Futónapló, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

“Az én igám könnyű”

Még az újrakezdés hagyján, na de az elengedés.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez piszok nehéz, ami talán a küzdeni képes, kitartó személyiségvonásaimból is ered. Sokszor évekig cipelek valamit, aminek már – még számomra is egyértelmű, az élet által küldött és a józan eszemmel felfogott jelek és történések szerint – rég nincs helye, szerepe az életemben. Valami mégis harcra késztet. Harcra, amibe jószerivel belehalok. Jobb napokon csak lélekben, de amikor elég kitartóan makacskodok az élettel, akkor kapok egy nyakast és még jól földhöz is vágom magam, összetörve pár csontom itt vagy ott.

A lelki terhek épp úgy nyomják a vállunkat, mintha egy nagy, ólommal töltött zsákot cipelnénk. A feleslegesen hordozott súly meglátszik a lépteinken, a tartásunkon – fáradt vánszorgás, görnyedt hát -, megérezzük fizikai nyavalyáink által – görcsbe rándult nyak, váll, összecsúszott csigolyák, fájós derék és hát.

“Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve! Én nyugalmat adok nektek. Azt az igát vegyétek fel, amit én adok rátok. Tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a lelketeknek. Mert az én igám könnyű, és az a teher, amit én teszek rátok, nem nehéz.” (Mt 11:28-30)

Mély levegő, kifúj, elhatározás és nem hátra nézni!

Zsák le, ólomsúly ki, a saját feladat már nem nehéz.

Így lesz helye az életünkben a lehetőségeknek, az újnak, a jobbnak és a még jobbnak. Így gyógyíthatja be a fájó sebeket egy szerető ölelés, tanulhatunk újra bízni, élni, és így születhetnek az új rekordok is.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Főnix futam

Mindenkinek van mit cipelnie és van mit letennie. Mindenkiben ott él egy főnix madár, aki egyszer csak belehal önmagába, hogy elfeledve a múltját poraiból megerősödve éledhessen újra.

Egy fél életet éltem le úgy, hogy mindenkinek jót akartam. Beáldoztam kapcsolatot, önmagam, a karrierem, a vágyaim a gyerekeimért, az apuka ambícióiért és világlátása alatt, csak hogy neki, nekik jó legyen, csak hogy mindenki boldog legyen, csak hogy béke legyen.

Nem lett.

Soha nem tudtam elég jó lenni sem gyereknek, sem apának. Ebbe az állandó megfelelni akarásba és mindenáron megértésbe is csúnyán bele lehet bukni, mert nem ezért vagyunk itt. A mártírok ideje lejárt. Még akkor is, ha a szeretet oltárán áldozunk, mert ugye…

“A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (A szeretet himnusza, Pál apostol levele a korintusiakhoz 13:4-7)

Ugyanakkor a szeretet nem fáj, és nem kívánja meg, hogy te ne élj!

15 évnyi párkapcsolati kudarc, majd 5 évnyi önreflexiónak becézett önmarcangolás után úgy döntöttem, hogy elég volt. Itt az ideje, hogy mindenki alkalmazkodjon mindenkihez, hogy az érzéseimen ne csak én uralkodjak, mert az én utam épp olyan fontos, mint másoké, hiszen a világ úgy teljes, kerek egész, ha abban mindenki a helyén van. Én is.

Mindenkinek van választása.

Senki sem kap nagyobb terhet, mint amit elbír, és soha senki nincs egyedül.

Van egy történet Istenről és az egyszeri emberről, aki felment hozzá panaszra, hogy az ő élete miért oly nehéz, másoké meg miért oly könnyű. Isten egy terembe vezette, amely tele volt kereszttel. – Ez itt, minden ember keresztjének terme. Tedd le a tiéd, próbáld meg másokét. Szabadon választhatsz – szólt Isten az egyszeri emberhez. Az egyszeri ember körbejárta a termet, minden keresztet jól megnézett, megpróbált, megemelt, hordozott egy kicsit, majd mindegyiket letéve visszatért az ajtóhoz és felvette a sajátját.

„Gyertek hozzám mindannyian, akik megfáradtatok és le vagytok terhelve, én pedig megnyugvást adok nektek. Vegyétek az én igámat magatokra (…) Az én igám és terhem könnyű.” (Máté 11:28-30)

Már nem cipelem, ami nem az enyém. Mások vélt, vagy valós sérelme, félelme, üressége, lelki problémája és mindezek megoldási stratégiájának kidolgozása nem az én feladatom.

Megalkudtam az Úrral. Elfogadom, hogy ami van, az épp elég. Jó nekem relatív egyedül (elvégre ott van velem még a kicsi lányom és a kisebb fiam, a nagyobb lányom is meg-meglátogat és olyankor hatalmas csajosakat beszélgetünk), elengedem ezt a párkapcsolati kérdéskört is, elfogadom, hogy nekem más utat szánt az Úr, csak egyet kérek cserébe: ne éljünk szükségben.

Napról napra, lépésről lépésre jött a gyógyulás éppúgy, mint a növekedés. Mára nem görcsölök és agyalok azon, hogy miből lesznek meg a dolgok, mert tudom, hogy amire kell, arra meglesz. Már nem aggódok azon, hogy mi lesz holnap, hogyan fognak alakulni a dolgok, mert tudom, hogy épp úgy fog alakulni, ahogyan az nekem, nekünk a legjobb.

Egy percre sem hagy magamra az Úr. Tartja magát az alkunkhoz. Én is.

Tollat fogtam, és már nem érdekel, hogy ki mit szól hozzá. Ki szereti, vagy nem szereti, ha írok, miről és mit írok.

Felébredt a lelkem.

Cipőt húztam és újra futni kezdtem. Nem érdekel, milyen messzire, milyen gyorsan, kinek tetszik vagy nem, hogy a kis plusz pénzemből futóruhát veszek, hogy magamra fordítom a szabadidőm és nem a lakás kigányolására, vagy még egy családi programra.

Felébredt a testem.

Olvasni kezdtem. Sokszor éjfélig, hajnalig. Csak úgy falom a rég elfeledett könyveket, és már nem érdekel, hogy ki szereti vagy nem azt, amit én kézbe veszek, vagy mindez mit tesz hozzá a kultúrámhoz, az énképemhez, az önismeretemhez, vagy mit nem.

Felébredt a szellemem.

Hitemmel erősödött a lelkem, a lelkemmel a testem, a testemmel a szellemem és így teljes valóm is. Egyensúlyba kerültem. Középpontra találtam önmagamban, az eddig, az érzéseimmel azonosított, vélt önmagamon kívül.

Szeretek futni. Szeretem, amikor magam fölé licitálva újra és újra bizonyosságot nyer, hogy többre vagyok képes, mint gondolom, és így eljutok oda, hogy már nem gondolok arra, hogy mire vagyok képes, csak felkelek, elindulok és megteszem. Szeretem a plusz kilométerek utáni izomlázat, szeretem a koncentrált mozgás utáni tiszta elmét, nyugodt lelket és szívemből fakadó őszinte mosolyom, mellyel a legfáradtabb napokon is meg tudom ajándékozni a velem, körülöttem élőket.

A valódi szeretet, az, mely minden gátat erőfeszítés nélkül képes ledönteni a lényed legmélyéből áradó tiszta, ragyogó fénnyel.

A főnixmadár a fahéjfa ágaiból rak fészket magának. Amikor a fészek elkészül, a madár felgyújtja a fészkét és vele ég. A halott madár hamvaiból egy új születik, amely ugyanannyi ideig él majd, mint az elődje. A főnixmadár az újjászületés, a halál utáni megújulás és megerősödés, a túlélés, az erő, a türelem, a győzelem jelképe.

Mindez kivétel nélkül ott van a futásban. Így lehet az, hogy amikor reggel cipőt húzol és futsz, csak úgy, vagy épp benevezel egy versenyre, akkor azzal adsz. Erőt, motivációt, hitet, elszántságot, kitartást, reményt, szeretetet.

Amikor megláttam ezt a virtuális versenykiírást a csodaszép éremmel, nem volt kérdés, hogy ez lesz a 2022-es UB-ra való felkészülésem következő állomása. De nem csak azért, mert a feleségét elveszített, két kicsi ikergyermekkel hátramaradt édesapának a nevezéssel ment a támogatás, vagy azért, mert bennem is ott él egy főnix madár, vagy mert nagyon megtetszett, és ez az érem nekem kell. Valami, valaki egészen más volt az első gondolatom.

Van egy, a húszas évei elején járó lány, aki nem csak lélekben, te testben is elégett. Szürke hamuvá lett, és sokszor ő maga sem tudta, hogy honnan az az erő, mely nem engedi feladni.

Leukémia. Gyötrelmes kezelések. Csontvelő átültetés. Steril box. Kórház. Szobafogság.

Látszólag odaveszett élet, szépség, melyen a remény még így is átragyog.

Szóval van az a terem a sok kereszttel, és én hálát adok a sajátomért, Reginának pedig megy az érem.

Hamarosan lesheted a postaládád, lefutottam neked Regi, mert megérdemled!

“…akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el.” (Izajás 40:31)



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A szabadság ára

12. rész

Újra volt benne élet, tanulmányi eredménye javult, reggelente pedig futni járt hű csatlósával a közeli kiserdőbe. Eggyé vált a felkelő nappal és az ébredő természettel, maguktól vitték lábai minden versenyen a cél felé.

Az 50-esek klubjához újabb fiatalok csatlakoztak a suliból. Menő lett robogósnak lenni, kultusz. Egy új trend, életstílus, mely ugyan felelősséggel és kötelezettséggel járt, de épp ez volt az alapja annak a szabadságnak is, amit a klub tagjainak adott. Együtt járták az utakat, a természetet, nem egyszer az Angels on the Road újra összeállt bandájával és az utakat továbbra is magányos farkasként koptató Robert McGinnis-el.

A méhecskehotel akció teret nyert és nagyon sok ember szemét felnyitotta. Mondd Meg City megrendezte a „méhecskebarát kert” versenyt, melyen évről évre egyre többen vettek részt. Hagyományossá vált a Nyári Motoros Felvonulás a Méhekért, Méz Fesztivál és Utca Bál is.

Judith a ház előtti kis kertjét rendezgette, melyben tavasszal apró fehér virágos cickafark és mézvirág, cakkos kék szirmú búzavirág és lila mécsvirág nyílott. A nyári orgona, a nevéhez hű évszakban, a sötét lilától a bordón át egészen a rózsaszínig virított, a bíborlevelű bugatölcsér, az apró halványlila virágot hozó levendula és a borsmenta mellett. Nyár végén, ősszel pedig piros méhbalzsam, citrom- és narancssárga szirmos kúpvirág valamint a szivárvány majd összes színében fellehető őszirózsa díszítette a méhecskebarát virágágyást. Judit épp egy, a levendulákon döngicsélő fehér fenekű, fekete-sárga csíkos posztméh szorgos munkáját csodálta, ahogyan az a gondosan a lábára dagasztott pollentasakot cűgölve a testén lévő apró szőrökre ragadt virágporral megrakva fáradhatatlanul szállt virágról virágra, amikor Abigail parkolt le a ház előtt, majd viharzott át az előkerten lélekszakadva.

  • Szép napot Judith néni! Gyönyörűek a virágai. – köszönt oda futtában illedelmesen, miközben szinte ajtóstul rontva a házba bekiabált a lányoknak – Akció van Oliv, hozd a gépedet is! Rick az erdőben illegálisan lerakott szemetet talált, de nem akármilyet és nem keveset! El sem hinnéd, mi minden van ott! Logan-ék is elindultak már!

A következő pillanatban nyílt a garázsajtó és két bukósisakos lány hajtott ki rajta egy gyöngyházfényű fehér robogón. A sofőrnek kék, rakoncátlan tincsek, utasának hosszú, egyenes barna copf lógott ki a sisakja alól.

  • Majd jövünk, anya! – kiáltotta Olivia és Kate kórusban, miközben Abigail után fordultak.

Judith arcán egy könnycsepp gördült végig, az öröm könnye volt az. Nem is törölte le, hagyta, hadd menjen útjára, miközben hálás szívvel fordította tekintetét az ég felé:

  • Tudom, hogy te vigyázol rájuk, James.


Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Erővé lett fájdalom

11. rész

A temetés óta most először állt össze a banda. James Jones az a vezető volt, akit nem lehetett pótolni, és akinek a helyére épp ezért nem kívánkozott senki. James-el együtt az Angyalok is meghaltak.

Olivia és Robert ment elől a felvezető motoros rendőrökkel, mögöttük az 50-esek klubja, őket követték az Angels on the Road tagjai és végül a többi, több száz, az ügy mögé álló, a felhívásra érkezett motoros.

Nem volt nehéz újraéleszteni az Angyalokat, első szóra jött mindenki. És nem csak azért, mert Judith Jones hívta őket, vagy mert Olivia Jones csapata mögé kellett állni. Titokban évek óta mindenki arra várt, hogy valami történjen, hogy végre menni kelljen.

Az ügy nagyobb támogatást kapott, mint azt az 50-esek klubja valaha is remélte. A városvezetés, az egész középiskola és Kate óvodája is csatlakozott az akcióhoz. A motorok hangjára az is kijött a házból, akit eddig nem érintett meg a felhívás, de a kíváncsiság annál inkább. A középiskolás diákok, a méhecske jelmezbe öltözött, dongó-nyüzsgő óvodásokkal együtt osztogatták az utcára tóduló lakosoknak a tájékoztatót a méhecskehotel akcióról és a méhek jelentőségéről az ökoszisztéma fenntarthatóságában.

A felvonulás végállomása Mondd Meg City főtere volt. Itt hatalmas mennyiségű kertészeti eszközzel, virágfölddel és kifejezetten a méhek számára optimalizált, az egész vegetációs időszakban virágot adó magkeverékkel, a magányos méhek szaporodását segítő előre levágott és kifúrt farönkökkel várták a szervezésben résztvevők az akcióra érkezőket. A magkeverékeket a helyi kertészet, a farönköket a fűrésztelep, a kertészeti eszközöket pedig az Angels on the Road motoros klub ajánlotta fel. A városvezetés biztosította a felvonulás útvonalát, valamint a köztereket az akcióhoz. Példátlan volt az összefogás.

A motorosok házhoz vitték a méhecskehotel elkészítéséhez szükséges eszközöket, földet, magot és farönköt. Segítettek felásni és bevetni a virágágyásokat, felszerelni a ládákat az erkélykorlátokra és az ablakpárkányokra. Előkerültek a telefonok, a fényképezőgépek. Kattogtak a vakuk, áradtak a szelfik Mondd Meg City üzenőfalára. Hamarosan az egész közösségi média felfigyelt az 50-esek klubjára és a méhecskehotel akcióra. Példaként osztották tovább a felkerült képeket, hogy mindenki lássa, mire képes a hit, az elszántság, a természet szeretete és az összefogás.

Andrew McGinnis halála értelmet nyert, erővé lett a fájdalom.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Soha nem vagy egyedül

10. rész

Mire a többiek is beérkeztek a klubba, a “méhecskehotel akció” terve már készen hevert az asztalon. Olivia feltöltötte blogjára a fotókat a felhívással együtt, Abigail írt egy nagyszerű, rövid, lényegre törő összefoglaló cikket a történtekről és a méhek jelentőségéről.

  • Méhek nélkül az élet elképzelhetetlen, mégsem törődünk velük. – avatta be a később érkezőket Rick – Lassan, de biztosan a kihalás szélére kerülnek, pedig a növények több, mint kétharmadának beporzását a méhek végzik. Belegondoltatok már, hogy a méhekkel együtt ezek is kipusztulnak?! De nem csak a növények, hanem a velük táplálkozó rovarok, majd a rovarokkal táplálkozó madarak és ez utóbbiak ragadozói is.
  • Ez ijesztően hangzik, mégsem biztos, hogy néhány kihalt zümmögő izé és hozadéka meg tudja győzni az embereket, hogy vegyenek részt az akcióban. – vetette fel Mason.
  • Ez nem, de talán az már igen, hogy a méhek kipusztulásával éhínség sújtaná az emberiséget. A méhek a beporzói az általunk fogyasztott legtöbb gyümölcsnek, zöldségnek, de az állattenyésztés során felhasznált takarmánynövényeknek is.
  • Uh, okés. Ez durva és még értem is. Csak azt nem, hogy mi az a méhecskehotel és milyen segítséget tudna adni egy rovar ingatlanbiznisz a méheknek? – szólt közbe Logan.
  • Virágok! Vágod, Logan?! – kapott a fejéhez Abigail – A méhecskehotel egy olyan virágoskertbe fellógatott farönk, amiben tavasztól őszig nyíló virágokat ültetnek. A 10-20 cm-es farönkbe 8-10 mm-es fúrószárral kell lyukakat fúrni. A virágoskertben a fáradt méhek megpihenhetnek, táplálékot találhatnak, a farönk pedig lehetőséget ad a magányos méhfajoknak a biztonságos szaporodásra.
  • A nagyüzemi mezőgazdálkodás és a vadvirágokkal teli méhlegelők felszámolása ellen talán nem tudunk tenni semmit, de Mondd Meg City-t virágba boríthatjuk. Legalább egy virágsziget legyen ezen a kizsigerelt bolygón. – szónokolt lázban égve Rick.
  • Szuper a lelkesedésetek, és naná, hogy belevágunk, de ki ez a tag és mi köze ehhez az egészhez? – mutatott rá Dan az idegen, azaz Robert McGinnis jelenlétére, akiről Olivia teljesen megfeledkezett, de az is lehet, hogy csak simán továbbra sem vett róla tudomást.
  • Robert vagyok, Andrew McGinnis fia. – mutatkozott be, a mostanra, hogy már a nevét is tudták, annyira nem is idegen idegen – James Jones lányát keresem, és ha jól sejtem, meg is találtam. – nézett a vámpírfogú jóképű srác Olivia-ra.

A levegő hirtelen olyan sűrű lett, hogy még a csend is megállt benne. Robert egy felvételt hozott. Az utolsót.

Andrew és James a sziklán ülve meredt a messzeségbe.

  • Miért motoroztok? – szólalt meg egy hang a hátuk és a kamera mögött.
  • Szeretek így élni. Mindig van előttem út és cél. – fordult meg James – Nézz csak oda! – mutatott a messzeségbe – Szinte hallom, ahogy hív.
  • Amikor motorozom, eggyé válok az úttal. Nekem ez egyfajta meditáció. Kikapcsolnak a gondolataim, miközben érzem az arcomon a szelet, az orromban a levegő, a szántóföldek, a hegyek, a tavak illatát. Valahogy megszűnök létezni és mégis jobban élek, mint valaha. – válaszolt Andrew is.
  • Miért jó motorosnak lenni? – érkezett az újabb kérdés.
  • Ez egy nagy család. Aki motorral jön veled szemben az úton, az mind a testvéred. Nincs te vagy én. Itt mi vagyunk. – vágta rá gondolkodás nélkül James Jones.
  • Motorosnak lenni nem csak egy életforma, – folytatta Andrew – ez a személyiséged és a hited részévé válik az úton. Elköteleződsz. Először csak a motorod iránt. Megérint a szabadság és a függetlenség érzése, miközben furcsa mód egyre több emberrel fűz össze egy erős és elszakíthatatlan kötelék.
  • Itt nem kell másnak lenni, mint ami vagy.
  • Nem számít, hogy nézel ki.
  • Lényegtelen, hogy milyen és mekkora motorod van. Babetta, robogó, egy ezres Kawasaki Ninja, túra, enduro vagy chopper. Mind egy karburátor. Egy szív, melyet ugyanaz éltet.
  • 100-as benzin és motorolaj egy kis út porával keverve. – ütötte el a komoly hangulatot Andrew.
  • Ha motoros vagy, egy olyan látható és láthatatlan közösség részévé válsz, ami mindenre képes. – folytatta zavartalanul James.
  • Soha nem vagy egyedül! – vágta rá Andrew.
  • És bármit elérhetsz!
  • Hegyeket mozgathatsz meg. Képes vagy rá, egész egyszerűen azért, mert motoros vagy.
  • Ha lehetne egy kérésetek, ami biztosan tejesül, mi lenne az?
  • Így szeretnék meghalni. – felelt James – Egyszer mind elmegyünk. Ha lehetne egy kívánságom és kiválaszthatnám a hogyant, amikor majd eljön az ideje, akkor én így szeretnék meghalni. Szabadon, eggyé válva a mindenséggel.
  • Ez szép volt James. Andrew?
  • Hogy legyen értelme. Épp úgy, ahogy az életemnek. Nekem ez, fontos. Itt van a fiam, Robert, a feleségem, Rebecca. A motorom, az Angels on the Road. És mindaz, amit együtt már megtettünk és még meg fogunk tenni másokért. Azért, hogy a világ egy kicsit jobb hely legyen. Igaz James?
  • Így van.
  • Én azt szeretném, hogy ha egyszer menni kell, ne értelmetlenül haljak meg. Legalább mutasson valahová, adjon egy irányt. Elvégre minden rosszban kell, hogy legyen valami jó, vagy nem? – nevetett.


Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Láttam a szemedben

“Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” (Zsoltárok könyve 23:4)

Nem félt. Se embert, se betegséget, se gonoszt, se halált. Pedig tudta. Még visszaléptem az ajtóból, hogy átöleljem, megcsókoljam:

– Szeretlek mama! Nagyon várlak haza.

– Én is várom, hogy otthon legyek – mondta, miközben ő már tudta, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

Tudta.

Láttam a szemében.

Furcsa dolog ez a megérzés. Én is tudtam. Még élt és már sirattam. Szerettem volna áltatni magam, de nem ment… “El fog menni a nagymamim. Itt fog hagyni” – zokogtam a teraszon a paradicsomok között ülve.

A kert mindig megnyugtat, mégha csak egy terasznyi is. A kert egy darabka Mama.

Hitben élt. Nem láttam soha imádkozni, se templomba járni. Neki nem kellett. Ő élte a hitét: a szeretet útját.

Volt egy családi barátunk, Aranka néni. – Isten nyugosztalja. – Folyton folyvást imádkozott. Kiült a kertbe akkor is, amikor vendégségben nálunk járt, és morzsolta a rózsafüzért reggel, délben, este. De volt, hogy délelőtt és délután is. Egy vasárnapi misét sem hagyott volna ki, bárhol járt is. Mindegy volt, csak templom legyen. Imakönyvvel a kezében ment, gyakorolta a megbánást, a bűnbocsánatot, a liturgiákat, és énekelt. Hamisan, jól hallhatóan, összetéveszthetetlenül.

A Mama hite nem igényelt kötelező köröket sem reggel, sem este, de még vasárnap sem. A Mama maga volt a hit.

Láttam a szemében.

Nem játszotta meg a nyugalmat, a beletörődést. Egyszerűen bízott és hitt abban a magasabb rendű erőben, mely a saját akaratával szemben oly elszántsággal szólította magához, hogy három orvosnak és egy mentőtisztnek kellett hibáznia ahhoz, hogy elengedje és itt hagyja azt, amit ő annyira szeretett: az életet.

Tudta, hogy jó helyre megy, hogy várják, és az átkelés minden, csak nem félelmetes. Megkönnyebbülés, felszabadulás, hazatérés. A Mama tudta.

Ezt láttam a szemében.

Nem tudok gyászolni. A szó mély, kínzó fájdalommal, könnyekkel teli értelmében nem. Nekem a Mama még mindig él. Nem halt meg, csak levette megfáradt testét.

Anyukám kiszanálta a Mama cuccait, átrendzte a szobáját. Ezt-azt ugyan megtartott, de “ez is az elengedés része” – ahogy ő mondja.

Évikémmel mi nem szanálunk. Gyűjtögetünk. Emlékeket, élményeket. Beszélgetünk róla. Sokat.

Nem tudok rá úgy gondolni, hogy ő már nincs, mert van. Csak nem itt, és nem úgy, ahogy eddig, de a szívemben semmi sem változott. A szeretet, melyet adott, épp ugyan ott van, ahol volt, és épp olyan erős, mint eddig.

Esténként találkozunk. Amikor alszom, a lelkem szabad. Világot váltok és megkeresem. Vagy a Mama engem. Ki tudja? A lényeg, hogy találkozunk. Ha csak néhány pillanatra is, de látom, érzem, hallom. Van, hogy váltunk pár szót, van hogy szorosan átöleljük egymást.

Hálás szívvel ébredek. Olyan jó, hogy van egy hely, ahol össze-összefuthatunk.

Hiányzik. Persze, hogy hiányzik. Nincs nap, hogy ne akarnám felemelni a telefont, hogy kérdezzek vagy meséljek valamit. Sokat gondolok rá, de nekem a Mama nem halt meg, csak hazament a lélek igazi otthonába, és most, ott, ahol van, jó neki. Bárhol legyen is ez az ott. Jónak kell lennie. Másképp nem lehet. Mert a Mama ebben hitt. Láttam abban a szomorú, mégis reményteli utolsó tekintetben, mely végig követett, amíg kiléptem az ajtón.

Drága Mama!

Köszönöm a tekinteted, hogy mindezt megmutattad, és átadtad nekem. Köszönöm, hogy álmaimban láthatlak, hogy szívemben tovább élsz. Köszönöm a hitet, az erőt. Köszönöm, hogy emlékezhetek. Köszönöm, hogy megmutattad a szeretet útját, és még ha ezen az úton van, hogy “a halál árnyékának völgyében járok is” nem kell félnem, mert te velem vagy, mert te tudtad, hogy Ő mindig velünk van.

Láttam a szemedben.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Ölelj meg egy fát!

8. rész

Valóban szép idő volt, kivételesen Lucas is időben érkezett. Olivia zsebében a friss jogsi, háta mögött Kate. Rick mamája csomagolt mindenkinek szendvicset, Mia frissen sült sajtos pogácsával megrakva gurult be, Abigail dobozából kakaós csiga illata áradt. Bár mindenki reggelizett, de óhatatlanul megéhezett már most az egész csapat.

  • Széles utat, gumifákat! – búcsúzott Peter, Rick papája, amit már talán nem is hallottak Logan új sportkipufogójától. A sarki kútnál megálltak, mindenki teletankolt, ellenőrizte a keréknyomást, fizettek és indultak is tovább.

A korai időpontnak köszönhetően még gyér volt a forgalom. Biztonságosan haladtak az 50-esek az úton. Mivel Lucas és Dan tervezték meg az utat, ők haladtak legelöl, Olivia zárta a sort Kate-vel. Az őszi reggel kicsit csípős volt, de a csapat mindenre felkészült, a szekrényt is magukra vették, hogy ne fázzanak. Fél órányi motorozás után megérkeztek az ártér előtti parkolóhoz. Lezárták a robogókat, levették a túrához felesleges ruhadarabokat, bepakolták a hátizsákokba a magukkal hozott finomságokat. Olivia egyik oldaláról most sem hiányozhatott a fényképezőgépe, a másikról pedig Kate. A nap sugarai kellemes időt ígértek, lágyan szűrődtek át a fák ágai között.

A tanösvény a Nemzeti Parkhoz tartozó ártéri erdő területén volt. A botanikai-zoológiai tanösvény a folyót egykor végigkísérő erdők egyik még megmaradt részét mutatta be. Az erdő legszebb részeit gyakran víz borította, ezért egy hosszú, lábakon álló deszka tanösvényt építettek itt ki az erdészek. Tavasszal, magas vízállásnál, egy séta a tanösvényen nem úszható meg száraz lábbal, de most, ősszel nem volt szükség se csónakra, se gumicsizmára.

Az ösvényen két leshely is található, melyről madarakat lehet megfigyelni, az állatok és a növények megismerését pedig táblák segítették. Mia kitéve ismert minden növényt, amelyiket pedig nem, azt a telefonján lévő növényhatározó app-al igyekezett beazonosítani. Végszükség esetén fényképet készített és tartogatott magánál egy jegyzetfüzetet, valamint egy ceruzát, hogy fel tudja jegyezni, amit még fontosnak tart a növény külleméről, környezetéről az otthoni pontos meghatározáshoz.

Mason előző életében indián lehetett, tökéletesen olvasott a nyomokból. Tőle ragadt Olivia-ra is a tudás, melynek segítségével a kukoricásban járt állatok kilétére következtetett. Rick és Abigail pedig elszánt környezetvédők voltak, az 50-esek klubjának minden tagja öko párti volt. Szelektíven gyűjtötték a szemetet, részt vettek a városi faültetéseken és mindig pont olyan érintetlenül hagyták a természetet egy-egy kirándulás alkalmával, ahogyan azt találták. De Rick és Abigail lelkesedése ennél is tovább terjedt, szinte mindent tudtak a globális felmelegedésről, az egyre gyakoribb erdőtüzek okáról, a tengerek és az óceánok műanyagszennyezettségéről, a vészesen csökkenő ivóvíz készletekről.

Olivia fotózott, mindig mindent és mindenkit. Soha nem tanulta, egyszerűen értett hozzá. Belenézett a keresőbe és képes volt kiragadni bármiből a lényeget, egy pillantásból, egy lehulló falevélből, két szöcske találkozásából. Gyönyörű és beszédes képeket készített, melyeket a klub falain lévő táblákra tűztek. Jó volt visszanézni és emlékezni, inspirációt adott a klubtagoknak az újabb utakhoz.

Az ősz csodásra színezte az ártéri erdő fáit. Levéltakaró szegélyezte az utat mindkét oldalról, mely hol a mocsaras földet fedte, hol pedig a napfényben meg-megcsillanó víz tetején úszott. A fiatalok alig győzték befogadni a természetből áradó nyugalmat, békét, csendet és erőt. Testben és lélekben is feltöltve indultak vissza.

  • Gyertek, öleljünk meg egy fát! – szólt Mia – Tudtátok, hogy a fák nem csak úgy álldogálnak a földön, hanem magukba szívják a négy alapelemből, a földből, a vízből, a levegőből és a napfényből az ősenergiát? Az ebből fakadó pozitív erőt ti is érezhetitek, ha megöleltek egy fát. Minél idősebb egy fa, annál nagyobb az ereje. Támaszd a homlokodat és a mellkasodat a fa kérgének, hunyd le a szemed és csak szeress! Szeresd a fát, az életet!
  • Azta! Biotöltő! – viccelődött Rick, miközben társait követve keresett magának ő is egy fát, amit megölelhet.
  • A fák gyógyítani is tudnak. – folytatta Mia már a parkolóhoz közeledve. – Mindegyik fa másra jó. A tölgyfa önbizalmat ad, mágikus erejét már a kelták is felfedezték. A bükkfa megszünteti a testi-lelki fáradtságot, élénkít és növeli az életerőnket. Ha nyugalomra vagy vigaszra van szükséged, egy gesztenyefát keress! A gesztenyefák szeretetenergiát sugároznak magukból. Dolgozatok előtt, amikor sokat kell tanulni, én mindig kimegyek a parkba és a hársfák alatt készülök fel, mert enyhítik a szellemi fáradtságot, segítenek, hogy jobban tudjak koncentrálni. A szomorúfűz elűzi a depressziót. A bodza, igaz nem fa, hanem cserje, de az energiája betegség után segít újra megerősíteni a tested.
  • Kész naturalexikon van a fejedben – ámuldozott Mason Mia-t hallgatva.

A parkoló és az ártér melletti réten fából épített pihenőhelyen ültek le elfogyasztani a szendvicseket és a sütiket. A nap már átfordult az égen, dél is elmúlt, így jólesett az ebéd mindenkinek. Olivia hozott Kate-nek egy labdát, lemeríthetetlen volt benne az elem. Akármennyit is mentek, Kate-ben még mindig volt igény és energia játszani. Szerencsére 8-an pont elegek voltak ahhoz, hogy ezt kiszolgálják. Kate mindenkinek egy kicsit a kishúga volt.

Ez volt a szezonzáró utolsó gurulásuk, nem siettek haza, kiélvezték, magukba szívták és szívükbe zárták minden pillanatát.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Lelkében szólt a dal

7. rész

Ritmusra született. Már az anyaméhben is hol a szambát, hol a lambadát járta. Egy perc megállása sem volt még a legnagyobb csendben sem, pláne ha zene is szólt valahol. Előfordult, hogy Judit leülni kényszerült, mert már ő elfáradt abban, ahogy Kate a pocakjában ficánkolt. Nem csoda, hogy gúzsba kötve jött a világra, a nyakától a bokájáig rá volt tekeredve a köldökzsinór.

Nem tartott sokáig a rabsága, hamarabb tudott táncolni, mint járni, zenére sem volt szüksége. Lelkében szólt a dal. Táncolt a tavaszi rét közepén, a felkelő nap sugaraival. Táncolt a boltban két cukorkás dobozt rázva.

Egy nyáron Olivia elvitte a zenélő szökőkúthoz. Kate rövid farmernadrágot, sportcipőt viselt, vékony pántos apró, piros szívekkel borított felsőt és egy barna kalapot, mely alól vállára omlott hosszú, eredendően egyenes barna haja. Hatalmas, kerekre nyílt, kék szemekkel, tátott szájjal nézte a csodát: a kútból felszökő víz a zene ritmusára hullámzott, pörgött, forgott, hol itt, hol ott tört elő a magasba, hogy utána hangos csobbanással térhessen vissza önmagába.

Kate másodpercek alatt eggyé vált lelkében a zenével és a vízzel. Semmi sem tudta kizökkenteni, még a köré gyűlő turisták, járókelők, kamerát, fényképezőgépet rántó nézelődők sem. Kate táncolt, átszellemülten, a zene által vezetett léptekkel. Hol egyik karja lendült, hol másik, ringott csípője, válla, lengette kalapját, forgott, ugrott. Lágyan ért földet, kitartott és a produkció végén meghajolt.

Neki szólt a taps és ő tudta. Teljes komolysággal, öntudattal, mégis valami belülről fakadó, szívből jövő alázattal és természetességgel hódolt közönségének, pedig még csak hároméves volt.

Szeretett volna Olivia is olyan természetesen magabiztos lenni a motoron, mint Kate a táncban. Átfázva, dideregve szállt le a motorról. A városi kör során elégedetten nyugtázta, hogy az előtte nagy kék T-betűs sárga láthatósági mellényes srác sem váltott hármas fölé, és nem haladta meg a 25 km/h átlagsebességet sem.

A rutinpályán a bizonytalanságé volt a főszerep. Olivia remegő gyomorral, vacogva vette be utolsó óráján a kanyarokat a felborulás pillanatát várva, mely végül maga sem tudta hogyan, de nem jött el.

A vizsga reggelén elvitte Kate-t az óvodába, vidám búcsút vettek egymástól, ahogy máskor is, csak most abban a reményben, hogy amikor este telefonál a mama, unokái hogyléte felől érdeklődve, akkor kishúga nem úgy veszi majd fel a telefont, mint legutóbb, hogy: “Szia, mama! Tudtad, hogy Oliv megbukott a vizsgán?”

Aláírták a vizsgapapírokat, a vizsgára várók hada szétszéledt, Olivia pedig ott maradt. Volt még hat óra – a gyomra visszajelzése alapján – a rettegett pillanatig. Ennek bizonyos időközönként a telephelyet szegélyező kukoricásban megbújva adott nyomatékot, mivel a pályán még egy pottyantós budi sem volt. Guggoltában kiolvasta a lábnyomokból a hajnali vendéglistát. Járt arra őzsuta párjával, a hatalmas patás, jó eséllyel termetes testet is hordozó bakkal, süldő vaddisznó és egy-két nyuszi is megdézsmálni látszott a még le nem aratott termést.

Dylan, szintén vizsgaváró motoros tanonc, megszánta a kerítésen időnként átszökő lányt és úgy döntött, inkább szóval tartja, hátha az használ. Végül azonban figyelmesen, csodálva, majd lenyűgözve hallgatta a szóáradatra váltó rózsaszín sapkás, kék hajú, hatalmas, igéző zöld szemű lány élménybeszámolóit utazásról, szerelemről, hitről, Kate-ről, Phoebe-ről, James Jones-ról, az 50-esek klubjáról és a természet szeretetéről. A mindössze 16 éves lányból életek bölcsessége áradt.

“Jó társaságban gyorsan repül az idő.”– gondolta Olivia, amikor Dylan kesztyűt, sisakot húzott és megindult a tanpályából vizsgapályává minősített, sárga bójás motoros lélekvesztő felé. Hamarosan visszatért Thomas is, megmutatta Olivia-nak, hol található a szivató a motoron, megadta a fordulatszámokat, majd a beindítás kezdő időpontját, végül szigorúan meghagyta, hogy amint kiürül a tanpálya lóra és gyakoroljon! Azzal fogott két sárgamellényest, egy vizsgabiztost és kigördült a T betűs felvezetőkkel a városba. 

Pörgött, bőgött, dadogott, köhögött a motor, ki-kihagyott az ütem. Olivia meg csak ment elszántan és rendületlenül körbe a pálya körül. A motor hol lefulladt, hol nem. Mesebeli élmény volt. Amikor sűrűsödött a hol nem, szűkítette a kört, tolta a nyolcasokat, vágta a szlalomot, hasította a levegőt, úgy 5 km/h sebességgel.

Már csak ők hárman voltak a pályán: a vizsgabiztos, Thomas és Olivia. Mivel napi rutin volt, így gördülékenyen ment a műszaki. Ellenőrizte a motor állapotát: gumiabroncsok, kormánymű, világító berendezés, fékek pipa. Nyeregbe, mély levegő, beszív, kifúj. Tekintet a pályára. Kuplung, egyes, gáz, kettes, első bója jobbról és hajrá!

  • Most már ne izgulj – adta rá Thomas a fülest – a nehezén túl vagy, menni fog!

Az egész napos koplalástól és kukoricásba járástól Olivia kabátja alól egy medve morgását megszégyenítő gyomorhangok törtek elő. Egész jó volt a helyzet, ha koncentrált, nem látott kettőt az éhségtől.

Thomasnak igaza volt, a gyakorlásokon megszokott, a délutáni csúcsban kóbor gyalogosokkal megspékelt útvonalon haladtak. A gyalogosok túlélték, Olivia csak egyszer veszítette el az oktatót a vizsgabiztossal, és még azt is megkockáztatta gondolatban, hogy nem is olyan rossz váltogatni.

Olivia sikeres vizsgát tett.

Boldogság járta át. Végre! Idejét nem tudta, mikor volt utoljára ennyire maradéktalanul, a feje búbjától a talpáig, teljes valójában, igazán boldog.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Ha apa látná…

6. rész

Suli után Rick-nél találkoztak. Rendszerint náluk tartották az 50-esek klubjának gyűlését. Rick szülei támogatták a lány kezdeményezését.

  • Legalább nem csavarognak. Inkább benzinre költsenek, mint piára és drogokra – mondogatta mindig Sarah, Rick anyukája.

Peter, Rick apukája, a kertvégi szerszámost átalakította klubhelységnek és még egy kisebb garázst is épített hozzá a srácok robogóinak.

Indulás előtt még Olivia kivitte Phoebe-t, biztosítva számára szükségletei elvégzését. A megfelelő székelő hely megtalálását szertartásos kűr előzte meg. A terep átszellemült körbeszaglása után pipiskedő, cica háttal domborító apró léptű körtánc következett, majd sorozatos aknavetés az árokszéltől a járda túlfeléig.

Amíg Phoebe eljárta szokásos táncát, addig Olivia a természetben gyönyörködött. A délutáni záporeső cseppjei apró gömbökben gyöngyöztek a fűszálakon, a fák leveleiről lassan, elnyúló cseppekben hulltak alá, miközben fényes szikraként szórták szét a nap sugarait.

Phoebe végzett, Olivia engedelmes szolgaként gyűjtötte be a végterméket, a zacsira kötött alapos csomóval elválasztotta szagát a külvilágtól, majd a sarki kukának ajándékozta a szeretetcsomagot. Kutya vissza a helyére. Bukó, hátproti, térdvédő, robogóra fel, és irány a klub!

Rick és a többiek már a klubhelységben várták Olivia-t. Logan épp egy új sportkipufogót szerelt fel Mason segítségével tűzpiros Aprilia-jára, Lucas és Dan a térképet böngészték, Rick a lányokkal, Mia-val és Abigail-el, a múlt heti kémia óra robbantós kísérlet alapanyagát írta össze egy listára, mivel feltett szándékuk volt, hogy tripla adaggal is kipróbálják.

  • Mi a terv? – lépett oda Olivia Lucas-hoz és Dan-hez.
  • Nem messze van egy ártéri tanösvény. Három várossal odébb, 25 km az út, kényelmes, nyugis. A tanösvény egy óra alatt bejárható, állítólag nagyon szép, vázolták fel a fiúk.

Két dolog volt közös az 50-esek klubjának tagjaiban: a kétkerék és a természet szeretete. Minden hónapban elmentek valahová kirándulni a közelben, ameddig csak az idő engedte, télen pedig a helyi tájvédelmi körzetet barangolták be, így annak már kitéve-betéve ismerték minden négyzetméterét, de még így sem tudták megunni.

  • Hogy megy az edzés, Oliv? – vetette fel Mia a kérdést.
  • Inkább hagyjuk, – vonta meg a vállát Olivia – jó lesz ez nekem így! – pillantott hátra a tomporára.
  • És a motoros suli? – érdeklődött Logan a robogója alól.
  • Ha apa látná… – sóhajtott Olivia.
  • Biztosan büszke lenne rád – fejezte be Mason bíztatóan a mondatot.
  • Az utolsó óra egészen jól ment… – hagyta rá Olivia. És tulajdonképpen így is volt. Már nem tévesztette el az irányokat, cserébe időként elkalandoztak a gondolatai, elvétette a sebességfokozatot, melynek mellékhatásaként hangosan bőgött alatta a motor.

Kivételesen nem késett. A városi vezetésből visszaérkezve Thomas – az oktató – magára hagyta a rutinpályán “gyakorolj csak, mindjárt jövök” – felkiáltással.

“Vagy nagyon felelőtlen vagy annyira mégsem lehetek rossz.” – morfondírozott Olivia magában. Koncentráltan, minden figyelmét a feladatnak szentelve, kerülgette a bójákat. Úgy érezte, még három-négy alkalom és bátran nekifut a vizsgának, de nem volt több.

A vizsga napját titokban tartotta, mintha érezte volna. Az első bóját elvétette, a pálya felénél lefulladt. Nem volt szép, ellenben vitathatatlan. Öt percet sem kellett a pályán töltenie ahhoz, hogy megbukjon.

  • Ha apa még élne… – tért vissza Olivia az emlékezésből – Segíthetne felkészülni. Kínlódok a váltással.

Kanyargós szerpentinen jöttek lefelé, Jamesnek és a mögötte haladó két társának a szabálytalanul előző sportkocsival szemben esélye sem volt. A sofőr sértetlenül szállt ki.

  • Ugyan, menni fog az! – biztatta Mason. – Levizsgázol, aztán el is felejtheted, és ha nem akarsz, soha többé nem kell váltós motorra ülnöd.
  • És úgy is lesz! – zárta rövidre Olivia, kerülve a témát a kudarcosra sikerült vizsga végett.
  • Szombaton mindenki ráér? – kérdezte végül Dan. – Szombatra jó időt ígérnek, megnézhetnénk ezt a tanösvényt. Ilyenkor ősszel tuti nagyon szép!
  • Nekem jó! – válaszolt Logan az utolsó csavarok meghúzása közben.
  • Nekem is! – jött a felelet egyszerre Miától és Abigail-től. A többiek bólogattak, hümmögtek, így meg is egyeztek.


Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Küzdelem a végsőkig

5. rész

Crunchy müzlivel, banánnal és mézzel bolondította meg natúr joghurtját reggelire. Kávét ugyan soha nem ivott, de azt helyettesítendő Olivia időnként fellapozta a híreket, csak hogy tájékozott legyen.

Mondd Meg Cityben, szeretett kis városában, valaki hagymát vágott az ebédjébe. Valószínűleg ipari mennyiségűt, mivel a város üzenőfalán posztoló tag a forrást ugyan nem lelte meg, a szagot viszont elviselhetetlennek érzékelte. A lila virágok az őszi réten kikérik maguknak, nevük őszi krókusz és nem kikerics.  Használt ereszcsatorna ingyen elvihető. Eladó száz köbméter lótrágya, ugyanitt konyhakész nyúl és tavalyi baracklekvár előrendelhető.

Világhírek. Tizenegy ember halt meg az autópályán. Egy hetvenkét éves férfi holttestét találták meg a folyóban, vélhetően öngyilkos lett. De miért?? Öt újabb fertőzött. Bezártak három iskolát. Halálos kór. Világvége. Fusson, ki merre lát! Választási csalások. Fellázadt lakosság. Rendőri brutalitás. Őrizetbe vettek a tüntetésen egy nyolcvanhat éves dédmamát. Másutt megmérgezték, elátkozták, elkárhozunk. Mind.

“Az ember kedve az élettől is elmegy” – morogta Olivia az utolsó falatokat ropogtatva. Ha valakinek volt is jövőképe, két hír bejegyzés után garantáltan szertefoszlik. Három után megérti az életének véget vetett hetvenkét éves férfit, a negyedik után kikeresi a telefonkönyvből egy pszichiáter számát, az ötödik után inkább ugrik.

Olivia hírmegvonásra ítélte magát. Úgy döntött, inkább nem lesz tájékozott, nem tudja meg, ki mert hagymát szeletelni délben, fogalma sem lesz arról, hogy mekkora mélységig süllyedt a világ épp a gazdasági nyomorban, nem fogja tudni a világ diktátorainak nevét, ellenben jó lesz  a kedve és képes lesz örülni annak, ami van.

Útban muffin papírért beugrott az antikváriumba. Valamivel felül kellett írnia a reggel bevitt borzalomadagot. Az eladó hölgy szúrós tekintetével dacolva kérlelhetetlenül vette útját a ponyvaregényeket rejtő polc felé. “Bármi, csak ne a valóság!” – gondolta. Bezsebelt négy könyvet, két megvető pillantást, egy fintort, pár bolttal odébb egy csomag lufi mintás szülinapi muffin papírt, majd irány a konyha.

Kate magára öltötte a kötényét, szorgosan segített elővenni az összes tálat, válogatás nélkül, majd lendületből felütött két tojást egy kanál cukorral vegyítve a konyhakövön Phoebe nagy örömére. Szétszórt hat marék lisztet a pulton, versenyt futott az élesztővel, végül közölte, hogy elfáradt és inkább labirintust épít könyvekből a hörcsögöknek. Persze külön-külön, mert együtt csak marakodnak. Silver, a szürke színű, nő nemű, a kém. Zavarba ejtő tekintettel figyel, miközben hátsó mancsaira ágaskodva álldogál a kis kókusz háza tetején. Pöri, a paprikás pörkölt színű, fiú. Hörcsög szemmel férfi. A kommandós. Első mancsaival a ketrec tetején majom mászik este tíztől hajnal kettőig, majd kettőtől négyig fut a mókuskerékben. Egyszer Kate megpróbálta őket jó barátságra bírni. Harcos vircsaft lett a vége. A vércsaftot szerencsésen megúszták, így megállapodtak anyukájával, hogy ezt nem próbálják meg még egyszer. Így Kate a szoba két felét aktívan elbarikádozva állt neki a labirintus építésének.

Gyors konyhai romeltakarítás közben Olivia kikavart egy adag muffint, csokival töltötte, tetejét megszórta színes cukorbogyóval, majd a sütőbe transzportálta hő általi terjedelem- és állagmódosulásra. Bedagasztotta egy zöld tálba az édes tésztát, egy kékbe pedig a sósat. Ránézésre teljesen egyformák voltak, így csak a tál színében és memóriájának erejében bízhatott, hogy jóra kerül majd a sajt.

A szépre kelt tésztákat egymástól elszeparálva formázta meg. Az édesből csavart fahéjas kifli lett, a sósból sajtos pogácsa. Mennyei illatok terjengtek a konyhában. Miközben Phoebe nagyokat nyelve szagmintát vett a levegőből, Kate-t is előcsalogatták a finom illatok. Fél tepsi kóstoló után a maradékot becsomagolták a vendégeknek és elindultak a bázisra, avagy a mamához, ahol Judith már előkészítette az ebédet és a vendégvárást.

Mindig első a torta, elvégre titkos kívánság nélkül mit sem ér a szülinap. A második az ajándék, de amit Kate a legeslegjobban vár, az a szülinapi pinyáta. Idén egy sellő, ami igaz nagyon szép volt, és kicsit fájt érte Kate szíve, de azért nem kímélte. Szem beköt, Kate megforgat, bot a kézbe, mindenki fusson, amerre lát!

“Gyönyörű a kard technikája! Nem csépel, vág!” – állapította meg Olivia, miközben visszafojtott nevetéssel csodálta az elszánt kis nindzsát. Ha a botnak lett volna éle, a sellő lábát veszti az első suhintásnál. De nem volt, így ádáz küzdelem vette kezdetét.

Kate üt, sellő kileng, a második ütést elkerüli, majd kap egy jól előkészített sorozatot. Lengtében visszatámad, hókon koppintva Kate-t, de ő nem hátrál. Morog, támad. Küzd. A végsőkig! A sellő végéig.

A cukorkák, mint őszi falevelek hullottak alá. A csomagolópapír színe is mind olyan volt, mint a leveleké: sárga, narancs, bordó, piros. Végül a kötél is megadta magát. A sellő kétrét terült el a földön. Kate szemkötőjét letépve két lábával párosan tiporva vett elégtételt a hosszú küzdelem után ellenfelén. A tetem már az enyészeté a porban, a cukorkákkal együtt.

Le sem fújta. Kate kibontotta, majd a sellő romjain ülve, gondoskodva az éves koszadag beviteléről, homokostul majszolt el egy narancsosat.



Alapértelmezett