Gondolatok

Kérj, és megadatik

Kultúrákon és vallásokon átívelő, saját tapasztalaton alapuló, így erős belső bizonyosságon nyugvó hittel élek. Sokat kutattam, olvastam, tanulmányoztam az egyes tanításokat a magam igazságait keresve.

Megérintettek az emberi sorsok, miközben a saját életem nehézségei is kérdéseket vetettek fel bennem. Tele voltam miértekkel, melyekre sokáig az egyetlen elfogadható magyarázat számomra a karma volt, mert hát ki mint vet, úgy arat, ugyebár.

A karmikus gondolkodás haszna, hogy elkezdesz jót vetni, és így valóban egyre jobbat aratni is. Dolgozol magadon, igyekszel jobbá válni, rendszeresen fektetsz be a szívességbankba, melyből a megfelelő időben és helyen fel is veheted a kamatokat. Hátránya az önmarcangolás, mert ugye kapod. És ha kapod, akkor egyszer tenned is kellett. Szóval tuti valami lelketlen hárpia (vagy pasi) lehettél előző életedben. Csak ez lehet a magyarázat, s ha így van, akkor csendben viselve szenvedni kell, hogy ledolgozzuk karmikus adósságunk, le tudjuk vonni a tanulságot, hogy lelkünk fejlődhessen, erényünk csiszolódhasson.

Aztán a bűnbocsánat ütötte a karmát. Vagy ez, vagy az. A kettő valahogy nem létezhetett az én fejemben egy lapon.

Majd egy nap bekúszott a képbe még két szó: örökölt sors. A génekben még az emlékeknek is lenyomata van, így őseink sorsa akár tudattalanul is hathat ránk befolyásolva személyes kapcsolatainkat, identitásunkat, életünket.

Vagy mindez csak jó kifogás arra, hogy ne kelljen szembenézni önmagunkkal és kimondani: “Igen, én voltam. Ezt tettem. Ártottam, bántottam. Megbántam. Sajnálom. Kérlek bocsáss meg és segíts helyre hozni!”

A mi istenünk az igazság istene. Nincs az a félrelépés, az az elhallgatott tény, az az elferdített igazság, a magunk jósága védelmében, a következmények elkerülése végett kimondott hazugság, mely idővel ne kerülne napvilágra. És nem azért, mert a karma, vagy mert őseink múltja, vagy mert nekünk egy büntető, ítélkező istenünk volna, hanem mert Isten, és így az élet talán legnagyobb ajándéka, a kegyelem, mindenkinek jár. Ehhez azonban meg kell állni, szembe kell nézni, fel kell ismerni mit okoztál. Be kell látnod vétkedet, és kérned kell bűneid bocsánatát neked, vagy annak, akinek a felismerést életed nehézségeivel hoztad, hogy bemutatva a másik oldalt, mely önzősége által rejtve maradt előle, felébredhessen, megkaphassa a lehetőséget a belátásra, megbánásra, hogy bocsánatot kérve lelke, élete, hozzátartozói élete békére s megnyugvásra lelhessen.

Lehet kifogásokat találni “de akkor olyan állapotban voltam” “de szükségem volt rá” “de az anyám, az apám…” “rossz társaságba keveredtem” “olyan erősen vágytam rá” – de ez a tényeken nem változtat. Ott, akkor, azt a döntést te hoztad meg! Megkísértet egy sötét erő és te elbuktál.

Abban a pillanatban, amikor a szeretet helyet a gyűlöletet, a hűtlenséget, a bosszút, a félelmeid, az aggályaid, a rosszindulatot, az önzést választottad, nem törődve mások érzésivel a lavina elindult és magával sodort téged és mindenki mást is.

Egyszer egy kislány azt mondta egy foglalkozásomon, amelyen a katasztrófahelyzetekről beszéltünk, hogy ha betemet a lavina, magad alá kell pisilni, hogy a keresőkutyák megérezzék a szagod, megtaláljanak, és meg tudjanak menteni.

Amíg nem térsz belátásra és jobb útra, ott fogsz fuldokolni minden érintettel együtt a hó alatt.

Kérj! Kérj megbocsátást, és megadatik. De tényleg.

Elodázhatod, moshatod kezeid, sajnálhatod magad, okolhatsz másokat sebeidet nyalogatva, de nincs más út.

Amikor a lavina elsodor, elveszted a térérzékelésed. Ott fekszel a hó alatt korlátozott levegőellátással. Kétségbeesetten próbálod magad kiásni – már ha egyáltalán képes vagy mozdulni a hó nyomása alatt -, de minden hiába. Nincs más választásod. Előbb vagy utóbb magad alá kell pisilned.

Isten a legjobb keresőkutya. Egyből megérzi a szagod és kiás függetlenül attól, hogy te hiszel-e benne vagy sem, mert Isten a te hitedtől függetlenül tudja, hogy TE VAGY, és Isten soha nem adja fel! Ott áll a hóbucka felett, várva azt a pillanatot, amikor végre rászánod magad, hogy kinyújtsd a kezed (vagy magad alá pisilj), s Ő átadhassa neked és történeted minden egyes szereplőjének azt, amit valójában neked szánt: a kegyelem ajándékait. A megbocsátást, a megbékélést, a nyugalmat, s az őszinte, tiszta, szívből jövő szeretetet.



Alapértelmezett
Gondolatok

Béke és nyugalom

Sokáig azt hittem, hogy baj van velem. Nem éreztem magam jól a bőrömben. Szorongtam. Egy állandó belső feszültséggel éltem.

Szerettem volna segítséget találni. Eljártam mindenféle önismereti tanfolyamra, képzésre, elolvastam a témában kismillió meg egy könyvet, az önreflexiót a mindennapjaim részévé tettem. Mindez hozott is némi változást. Már nem csak éreztem, tudtam is, hogy valami nem teljesen van rendben bennem, amin hol felül tudtam kerekedni, hol nem. Az addig szuper kiegyensúlyozott, a felszíni mosoly alatt jól elrejtett depresszív énem aktív hullámvasutazásba kezdett.

Nagyon szerettem apukámat, mint lány, első gyerek talán nem is érezhettem másként. Bár kicsi voltam, de még mindig vannak emlékeim a közös barkácsolásokról, látom magam előtt magas, erős termetét, érzem szívemben a rajongást, amivel rá tekintettem. Aztán egy nap elment, és hosszú évek múltak el nélküle.

Nem egyszer láttam anyukámat sírni attól való félelmében, hogy egyedül marad. Sokáig nevelt minket egymaga, s hallottam történeteket azon idők nehézségeiről. Bármennyire is igyekezett mindent megadni, odafigyelni ránk, s szeretni, érthető és megérthető félelmei, az anyagi biztonság megteremtésére tett erőfeszítései mellett valami hiányzott.

Amikor az első férjem elköltözött, megélt, látott tapasztalataimból kiindulva szentül meg voltam arról győződve, hogy a fiamnak pótapa kell. Csak úgy enyhíthetem fájdalmát, adhatok neki biztos érzelmi hátteret, ha újra házasodom, mert a család mégis csak együtt, és már anyukámnak is milyen nehéz volt egyedül.

Az eltékozolt figyelem, s a pótapa behozatala a házba többet ártott, mint használt. A helyzeten a vidékre költözés, a testvérek születése pedig csak tovább rontott.

A második válásom bizonyos tekintetben igazi megkönnyebbülés volt. Rengeteg feszültség hagyta el a házat. A pótapa projekt nem jött be. B terv. Közös szülői felügyelet, a gyerekek hol itt, hol ott. Nem volt tökéletes a rendszer, de egy fokkal jobb. A gyerekek már sokkal kevésbé sínylették meg a válást. Volt apa és volt anya élmény is. Egy héten kétszer este oktattam, így sokat tudtam napközben a gyerekekkel lenni. Ebéd után hazahoztam őket, délután együtt játszottunk, tanultunk. Minden figyelmem az övék volt. Ott voltam minden fellépésen, ünnepségen, versenyen, iskolai programon. Soha egyiket sem hagytam volna ki. Jelen voltam az életükben teljes szívvel és lélekkel.

Az élet végül hozott még egy valakit, csak hogy felismerhessem és megtanulhassam azt, amit az élet ebből a kálváriából okulásként nekem szánt. Ez a valaki pedig jött, közelebb és még közelebb. Oly közel, hogy azon kaptam magam, hogy a mindennapjaink része és negyedik gyermekem, közös gyermekünk szíve dobog a szívem alatt. Boldog voltam. Szerettem. Talán még soha nem szerettem így, ilyen őszintén, nyíltan és bátran. Úgy éreztem, végre révbe értem.

Aztán derült égből villámcsapás. Egyik pillanatról a másikra veszett oda minden, visszavonhatatlanul.

Azt mondják Istentől tudni kell elfogadni a rossz dolgokat is, mert Isten tudja, mit kell visszametszeni az életünkben. Azt is tudja, mit kell teljesen levágni.

Eként derült ki, hogy jó nekünk így. Bátran merem állítani, hogy egy gyereknek nem kell minden áron apa és anya, együtt. Egy gyereknek nyugalom és béke kell. Egy gyereknek teljes, odaadó és mindenre kiterjedő figyelem kell. Egy gyereknek szeretet kell. És ezt egy szülő is meg tudja neki adni, sőt, megkockáztatom, hogy bizonyos esetekben inkább meg tudja adni egy szülő. Persze, ahogy a gyerek nő, és lesznek kérdései, és meglátja a társadalmilag meghatározott kép hiányzó darabját, kétség ébred benne. De egy stabil, csak rá figyelő szülő képes mindezt megingathatatlanná tenni.

“Sorskérdés egy gyerek szempontjából, hogy a szülő mekkora énerővel és nyugalommal rendelkezik.” (Vekerdy Tamás)

Az én anyukámból, és így az életemből, a második hiányzott. Mire felnőttem, már én is szelet vetettem és vihart arattam, mert a viharokra és a katasztrófák elhárítására kismillió egy mintám volt, de nem tudtam mi az, hogy békeidő.

Békét és nyugalmat kellett találnom önmagamban, hogy békét és nyugalmat tudjak teremteni magam körül is. Kellett a lehetőség, hogy felismerjem a hiányt, majd saját erőmből felállva képes legyek nem csak megteremteni, hanem meg is védeni ezt a nyugalmat. És ez utóbbi a nehezebb, mert mindennek a megvédése sokszor túlmutat a saját vágyaimon, a családi elvárásokon, vagy a társadalmilag elfogadottakon. Lemondással és szembenállással jár. De megéri.

Mindenkinek van csomagja. Nekem is, neked is. Van sorsod, ami nyomokat hagy a lelkeden, de ettől még semmi baj nincs veled! Az viszont már baj, ha hagyod, hogy mindez a béklyód legyen, vagy másokat bántasz miatta. Sopánkodhatsz rajta, belesüllyedhetsz a vágyaid hajszolásába, az önsajnálatba, a félelmeidbe. Kereshetsz bűnbakot, hibáztathatsz másokat, de ettől még nem változik a tény, hogy egyedül te döntesz arról, hogyan élsz, gondolkodsz, miként tekintesz a helyzetre, és mit hozol ki belőle.

Te döntöd el, mivel töltöd be az űrt, te döntöd el, hogy mivel enyhíted a fájdalmad. Te döntesz, hogy bezárkózol és sírsz, a munkád fontosságának álarca mögé bújsz, hazugságokba menekülsz, netán alkoholhoz, drogokhoz nyúlsz, vagy szembe nézel a félelmeiddel és kilépsz a világba. Veszel egy kondibérletet és kinyomod fekve a saját súlyod (kétszeresét), veszel egy box-kesztyűt, lemész a helyi klubba és addig ütöd a zsákot, amíg mozog, vagy veszel egy futócipőt és addig futsz, amíg tested-lelked nyugalomra nem talál, vagy dacolva rossz élménnyel, gyerekkori traumákkal, csak simán átöleled a másikat és szereted, mert a “legnagyobb félelmeid mögött vannak az igazi csodák” (Sallai Zsuzsi).



Alapértelmezett
Gondolatok

Szabadon szeretni

Ahogy változnak a korok, éppúgy változik a társadalom, a kultúra, a szokás, az ember, és ebben a változó korban nagyon is kellenek a “fekete bárányok”, akik mernek hitükkel, világnézetükkel, életükkel kilógni a sorból, akik mernek valóban boldogok lenni, máshogy.

Minden nagy változás így kezdődött: jött valaki, aki másképp gondolkodott, látott, érzett, tett, de legfőképp másképp szeretett. És mikor lenne a legfőbb és a legégetőbb ideje a változásnak, ha nem most, amikor már minden porcikánkon érezzük e túlmaterializálódott, társadalmi elvárásokkal teli világ fájdalmát, amikor már nem csak lelkünkben, kapcsolatainkban, de körülöttünk is szó szerint háború dúl.

Folyton folyvást kesergünk, harcolunk, másokat bántunk. És hogy miért? Mert képtelenek vagyunk elengedni. Mert a vágy, mintegy marionett bábut a művész, úgy rángat minket, s mi nem merjük, de nem is akarjuk elvágni a madzagot, mely irányít minket. Oly erősen hisszük a művész által kreált világ valóságát, a mese igazságát, s épp ennyire szeretjük a dicsfényt is, melyet saját sikerünknek vélünk, és nem vesszük észre, hogy a taps nem nekünk, hanem a művész játéktudományának szól.

Merni kell kilépni a konvenciókból és a saját életünket egy belső értékrend mentén senkit sem bántva élni. A más kárán, fájdalmán át szerzett siker keserédes és múlandó. Annak, ki mást bántva halad előre, útját állja a sors. A hazugságból, s fájdalomból felépített vár ingatag, s előbb utóbb összedől függetlenül attól, kinek hazudtunk, kinek ártottunk (többet): másnak, vagy önmagunknak.

Az, ki a szeretet útján jár, látszólag lassabb, kevésbé sikeres, életében több a lemondás, az elengedés, mégis ragyog. Várának falai nem omlanak le soha. Sorsa végül beteljesül: nyugalmat lel, s önmagában is boldog lesz. Megszabadul a vágytól. A művész már nem rángathatja ide-oda. Csak akkor táncol, amikor úgy adja kedve, azt játssza, amit épp szeretne, és annak hajol meg, kit meg kíván tisztelni vele. Félelmek nélkül ölel, mert elvárások nélkül él, és szabadon szeret.

Bárkitől is sodort el az élet, a szeretet útján, ha valaki az életünk része és hozzánk tartozik, azzal egy napon visszatérünk egymás mellé. A szeretet útján az élet, ha el is vesz, később mindent bepótol.

A szeretet útján van, hogy látszólag egyedül, de sohasem társtalanul járunk. Mindig akad valaki, aki egy darabon elkísér, aki ott van, amikor szükségünk van rá. Kezet nyújt, meghallgat, átölel. S van egy, kivel lelkünk távolból is összeér, mert bár messze van, de ugyan azon az úton jár, s ő is épp oly szabad, s épp oly szabadon szeret, mit mi.



Alapértelmezett
Gondolatok

Esőre várva

Ma Kisorosziban a Dunamederben sétálva arra gondoltam, hogy milyen könnyű valakit szeretni, amikor zöldell, virágzik, ragyog. És milyen könnyen eldobjuk, lemondunk róla, vagy mondjuk azt, hogy ez nekem nem kell, amikor megfáradt, kiszáradt, és épp nem tud jót, vagy mit adni. De vajon mi megtettünk mindent azért, hogy ez másképp legyen? Óvtuk és vigyáztuk? Amikor túlhajszoltuk, a segítségére siettünk? Átöleltük, ott voltunk, megértettük, és adtunk, akkor is, amikor nem ragyogott? Szerettük akkor is, amikor nehéz volt szeretni, hogy neki könnyebb legyen, hogy tudja, így is értékes? Észrevettük, hogy most neki van szüksége ránk? Vagy csak kiszipolyoztuk, s most ellökve magunktól széttárt karral, vihart félve várjuk a csendes, éltető esőt, mely nem akar jönni…

Alapértelmezett
Úton, Futónapló, Gondolatok, kihívás

A leukémiás gyerekekért futok

Isten úgy teremtette az embert, hogy amikor az egyik kezével ad, akkor a másik kezével kap, és ha az egyik kezével elvesz, azt a másikkal kell megfizetnie.

Mindenki kapott az útra ajándékot tehetséget, képességet, adottságot. Mindenki jó valamiben és mindenkiben lakozik valami, amire másoknak egészen biztosan szüksége van, hogy adni tudjon.

Hónapok óta készülünk teljesíteni a kihívást: Fuss, fotózz, mosolyogj! – Mind a hármat szeretem és ha ezzel még adhatok is, így nem volt kérdés, hogy nevezek.

A 10 km-es vállalt távot többed magammal terveztem lefutni, de valahogy, valami valakinek mindig közbejött.

Vasárnap reggel hétkor már kidobja az ágy a korán fekvő kisiskolást. Öcsi az utolsó vonattal érkezett, még alszik. Évi jókedvűen ébred, a tábor utáni Istentiszteletig még van három órám. Betolunk egy-egy banánt reggelire, leviszem a kutyákat dolguk végezni, közben levizitelem a levegő hőmérsékletét talaj közelben, itt is meleg van, nem csak a tetőtérben.

Fuss egy szép helyen, mosolyogj és fotózz! Szól a kihívás. Az eredeti elképzelésem szerint mindezt kedvenc helyemen, a Dunakanyarban szerettem volna teljesíteni. B terv kellett, maradt Fót. A város utcái, a város utcái. Új útvonal is kellett. Elindultam hát bejárni a szívem csücske helyeim és a város nevezetességeinek egy részét.

Az első utam a Gyerekvárosba vitt. Kedvesen beköszöntem a portára, megmásztam az első dombot és a tó felé vettem az irányt. Ide jártam középiskolába és itt kezdődött a futás szeretete is. Soha nem voltam egy sprinter, de hosszú távon a magam tempójában órákig elkocorásztam. Torna órákon sok időt töltöttünk a szabadban. Telente Marika néni nagykabátban ült a pálya szélén, mi pedig tornaruhában, melegítő nadrágban igyekeztünk nem megfagyni. Pár tókör után ez sikerült is. A hatalmas platánfák tó fölé hajló ágai, a parton totyogó récék, a vízben tükröződő táj lenyűgözött 30 évvel ezelőtt is, most is.

Még kifelé megcsodáltam a Gyerekváros – méltóságából semmit sem vesztett – ütött-kopott Károlyi kastélyát…

a Városháza mellett található teret szegélyező pékség falát díszítő alkotásokat, melyek a helyi középiskolák diákjainak keze munkáját dicséri…

az Ibl Miklós által tervezett katolikus templomot…

majd anyukámhoz betérve – beiktatva egy rövid technikai szünetet -, ahol árgus szemekkel vártak, folytattam utamat a Somlyó-tóhoz.

Amíg nem voltak a tó területéről kitiltva a kutyák, valamint kevésbé öltött szabadidőpark jelleget a hely, addig sokat jártunk ide. Azóta alig. Pedig a korai, csendes órákban még mindig szép.

A szomszédok nyugalmának megzavarása után a felénk csak hegynek nevezett 276m magassággal büszkélkedő Somlyó csúcsa felé vettem az irányt.

Van mögöttem egy nagyon komoly sport baleset, egy igen munkás rehabilitációs idő, melynek fő dacaként, ha már épp nem tudtam járni, megtanultam repülni. Van, amikor a makacsság is jó valamire. A magaslatokat a siklóernyőzés előtt is szerettem. Valahogy mindig sokkal könnyebben boldogultam gondolati síkon, mint a fizikai térben. Fentről nézve minden más, ahogy a szellemünk világában is: sokkal szabadabb.

A leukémiás gyerekekért futok.

Gondolataim minden lépésnél náluk járnak, miközben hálát adok négy szép gyermekem és magam egészségéért. A legkaptatósabb ösvényt sikerült kiválasztanom. – Nem szándékosan, pocsék mód tájékozódom. Van, hogy menet közben sem jövök rá, merre járok. – Sebaj, tisztességgel felsétálok, miközben csak reménykedhetem abban, hogy ma már járt előttem más, kinek jöttére a hajnali portyáról még beljebb húzódott somlyó-hegyi vaddisznócsalád. Megvallom, kicsit félek is, és a gerincen megszaporázom lépteim, hogy mihamarabb kiérjek a fák közül a tisztásra, ahol már átlátható a terep, belátható az út, az alant elterülő táj látványa pedig majd kárpótol mindenért.

Útközben találkozom egy idősebb házaspárral, és a két kutyájával. Az idősebb, apróbb termetű fél szemére már vak. Udvariasan kikerülöm. Fentebb egy futó társ is szembejön. Nem vagyok egyedül.

Az útnak vannak nehezebb szakaszai, van amit egyedül kell megjárnunk, de mindig van, aki már járt előttünk, és mindig lesz olyan, aki majd mögöttünk jön, vagy elkísér egy darabon, vagy csak int és mi tudjuk, soha nem vagyunk egyedül.

Mire felérek, a mosolyom annak ellenére, hogy őszinte, már nehezen kivehető, de az elszántságom nem hagy kivetnivalót maga után. Továbbra is futok, fotózok, mosolygok a leukémiás gyerekekért.

Regina csendes, mosolygós, kedves lány. Nem hiszek a véletlenekben. Nem volt véletlen az sem, hogy pár évre a családunk része volt – legnagyobb örömünkre -, és az sem, hogy végül másképp alakult, de a jó viszony, a szeretet megmaradt. Húszas éveiben járó fiatal nő, aki túl a kemoterápián, a csontvelőátültetésen, a steril szobán, ádáz harcot vív a leukémiával, és annak minden testi-lelki velejárójával megmászva a meredélyeket, sokszor félve, egyedül, de talán mégsem magányosan, hiszen sokan gondolunk rá.

Az alkotás a menedéke.

A leukémiás gyerekekért és Regináért futok már a tizedik km-en túl, lefelé, hazafelé. Tízre a templomba kell érni és én késésben vagyok. Átvágok a mezőn, arra rövidebb. Kezdetben jó ötletnek tűnik, a rét közepén, a combig érő száraz, szúrós gazban trappolva már nem annyira, de még mindig a leukémiás gyerekekért és Regináért futok.

Hazaérek.

Gyors fürdés és már indulunk is. Hittan tábort záró gyerek Istentisztelet. Gyűjtögetők tábora. Talentumok. Mit vihetünk majd egy napon magunkkal, és mi az, amit hátra kell hagynunk.

A leukémiás gyerekekre és Reginára gondolok. A kincseikre és az adok-kapok egyensúlyára. Regina igen tehetséges grafikus művész, kit saját lelkének világába zárt a betegség. De ettől még ez a lélek mit sem veszített fényéből, és ebből a fényből decemberben egy kicsit mi is kaphatunk, hogy adhassunk. Szeretetet, erőt, megbecsülést, támogatást.

“Értékes vagy, mert én alkottalak és én sohasem hibázom.” – zárul a tábori színdarab az Istentisztelet végén.

Sokszor nem értjük, nem tudjuk, mi végre történnek a dolgok. Vannak napok, melyeket fogalmunk sincs, miként vagy minek éltünk túl. A csendes óráinkban mélyen legbelül, valahol mégis tudjuk, azt érezzük, hogy akármi és akárhogyan is történt, így volt rendben, hiszen Ő sohasem hibázik. Mi igen, de Ő nem. A nehézségek által végül a megfelelő útra, helyre és emberek mellé terel minket, és ami ott vár ránk, az valóban kárpótol mindenért.



Alapértelmezett
Gondolatok

A szeretet mítosza

Nem vagyok nagy templomba járó. Biztosan tudnék arra magyarázatot találni, hogy miért nem, de alapvetően azt hiszem, hogy nincs jelentősége. Az élet adott nekem más találkozási pontot Istennel… mondjuk, ha innen nézem, lehet, hogy jobban járok, ha inkább beülök a padba vasárnaponként, de korán sem biztos, hogy lesz annyira élő a kapcsolatom Istennel, mint amennyire élővé és szinte kézzel foghatóvá vált vele azon az úton, melyet bejártam.

Hosszú éveken át kerestem, kutattam a mikéntjét a Vele való kommunikációnak. Most szinte hallom, ahogy tíz olvasóból kilenc a homlokára csap és hangosan közli a monitorral, hogy: “Hát, ezt sem tudod?! Imával!” – Hogyne tudnám. Csakhogy én egy egyszemélyes és egyoldalú monológnál, a bánatom és kéréseim keretbe foglalásánál, vagy szent versikék betanulásánál és mormolásánál sokkal többre vágytam. Hittem, hogy létezik. Tudtam, hogy szólhatok hozzá. De valahogy azt éreztem, hogy ennél sokkal többre van lehetőségünk Általa. Mást akar nekem adni, mert közelebb van, mint gondolnánk és többször szól hozzánk, mint mi azt sejtjük, vagy ahányszor imára hajtjuk a fejünk. Mégsem halljuk, mégsem vesszük észre. nem hallom, nem látom, pedig itt van.

Hosszú utat jártam be. A keleti filozófiák tanulmányozásán, különféle ezoterikus és spirituális tanok, ősi magyar hiedelemvilág megismerésén át a Biblia olvasásáig, minden apró szegletbe betekintettem. Beültem a templomok, imaházak padjaiba. Együtt imádkoztam, dicsőítettem testvérekkel. Jó volt mind. De tényleg. Bátran kimerem jelenteni, hogy egy Isten van, de több út vezet hozzá, épp azért, hogy mindenki megtalálhassa, aki keresni kezdi. Én több úton is jártam, és mind ugyan abba az irányba vitt.

Szóval jó volt mindegyik, de tényleg. Bármelyik közösségbe is jártam, jól éreztem magam. A közös dicsőítések, imádságok, elmélyülések, táncok, éneklések, mind alkalmat adtak arra, hogy kiszakadva a hétköznapok robajából belépjek a csendbe. Kicsit lebújjak, megpihenjek, szabad legyek. Találkozhassak önmagammal, találkozhassak Vele. Megszabaduljak a hétköznapoktól, a mindennapokban cipelt terhek súlyától. És itt kiemelném, ezen közösségek eme igen fontos funkcióját. Kell egy hely, ahol meg merjük engedni magunknak azt, hogy kimondjuk, hogy lerakjuk, hogy elengedjük. Ahol nem érezzük azt, hogy bárki bármit is elvárna tőlünk, ahol bárki is elvárná, hogy mindent a vállunkra vegyünk. Sőt… a felesleges sújt leveszi és a megmaradtat is segít hordozni.

Én is elmentem. Meditáltam, táncoltam, doboltam, énekeltem, imádkoztam, megpihentem. Az ott megéltek azonban nem jöttek velem tartósan a hétköznapokba.

Nem a megfelelő helyen voltam és nem a megfelelő időben a találkozáshoz, de az Úton.

Ha valaki azt hiszi, hogy a pokol egy mitikus, képzeletbeli hely, akkor ki kell ábrándítanom. A pokol nem a hálál után vár ránk. A pokol az élet azon szakasza, melyen saját döntéseink következtében távol kerülünk Istentől, az Ő akaratától, és így nagyon messze járunk önmagunktól. Letérünk a nekünk szánt útról eltaszítva magunktól ajándékait és valódi lényünket. Gyakorlatilag szabad akaratunkból, önként indulunk pokolbéli száműzetésünkre.

Mondhatjuk, hogy az élet… meg hogy nem volt más választásunk… de mindig van. Az élet mindig ad egy új esélyt, egy új lehetőséget. Legfeljebb mi nem vesszük azt észre, vagy nem vagyunk hajlandók elfogadni a múlthoz, a biztosnak vélthez, vagy az elképzeléseinkhez való ragaszkodás okán.

A pokolhoz vezető út nem csak jó szándékkal van kikövezve, hanem a szeretet mítoszával is.

Megbocsátást nyertünk, épp ezért a sors csapásai nem Isten büntetései, hanem a mi iránytévesztéseink.

Mindenki felelősséggel tartozik a saját gondolataiért és az abból fakadó tetteiért. Mindenki a sajátjáért. Egyedül neki kell vállalnia annak következményeit, neki kell vele elszámolni – mert egyszer mindenkinek el kell vele számolni – és senki másnak. Nem kell belehalnunk mások hülyeségébe. Sem lelkiekben, sem fizikálisan. azt hittem, hogy ez a szeretet: erőn felül, önmagamon túl is adni, segíteni, megérteni, elfogadni, tűrni, feladni. Feladni önmagam. De ez nem szeretet. Lehet empátia, de nem szeretet. Tűrni és szó szerint belerokkanni, belebetegedni, testileg és lelkileg belehalni, pedig egyenesen hülyeség.

Sokáig azt hittem, hogy ez a szeretet: erőn felül, önmagamon túl is adni, segíteni, megérteni, elfogadni, tűrni, feladni. Feladni önmagam. De ez nem szeretet. Lehet empátia, de nem szeretet. Tűrni és szó szerint belerokkanni, belebetegedni, testileg és lelkileg belehalni, pedig egyenesen hülyeség.

A szeretet maga az Isten. Minden ami élő, terem, teremtő, ami épít, ami könnyebbé tesz, ami felemel, tisztel és megbecsül. Engem az szeret, aki ekként bánik velem, és én azt szeretem, akivel ekként bánok. Akinek könnyebb és szebb lesz az élete attól, hogy én ott vagyok, aki teljesebb lesz azáltal, hogy én ott vagyok, azt biztosan szeretem és akitől teljesebb, könnyebb és szebb lesz az életem, mert itt van, engem az szeret.

Mindig minden okkal történik, és mindig mindennek van értelme. Még ha azt mi nem is látjuk. Ezt nem csak hinnünk, hanem tudnunk is kell ahhoz, hogy megértsük és el tudjuk fogadni, hogy a káosz felett valahol tökéletes rend uralkodik a világban, melynek következtében az igazságara mindig fény derül.

Bizonytalanságban éltem. A bizonytalanságnál és az abból fakadó kilátástalanságnál gyötrőbb kín talán nem is nagyon létezik.

Szóval ott ültem a pokol legmélyén. Elhagyottan, kihasználva, megalázva, több sebből vérezve. Néha felemelve csak azért, hogy még magasabból porba ejtve koszos, szétszakadt szívembe rúgni lehessen mégegyet. Távol önmagamtól olyan szinten sikerült a másikért és a féltve dédelgetett – de már rég elveszett – álmaimért mindent elengednem, és feladnom, feladnom önmagamból, hogy végül már csak léteztem, de nem éltem.

Sötétben jártam. Nem láttam a fényt, a kiutat, nem volt senki, aki választ adhatott volna a kérdéseimre Rajta kívül, mert egyedül Ő tudta, tudhatta a választ a kérdéseimre. Egyedül Isten mindennek a tudója és megmondhatója.

Az igazság felszabadít. A hazugság mindent megöl. Szerelmet, barátságot, bizalmat. Egyet kivéve: a másik hitét. A hitet megerősíti, mert Isten az igazság oldalán ál és ezért az igazság mindig kiderül. Isten az igazak és az igazság védelmezője. Valahányszor könnyek közt, bizonytalanságtól meggyötörve hajtottam álomra a fejem, reggel az igazságra ébredtem. Ott volt, választ és erőt adott.

Múltak, teltek a napok, és ahogy egyre több megnyilatkozása volt az életemben, úgy erősödött a hitem és a Vele való kapcsolatom is, és úgy tértem vissza lépésről lépésre az életbe én is.

Már tudom, hogy Isten csak azt veszi el, ami nem tartozik az utunkhoz, az életünkhöz, ami csak árt, ártana és fájdalmat okozna. Hogy a nehézségek útmutatások, melyek egy könnyebb és jobb helyre, élethelyzetbe, egy teljesebb élethez, kapcsolathoz vezetnek minket. Hogy Isten mindig a legjobbat akarja nekünk, de ehhez van, hogy a sötétségen át vezet az út, mert a fényt csak a sötétben lehet igazán jól látni.

Engem átvezetett. Akkor, és ott, olyan mélyen ültem a pokolban, ahová már ember nem léphetett be. Ő mégsem hagyott ott. Lejött és kezét nyújtotta oda, ahová emberi kéz már nem érhetett le. Kezét nyújtotta, de megfogni nekem kellett.

Azóta így járunk: kéz a kézben, és már kérdeznem sem kell ahhoz, hogy hozzám szóljon. Hallom a hangját, érzem a jelenlétét a szívemben. Belső bizonyosságaimon át vezet, s nekem nincs más dolgom, minthogy kövessem őt.

Ha most sötétben jársz, vagy úgy érzed, hogy a pokol mélyén ülsz, állj meg, állj fel, és nézz körül! Feléd is nyújtja kezét. Hogyha hallani akarod a hangját, mondj nemet a vágyak hajszolásának. Csendesedj el és figyelj. Ott él a te szívedben is. Lényed része.

Ott lakik benned is.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Lépésről lépésre

Hogy honnan tudom, hogy van Isten? Onnan, hogy amikor az életem legmélyebb pontján voltam, bárkivel találkoztam, mindenki azzal fogadott, hogy: “Milyen szép vagy, csak úgy ragyogsz!” – Nem az én fényem volt. Ő tartott a karjaiban. Más nem lehetett, mert nekem jártányi erőm sem volt.

A kapcsolaton belüli bántalmazásról nem beszél senki szívesen. És nem kell most feltétlenül arra gondolni, hogy az egyik agyba-főbe veri a másikat. A szavak épp úgy tudnak fájni, mint az ütések. A hazugság, a kihasználtság, a folytonos negatív kritika, a féltékenység, a bezártság megmérgezi a lelked olyan szinten, hogy végül már továbblépni sincs kedved. Mert miért pont veled történne meg az, hogy egy normálisnak érzett, hitt, vélt kapcsolat, társ egyszer csak száznyolcvan fokos fordulatot vesz és játszani kezd veled?

Az ébredés hosszadalmas és fájdalmas. A szeretetnek vélt érzelmi hullámvasút azonban még csak köszönőviszonyban sincs a szó valódi értelmével és tartalmával. Olyan nincs, hogy ő így szeret. Aki elhagy, aki nem tartja meg az ígéretét, aki csak hiteget, aki szemtől szembe könnyekig bizonygatja hűségét, majd amikor hátat fordítasz neki támad, felemel és a létező legmagasabb ponton elenged, hagyja, hogy a porba hullj, a porban darabokra hullott szívedet pedig leköpi és megtapossa, mert az törött, gyenge és nem szép… az nem szeret. Mondjon, ígérjen bármit. Fel kell fognod, hogy csak játszik veled.

A gyerekéért sok mindent eltűr egy anya. Akarja, hiszi és remél, még akkor is, amikor már rég tudja.

Egy könyv jött velem szembe szüntelen.

“A nárcisztikus félelme, az empata ébredése”

Iszonyatosan nehéz, mert amikor a szemébe nézel, amikor hozzád ér, akkor azt látod és érzed, hogy még mindig szeret. Nem tudni, hogy csinálja, nem tudni, miért? De hatással van rád, és ezen a ponton az eszednek le kell győznie a szívedet. Ehhez pedig földön túli erő kell.

“Erőt adok a megfáradottnak. Az erőtlen erejét megsokasítom.” (És 40:29)

Le kell győznöd önmagad, át kell lépned a határaidat újra és újra.

Mert érzed, hogy ha nem teszed meg, akkor örökre itt ragadsz. A meg nem tartott ígéretek földjén egy nagyon csúnya játék részeként, melyben te csak egy ide-oda lökdösött bábu vagy.

Van választásod. Mindenkinek van választása. És kell, hogy legyen hozzá erőd.

Ezért felveszed reggel a cipőd, felveszed este a cipőd, összeállítod a track listád, és bár kiköpöd a tüdőd, alig visznek a lábaid, de futsz.

Egy nap szembe jön veled egy lehetőség. Tagjává válsz egy csapatnak. Benevezel. Elküldöd a pénzt, készülsz a versenyre.

Először csak megszokásból futsz. Futsz, mert élni akarsz. Majd az éned részévé válik a mozgás és a problémáid megoldásává, miközben rájössz, hogy messzebbre tudsz futni és gyorsabban, mint azt valaha gondoltad. A felkészülésbe fektetett plusz energiától lépésről lépésre nyered vissza az önbecsülésed, az önbizalmad.

Aztán lassan, de biztosan megváltozik az életed. Újra vidám leszel, szeretsz és ettől megnyílik a szíved. Félve. Apránként, lépésenként. Épp úgy, ahogy a kilométerek gyűlnek a cipődben, melyet újra és újra felveszel, mert amikor futsz, még esőben is a napsütést látod.

Amikor futsz, hirtelen mindenhez lesz elég erőd.

Amikor futsz, már semmi sem nehéz.

Amikor futsz tudod, hogy képes vagy rá.

Amikor futsz, boldog vagy.

Amikor futsz, létezel és élsz.

Mert amikor futsz… “Olyan lesz(el), mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz(el).” (Zsolt 1:3)



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A négyféle ember

22. rész

Kora nyári hétköznap reggel volt. Az iskolások a parkolóban nyüzsögtek a busz mellett. Izgatottan készültek a kirándulásra. No, nem azért, mert akkora kedvvel indultak volna a természetbe, hanem azért, mert a padban ülésnél bármi jobb volt, és egy osztálykirándulás akár még jól is elsülhet. Az erdei iskola ugyan senkinek nem volt a kedvence, mert az egyet jelentett a fák között tanulással, de mivel ma Kate nővére volt a csoport vezetője, aki igen kedvelt és vagánynak elkönyvelt volt a diákok körében fekete keretes szemüvegével, kék hajával és kedvenc Looney Tunes-os Csőrikés pólójában, ezért akadt ott még némi remény.

  • Először is tisztáznunk kell pár alapvető szabályt. – kezdte az idegenvezetést Olivia a buszon – Az erdőt mindig olyan érintetlenül hagyjuk ott, ahogyan találtuk. Tekintsetek úgy a természetre, mint valaki más otthonára. Amikor átmész a barátodhoz, barátnődhöz, ott sem dobálod el a szemetet, igyekszel illendően viselkedni, csendesebb vagy és visszafogottabb, mint otthon. Az erdő az állatok és a növények otthona, te pedig vendég vagy. Legyél hálás azért, hogy befogadnak és vendégül látnak. Háláld meg azzal, hogy vigyázol a természetre! A szemetet egy zsákba fogjuk gyűjteni. Akinél nincs, az szól és adok neki. Ez a zsák végig legyen nálad, és ebbe dobd bele a szemetet! Tudom, hogy az almacsutka elbomlik, de azt se dobd el! Vigyázz a ruháidra, a csomagodra! Hogyha észreveszed, hogy egy társad valamit véletlenül elveszített, vedd fel, vagy szólj neki!
  • Fogunk szalonnát sütni? – érkezett az első gyomor tekintetében igen fontos, de annyira nem a témába vágó kérdés.
  • Nem fogunk. – hangzott a lelombozó válasz – És nem azért, mert nem szeretnénk, hanem azért, mert nem lehet. Talán észrevettétek ti is, hogy az elmúlt időszakban nagyon kevés eső esett. Nagy a szárazság. Ezért most még a kijelölt tűzrakó helyeken sem szabad tüzet gyújtani. A tűzrakásnak is vannak szabályai. Még otthon is figyeljetek oda arra, hogy ha épp lehet tüzet rakni, akkor elég messze legyetek a fáktól, a fák ágai ne lógjanak be a tűz fölé, a tűzrakó hely körül ne legyenek éghető anyagok és mindig legyen a tűz mellett egy nagy vödör víz, amivel baj esetén el tudjátok oltani a kipattanó szikrákat, vagy amikor vége van a sütögetésnek, akkor le tudjátok önteni az izzó parazsat. Csak akkor szabad otthagyni a tűzrakó helyet, amikor már megbizonyosodtatok afelől, hogy nem maradt ott izzó parázs. Egyéb kérdés?
  • Sokat kell majd gyalogolni?
  • Nem. A tanösvény mindössze 510 méter hosszú. Van mellette egy tó, egy hatalmas tisztás. Itt fogjuk eltölteni az időnket.
  • Büfé lesz?
  • Nem. Piknikezni fogunk. A csomagolt szendvicseken túl Mia, az egyik motoros társam meg fogja mutatni nektek, hogy milyen ehető növényeket és terméseket lehet az erdőben találni.
  • A lányok bogyókat gyűjtenek a fiúk pedig vadászni fognak? – jött hátulról egy kissé ironikus hangvételű kérdés.
  • Lábnyomokat. Mason, a másik motoros társam, szakértője az erdei állatok nyomainak olvasásában. Sok érdekeset fogtok tőle tanulni.
  • Le fog merülni a telefonom, lesz ott okos pad? – érkezett az urbanizált kérdés.
  • Bio töltő van csak. Ma a telefonokkal csak fényképezni fogunk. Egy új világot mutatok nektek, amiben már nem is lesz annyira fontos sem az internet, sem a modern technika.

A parkolóban az 50-esek klubjának alapító tagjai már ott várták a diákokat. A kezdeti belső ellenállást hamar levetkezték a diákok. A fiatalok gyorsan megtalálták velük a hangot. Mindenki választhatott érdeklődésének megfelelően, hogy kivel szeretne tartani. Mia és Abigail a már letesztelt és jól működő szitakötő megfigyelő naplót kiegészítette még a hüllőkkel és kétéltűekkel. A hozzájuk csatlakozó gyerekekkel lassan járták be az ösvény deszka pallóit meg megállva, leülve, elmélyedve és eggyé válva a természettel, halkan figyelve honnan milyen nesz hallható, és mi adta azt ki. Dan és Lucas madármegfigyelő naplóval és távcsövekkel készült. Az amúgy a tévétől és a számítógép villogó kijelzőjétől állandó túlfeszített idegrendszerrel rendelkező izgő-mozgó gyerekek most mozdulatlan ültek a madár les padján kézjelekkel adva át egymásnak a tuti infót, hogy mikor merre érdemes nézni.

Mason a fák között és a tó partján bogarak, madarak, a mezőről és az erdőből inni kijáró állatok nyomait azonosította be kis csapatával, akik végül már egymást is felismerték a homokban hagyott cipőtalpnyomokból. Olivia fényképezőgéppel a kezében inspirálta a köré gyűlő érdeklődőket. Hol a fűben hasalva lesték a bogarakat, majd próbálták lencse végre kapni – nem volt egyszerű feladat, egyik-másik fürgébb volt, mint amilyennek a bioszkönyv alapján gondolták –, hol pedig a fák ágai közt beszűrődő napfényt útját követték.

Újra a kilométereket taposta hű csatlósával az oldalán. Bár Phoebe az idő során már megkomolyodott és elfelejtette szabotálni gazdája kocogásait, de ettől még élmény maradt a közös erdei futás. Ilyenkor a lány gondolatai először sehol sem jártak, majd össze-vissza csapongtak, végül egy sorba rendeződtek.

A klub, a közös akciók és felvonulások, a túrák, a baráti beszélgetések és az új program, az osztálykirándulások szervezése. Az erdőt négyféle ember járja. Az erdész, aki gondozza, aki a fák és a növények világát tartja szemmel. A vadász, aki az állatok közti egyensúlyért felel. A garázda, aki hangos és szemetel. És végül, de nem utolsó sorban, az igazi természetjáró, akinek minden lépés egy a természet szívdobbanásával. Olivia hálás volt az életnek, amiért hozzá tehetett ahhoz, hogy a felnövekvő nemzedék ez utolsó embertípusba nevelődjék bele.

Hálás volt a kis húgáért, aki megannyi kihívás elé állította klímavédő elszántságával. Hálás volt az édesanyjának, amiért mindenben mellette állt, a barátainak, és édesapjának is, aki bár fentről vigyázott rá, hatalmas ajándékot hagyott itt neki: a természet és a motorozás szeretetét. A természet szeretetével menedéket a hétköznapok zajától, a motorozással pedig egy olyan közösséget, amely bár nincs mindig ott, és jelen, de akkor igen, amikor szükség van rá.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Egyensúly

19. rész

Sűrű ködös reggelre ébredtek, de már meg sem lepődtek rajta. Mostanában valahogy minden reggel ilyen volt. „Ez már csak egy ilyen ködös-reggeles tavasz”. – gondolták. Tanulva az átfagyoskodott utakból, rétegesen felöltöztek, hogy ne fázzanak, és ha menet közben mégis kisütne a nap, legyen mit levenni, hogy ne süljenek meg.

A gyér forgalmat ellensúlyozta a ködszitálás és az autók kerekekeiről felverődő, plexin landoló szutyok, melynek következtében látási képességeik a megtett út hosszával arányosan csökkentek. Mai úticéljuk, a harmadik egyben utolsó a fiúk listáján, a már ismert tanösvény volt. Legalább is azt hitték, hogy ismerik. Évek óta nem jártak erre. Utolsó kirándulásuk még a gimis években volt, amikor Miával a fákat ölelgették.

Az ösvény ezen a ködös reggelen egy új és teljesen ismeretlen arcát mutatta meg a fiataloknak. Az elhanyagolt fa deszkákból összeácsolt hidakat kikezdte az idő. A korhadt fa deszkák itt-ott beszakadva, a korlát megdőlve, melyet a természet néhol már bekebelezett. A ránőtt növényzet, a kidőlt fák gyökerei megemelték vagy épp elfedték az egyes szakaszokat.

Bánták is, meg nem is, amit láttak. Egyrészt szomorú volt az elhanyagolt emberi alkotás látványa, másrészt mesebeli élményben volt részük. Mint egy elvarázsolt mocsár. A ködpárás levegőn, a fák ágai, a nádas sűrűje közt átszűrődő sejtelmes, halovány napfény, egy másik világ képzetét adta. A mocsaras vidék láthatatlanul élt. Bár a szem elől rejtve maradtak lakói, neszezésük, jó kedvű csivitelésük és kopogásuk elárulta őket.

  • Mia, te jössz! – törte meg az ábrándozó csendet Dan – Fedd fel előttünk a hely titkát!
  • Ezt a tanösvényt 7 évvel ezelőtt fiatal önkéntesek építették. – kezdte az ismertetőt Mia – Ez az egyetlen olyan tanösvény az országban, amelyen a folyó élővilága eredeti állapotában figyelhető meg. A jelek szerint sajnos, amekkora a jelentősége ennek a helynek, épp annyira nem vesz erről tudomást senki. Pedig számtalan madár, kétéltű és hüllő él ezen a vidéken. A tanösvény végén az a kis paddal ellátott stég, talán még emlékeztek rá, hogy egy madármegfigyelő hely. Ha elég türelmesen és csendben várakozunk, akkor láthatunk itt tőkés récét, guvatot, jégmadarat, nádi rigót, törpegémet, gyurgyalagot és fehér hátú fakopáncsot is. Bár mindegyik madár különleges és szép, de mind közül káprázatos színeivel két madár az, amelyik igazán említésre méltó: a gyurgyalag és a jégmadár. A kék hasú, vörös hátú, aranysárga torkú, fekete maszkos gyurgyalag csőre enyhén hajlított, melynek segítségével a levegőben kapja el a jellemzően rovarokból álló táplálékát. Fokozottan védett madárfaj! A jégmadár begye rozsdavörös, háta, farok- és szárnytollai türkizkék színűek. Nyakán és torkán fehér foltot láthat az, aki van olyan szerencsés, hogy megpillantsa ezt a madarat. Testalkata zömök, farka rövid, csőre hegyes. Halászó madár. Igazi halivadék pusztító. A hüllők és kétéltűek közül él itt vízisikló, kockás sikló, zöld varangy és zöld levelibéka is. De ami szerintem a legérdekesebb, az az igen sokféle szitakötők világa itt az ártérben. Azt gondolnánk, hogy a szitakötő az szitakötő. Legfeljebb van kis szitakötő, meg van nagy szitakötő. De nem. Él itt sárga szitakötő, alföldi szitakötő, vízi pásztor, négyfoltos acsa, sávos szitakötő, széles lábú szitakötő és zöld rabló.
  • Ez eszméletlen! – ámuldozott Dan – Tisztára, mint Gombóc Artúr csokoládéi. – tréfálkozott.
  • Ennyi minden egy alig fél kilométeres tanösvényen. – tárta ki a karjait Abigail.
  • Úgy látom, az önkéntesek küldetése csak egy alkalomra szólt. – jegyezte meg kissé epésen Rick. – Nincsenek valami jó állapotba ezek a deszkák.
  • Tudod, mit mondok, Rick?! – szólalt meg Olivia – Ez így tökéletes! Ahogy a természet elkezdi visszavenni azt, ami az övé, látni, érezni lehet az erejét és a bölcsességét. Itt szembesülhetünk azzal, hogy milyen kicsik is vagyunk mi ebben a világban és milyen múlandó az, amit mi alkotunk. A természet azonban örök. A középút és az egyensúly megtalálása a feladat. Hogyan élhetünk úgy a természettel együtt, hogy nem csak elveszünk, hanem adunk is? Kicsit helyrehozzuk az ösvényt, hogy ne legyen balesetveszélyes közlekedni rajta, megtisztítjuk az árteret az emberek nyomaitól, összeszedjük a szemetet, és ez lesz a mi helyünk! Könnyen megközelíthető, lenyűgöző minden napszakban és évszakban. Békés, nyugodt. Az ártér előtti füves területen lehet piknikezni, fákat ölelgetni, nem messze innen van egy tó is. Nem is értem, miért nem jutott elsőnek eszünkbe ez a hely.
  • Mert akkor nem húzhatnánk a fiúkat az alföldi túrákkal – célzott Kate csipkelődve arra a bizonyos, igen emlékezetes meredek utcás incidensre.

Olivia és a csapat többi tagja még lesétált a tóhoz, megkeresték a kedvenc fáikat, felidézték a régi emlékeket, amikor még Kate-vel felváltva labdáztak a réten. A fűben eldőlve, elégedett csendben ették meg a temérdek mennyiségű elemózsiájukat, majd tervekkel, ötletekkel teli fejjel és szívvel hazaindultak.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Kertészkedni jó

18. rész

  • Mit csinálsz Kate? – kérdezte érdeklődve Judith a szépen gondozott, egyre jobb időt ígérő, már éppen zöldellni kezdő gyepet parcellákra osztó lányától.
  • Veteményes kertet. – felelte a világ legnagyobb természetességével Kate.
  • Veteményes kertet. – ismételte meg Judit a hallottakat megerősítésként.
  • Tudtad anya, hogy a kertészkedés nagyon egészséges? De nem csak a léleknek, hanem a testnek is. Jó, nyilván tudat alatt vágod te is, mivel tavasztól őszig a ház előtti virágoskertben lehet téged csak megtalálni. Na de, a kertészkedés nem csak arra kiváló alkalom, hogy élvezzük a napsütést, a friss levegőt és a virágok illatát, hanem arra is tökéletes, hogy megtapasztalhassuk a természet közelségét, ami az egyik legjobb dolog a világon, ami az emberrel történhet. – adta át nemrég megszerzett tudását Kate édesanyjának – A kertészkedés remek stresszoldó. Segít, ha rossz a kedved, de még akkor is, ha beteg vagy és meg szeretnél gyógyulni. Lehet, hogy pont ezért nem vagy soha beteg! – világított rá Kate a tényre.
  • Előfordulhat. – erősítette meg Kate-t Judith – Sőt biztos, hogy ez is hozzájárul ahhoz, hogy erős az immunrendszerem. Tényleg jó érzés a kertben molyolni. Megnyugtat. A virágok illata, látványa, a föld érintése, ezek mind feltöltenek ugyan, de önmagában a kertészkedés szerintem nem elég. Fontos, hogy az élet minden területén kiegyensúlyozottak legyünk. Szeretem a munkám, kreatív, alkotó, és másoknak is tudok vele adni. Eljárok egy héten kétszer tornázni, és egészségesen táplálkozom. – egészítette ki Judit Kate gondolatmenetét.
  • Na, mostantól még egészségesebben fogsz! – vágta rá Kate – Lesz egy saját bio kertünk. A kertészkedés tudatos tervezést igényel, és én már mindent meg is terveztem! – büszkélkedett Kate.
  • Efelől kétségem sem volt – felet Judith egyrészt ismerve lánya céltudatosságát és eltökéltségét, másrészt látva a gyep szakszerű feltúrását.
  • Tudod anya, a kertészkedés gondoskodásra tanít. Mostantól majd túl kell lépnem a saját komfortzónámon, hogy elérjem azt, amit szeretnék: termő kertet. Minden nap meg kell locsolnom, ki kell gazolnom a kis kertemet. Ez biztosan nem lesz mindig könnyű, de már 10 éves vagyok, és szerintem képes leszek rá. És ha ez sikerül, akkor nem csak a személyiségem fog fejlődni, de növekedni fog az önbecsülésem és az önbizalmam is. – ecsetelte Kate a kertészkedés pozitív mentális hozadékait, majd kérdőn Juditra nézett – Ugye segítesz nekem, anya?!

A nap hátralévő részét kettesben töltötték a kis kertben. Miután felásták és felosztották a területet, valamint megtervezték, hogy mit hová fognak vetni, felcímkézték a vetést jelző kis táblákat és hozzá is láttak a magok elföldeléséhez. Vetettek retket, sárgarépát, petrezselymet, póréhagymát, borsót a kertbe, és paradicsomot, paprikát, salátát, karalábét a kis palánta neveldébe, amit bevittek a konyhaablakba.

Judith nagyon büszke volt Kate-re és örömmel állt mellé ebben az elhatározásában is. A közös munka olyan jól esett nekik, hogy el is határozták, tovább szűkítik a gyepet és bővítik a kertet, hogy legyen hely uborkának, cukkíninek, padlizsánnak, édesburgonyának és egy-két ribizli, egres és málnabokornak is. Elhatározták kertészkedés közben azt is, hogy több zöldséget és kevesebb húst fognak fogyasztani, a helyben termesztett zöldségek mellett ezzel is tudatosan hozzájárulva a környezet védelméhez.



Alapértelmezett