Az 50-esek klubja, Mesék

A bogáncs maradjon, vagy az álca?

2. rész

A heti egy edzés megingathatatlan elhatározása volt Olivia-nak. Az elmúlt héten frissen beszerzett izomlázat sikeresen túlélte. Igaz, két napig enyhén darabos, már-már robotszerű léptekkel bírt lefelé döcögni a suliban a lépcsőn, azt is leginkább háttal. Combjába, sípcsontjába minden lépésnél éles fájdalom nyilallt. Mégis teljes elszántsággal fogta magát és a hét első – valamint az órarendje szerint utolsó – szabad délelőttjén bevágott reggelire két finom, puha mézes szemlét egy nagy bögre tejjel, hozzá három adag kifogással, hogy miért nem ma.

„Kellemes volt a reggel, de délre tuti meleg lesz.” – gondolta. 27 fokos csúcs ígérkezett, így már előre melege volt, ráadásul a légszennyezettségnek köszönhetően tombolt az allergia szezon, neki pedig taknya-nyála egybefolyt. Oxigén nélkül nem kérdés, hogy bárki padlót fogna már a kapuban.

Olivia a zsemle majszolása közben azon tűnődött, hogy vajon mi változott meg benne az elmúlt évek során, hogy ennyire elfogadó lett saját kényelmével szemben. Imádott mozogni, valamit mindig sportolt, két percig sem szeretett egy helyben ülni kisgyerekként.

Nem volt az az aszkéta hajlamú perszóna. Ha éhes volt evett, soha nem vonta meg magától a jó falatokat tudván, úgyis lesz az a szerelmi bánat, ami lepattintja róla a kilókat.

Soha semmiben nem hozta ki magából a maximumot, a jó érzés fontosabb volt számára. Edzésen is csak annyit, hogy az meg ne ártson, de még ez is elég volt egy kisebb éremgyűjteménynek. A kulcs a hozzáállásában volt. Valahogy mindig látta maga előtt, ahogy a dobogón áll.

Tanulásban sem remekelt. Az elvetemült célokat hátra hagyta, és valami kényelmesen elérhetőt választott: hármast. Nem mintha nem lettek volna vágyai, álmai. A motiváció hiányzott. Úgy érezte, semmi más dolga nincs, mint megelégedni azzal, ami van és nem többre vinni egy elvárásokkal teli, túlhajszolt világban.

“Csak élnem kell és élvezni az életet.” – dőlt hátra otthon suli után. “De lehet így boldognak lenni? Mi fog így örömet okozni?” – tűnődött.

“A bika aszcendens lesz az oka” – döntött végül Olivia. Kezd kiütni rajta a csillagjegyből áradó kényelem és lustaság, mely, mint tudjuk, fél egészség. Bele kell törődnie, ez felette álló jelenség. Ki tudna ellenállni a csillagok vonzásának?

Hogy azért mégse teljesen szegje meg mozgásra feltett esküjét, magához vette Phoebe-t és nekivágott az erdőnek.

A kocsmakutya már kint őrizte a vendégek számára fenntartott teraszt. A területharc elkerülése végett kis kitérővel átvágtak a derékig érő, parlagfűvel természetes módon bevetett prérin. Olivia – allergiájára való tekintettel – igyekezett a levegőt inkább nem venni, bőrön át vagy látens lélegezni, hogy megkímélje szervezetét az éjszakára halálos dózissá váló pollenkoncentrátumtól.

A préritől megszabadulva az első utcán balra el. Pár száz méter múlva elhagyták az utcában fellelhető első adag házsort, majd szomorúan szemügyre vették a számukra teljesen érthetetlen „a tóra kutyával behajtani tilos” táblát annak kapujában. Engedelmes polgárok révén kissé bosszúsan, de nem mentek be.

A második adag házsor után már nem kellett sok és el is érték az erdő szélét. Balra hosszasan elterülő mező tárult a szemük elé, az itt élő vidéki városiaknak hegy – földrajzilag csupán domb – lábánál. Jobbra fák magasodtak, melyek között bevetették magukat a természetbe.

Phoebe minden botban kihívást találván vadul csapott le a földön heverő ágakra. Fejét rázva, morogva semmisítette meg, pásztorkutyaként ösztönéből adódóan, talán farkasnak képzelt ellenségét. A bot miszlikbe aprítva, apró forgácsokként kezdte meg új szakaszát élete körforgásának.

Az ellenség kivégzése után a fekete-fehér bundát viselő, gyönyörű prém galléros, barna szemű eb lázasan tért le az útról vadak nyomát szaglászva hódolni új szenvedélyének: a bogáncsgyűjtésnek. Hosszú szőrébe vígan csimpaszkodtak bele a kis dudvacsimbókok rasztásítva, de még így sem elcsúfítva küllemét. Olivia meg is fogadta, hogy amint visszaér szörminátort ránt és Phoebe jamaikai stílusát újra fajta hű komolyságúra formálja.

Túl nagy túrára nem volt idő. Olivia-nak délben már a suliban volt jelenése és még betervezett egy finom, jégsalátás sajtos szendvicset is elvitelre. Az önsanyargatás nem passzolt a személyiségprofiljába, vacsoráig még ennie kellett.

A házak közé érve gondolatban sajnálatukat fejezték ki a kerítés mögött unalomból acsarkodó kutyatársaknak. Mindegyiket biztosították afelől, hogy szívesen elvinnék őket is egy jó kis szimat körre, majd búcsút intettek és hálát adtak a jól bebetonozott, lyuk mentesített kerítések megalkotóinak. Felülről is megcsodálták a tavat, ahonnan kitiltódván haza felé vették az irányt.

Az utolsó száz méteren Phoebe még gyorsan – hódolva ösztöneinek -, egy óvatlan pillanatban, a magas fűben emberi szem elől jól elrejtett, de a kutya orra számára frenetikus izgalmakat keltő egyéb állati lénytől származó, nem túl sűrű fekáliával, szagilag álcázta magát többszöri meghempergés és nyaki bedörzsölés által. Valószínűleg szintén farkas ellen.

Dönteni kellett: a bogáncs maradjon vagy az álca? Olivia betért útközben a nagyihoz, megfogta a kerti slagot és alapos mosdásnak vetette alá az értetlen és kissé sértődött tekintetű kutyát. Az eltávolító hadművelet sikeres volt, a nyakörvre visszacsattant a póráz, elkerülendő az újbóli álcázást hazáig.

A kocsmaterasz még mindig üres volt. A kocsmakutya az ajtóban ülve türelmetlenül várta a vendégeket. Az alacsony termetű, turcsi orrú, tehén mintás, fekete gülüszemű jószág sanda szemmel figyelte már messziről Olivia és Phoebe érkezését. Jelezvén, hogy nem tartanak igényt személyes közegére, rá sem nézve, az út szélén, határozottan előre tekintve kezdték meg kitérőjüket. Gülüke – igazi hívónevét nem ismervén, egymás közt csak így emlegette a lány hű csatlósával a kocsmakutyát – a vendéglátóipari egységtől kísérte a betolakodókat szélesre tárt mancsaival gyúrósan ide-oda billegve egészen a sarokig. Ott fújt egyet és megvárta, amíg Olivia az erősen fegyelmezett, idegesen hátra-hátra pillantó kutyájával átér az út túloldalára. Phoebe-t nem a bátorságáért szerették.

Olivia bogáncstalanította nadrágját, elkészítette a tervbe vett szendvicseket vajjal, kis szalámival bűnözve, ementáli sajttal és jégsalátával ízesítve. Phoebe keresztbe tuszkolta magát a kennelben, felvette az erdei bogaraktól ellesett halott bogár pózt és nem túl nőies, de annál aktívabb horkolásba kezdett. A lány kiosont a házból, halkan kattant a zár.  Motorozás helyett egyik lábát a másik után téve juttatta magát célba, hogy legalább a napi ajánlott tízezer lépésszámot kipiálhassa kifogásai listájának végén.



Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A cipővel volt a baj

1. rész

Olivia emlékeiben élt, hogy ez neki valaha jól ment. Még úgy első osztály magasságában. Kenterbe vágta a felnőtteket is, pedig csak élvezetből taposta a kilométereket. Rég nem volt a lábán futócipő, de már rettentően unta egyre terebélyesedő idomait és a töménytelen mennyiségű házit is. A futás jó kifogás. Legálisan lehet az asztalon hagyni a tankönyveket.

A kilók legjobban a tomporát szerették. Szinte szerelmetes vonzották egymást. Édesdeden bújtak, rakódtak és sokasodtak ezen fertályon. Természetesen, hogy ne lelje teste többi részét gyötrő féltékenység, kissé továbbkúsztak a combjára is, kellemes hullámzó, lötyögő hatást keltve lépteinél. Mindezt egy kicsivel több, mint 16 éves végtagokon. Nem volt kövér a maga 165 centijével és 60 kilójával, na de azért mégis.

A nyarat nem tartotta alkalmasnak az újrakezdésre, mivel ez az év legmelegebb évszaka. Magas páratartalom, tikkasztó hőség. A nap későn megy le, korán kell. A klímaváltozás is éreztette hatását. Mégsem készül dzsungelharcosnak. Épeszű ember testmozgás kivitelezésére egyik időpontot, valamint időjárási körülményt sem tartja alkalmasnak. Olivia már pedig határozottan épeszű lány volt. Ezért döntött úgy, hogy türelmesen kivárja az őszt.

Addig is, amíg spontán beköszönt színekben gazdag kedvenc évszaka, és elérkezik a lehetőség a sportolásra, étkezési szokásain változtatott: kevesebb hús, valamint pékségből áradó szénhidrát. Ezt nem volt nehéz megtartania. Mindent kedve és ízvilága szerint válogatott össze. Csupa piros színű gyümölcs és zöldség szerepelt az étlapján. A zöldet viszont megvetette: se zöldbab, se zöldborsó, se brokkoli, kelbimbó meg aztán pláne nem! Ellenben ipari mennyiségű paradicsom, pritaminpaprika, eper, málna és görögdinnye. Jöhetett még a sárga valamennyi árnyalata: sárgabarack, őszibarack, sárgadinnye, sütőtök és édesburgonya formájában. Salátának, levesnek, töltve, sütve, grillezve, pépesítve joghurtba, natúr sajtkrémbe. A tányérján már ősz volt.

Elmaradt az étkezés utáni kaja kóma, Olivia feje tiszta maradt, az energiája nőtt, az endorfin szintje és a pozitív világlátása is. Ennek tudta be hirtelen felindulásból elkövetett motorváltását is, mely kérlelhetetlenül vonta maga után a motoros iskolát. Az 50-esek klubjának vezetőjeként évek óta pirította az aszfaltot robogójával. Nem is kívánt se nagyobb lóerőt maga alá, se nagyobb sebességet. A 125 köbcenti oka Kate volt, a 6 éves kishúga, aki már elég nagy lett ahhoz, hogy biztonsággal megüljön mögötte és kisebb utakra elkísérje. Az óvodáig, meg vissza. Szeretett Kate-tel mindent megosztani. A szívét, a bánatát, az örömét, az élményeit. Együtt jártak színházba, moziba, még a klubba is magával vitte.

A közlekedési rendszabályok elsajátítása volt az első lépés. Olivia retteget a kudarctól. Az éjszakákba nyúló tesztkitöltésben látta félelme enyhítésének egyetlen megoldását. Bejött. Lazán vette az akadályt. Elhatározta, hogy a második akadályt egy könnyed elengedéssel hárítja. Bevállalja a korlátozást a jogosítványába, és automata váltós motort választ az oktatáson. Nem csoda hát, hogy kis híján kardjába dőlt, amikor megtudta, hogy csak váltós motor van az iskolában. Mese nincs, váltani kell!

Régebben kiegyensúlyozott volt. Önmagában is boldog, teljes egész, egészséges önbizalommal egy reális önismeretre építve, elvégre csodás gyerekkora volt. Apja halálával és a kamasz kor beköszöntével azonban mindez elmúlt.

A nyár is. Beköszöntött az ősz és nem volt több kifogás. Cipőt kellett húzni, elvégre az elhatározás az elhatározás. Olivia magához vette könnyen emészthető, lassan felszívódó szénhidráttartalmú reggelijét, avagy egy barackos joghurtot müzlivel, majd elvitte kishúgát az óvodába. Útközben jókedvűen csacsogtak, kellemes hűvös szellő simogatta arcukat, miközben a nap langyos sugarai nyújtóztak a házak fölött.

Az első két órája elmaradt, így még hazament, átöltözött, felhúzta rég nem látott futócuccait. A rózsaszín, térdbetétes, testhez simuló sztreccs nacit, amit anyagának köszönhetően még sikerült felhúznia, és a fekete shortot, ami anyagának köszönhetően aktívan feszült. A póló és a zokni messziről rikítva passzoltak össze almazöld színűkben. A láthatóság fontos nappal is! Leporolta pink cipőjét, forgolódott párat bemelegítés gyanánt, majd magához vette hű csatlósát Phoebe-t. Zsepit, telefont tömködött derekára rögzített, kifejezetten futók számára kifejlesztett övtáskájába, végül pedig beizzította a kilométer számlálót, mely szívet melengető férfihangon köszönt be.

Már az első pár lépés után érezte, hogy ez nem az ő köre lesz. Olivia eleinte a kutyára gyanakodott. Hol húzott, hol lemaradt, hol nekiment, hol átvágott előtte keresztbe, melynek következtében könnyednek nem mondható, balerinákat megríkató bukdácsoló mozdulattal igyekezett nem eltaposni kebelbarátját. Phoebe lógó nyelvvel, aktív farkcsóválással, megigéző tekintettel és – Olivia esküdni mert volna, hogy – széles mosollyal figyelte felette átívelő gazdája mutatványát. Phoebe mindezek tetejébe időnként elunta felvezetője vánszorgó tempóját és váratlan hirtelenséggel lecövekelt egy-egy izgalmas szagnál. Ilyenkor hátra rántotta pórázon lógó gazdáját. Amikor pedig a területüket vérmesen védő eb társai felhörgése következtében rákapcsolt, akkor maga után vonta a pórázon immár lobogó gazdáját.

A kedves pasas hatalmas lelkesedéssel búgta Olivia fülébe, hogy megtette az első kilométert. Ekkor úgy döntött, hogy a mellékesen közölt átlagidőt egy életre titkosítja.

Hű csatlósa megszokta az új mozgásformát valamint ingeráradatot, így az általa kibocsátott és oknak vélt zavaró körülmény megszűnt. Szusszal még bírta Olivia. Elmaradt az ekkorra már beütő oldalszúrás – tökéletes volt a reggeli, nem zavarta be az emésztést -, a lábai viszont, a lelkesedéséhez képest, igencsak le voltak maradva. Kénytelen volt megállni és bevárni azokat.

Gyűjtött egy kis erőt és újra nekiindult. A helyzet mit sem változott, pedig ekkorra már biztos volt Olivia abban, hogy mégsem a kutya. “A szembeszél! Ez az!” – érte egy hirtelen fuvallattól a felismerés. Kellemes volt, hűsített, de nem volt mentsége. Menten bűnbakká vált egészen az első kanyarig, amikor is a házak takarásában elállt.

“A domb! Dombra futok felfelé!” – kutakodott Olivia a kifogástárában, miközben az előtte magasló vizuálisan is észlelt emelkedő tagadhatatlanul hatott a lábaira. Semmivel sem törődve futott, vagyis inkább vonszolódott önmaga által felfelé a következő kanyarig. Itt a terep síkra váltott, a szél pedig hátba kapta. Léptei mit sem könnyebbedtek, pedig fejben nagyon ott volt. Felkészült, várta. Kihúzta magát, nem lógtak a vállai, légzése egyenletesen igazodott a tempóhoz, tehát semmi oka nem volt pihegni.

“A zene! Hogy ez miért nem jutott eddig eszembe?!” – kapott a fejéhez. A fülébe zúzó rockmetál balladák tökéletesen passzoltak jelenlegi hangulatához. A zene azonban tempó gyilkos hatást mért a lábaira.

Váltott.

Hiába.

A gravitáció továbbra is erős hatással volt végtagjaira. Már-már kezdte azt feltételezni, hogy csorba esett rég elhanyagolt állóképességén vagy talán a barátilag hájjal összenőtt tompora nagyobb túlsúlyt jelent, mint azt gondolta.

“Fáradt vagyok!” – hárított. Éjfélig csacsogott barátilag. Nem kellett volna. Futás előtt legalábbis semmiképp. Gyorsan memorizálta a hibát, gyorsabban, mint ahogy lábai haladtak. Tovább vonszolódott.

Kereszteződés.

Busz.

“Hála Istennek!” – kiáltott fel lelkiekben. Végre legálisan megállhat. Szép, nagy, hosszú, sárga. Elsőbbsége van, nagy a keresztirányú forgalom, mire kifordul, helyreállítja a szervezete oxigén ellátását.

A busz megállt, átengedte.

Olivia kedvesen mosolyogva intett. Megköszönte az előzékenységét a nagy, hosszú és sárga vezetőjének, majd peckesen, könnyed léptekkel kocogott át a jármű előtt oldalán a továbbra is igen jó kedélyű Phoebe-vel.

“Naná, hogy mosolyog! Border collie, egy energiabomba. Az eddig megtett négy kilométer neki csak bemelegítés.” – jegyezte meg magában Olivia.

“Ez az!” – jött az újabb felismerés, melyet a mögötte dübörgő kifogás hömpölyeg akadálytalanul tolt előre. Fénykorában Olivia soha nem adta 10 km alá, mivel a rövidtáv neki csak bemelegítés volt. 5 km magasságában kezdett erőre kapni, a 8-adik km után már valósággal szárnyalt!

Gyorsan az erdő felé vette az irányt. Azt remélte, hogy a városi szakaszt letudva, immáron eléggé bemelegedett, így jöhet a könnyed, győzedelmes rész. Leakasztotta a kutyát a pórázról. Phoebe őrült futásnak eredt. Szemmel láthatóan megkönnyebbült hátrahagyott terhétől. Tőle. Vígan hempergett a mezőn hagyott illatmintákban, miközben Olivia még mindig csak imitálta a futást. Lelki szemei előtt látta céklavörös fejét, elhaló tekintetét, melyet még pár percig jól kompenzált örökül hozott kitartásával és akaraterejével.

A vasútállomásig bírta. Ott felötlött előtte, mintegy hologramos kivetüléséként, ahogy az erdei útszakasz után előtör a dombokkal megspékelt, árnyéktalan homokút. Neki sivatag. Már a puszta gondolattól kitikkadt. Kiszívta a forróság, fejét tűzte a nap. Látta, ahogy átveti testét meg-megrogyó, reszketeg lábakkal, utolsó erejét összeszedve a homokdűnéken. Tán még homokvihar is támad, kendő sincs nála, hogy eltakarja arcát. Na és Phoebe, szegény kutya! Nem teheti ki legjobb barátját ilyen viszontagságoknak. Nem ő adta fel, a körülmények tették lehetetlenné. Csupán elengedte az ebugattát védve.

Jobbra, hazafelé vette az irányt.

Olivia a kocsma előtt elrebbentett egy halk fohászt, hátha ily kora délelőtti órán még zárva van, és a kocsmakutya minden retorzió nélkül tovább engedi őket. Nyitva volt. A kapuőr azonban még valahol bent szunyált, nem kezdte meg a szolgálatot. A kitárt ajtó előtt elsuhanva megpillantott otthon a feloldozás élményét adta, ha Phoebe-nek nem is, Olivia-nak minden kétséget kizáróan.

Utolsó erejét összeszedve tette egyik lábát a másik után egészen a házig, ahol lakott. Ellensúlyozva az út során felmerült kifogáshalmazt feltessékelte magát a lépcsőző gépre előirányozva egy ötszázas lépésszámot.

„Jó lesz az kétszáznak is.” – fogadta el a megmásíthatatlant a harmadik taposás után.

Lenyújtott. A két napra rá emlékei szerint beütő izomlázat garantáltnak érezte. Engedett egy kád forró vizet. Kutyamentes, jól megérdemelt, nyugodt fürdőt vett, miközben levonta a mindebből következő konklúziót: egészen biztosan a cipővel volt a baj.



Alapértelmezett
Úton, Gondolatok

Vakvarjúcska

Az idei kívánságlista második pontja Jászapáti volt. Egy teljes hetet terveztünk a bátyámékkal eltölteni e kis város csendes üdülőövezetében, de aztán másképp alakultak a dolgok, így csupán egy fél napra érkeztünk.

Annak rendje és módja szerint elaludtunk, és még este sem készítettük össze a teljes motyónkat, így fél óra csúszással indultunk. Az égen sötét felhők kúsztak, a szél is hideg volt. Mivel azonban a jászapáti strand termál vízzel is büszkélkedhet, ezért nem tágítottunk az eredeti tervtől, és becsomagoltuk a fürdőruhánkat.

Bekaptunk pár falatot az előző este vacsi gyanánt összedobott túrós sütiből, és még kissé kómásan, de jó kedvűen indultunk el Gödöllő felé. Az M3-as autópályán, majd a 32-es úton egy óra alatt leértünk. A GPS-nek és emlékeimnek hála a városban is kiismertük magunkat, és könnyedén megtaláltuk úti célunkat, ahol szerető szívvel, széles mosollyal, ölelő karokkal és finom reggelivel vártak.

Sokan nem hisznek abban, hogy lehet fiú és lány között barátság. A bátyámmal, 14 éves koromban ismerkedtem meg egy, a mindkettőnk lakóhelyének közelében nyílt rendőr kocsmában, ahová délutánonként mi, kamasz fiatalok összegyűltünk biliárdozni, beszélgetni, ahonnan a hétvégi kocsma túrák elindultak. Egyik helyről a másikra jártunk, mivel a lelkes amatőr fiatal zenészekből verbuválódott banda, melynek a bátyám volt a basszusgitárosa, hol itt, hol ott játszott.

Akkoriban még csak egy húgom volt, és mint egyszülős család legidősebb gyermeke sok terhet cipeltem a vállamon. Önállónak, felelősségteljesnek kellett lenni, sokszor vigyázva a nálam csupán három évvel fiatalabb testvéremre. Szerettem volna én is még egy kicsit kicsi, de legalább is kisebbnek lenni. Néha olyan jó lett volna, hogyha van valaki, aki rám is vigyáz. Ez volt Máté, így lett a barátságból testvéri szeretet, és így lett ő, az én bátyám.

“…van barát, a ki ragaszkodóbb a testvérnél.” (Péld. 18:24)

Magunk mögött hagytuk a fellegeket, Jászapátiban csodás napsütésben fogyasztottuk el a reggelinket, majd átöltöztünk, és papucsban, fürdőruhában csoszogtunk át a pár száz méterre lévő strandra.

Igazi kisvárosi hangulata van a helynek. Mindenki ismer mindenkit, mindenki köszön mindenkinek, megkérdezi hogy van, tudja ki mikor és merre jár. Odafigyelnek egymásra.

A strand öt medencét tudhat magáénak. A forgó vizes medencét csak hétvégén indítják be. Szerda révén ennek csak a szépen kicsempézett csigavonalait tekinthettük meg. Van egy közel negyven fokos áztató medence, egy úszó medence, egy hideg vizes nyakig érő pancsoló medence, mely fölött egy kötélhágcsón majomkodhatnak az inkább már nagyobb gyerekek, és egy kellemes, 35 fokos gyógyvizes medence. Ez utóbbit találtuk vérkeringésünk egészséges fenntartásához megfelelőnek. Amíg mi, szülők, kellemesen áztattuk magunkat, addig a bátyám lánya mélytengeri búvárosat, az én lányom ebihalasat játszott. Annát csak akkor láttuk, amikor levegőért jött fel, Évi pedig szakadatlan úszott a deszkájával és gyakorolta, az elmúlt nap, a Balatonon, frissen szerzett tudományát.

Kifáradva, kipirosodva, éhesen halásztam ki a vízből.

Indulás előtt még közösen asztalhoz ültünk, a hűtött dinnye mindenkinek jól esett, megvívtam Csipesszel, Annácska törpe tacsijával a cipőfűzőmért, majd amikor sikerült masnira kötnöm, szerető búcsút véve indultunk tovább Poroszlóra a Tisza-tavi Ökocentrumba.

A parkoló motoros barát (igaz autóval érkeztünk, így ennek most nem volt túl nagy jelentősége), a hely felkapottságához mérten kicsi, fizetős, de elengedőnek bizonyult. Be tudtunk állni.

A pénztárnál nem állt hosszú sor (van SZÉP kártya fizetési lehetőség), gyorsan haladtunk, és amíg vártunk, legalább át tudtuk böngészni a kapura felaggatott tábla hirdette jegyvételi lehetőségeket. A kishajós csomagot választottuk.

Elég zsúfoltnak tűnt a belső kiállító tér, rengeteg táboros csoport volt épp a centrumban, így a park felé vettük az irányt.

Megmondom őszintén, hogy igazán nem nyert meg. Sem a kint, sem a bent.

Láttunk pár ketrecben szomorkodó nyuszit, néhány gólyát, juhot, simogattunk dám szarvast, megcsodáltuk a nálunk csak vendég, de nem őshonos óriás teknőst, megnéztük a tájházat, megmásztuk a szalmabálákat, kiszorultunk a játszóterekről, és a bokorban zümmögő darazsaktól sikítófrászt kapva kerestük meg a legrövidebb kivezető utat a bokorlabirintusból.

A tutajos játszóteret nagyon tudtuk volna élvezni, ha kicsit kevesebb a táborozó gyerek. A térdig érő vízi játszótéren többféle fából tákolt vízfelszínen úszó közlekedési alkalmatossággal lehetett eljutni egyik partról vagy szigetről a másikra. A gyerekek nagyon élvezték a mókát. Mezítláb, nadrágfelhajtva ültek, álltak a tutajokon és eveztek, húzták-vonták magukat a kötelekkel. Egy hídon cipő áztatva átkeltünk mi is, illetve Évikémet egy csapat gyerek befogadta és örömmel vontatta át egyik partról a másikra, majd miután nem termett több babér nekünk e helyen (sem), elhatároztuk, hogy megnézzük a benti kiállító tereket.

Az akvárium a honos édesvízi halainkkal és azok méreteivel nem csak lenyűgözött, hanem el is gondolkodtatott. Eddig sem voltam nagy természetes vízben úszó párti, azt hiszem eztán még annyira sem leszek.

Az akváriumokon túl a hetedik emeleti kiáltás ragadott még minket magával, majd úgy nagyjából ez is kifújt.

A hely nagy hiányossága, hogy a csap alá a mosdóban nem fér be a kulacs, a parkban sehol nem találtunk egy ivókutat sem, a büfében 350 Ft-ért kaptunk egy fél literes ásványvizet, de sajnos kártyával nem lehetett fizetni, így még szerencse, hogy kaptunk reggelit Jászapátiban, és megmaradt a két-két útra csomagolt szendvicsünk, ami most szó szerint életet mentett.

Az ajándékbolt kicsi, kedves, az árak ajándékbolthoz szabottak, a választék kínált egyedi, helyre jellemző emléktárgyakat is, így még lett is volna kedvem az otthon maradott vagy épp máshol nyaraló testvéreknek, családtagoknak is vinni valamit, de sajnos itt sem lehetett bankkártyával fizetni, így megnéztük, hogy a parkolási díj és a létszükségletként vásárolt víz után mennyi maradt még a tarsolyunkban, s abból gazdálkodtunk haza magunkkal egy cuki kis plüss vidrát.

Kirándulásunk utolsó programja a hajókázás volt a Tisza-tó nádasában, meglesve annak élővilágát. És milyen jó, hogy ez maradt a végére, mert így végül feltöltődve, és mindent összevetve, elégedetten, pozitív élménnyel tértünk haza.

A 45 perces, vezetett vízi túra minden pillanatát élveztük. A motorcsónakok mormogva szelték a békés nádas vízét. Az ott élő madarak már ügyet sem vetettek ránk, békésen állongva az ágakon, vagy épp úszkálva a sűrűn nőtt sulyomban élték megszokott mindennapjainkat, amíg mi rájuk csodálkozva, telefonjainkkal kattintgatva próbáltunk valamit nem csak a szívünkben, a fejünkben hazavinni emlékképként.

Még az sem vont le semmit az élményből, hogy 40 év hite dőlt össze egyetlen pillanat alatta, amikor kiderült, hogy a mindig kacagást kísérve játszott, gyerekkoromban talán elsőként elsajátított, és a gyermekeimnek is szeretettel átadott mondókában szereplő vakvarjúcska nem egy világtalan varjú, hanem a képen látható bakcsó.

A nap már lefelé ívelt, aranyló fénnyel vonta be, az Alföldről felfelé haladva, a láthatáron kibontakozó hegyek vonulatát. Tüdőnkben még a tó felett beszívott tiszta levegő, arcunkon a szél simogatása, lelkünk ragyog. 45 perc béke, háborítatlan nyugalom szinte kicseréli az embert. Teremtett világunk semmihez sem fogható szépsége, a belőle áradó élet és energia a mi létünknek is elengedhetetlen része.

Hazatérünk, a szabadságnak lassan vége, még egy állatkerti séta van a kívánság listánkon, de nem feledjük: időként meg kell állni, vissza kell térni, megpihenni oda, hol az idő szinte megáll, mert a “most”-on kívül nem létezik más. Csak a jelen van, hol minden egy.


“Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak.” (Zsolt. 8:4-9)

A Föld az otthonunk, bánjunk vele felelősségteljesen!


Fotó, videó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Add tovább!

Ha valaki laktózérzékeny, akkor nem ajánlott bevágni egy minden mentességtől mentes joghurtot vacsorára, mert egyrészt pocsék lesz az éjszakája, másrészt a reggeli kocogás sem lesz zökkenőmentes.

Aktív harcművész éveimben számtalanszor elhangzott az az alapelv az edzéseken, hogy “nem azért tanultam meg verekedni, hogy fussak”. Ennek ellenére azért természetesen futottunk. Bemelegítésnek, levezetésnek, 3200 méter letaposott táv volt a beugró a vizsgára. Na, de nyilván az más volt. Nem kergettek.

Egy sportbaleset következtében a verekedésből kinőttem, maradt a futás. Amennyire nem szerettem fiatalabb koromban, olyannyira kellemesnek élem meg most. Szívből ajánlom minden mozogni vágyó anyukának. Egy 4 km-es táv egy kényelmes 7:15-7:30-as tempóval fél óra. Harminc percet apa is kibír, a nagy tesók is el tudnak játszani a kisebbekkel, de még biciklis felvezetéssel is megoldható már egy 5-6 éves gyerkőccel. Mi leginkább ez utóbbi megoldással szoktunk élni. Szuper közös program! Persze vannak kivételek, ilyenkor az edzés én-idő lesz.

A futás időtakarékos, kötetlen és költséghatékony. Induláshoz természetesen érdemes beruházni egy kezdő szettre. A jó cipő úgy gondolom elengedhetetlen ahhoz, hogy komfortos legyen a mozgással töltött idő. Eleinte én is úgy voltam vele, hogy cipő, cipő, egészen addig, amíg meg nem láttam akciósan egy, pont a lábamra valót, ami még belefért a keretbe is, és meg nem éreztem a különbséget. Egy klassz légáteresztő, könnyű anyagból varrt póló és nadrág, egy sportzokni és persze nőknél egy sportmelltartó is elengedhetetlen része az alapcsomagnak. Erre egyszer rászánjuk a pénzt, majd 2-3 szezont hű társunk lesz anélkül, hogy újabb költségekbe kellene magunkat verni. Nekem még van egy klassz simlis sapim is, mivel migrénesként nem szereti se a fejem, se a szemem a tűző napot, szemüvegesként a napszemüveg sem jöhet számításba – tudom, lehet fényre sötétedős lencsét is kérni, de azt meg vezetéshez nem szeretem -, szóval egy napellenzős futós sapka lett a társam a nap-tűzte utakon.

A laktózos joghurt után átfetrengett, és átrohangált éjszakát követően kissé nyomott hangulattal, de annál nagyobb elszántsággal ébredtem. Elvittem a lánykám az oviba, munkaidőig még volt két szabad órám, így hazafelé beterveztem az aznapi 4 km teljesítését.

Már napi 30 perc kocogásnak is rengeteg jótékony hatása van. Csökkenti a feszültséget, serkenti a vérkeringést, hozzájárul a szív egészséges működéséhez, az ízületek védelméhez, javítja a memóriát, növeli az önbizalmat, az életéveink számát, és az akaraterőt is. Főleg, amikor úgy indulsz el reggel, hogy még a sétálásnál is érzed a félresikerült vacsora utóhatásait.

Alapvetően városi kocogó vagyok. Tudom, hogy egészségesebb a puha talajon futni, nem találkozol ismerőssel, nincs piros lámpa, és a levegő is frissebb, de valahogy nekem komfortosabb az aszfalt. Az apró pici kavicsok, a homok, úgy siklik ki a talpam alól, hogy percekig csak egy helyben kaparásnak érzem a lépteket. Ennek ellenére tegnap a Somlyónak vettem az irányt. No, nem a tetejét céloztam be, csak az alját, de mivel a lányomért a tó mellé mentem a nagymamához, ezért gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, ráadásul vele is több időt tudok majd tölteni, ha nem az ellenkező irányba indulok, plusz még a kutya is boldogabb lesz a vidéki ingerektől.

A futószalag érzést nem sikerült leküzdeni, csupán elfogadni. Már-már elhatároztam, hogy soha többet erdő-mező, amikor a lövészárkokhoz érve megcsapott a természet illata, megérintett a hajladozó árvalányhajak látványa, a megannyi nyíló mezei virág – pipacs, kamilla, sziki pozdor, mezei katáng – tánca a lágy szellőben. Még társaságunk is akadt egy vígan szökdécselő őz személyében. Felküzdöttem magam egy dombra, majd könnyedén lekocogtam, miközben azt éreztem, hogy ma nem csak könnyebb leszek minden egyes lépéssel, hanem teljesebb is.

Azért lássuk be, Isten csak tudott valamit, amikor megteremtette a világot. Természeti környezetünk által belőle is itt maradt egy darab. Élet van a tájban, de még a levegőben is. “Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi”. (Ézsaiás 40:29)

Testben és lélekben feltöltve sprinteltünk be hű csatlósommal a kapuba, ahol már egy kis királylány várt rám. Természetesen a kutya nyert. Esélyem sem volt a négy mancs ellen. Bezsebeltem az aznapi ölelésem, össze-vissza puszilgattam a legkisebbem – őt még lehet -, és ott, azon nyomban elkezdtük megélni és szeretni egymást. A szeretetet nem azért kaptuk, hogy a szívünkben őrizgessük. “A szeretet nem szeretet, amíg nem adod tovább.” (Michael W. Smith)

Ahogy zártam a tegnapi edzést, úgy indítottam a mait: az ölelésével. Ovi után pedig irány a zajos város. Igyekeztem gyorsan letudni a főutat a reggeli forgalommal. A kis utcákban kanyarogva könnyedén vettem a kilométereket. Kicsit hiányzott a tegnapi táj adta plusz, de mégis volt valami nagyszerű abban, ahogy kiszakadva a világból, de mégis abban járva, elsuhantam az autójukban feszülten ülő, rohanó emberek valósága mellett, hogy testben és lélekben felfrissülve adhassam tovább a napnak a bennem lakó szeretetet és mindazt, ami ma rajtam keresztül kíván megszületni.



Alapértelmezett
Lencsi-mesék, Mesék

Őszi Boszi és a méhek

Igazából nem volt boszorkány, és az őszhöz is csak annyi köze akadt, hogy az volt a kedvence a négy évszak közül. Szerette a tavaszt is a virágok miatt, de az ősz színei nyűgözték le igazán. Eredendően Hildának hívták, de senki nem szólította ezen a néven. A gyerekek keresztelték át Őszi Boszinak, és ő egyáltalán nem haragudott ezért.

Háta kissé meghajlott a kor súlya alatt, orra kampósra növekedett, fején pedig csúcsos kalapot viselt. Így kicsit valóban hasonlított egy mesebeli boszorkányra.

Egy ősszel a mókus gyerekek lesték ki a nagy tölgyfáról makk csemegézés közben, ahogy vidáman ugrál az összegereblyézett színes falevelekben. A levelek ráragadtak a ruhájára, a hajára. Őszi falevél volt még a kalapján is.

  • Nézzétek, ott egy őszi boszi! – kiáltott fel a legkisebb mókus, amikor meglátta. A többiek a hasukat fogták nevettükben. Otthon elmesélték a történetet a szüleiknek, az óvodában, iskolában a pajtásaiknak és hamarosan már az egész erdő erről beszélt. Így lett Hilda az Őszi Boszi.

Hilda, akarom mondani az Őszi Boszi háza az erdő közepén egy nagy tisztás szélén állt. Azért pont itt, mert az Őszi Boszi nagyon szerette a méheket. Ő maga is méhészkedett. Két kaptár állt a háza mögött, melyekben egy-egy nagy méh család élt. A méhek erdő, mező virágporát begyűjtötték és ha épp nem találtak eleget, akkor messzebbi tájakra is elrepültek, hogy finom mézzel tölthessék meg a kaptárt.

Egy reggel, amikor Őszi Boszi épp a méz begyűjtésére készült, szomorúan vette észre, hogy a kaptár előtt a földön sok-sok halott méhecske hever. Szinte az egész méh család odaveszett. Csak néhány kis méh döngicsélt a kaptár ajtajában, de azok sem érezték túl jól magukat.

Őszi Boszi szaladt is vissza a házába – ami történesen nagyon hasonlított egy méhkasra -, hogy felhívja Bagoly doktort. Amint megkapta Bagoly doktor asszisztensétől a szörnyű hírt, azonnal indult is.

  • Ez sajnos mérgezés. – állította fel a diagnózist Bagoly doktor – Az emberek növényvédő szerei okozzák. – folytatta – A mezőgazdaságokban használják, hogy megóvják a takarmányt és a termést a kártevőktől, de arra már nem gondolnak, hogy nem csak a kártevőket pusztítják el vele, hanem a méheket is. Több kórházból is kaptunk már hírt hasonló esetekről. A méhek pusztulása megállíthatatlannak tűnik, és nem csak a mézet adó házi méhek, de sajnálatos módon a vadon élő fajok is veszélyben vannak. – fejezte be Bagoly doktor a mondandóját.

Bagoly doktor mentőt hívott és a még életben lévő méheket beszállíttatta a kórház mérgezési osztályára.

  • Mindent megteszünk értük! – ígérte búcsúzóul Őszi Boszinak.

Őszi Boszi nagyon szomorú volt, de nem csak a méhei, hanem az emberek felelőtlensége miatt is, hiszen a méhek pusztulása fenyegetést jelent az emberiség egészére is. Ha nincsenek méhek, akkor nem lesznek növények sem. A méhek a beporzói a legtöbb zöldségnek, gyümölcsnek, de még búzának is, amiből a kenyér készül. Úgy érezte, valamit tennie kell!

Először Tündérhez ment, majd együtt indultak tovább a kis Lencsilányhoz és az anyukájához.

  • De mit tehetünk mi? – kérdezte a kis Lencsilány. – Mi itt az erdőben már Farkas kisboltjából, Nyúlék ökogazdaságából vásárolunk, Sünné is áttért a bio mosószerre a mosodájában. Nem használunk mérgező növényvédő szereket. Ha túl sok a levéltetű, Katicáék még télire is tesznek el belőle. Az embereket sajnos nem tudjuk megváltoztatni.
  • Ez így van. – sóhajtott Tündér – Azért, hogy az emberek mezőgazdálkodása ne szorítsa ki a virágos réteket és az emberek is áttérjenek az ökogazdálkodásra, mi nem sokat tehetünk itt az Óperenciás-tengeren túl. Reméljük, hogy az emberek ráébrednek a méhek fontosságára és megállítják a pusztulásukat. Ugyanis, ha a méhek eltűnnek a Földről, akkor az az állatvilág egyes fajainak kihalásához és az emberek éhínségéhez vezet. De nem csak az élelem lesz kevesebb, hanem a gyógyszerekhez használt alapanyagok, a gyógynövények is meg fognak fogyatkozni.
  • Ebbe még így bele sem gondoltam! Elég ijesztően hangzik. – álmélkodott a kis Lencsilány.
  • Azért van, amivel segíthetünk a méheknek – vigasztalta Őszi Boszi Lencsit. – Az első és legfontosabb dolog, hogy ültessünk sok virágot ahova csak lehet! A virágültetés ugyan kis dolognak tűnhet, de az éhes vagy messzi virágos rétről érkező kifáradt méheknek a túlélést jelentheti egy olyan virágos kert, vagy láda, amelyben méhbarát virágok nyílnak és ahol megpihenhetnek. Ezért arra gondoltunk Tündérrel, hogy méhecskehotel akciót indítunk a nagy sűrű erdőben. Segítenél nekünk ebben?
  • Naná! – kiáltott fel lelkes izgalommal Lencsi – Vágjunk bele! De hogyan fogjunk hozzá? Mi az a méhecskehotel és milyen virágokat szeretnek a méhek?
  • A méhecskehotel egy olyan kis virágsziget, melyben tavasztól őszig mindig nyílik virág. – magyarázat Őszi Boszi – Tavasszal nyílik a mézvirág, a búzavirág, a cickafark és a mécsvirág. – kezdte a felsorolást Őszi Boszi – Nyáron nyílik a nyári orgona, a bugatölcsér, a levendula vagy a borsmenta. Nyár végi, őszi méhbarát virágok pedig a méhbalzsam, a kúpvirág és az őszi rózsa.
  • Hű, ez nagyon sokféle virág! – ámuldozott a kis Lencsilány – Hogyan fogunk ennyiféle virágot összegyűjteni mindenki kertjébe vagy ablakába? – kérdezte elgondolkodva Lencsi.
  • Medve kertészetében lehet olyan magkeveréket kapni, amit kifejezetten úgy válogattak össze, hogy tavasztól őszig virágozzon a méheknek. – válaszolt Tündér Lencsi kérdésére.

Némi tanakodás és egyeztetés után Lencsi anyukája vállalta, hogy készít Lencsivel közösen egy nagy plakátot, amin közzé teszik a felhívást. A plakátot pedig kihelyezik a főtéren a hirdetőtáblára, hogy mindenki jól lássa. Tündér az Őszi Boszival Medvéhez ment magkeveréket kérni. Medve örömmel segített. Ő is nagyon fontosnak tartotta a méhek védelmét. A méhecskehotel akció napját következő hét szombatra tűzték ki.

Medve kis teherautóval érkezett. Hozott virágmagokat, virágföldet, cserepet és az ültetéshez szükséges eszközöket. Kis ásót, lapátot, valamint kertészkesztyűt. Aki kertes házban lakott, az magokat kapott. Aki odúban, vagy társas házban, az cserepeket, virágládákat az ablakba, az erkélyre, hogy ott alakíthassanak ki méhecskehotelt, és gyönyörködhessenek a sok szép, színes virágban. A fiatalok az időseknek segítettek, a nagyok a kicsiknek. Mindenki ott sürgött-forgott a téren.

A méhecskehotel akció nagyon jól sikerült. Virágba borult az Óperenciás-tengeren túl a nagy sűrű erdő minden lakójának kertje, ablaka és erkélye. Bagoly doktor kollégáival összefogva sikeresen meggyógyította a beteg méheket, akik így visszatérhettek a kaptárba. A sok új virágos kerteknek, ágyásoknak és ládáknak köszönhetően pedig már nem kellett Őszi Boszi méheinek messzi viráglegelőkre repülniük. Biztonsággal gyűjthették a virágport és pihenhettek meg a nagy munkában a kaptár körüli méhecskehotelekben, amit sok-sok finom mézzel háláltak meg Őszi Boszinak, Tündérnek, a kis Lencsilánynak és anyukájának, Medvének, valamint a nagy sűrű erdő minden lakójának az Óperenciás-tengeren túl.



Alapértelmezett
Dusgadh (Ébredés), Mesék

A stigma (5. rész)

Második éve éltek az emberek egymástól elszakítva, a timorok okozta félelem egyre csak fokozódott, a gonosz varázsló ellenszere pedig rövid ideig tartó hamis biztonságérzetet adott az embereknek.

Azoknak, akik kaptak Draoidh bűzös ostyájából, egy varázsstigma jelent meg a homlokán. Innen tudták, hogy kik azok, akik szabadon jöhetnek-mehetnek. A stigma a félelem erősödésével gyengült, így akiknek eltűnt a homlokáról, az újra mehetett a királyi udvarba ellenszerért.

A levegőben érződött a feszültség, a sűrű fellegek nem múltak a Hetedik Birodalom egéről. Az emberek egyik fele minden bizalmát az ellenszerbe vetette, a másik minden bizalmatlanságát. Az a hír járta, hogy Draoidh ostyája mérgezett.

A Luch-Dusgadh tagjai a kettő között keresve az igazságot ítéletmentesen, feltétel nélküli szeretettel, rendíthetetlen hitel, és Cotromach-ba vetett bizalommal fogadták a történéseket. Tudták, hogy minden új korszak beköszöntét olyan nehéz idők előzték meg, melyek lehetőséget adtak a tanulásra és arra, hogy a bennük élő isteni tűzzel szeretetet adjanak és csodát tegyenek.

Békesség volta a szívükben. Úgy tudták elfogadni az élettől a rosszat is, mint a jót, melyet csupán egy tapasztalatnak tekintettek a lélek fejlődésének útján. Azt vallották, hogy nincs semmi itt a Földön, ami az emberé lenne, és amit tovább vihetne a saját maga által mégélt tapasztalatokon, felismeréseken, és a szívből, őszintén, önzetlenül adott szereteten kívül.

Harmóniában éltek a természettel. Szerették a Földet, óvták, és sok időt töltöttek a szabadban. A teremtett környezettel való kapcsolat fontos segítség volt és erő a lelkük, és így testük és szellemük számára is. A fizikai testüket megbecsülték, vigyázták, jó erőben tartották és egészséges ételekkel táplálták. Valódi önmaguknak e hármasságból a szellemet tekintették, melynek semmilyen erő, hatalom vagy ragály nem árthatott. A halált a szellem hazatérésének tekintették, egy tapasztalat után, valódi otthonába. Szívük tiszta volt és félelemtől mentes.

Nem tömörültek elzárt csoportokba vagy közösségekbe. A hétköznapi életet élve a mindennapok emberei közt járva ragyogtak egészen a ragály megjelenéséig. A Luch-Dusgadh tagjainak a lelkében olyan erős volt a békesség és az elfogadás, hogy nem érezték szükségességét az elixírnek, ezért nem is kértek belőle. Elzártan a világtól fényük nem szolgálhatta az emberiséget, képtelen volt ellensúlyozni a timorok okozta félelmet, és egyensúlyt teremteni az egymástól egyre szélsőségesebben elkülönülő nézetek, hitek, és emberek között.

Kellemes, késő tavaszi, már-már kora nyári idő volt. Langyos szellő borzolta a domb oldalán hajladozó magas füvet, melytől úgy tűnt, mintha fel s alá szaladozva fogócskáznának a fűszálak. A hegy lába alatt elterülő réten fehér bóbitás pitypangok sütkéreztek. A fehér mező a virágtündérek kedvenc játszótere volt. Ide-oda repkedtek a szél hordta kis ejtőernyős magokkal. Halk kacagásuk, mint megannyi apró csilingelő csengő. Avatatlan szem nem látta őket apró termetük miatt, avatatlan fül tücsökciripelésnek vélhette nevetésük.

Gyönyörű zöld volt minden. A fák lombjai, a bokrok, a fű, a virágok levelei. S mind más. Két egyformát fel sem lehetett köztük fedezni.

Csodás volt.

Tara hatalmas, mély lélegzetekkel szívta magába a természetből áradó nyugalmat. Minden egyes lépéssel és kilélegzéssel könnyebb lett, és egyre közelebb került újra valódi önmagához az “itt és most”-ban.

A legnagyobb áldások a legnehezebb, legsötétebb időkben érkeznek. A Luch-Dusgadh csoportjai és tagjai kitartottak hitükben. Kétségük nem volt affelől, hogy egyszer minden véget ér. Ez az időszak is, mely most minden ember hitét próbára teszi. Csak még azt nem tudták, látták és érezték, hogy hogyan, és hogy mit tehetnek ők, mindenkitől elzárva, a változásért.

Tara tudta, hogy indulatai viharában nem lesz képes bölcs döntést hozni. Nem tárulhat fel előtte az út a megoldáshoz, melyhez csak az vezetheti el, aki képes egyben látni a múltat, a jelent és a jövőt, ismerve mindennek az okát és a célját, és ez nem más, mint Cotromach, az igazságos…



Alapértelmezett
Kétkeréken

Ameddig a szem ellát

Leginkább egyedül szoktam, és szeretek menni. Slow Travel fun vagyok. Szeretem megélni, látni, érzékelni az út minden egyes kilométerét, a dombokat, a fákat, az út mentén folyó patakokat, magamba szívni a föld semmivel sem összekeverhető, a városokban már nem is érezhető illatát. Épp ezért pont jó nekem az a 110-es kis robogó, amivel az utakat járom, és épp ezért nincs is igényem nagyobbra, vagy gyorsabbra, még a társaság kedvéért sem. Ha messzebb megyek, rászánom az időt, korábban kelek, vagy majd ott alszom és másnap jövök vissza. A rohanó hétköznapokból kiszakadva, van valami igazán nagyszerű ezekben a csendes, lassú utazással töltött napokban.

Esett, és bár hideg nem volt, de hűvös igen, így gondolataim papírra vetésével, valamint a lakás gyerekjárta, katasztrófa súlytotta övezeteinek rommentesítésével szándékoztam tölteni a napot. Másképp alakult. Egy kedves ismerősöm rám írt, hogy épp van pár óra szabadideje, van-e kedvem elmenni valamerre? Kinéztem az ablakon, a felhők elvonulni látszottak, nem esett, és még kedvem is volt kimozdulni, így igent mondtam.

Az uticélon tanakodtunk kicsit. Először egy jó kis büfé volt a terv, ahol letudhatom az aznapi meleg étkezést, de mivel ilyen egyikünknek sem jutott eszébe, végül maradt Becske és a Megvilágosodás Sztúpa.

A rend kevéért, az indulás megbeszélt időpontjára újabb adag felhő érkezett, így kellemes, apró szemű, áztató esőben tettük meg az utunkat.

Szeretem a falvakat, a vidéki kanyargós utakat, ezért Fótról a főútvonalakat messze elkerülve Váckisújfalu felé vettük az irányt, majd Püspökhatvanon keresztül jutottunk el Becskéig, ahol hatalmas táblák jelzik az utat az apró szentélyhez. A nyilakat követve az aszfaltozott út egyszer csak földútra váltott. Itt elbizonytalanodtunk. Utitársam az út végi utolsó házból éppen indulni készülő hölgytől teljes magabiztossággal kérdezte meg, hogy jó irányba haladunk-e egy jó kis talponállóhoz. A hölgy kérdő tekintetét látva, könnyek közt nevetve igyekeztem pontosítani, hogy “neeem, nem büfét, hanem a Sztúpát keressük” – mire utitársam kissé zavartan rám nézett:

– Miért, a sztúpa az nem egy talponálló?

Az első csalódás kiheverése, majd a kulturális félreértések tisztázása után megkaptuk a kívánt útbaigazítást, és pár méteres dagonyában csúszkálást követően meg is érkeztünk annak a dombnak az aljához, melynek tetején a Megvilágosodás Sztúpa állt. Rövid, de meredek kaptatón jutottunk fel a – mint kiderült – csak általam látni kívánt nevezetességig, melyből összesen három van hazánkban. A legnagyobb, a Béke Sztúpa Zalaszántón, egy kisebb Tar szélén található a Kőrösi Csoma Sándor Emlékparkban, és a legkisebb itt, Becskén.

A Sztúpa tetején ülő arany Buddha szobor csodás kilátást tudhat magáénak. Én is el tudnék itt nézelődni napestig. Ameddig a szem ellát: zöld, és végtelen táj.

Egy ilyen nyugodt helyen megtelepedett békés csendben óhatatlanul törnek elő lelkünkből a gondolatok. Az érzések megérzésekké válnak, a test és a lélek egy újfajta összhangba kerül, és bár a megvilágosodástól még garantáltan messze járunk, de ha csak pár perc, vagy itt töltött óra erejéig, de megérkezhetünk legbensőbb központunkba. Oda, ahol mindig csend és béke van, ahol tiszta, világos és egyszerű kapcsolatunk lesz úgy a mennyel, mint a földdel is.

A haza út épp olyan volt, mint az ide vezető: nyugodt, forgalommentes, kanyargós és áztatós. Természetesen, mire visszaértünk Fótra, az eső elállt, és a nap hátralévő részében gyönyörűen sütött a Nap. Idekint épp úgy, mint idebent, a szívemben, mely a Becskéről hozott fénytől ragyogott.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Gondolatok, Kétkeréken

Isten tenyerén

Kellemes, már-már kora nyári melegre ébredtem, egy felhő sok, annyi sem volt az égen, ami eltakarta volna a Napot, így még a szél sem fújt. Tökéletes idő volt, ráadásul minden más is adott volt ahhoz, hogy ezen a napon ne üljek otthon.

Csomagoltam útravalót, bedobtam a térképet a táskámba arra az esetre, ha nem találnánk a közös nevezőt a GPS-el, és természetesen nem maradt ki a fényképezőgépem sem. Magamra öltöttem az összes plusz protektort, keréknyomás ellenőrzés, teletank, és indultam is a Cserhát szívébe.

Egy csoda volt minden megtett kilométer. A megművelt földek, a szántók, a sárgálló repcések, mind lenyűgöztek. Élet volt a tájban. Igazi, hamisítatlan élet. Nem olyan nagyvárosi nyüzsgés. Valami sokkal igazibb, olyan, amiből bármi születni képes: teremtő lét.

A szántóföldeken szarvas legelt, mezei nyúl futott velem versenyt az út szélén, és még egy réti sas is megtisztelt egy rövid fej-fej melletti röptével. A falvakban a pocsolyákból fecskék csipegették a sarat, és gólyák etették fiókáikat a póznák tetején. A földeken traktor szántott, vagy épp aratott. A domboldalon gyümölcsfák ezernyi virága készült arra, hogy őszre bő terméssel hálálja meg az emberi kéz gondoskodását.

A GPS most sem volt a barátom. Két település között, egy kanyargós útszakasz kellős közepén – balra fa, jobbra fa, szalagkorlát, útelágazás sehol – közölte velem Grabowski-s búgó hangon, hogy: “megérkezett úticéljához”.

Az első lehetőség, ahol meg tudtam állni, egy kecskefarm volt. Rögtön a bekötőút elején kis fa bódéból kínálta ínycsiklandó portékáit egy középkorú férfi, aki igen pontos útbaigazítást adott: előre Hollókő, majd 4 km gyalog hegynek fel, vagy vissza Felsőtold, majd 1,5 km gyalog hegynek fel. Reggel becsülettel lekocogtam az e heti 5 km-em, így nyugodt lelkiismerettel választottam a második verziót. Mielőtt azonban továbbindultam volna, lehalkítottam korgó gyomrom, az erre az esetre, becsomagolt útravalóval.

A természet csendje össze sem hasonlítható egy városéval. A városi csend már-már ijesztő, kihalt, a vidéknek még a csendje is tele van élettel. Autó, motor csak elvétve járt arra, így még az út szélén állva is zavartalanul élvezhettem a csicsergő madarak, és a ciripelő tücskök adta nyárköszöntő hangversenyét.

Felsőtoldra visszaérve leparkoltam a haranglábnál, kihámoztam magam a hegymenethez szükségtelen protektorokból, vállamra vettem a fényképezőgépem, és elindultam a kéz kilátóhoz.

A fehér bóbitás pitypang mező után két ember széles erdei úton lépkedtem felfelé a fehéren virágzó szamócák és az apró szirmú kék nefelejcsek között egészen addig, amíg elém nem tárult a sziklás hegyoldalon békésen elterülő, hatalmas, fehér fából épített nyitott tenyeret formázó kilátó.

Felmásztam a kilátóra, leültem megpihenni és nem győztem betelni se az alattam elterülő táj látványával, se a szívembe költözött érzéssel. Mintha Isten vigyázó kezében lettem volna. Akkor, és ott, azt éreztem, hogy valahol a nyüzsgő városok zaján, szagán, testi-lelki-mentális betegségein és nyűgjein, a médiából ömlő negatív híreken túl, minden nagyon rendben van. Isten ott tart a kezében minket, az egész világgal együtt. Egyszerűen csak annyira el vagyunk foglalva a saját vágyaink hajszolásával, kielégítésével, érzéseink viharában való hánykolódásunkkal, saját boldogságreményt ígérő szükségleteink a másiktól való elvárásával és kiharcolásával, ilyen-olyan hatalmi viszonyaink látszólagos fenntartásával, hogy közben nem csak élni felejtünk el, hanem érezni is. Érezni a valódi biztonságot és boldogságot, nem csak hittel, hanem teljes belső bizonyossággal ott, ahol vagyunk: Isten tenyerén.

A kilátó körüli sziklákból az idelátogatók apró kő-sztúpákat építettek. Az ég felé nyúló kis szentélyek, mint egy-egy imádság álltak ott, szeretettel őrizve építőjük hitét, mintegy összekötve őt éggel és földdel, mert bár két lábunk a talajt éri, mégis rég elvesztettük már azt. Nincs kapcsolatunk se a fenttel, se a lenttel, de még a benntel sem. A vidék azonban még tudja mindezt. Érti. A vidékben még élet van. Elfogadott, megbékélt, áldott.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett