Gondolatok

A fák hősei

A természet vígan megél az ember nélkül, de vajon az ember is képes lenne az életbenmaradásra a természet nélkül? Ha felteszi nekünk valaki ezt a kérdést, gondolkodás nélkül tudjuk a választ. Mégis milyen rég elfelejtettünk már hálásak lenni a természetnek azért, hogy biztosítja számunkra a létezésünkhöz szükséges feltételeket legyen az az ivóvíz, a termőföld, a tiszta levegő, vagy épp egy szívet-lelket gyönyörködtető táj. Ehelyett kizsákmányoljuk, teleszemeteljük, önző mód rendeljük magunk alá a minél nagyobb és nagyobb haszonért. Igen, mi: az emberiség.

A klímaválság napi szinten érezteti hatását, de nem csak a légköri viszonyok változása, az évszakok és az időjárás febolydulása, a pusztító tüzek, az aszályos időszakok vagy épp a mediterrán vidékeket sulytó havazás, hanem belső egyensúlyunk felborulása által is. Feszültek vagyunk, nyugtalanul alszunk, szorongással tölt el minket az egyre növekvő ipar, a gomba mód növekvő lakóparkok látványa, az élemiszerválság gondolata, az egyre csökkenő természetes területek száma.

Amikor hétvégén kiszabadulunk otthonról egy kis nyugalomra és friss levegőre vágyva, a közeli kiserdő vagy folyópart már inkább hasonlít egy zsúfolt plázához a rajta fellelhető embermennyiség viszonylatában, mint egy kellemes kirándulóhelyhez.

Itt az ideje, hogy megálljunk és megkérdezzük, miért tesszük azt, amit teszünk, mi nekünk ebben a jó? Egy családi vagy társadalmi elvárást teljesítünk vagy a saját életünket éljük? Itt az ideje, hogy megálljunk és megkérdezzük, mit adunk mi a világnak? Mi árad belőlünk a környezetünkre: megelégedettség, nyugalom, boldogság vagy feszültség, panasz és örök elégedetlenség? Itt az ideje, hogy megálljunk és észrevegyük, hogy a természettől való elszakadásunk által az élettől szakadtunk el. Itt az ideje, hogy lelassítsunk, és megkérdezzük: mit adhatok én a természetnek?

Reggel 9 órára beszéltük meg a találkozót. Szinte egyszerre értünk oda. Nem volt meleg. Más esetben fel sem ülök 10 fok alatt a robogómra, ma – 1 fokkal fogadott a reggel, mégis nekiindultam.

Évek teltek el az utolsó találkozásunk óta. Mondanám, hogy semmit sem változtunk, de nem lettünk fiatalabbak. A felkérést, hogy örökítsem meg, ahogy egy majd 100 éves fa gyógyításába kezdenek, örömmel vállaltam. Ingyen, szívből érezve, hogy ez mennyire fontos. Most épp ezt adhatom én a természetnek: megmutatom.

Nyugisan kipakoltak, elsétálgattak fel, s alá. “Ezeket sem a «gyerünk, hajrá» fogja elvinni.” – gondoltam magamban. Eleinte még kicsit feszülten nézegettem az órám, tudván hogy délután ügyeletes leszek és vissza kell még érnem szigeten innen, folyón át. Céges telefonnal a zsebemben, időnként egy-két hívást fogadva majd üzenetet váltva intéztem a home office ma délelőttre eső részét Leányfalun, a Duna parton, miközben akarva akaratlanul rám ragadt a fiúkból és a környezetből áradó nyugalom.

A fák ágai békésen meredtek az égre, odvaikban madarak igazgatták fészkeiket. A kötelek, a táskák, a szükséges eszközök előkerültek az autókból, fel-felbőgtek a motoros láncfűrészek. A hosszas előkészület után a mászás következett eszméletlen magasságba. A száraz ágak recsegve törtek, s hulltak alá. A beteg részek orvosi pontossággal kerültek eltávolításra szeretőn ápolva a csonkot, és remélve, hogy így a fa, terhét elengedve, könnyedén hozhat új hajtásokat, és élhet még, ha nem is 100, de jó pár évet.

A délután érkező mókusról sajnos lemaradtam, ahogy a kompról is. Bár ezerszer megtettem már ezt az utat, ma mégis sikerült rossz irányba kanyarodva pont akkora kerülőt tennem, hogy már csak pá-t inthessek. “Így kellett lennie.” – jött spontán a gondolat, majd az érzés, hogy milyen egyszerűvé is teszi a dolgokat az elfogadás.

Leültem a padra, élveztem a napsütést, magamba szívtam a Duna illatát, s békés szívvel vártam a kompfordultát. A víz tiszta volt, még látszott a hajótest a hullámok alatt. A halk nyöszörgéssel partot érő komp nemcsak az innenső oldalra hozott vissza, hanem egy rohanóbb világba is. A főút forgalmasan keresztezte utam, csak a piros lámpák parancsoltak az autóknak megálljt. Alig 10 percet késtem.

Munka után Évivel, már itthon, a képeket bújtuk, válogattuk, miközben záporoztak belőle a kérdések: Kik voltak ezek? Hogy hívják őket? Mit csináltak? Majd a beszélgetés végén, a képekről is áttetsző közel sem irodai munka kaliberű fáradhatatlan erőfeszítés láttán megjegyezte: “Anya, ők igazi hősök!”

H arbor&gardenhttps://www.facebook.com/harborandgarden: Krammerhofer Herbert, és Siskó Manó, valamint a Gerilla arbor: Zsolt Kiss, és ifjabb Kiss Zsolt. A fák hősei.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Gondolatok

Csak saját felelősségre

Amikor rögtön az út elején egy olyan kiírással találkozom, hogy “csak saját felelősségre”, akkor már az az érzésem támad, hogy ez csak jó lehet, elvégre merni a saját utam járni, a megérzéseim követni amúgy is “csak saját felelősségre” lehet. És nem tévedtem!

Tudom, hogy mindenki már a tavaszt várja, a ragyogó napsütést, de megvan a csendes óráknak, az ébredő természetnek, és a hajnali ködnek is a maga varázsa. Mások ilyenkor a hangok, az illatok, a fények. Nem hiszitek? Nézzétek meg a képeket! És ha kedvet kaptok, húzzatok fel sapit, kesztyűt, vegyetek meleg pulcsit, állítsátok be az ébresztőt és munka előtt sétáljatok egyet a természetben ti is.

Megéri.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett