nem ért és nem szólt hozzá. Akkor nem jött, nem csinált semmit, szinte nem is létezett. De amint Arlene menni akart, élni, új életet kezdeni, nem engedte. A nyakára járt, hívogatta, nagy hirtelen mégis kellett neki. Magának akarta tudni azt, ami az övé volt: a feleségét.

Arlene fel tudott volna robbani tőle. Már semmi más nem érdekelte, csak az, hogy újra élhessen, és azt szabadon. A saját életét akarta visszakapni, azt, ami talán soha nem is volt. Elvégre mindig mások álmait építette, másokon segített.

Dühös volt, rettentően dühös. Leginkább önmagára haragudott, hogy mégis hogyan lehet valaki ennyire naiv és gyenge? Ránéznek, és tudják: megtehetik. Úgysem fog történni semmi. Úgyis megbocsát. Majd feldolgozza. Mit törődnének akkor vele? Mit számít, hogy az neki fáj? Gyűlölte, hogy kihasználják, megalázzák, semmibe veszik, csak azért, mert szeret, jó-, és tiszta lelkű. Önmagának nem tudott megbocsátani, hogy mindezt hagyta megtörténni. Erős akart lenni. Nem olyan, aki bármiből fel tud állni, hanem olyan, akit nem tépáz meg mások gyarlósága és jellemtelensége.

A szeretet nem fáj. Ami fájdalmat okoz, az nem szeretet.

Fel kellett ébrednie. Felelősséggel tartozott önmagáért. A konfliktusok fontos tapasztalatai voltak az életének. Fejlesztették döntési képességét. Minden fájdalmas élettörténete magában hordozta a bölcsesség és az erő lehetőségét attól függően, hogy mivé vált közben: harcossá, vagy áldozattá.

Arlene nem akart többé áldozat lenni. Sem a saját érzéseinek, sem mások érzéketlenségének báránya nem kívánt már lenni.

Nem tartotta rossz embernek azt, aki őt elhagyta. Aki nem kötődött, az nem tartozott hozzá. Az ő fejezete véget ért Arlene személyes történetében. Sidmon úgy ment el, hogy hátra sem nézett. Még csak nem is köszönt, de fél lábát ott hagyta az ajtórésben, mint a farkas a mesében. Szeretni nem akarta, de elengedni sem. A lánynak fogalma sem volt, hogy szabaduljon ki ebből a helyzetből, csak azt tudta, hogy minél inkább szabadulni akar, annál szorosabb a hurok, annál több feszültség és gyűlölet tör fel belőle. Legszívesebben zsákba kötötte volna, mint a kismalac az ordast, de mégsem önthetett forró vizet a kopaszra.

Menekült volna, ki a világból, minél messzebb, minél távolabb. Van, ami elől azonban nem lehet. Erőt vett magán, szembe fordult, és a heti egyet felszorozta héttel. Minden nap futott. Valahányszor földet ért a lába gondolatban gyengeségét, naivságát, kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét taposta el.

Nem akart az erdő szélén a kis házában élve rettegni a farkastól, de megégetni sem akarta azt. Ítélkezni csak az Egyetlennek van joga. Annak, aki mindent lát: azt is, ami volt, ami van, és ami lesz.

Arlene nem látta a megoldást, a kiutat, ezért végső kilátástalanságában csak futott, és futott rábízva magát a gondviselésre. És ez volt a legjobb, hanem az egyetlen megoldás, amit tehetett, mert cserébe nem csak testben és lélekben lett egyre erősebb. Ígéretet kapott: felszabadítva lelkét kárpótolja azokért az évekért.



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Tara O’Connor (3. rész)

A Hetedik Birodalom volt mind közül a legszebb. Határát a felhőkig érő hegyek szegélyezték, sűrű erdei vadakban bővelkedtek, hegyei legelőin gyógynövények nyíltak, a mezők vadvirágoktól tarkállottak, a hegyekből aláfutó patakok az ország közepén elterülő tóban pihentek meg. Dioghaltas vára, és a város, a tó köré épült, melyet a tóba futó patakok fölé épített hidak tettek mesebelivé. A fából épült házak megjelenésükben egyszerűek és szerények voltak. Egyedül az uralkodó várának falait rakták fel kőből. Hideg volt és rideg. Pont olyan, mint lakója.

Ahogy gyengült a nép, úgy erősödött Diogalthas hatalma. Az egyre sötétebb fellegek, melyek a vár felett tornyosultak lassan gomolyogva kúsztak be a város fölé, míg végül eltakarták a Napot. Árny borult a Hetedik Birodalom lakóira. Úgy aludt ki a fény a világból, minként az emberek szívéből.

A timorok nem ismertek határt. Gyorsan szaporodtak. Nem kellett hozzá sok, hogy mind a Hét Birodalmat ellepjék.

Egy nap Draodih, a varázsló, újabb gonosz tervvel állt a király elé.

  • Miért volt ez jó Draoidh-nak, anya?
  • Fekete volt a varázsló szíve. Örömét lelte az emberek szenvedésében. Minden egyes szenvedésben megtört lélek erejét magába szívta, ettől pedig varázsereje napról-napra növekedett. Mindemellett persze a király busásan megjutalmazta. Jutott neki a kincstárból is arany, bőven.
  • Felséges királyom! Érzed ezt a szagot? – kérdezte büszkeségtől dagadó mellel, az ablak mellett a levegőből mélyet szippantó mágus – Ez a félelem szaga. Ugye mily csodás? Az emberek rettegnek, gyanakvóak. Már csak egy apró lökés kell ahhoz, hogy megosszuk és egymás ellen fordítsuk őket. Onnan pedig már csak egy másik apró lépés, és mindenki behódol majd neked nagy uram.
  • Ó, te velejéig romlott bűbájkeverő! Neked még az ereidben is gonoszság csörgedez. – nézett Draoidh-ra Dioghaltas.
  • Köszönöm nagy uram, ezt elismerésnek veszem.
  • És mond csak Draoidh, mit kell tennem ahhoz, hogy mindenki engem istenítsen?
  • Adj nekik gyógyírt a ragályra, állj elő nagy uram az ellenszerrel.
  • De hiszen azt mondtad, hogy nincs ellenszer?!
  • Ez így is van fenséges királyom, de ezt ők nem tudják. Az elme betegíti meg őket, és az is fogja meggyógyítani. Aki hisz benned és az ellenszerben, az jobban lesz, aki nem, arra nem fog hatni. Nézz csak szét a birodalmadban! Mire vágynak az emberek? Biztonságra, és ezt te most megadhatod nekik! Az ellenszerrel hitet, reményt kapnak tőled. Aki engedelmeskedik, rendszeresen eléd járul és megkapja az ellenszert, az szabad lesz, újra élhet. Kinyitjuk a Crogan-t, még oda is bemehetnek! Aki nem kér belőle, azt továbbra is korlátozzuk, veszélyt fog jelenteni a társadalmunkra. Ha pedig ellenszer nélkül szeretne élni valaki, megveheti a szabadságát. De csak egy alkalomra. Öt drahma lesz egy szabadságlevél, melyet kizárólag te állíthatsz ki nekik. Így látni fogod, ki az, aki hű szolgád, ki az, aki ellenálló, és még a kincstári vagyon is szaporodhat.
  • És a lázadók?
  • A lázadók is neked dolgoznak. Mind eretnek, sarlatán, gyilkos lesz egyetlen szavadtól, kik engedetlenségükkel hoznak halált a népre. Veszélyt jelentenek, de nem nekünk. A timor lelkűek fogják őket kitaszítani.

Még aznap este bűzös, keserű, semmire sem jó kotyvaszt készített az udvari mágus, melybe mártott ostya lett a csodagyógyszer. Köztudott volt ugyanis, hogy minél undormányosabb és szagosabb egy orvosság, annál hatékonyabb. Másnap ki is hirdették, hogy Draoidh az udvari varázsló és gyógyító, minden titkok ismerője, felfedezte, megtalálta a ragály ellenszerét, melyet a király és az udvar lakói, katonái, szolgálói már meg is kaptak, és köztudott, hogy ők jól vannak, nem beteg senki. Hogy lássák Dioghaltas figyelmességét, jóságát és nagylelkűségét, először az idősek és a betegek járulhattak a király elé az ellenszerért, majd a várandós nők, az anyák, a gyerekek és végül a férfiak.

Tara O’Connor vörös hajú, vékony, vidám természetű középkorú nő volt, aki bár felelősséggel viseltetett úgy önmaga, környezete és az egész világ felé, mégis képtelen volt komolyan venni az életet. Persze nem volt ez mindig így. Fiatal korában igazi lázadó volt. Elvekért harcolt, eszmékben hitt, vitába szállt, küzdött, ha azt igazságérzete megkívánta. A tűz nem szűnt lángolni szívében, csupán annak hevessége hagyott alább az évek során magára szedett bölcsessége révén…



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

Timor – a félelembogár (2. rész)

Az egyik utazó a Második Birodalomból arról számolt be, hogy egy, az emberek számára ismeretlen kór ütötte fel náluk a fejét. Bár nem olyan sok a beteg, de ragályos, és van, akit halállal súlyt. A Birodalom orvosa még nem talált rá ellenszert, sőt, lehet nincs is. Úgy tűnik, a ragály ahogy jön, úgy megy is, amikor már nem talál magának gyenge vagy beteg testet.

Több sem kellett Draoidh-nak, ment is a királyhoz:

  • Itt a nagy lehetőség fenség! Eljött a te időd! Elterjesztjük a hírt a ragályról, lezárjuk az ország határait, az egészet ráfogjuk a Második Birodalomra, ahonnan a hír jött. Az embereket az otthonaikba kényszerítjük, mindenkit megfosztunk a szabadságától a saját egészségük védelmére hivatkozva. Ellenőrzés alá vonjuk a fogadót, aki pedig ellent mond neked nagy uram, vagy mást állít, mint te, azt elhallgattatjuk.
  • És ha itt nem is lesznek betegek az emberek? – kérdezte Unnlagh.
  • Teszünk róla, hogy azok legyenek. – mosolygott gonoszan Draoidh, majd elővett egy zafírral kirakott ezüst szelencét a zsebéből, melyben egy apró kis bogár lapult – Ez egy timor. Egy félelem bogár. Beleszáll az emberek fülébe, az agyukba fészkel, majd berágja magát a gondolataikba, így gyengítve meg a lelküket, a gyenge lélek pedig erőtlenné teszi a testet. Az emberek saját magukat fogják  megbetegíteni, kérni, sőt követelni, hogy védd meg őket. Úgy fogják félteni nyamvadt kis földhöz ragadt életüket, hogy képtelenek lesznek önállóan gondolkodni, döntéseket meghozni. Vakon fognak követni nagy uram, és te fogod irányítani az elméjüket. Mint mondtam, neked fenséges királyom, nincs más dolgod, mint elhitetni az emberekkel a ragály jelenlétét a Birodalomban.
  • Gondolom, már erre is van terve – vonta össze a homlokát Kalti.
  • Maguk lezárják a határokat, az emberi fegyverrel fognak strázsálni az utcán, betartaják a király parancsait, ha kell, erővel. Napjában elmondjuk, mekkora a baj és mekkora veszélyt jelent az engedetlenség. – adta ki a parancsot Draoidh.
  • És ha rájönnek a hazugságra? – aggodalmaskodott a király.
  • Nem fognak! – vágta rá határozottan Draoidh – Bezáratjuk a fogadót, az embereket pedig eltiltjuk egymástól. Minden hír tőlünk jön majd, és ön felséges királyom választás elé állítja a népet: biztonság vagy szabadság?
  • Az ellenszer? – kérdezte a király saját életét féltve.
  • Ellenszer? – kacagott hátborzongató hangon Draoidh – Nincs ellenszer! A timor nem válogat. Mindenki agyába be fogja fészkelni magát. Az egyetlen módja az életbenmaradásnak az, ha valaki képes úrrá lenni az érzésein, és le tudja győzni a félelmét. Akkor a timor elpusztul. Az emberek erre képtelenek. Elgyengültek. Puhányok. Satnya mind! El vannak szokva a halál közelségétől. Félni fognak! Aki pedig nem szeretne timort az agyába, tömje be a fülét. – vetette oda gúnyosan, majd gonosz tervét végrehajtandó kiviharzott a trónteremből.

Százával zúdult a sok timor az éj leple alatt a Birodalomra. Valóban nem válogatott. Befészkelte magát a csecsemők agyába éppúgy, mint az aggastyánokéba. A tiszta lelkű gyerekeknek azonban nem sokat árthatott.

  • És akkor jött Tara nagyi, és a Luch-Dusgadh!
  • Még nem. Évek teltek el a Dusgadh-ig. Az ébredést hosszú, sötét, elszigeteltséggel és félelemmel teli évek előzték meg.

A katonák lezárták a határokat. Akadozott a kereskedelem, a helyi termelés és szolgáltatás. Lassan, de biztosan omlott össze a gazdaság. Sokan elszegényedtek, soha nem látott éhínség súlytotta az országot. Bizonytalanná váltak a mindennapok. Este nem lehetett az utcán sétálni, barátokkal, családtagokkal találkozni. A Crogan Ostail-t bezárták, mint a ragály központját, és így az élet szinte megszűnt létezni.

A félelem napról napra nőtt és terjedt  az emberek fejében. Akik kezdetben kitartottak, a hosszú idő megkezdte azok tudatát is, s végül elbukták a harcot. Amikor a timor már teljesen beszőtte hálójával az ember agyát, elindult a gerincén lefelé, megtámadva a szívet. A timorhálóval körbefont szíven képtelen volt áthatolni a szeretet. Az emberek mogorvák lettek, ellenségesek. Nem csak eltávolodtak egymástól, de ketté is szakadtak. Kitaszított lett, aki egészséges maradt és nem félt.

Az emberek elhitték, hogy a ragály bárkiben ott lehet, hogy mindenkire halálos, és csak az menekülhet meg, aki engedelmeskedik Dioghalthas parancsainak.

A Hetedik Birodalom lakói gyanakvó tekintettel kerülték egymást a halálos kórtól rettegve. Arcukat kendőkkel takarták el, az öleléstől is tartva eltaszították a gyerekeiket, és hagyták egyedül meghalni az időseket, valamint a betegeket. A félelem, az elszigeteltség és a szeretetlenség valóban halálos betegséggé vált, melyet a zárt ajtók sem tartóztathattak fel…



Alapértelmezett