természet címkéhez tartozó bejegyzések

Az 50-esek klubja, Mesék

A négyféle ember

22. rész

Kora nyári hétköznap reggel volt. Az iskolások a parkolóban nyüzsögtek a busz mellett. Izgatottan készültek a kirándulásra. No, nem azért, mert akkora kedvvel indultak volna a természetbe, hanem azért, mert a padban ülésnél bármi jobb volt, és egy osztálykirándulás akár még jól is elsülhet. Az erdei iskola ugyan senkinek nem volt a kedvence, mert az egyet jelentett a fák között tanulással, de mivel ma Kate nővére volt a csoport vezetője, aki igen kedvelt és vagánynak elkönyvelt volt a diákok körében fekete keretes szemüvegével, kék hajával és kedvenc Looney Tunes-os Csőrikés pólójában, ezért akadt ott még némi remény.

  • Először is tisztáznunk kell pár alapvető szabályt. – kezdte az idegenvezetést Olivia a buszon – Az erdőt mindig olyan érintetlenül hagyjuk ott, ahogyan találtuk. Tekintsetek úgy a természetre, mint valaki más otthonára. Amikor átmész a barátodhoz, barátnődhöz, ott sem dobálod el a szemetet, igyekszel illendően viselkedni, csendesebb vagy és visszafogottabb, mint otthon. Az erdő az állatok és a növények otthona, te pedig vendég vagy. Legyél hálás azért, hogy befogadnak és vendégül látnak. Háláld meg azzal, hogy vigyázol a természetre! A szemetet egy zsákba fogjuk gyűjteni. Akinél nincs, az szól és adok neki. Ez a zsák végig legyen nálad, és ebbe dobd bele a szemetet! Tudom, hogy az almacsutka elbomlik, de azt se dobd el! Vigyázz a ruháidra, a csomagodra! Hogyha észreveszed, hogy egy társad valamit véletlenül elveszített, vedd fel, vagy szólj neki!
  • Fogunk szalonnát sütni? – érkezett az első gyomor tekintetében igen fontos, de annyira nem a témába vágó kérdés.
  • Nem fogunk. – hangzott a lelombozó válasz – És nem azért, mert nem szeretnénk, hanem azért, mert nem lehet. Talán észrevettétek ti is, hogy az elmúlt időszakban nagyon kevés eső esett. Nagy a szárazság. Ezért most még a kijelölt tűzrakó helyeken sem szabad tüzet gyújtani. A tűzrakásnak is vannak szabályai. Még otthon is figyeljetek oda arra, hogy ha épp lehet tüzet rakni, akkor elég messze legyetek a fáktól, a fák ágai ne lógjanak be a tűz fölé, a tűzrakó hely körül ne legyenek éghető anyagok és mindig legyen a tűz mellett egy nagy vödör víz, amivel baj esetén el tudjátok oltani a kipattanó szikrákat, vagy amikor vége van a sütögetésnek, akkor le tudjátok önteni az izzó parazsat. Csak akkor szabad otthagyni a tűzrakó helyet, amikor már megbizonyosodtatok afelől, hogy nem maradt ott izzó parázs. Egyéb kérdés?
  • Sokat kell majd gyalogolni?
  • Nem. A tanösvény mindössze 510 méter hosszú. Van mellette egy tó, egy hatalmas tisztás. Itt fogjuk eltölteni az időnket.
  • Büfé lesz?
  • Nem. Piknikezni fogunk. A csomagolt szendvicseken túl Mia, az egyik motoros társam meg fogja mutatni nektek, hogy milyen ehető növényeket és terméseket lehet az erdőben találni.
  • A lányok bogyókat gyűjtenek a fiúk pedig vadászni fognak? – jött hátulról egy kissé ironikus hangvételű kérdés.
  • Lábnyomokat. Mason, a másik motoros társam, szakértője az erdei állatok nyomainak olvasásában. Sok érdekeset fogtok tőle tanulni.
  • Le fog merülni a telefonom, lesz ott okos pad? – érkezett az urbanizált kérdés.
  • Bio töltő van csak. Ma a telefonokkal csak fényképezni fogunk. Egy új világot mutatok nektek, amiben már nem is lesz annyira fontos sem az internet, sem a modern technika.

A parkolóban az 50-esek klubjának alapító tagjai már ott várták a diákokat. A kezdeti belső ellenállást hamar levetkezték a diákok. A fiatalok gyorsan megtalálták velük a hangot. Mindenki választhatott érdeklődésének megfelelően, hogy kivel szeretne tartani. Mia és Abigail a már letesztelt és jól működő szitakötő megfigyelő naplót kiegészítette még a hüllőkkel és kétéltűekkel. A hozzájuk csatlakozó gyerekekkel lassan járták be az ösvény deszka pallóit meg megállva, leülve, elmélyedve és eggyé válva a természettel, halkan figyelve honnan milyen nesz hallható, és mi adta azt ki. Dan és Lucas madármegfigyelő naplóval és távcsövekkel készült. Az amúgy a tévétől és a számítógép villogó kijelzőjétől állandó túlfeszített idegrendszerrel rendelkező izgő-mozgó gyerekek most mozdulatlan ültek a madár les padján kézjelekkel adva át egymásnak a tuti infót, hogy mikor merre érdemes nézni.

Mason a fák között és a tó partján bogarak, madarak, a mezőről és az erdőből inni kijáró állatok nyomait azonosította be kis csapatával, akik végül már egymást is felismerték a homokban hagyott cipőtalpnyomokból. Olivia fényképezőgéppel a kezében inspirálta a köré gyűlő érdeklődőket. Hol a fűben hasalva lesték a bogarakat, majd próbálták lencse végre kapni – nem volt egyszerű feladat, egyik-másik fürgébb volt, mint amilyennek a bioszkönyv alapján gondolták –, hol pedig a fák ágai közt beszűrődő napfényt útját követték.

Újra a kilométereket taposta hű csatlósával az oldalán. Bár Phoebe az idő során már megkomolyodott és elfelejtette szabotálni gazdája kocogásait, de ettől még élmény maradt a közös erdei futás. Ilyenkor a lány gondolatai először sehol sem jártak, majd össze-vissza csapongtak, végül egy sorba rendeződtek.

A klub, a közös akciók és felvonulások, a túrák, a baráti beszélgetések és az új program, az osztálykirándulások szervezése. Az erdőt négyféle ember járja. Az erdész, aki gondozza, aki a fák és a növények világát tartja szemmel. A vadász, aki az állatok közti egyensúlyért felel. A garázda, aki hangos és szemetel. És végül, de nem utolsó sorban, az igazi természetjáró, akinek minden lépés egy a természet szívdobbanásával. Olivia hálás volt az életnek, amiért hozzá tehetett ahhoz, hogy a felnövekvő nemzedék ez utolsó embertípusba nevelődjék bele.

Hálás volt a kis húgáért, aki megannyi kihívás elé állította klímavédő elszántságával. Hálás volt az édesanyjának, amiért mindenben mellette állt, a barátainak, és édesapjának is, aki bár fentről vigyázott rá, hatalmas ajándékot hagyott itt neki: a természet és a motorozás szeretetét. A természet szeretetével menedéket a hétköznapok zajától, a motorozással pedig egy olyan közösséget, amely bár nincs mindig ott, és jelen, de akkor igen, amikor szükség van rá.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Veteményes a Földért

21. rész

  • Oliv, kitaláltam! – robbant be Kate Olivia szobájába és ezzel személyes terébe, valamint az ébredezést még meg sem közelítő aurájába. – A növényeim öntözése közben megszállta az agyamat valami isteni sugallat. De tényleg! – bizonygatta a biztosat a takaró alól álmos szemekkel kipislákoló nővérének.
  • Aham. – próbált Olivia valami lelkeset reagálni annyit felfogva, hogy Kate nagyon elszánt és rendkívül lelkes.
  • Szóval, annak idején olyan jól sikerült a méhecskehotel akció, hogy most szervezhetnénk egy „Edd a tutit!” vagy „Túrd a földet!” akciót, nem, ez borzasztó. Szóval valami ilyet, csak más szlogennel.
  • „Veteményes a Földért?” – dobta be a mentőövet Olivia már a párnáján könyökölve.
  • Ez az! Te egy zseni vagy nővérkém! „Veteményes a Földért!”

Miután Olivia kénytelen kelletlen, de húga öröméből erőt merítve kitessékelte magát az ágyból, a korai ébresztő ellenére valami utcailag is elfogadottabb darabra váltotta pizsamáját, magáévá tett két Judith által frissen sütött kiflit egy kis tejeskávéval, majd munkához is látott Kate-vel. Az ötletet tettre kellett váltani.

A lány indulásra készen ült az asztal tetején a klubban, kék haja huncut tincsekben hullott alá a vállára. Lábait lóbálva olvasgatta a Kate-vel összerakott új akció tervét, amikor megszólalt egy régen hallott, de annál kedvesebb ismerős hang a háta mögött.

  • Valaki szólított? Hívó jelet láttam az égen.

Meg sem kellett fordulnia, így is látta maga előtt Olivia a hang gazdáját. Kerek arc, szőke tüsire nyírt haj, égszínkék szempár, vámpírfogakkal villogó mosoly, karcos koptatók, bogártemetős bőrszerkó.

Robert és Olivia édesapjának barátsága még gyerekkorukban kezdődött és a sírig tartott. A tragédiának az emlékek és a tettek adtak értelmet. A közös cél, az összefogás, melyben két nagyszerű ember élhetett tovább köztük. Robert magányos farkas volt, és az is maradt. Egyedül rótta az utakat. Az 50-esek klubjának szezonnyitó gurulását azonban soha nem hagyta volna ki.

Egész héten meleg volt. Hamisítatlan tavasz. A hőmérő higanyszála itt-ott megcsiklandozta a húsz fokot. Naná, hogy vasárnapra bevágódott a rendszerbe egy hidegfront, aminek köszönhetően a hőmérséklet a reggel kilenc órás indulásra – ami a nyári időszámítás éppen aktuális óratekergetése miatt betudható volt nyolcnak is – alig érte el a tíz fokot. De ez sem szeghette kedvüket.

Az év első közös túrjának bejáratott útvonala volt. Mondd Meg City-t elhagyva Északnak vették az irányt a folyó mentén, majd felkanyarodtak a hegyekbe. A közkedvelt kirándulóhely kora tavasszal még nyugodt, forgalommentes, így bátran lehet gyakorolni 50-es tempóban is a szerpentines úton a kanyarodást, senkit nem tart fel egy legalább harminc fős robogós és kis motoros banda.

Az erdei kisvasút felújítás miatt nem üzemelt, így a zakatoló vagonok és az integető gyerekek sem színesítették idén az elhúzódó téltől még szürkés-barna tájat, melyet csupán a patak mentén felhúzott kis hétvégi házak tettek változatosabbá. Ahogy haladtak a még lakott területről kifelé, úgy lett az út is egyre keskenyebb, mely az erdei szakaszhoz érve egy szekeresre váltott. Robert vezette a sort és Olivia zárta. A több, mint három tucatnyi kis motoros valódi kígyóként kúszott fel a hegyi úton.

A lány imádta a látványt. Nem tudott betelni vele. A csapat minden tagjának szíve egy ritmusra vert, minden kanyarban egyszerre mozdult, dőlt egymást követve, élvezve a kétkerék adta élményeket. A mélyből áradó patak, valamint a vizes föld szaga, tavaszi virágok rovarcsalogató édeskés illatával keveredett a levegőben. Mindezt még látni igazán nem lehetett, de érezni igen. Itt-ott zöldellt még csak egy-két rüggyel díszített ág, melynek friss hajtása szinte intett a csapatnak az út szélén, így köszöntve rég nem látott vendégeit.

Az első megálló a Turistaház volt, ahol a hidegtől remegő kezekkel tettek magukévá a fiatalok egy-egy bögre forró mézes teát. A toporgó tornával egybekötött teázás meghozta a hatását. A végtagokkal felmelegedett a hangulat is. Jókedvű beszélgetés és nevetés törte meg az erdő csendjét.

Útjuk a Kálváriához vezetett tovább. A faluszéli kegyhely egy magas domb tetejéről nézett le rájuk büszkén hirdetve, hogy ez itt a világ teteje. Az alatta elterülő réten leparkoltak, majd a dombon átbukó csípős szél ellen védekezve sisakban indultak meg a kis stációkat cikk-cakkban összekötő lépcsősoron felfelé. A kis templom mellől letekintve látták a folyó kanyarulatait, a kőbányát, és a kolostort is. Mint megannyi gomba ácsorgott tátott szájjal a sok sisakos motoros, ámuldozva a dombtetőn, a szél zaklatását tűrve. Lenyűgöző volt a látvány. A zöldellő mezők és a hegyvonulatok ütöttek mindent. Volt, aki idén járt itt először, de még az sem győzött betelni a hely szépségével, aki rendszeres szezonnyitó látogatója volt a Kálváriának.

A motorok mellett a réten csaptak egy kis pikniket. Kezdetét vette az idei első anya szendvics és nagyi süti cserebere börze. Dan mamájának pogácsája volt a tuti befutó, így több szendviccsel a dobozában indult tovább a kolostorhoz, mint amennyivel ide érkezett.

A kolostornál megnézték a templomot, hálát adtak a balesetmentes, nyugodt útért, és áldást kérte az előttük álló kilométerekre. Az is, aki hitt, de még az is, aki a hétköznapokban nem. A folyóhoz és a főúthoz lefelé még intettek a síléces kerítésnek, mely havas telek során valahogy mindig gazdagabb és hosszabb lesz pár sílécnyivel, majd tovább gurulva meg sem álltak a folyóparti lángososig.

A lángosos néni örült is, meg nem is, amikor meglátta a bódéja előtt kanyargó sort és tudatosult benne, hogy egy hordányi éhes kamaszt és fiatal felnőttet kell perceken belül fejenként legalább egy, de lehet, hogy két lángossal ellátnia. Miután kiadta az utolsó sajtos-tejfölöst, ki is rakta a „rögtön jövök” táblát és átugrott a szomszéd kisboltba alapanyagokért repetára számítva.

Az eddig néptelen part hangos nem lett, mivel mindenki szája tele volt, de zsúfolt igen. Lángosfaltával pedig épp úgy néptelenedett el a part, ahogyan lángosfogtával megtelt.

A szezonnyitó kör utolsó állomása idén a tanösvény volt. A motorokat lerakták a parkolóban, majd harmincan kilencven felé vették az irányt. A csapat egyik fele a fűben heverészet nyugodalmasan emésztve a lángost, a másik a tó körül lézengett kacsákat etetve maradék szendviccsel és az abból nyert salátával, amíg Olivia, Robert, Kate, Dan és a többiek az ösvényt járták be.

Dan és Lucas bevágódott az első madármegfigyelő helyre. Hoztak távcsövet és bár a kora tavasz még nem ígért gyurgyalagot és jégmadarat, de azért reménykedtek benne, hogy valami csak akad a lencse végére.

Mia és Kate képes szitakötő naplóval érkezett azzal az elhatározással, hogy idén beazonosítják az ártéren fellelhető összes fajtát.

Olivia és Robert az ösvény végén lévő padon ült le a magas nádas rejtekében.

  • Szuper nap volt. – törte meg a csendet Olivia – Végül csak kisütött a nap is. A reggeli cidrinél még kicsit izgultam, de jó kis gurulás kerekedett belőle. Úgy láttam, hogy mindenki jól érezte magát. De a legjobban annak örülök, hogy újra eljöttél.
  • Nem hagynám ki semmi pénzért. – felelte Robert – Tudom, nem vagyok a legjobb barát. Nem hívlak, nem kereslek, de mindig velem vagy Oliv. Többet gondolok rád, mint azt sejtenéd és több bajtól óvtál már meg, mint azt gondolnád. Fontos vagy nekem…
  • És mindig számíthatok rád.
  • Igen.
  • Kate-nek van egy terve. Elhatározta, hogy zöldség-gyümölcs termesztésre bírja Mondd Meg City lakóit.
  • Klímaszorongás?
  • Az. De jogos. Volt mostanában pár negatív személyes élménye, aztán elkezdett utána olvasni a témának. Igaza van, megértem.
  • Mi a terv?
  • Szeretne egy motoros felvonulást szervezni, amivel felhívja az emberek figyelmét egyrészt arra, hogy van baj, másrészt arra, hogy már egy kis veteményessel is milyen sokat lehet tenni nem csak a Földért, de önmagunkért is. Képzeld, ő is kertészkedni kezdett. Felparcellázta anya féltett gyepszőnyegét és vetett borsót, répát, retket, meg még egy csomó féle zöldséget. Nem is tudom követni. A konyhaablak is tele van palántákkal. Minden reggel korán felkel, meglocsolja a kis növénykéit, beszél hozzájuk, azok meg olyan büszkén bújnak ki a földből és nyújtózkodnak apró leveleikkel az ég felé, mintha értenék Kate dicsérő szavait.
  • Gondolom, megszervezed neki.
  • Persze, hogy megszervezem.
  • Persze, hogy segítek.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Riadólánc

20. rész

Az eső hetekig elkerülte Mondd Meg City-t. Az éjszakai mínuszok igaz már leköszöntek, de még nem voltak a nappalok túl melegek, kellemes tavaszias, de csapadékmentes volt az idő. Kate reggel-este öntözte a kis kertjében az egyre cseperedő, szépen zöldellő palántákat. Most is korábban kelt, hogy jó kertész módjára gondoskodjon terményeiről. Éppen végzett a locsolással, már a motoros ruháját húzta a nyitott garázsajtóban Oliviával, hogy indulnak kitakarítani az árteret, amikor Abigail csikorgó fékekkel vágódott be a ház elé.

  • Gyertek gyorsan! – kiáltotta alig hallható hangon a zárt bukósisakja alól, majd a lányok fülelő hunyorgását látva, felhajtott plexivel folytatta – Rick-ék háza veszélyben van! Segítenünk kell!
  • Mi történt? – kérdezték szinte egyszerre a lányok, miközben szaporábbra vették az öltözködést.
  • Rick-ék kissé bolond szomszédja megkérte a jelek szerint szintén nem túl nagy tudású fiát, hogy szedje össze a szemetet a szénakazal körül. Az lusta volt hajolgatni, hát gondolta meggyújtja, majd elég, az egyszerűbb. Nyilván lángra kapott az egész kazal. A nagy szárazság miatt a tűz terjedni kezdett és már elérte a telek mögött az erdőt is. Rick-ék háza, a klub, most veszélyben van. – fejezte be a gyors helyzetjelentést Abigail, és már indított, és húzta is a gázt, ahogy a csövön kifért.

Olivia és Kate utána.

A fekete füst már messziről látszott. Megállíthatatlanul gomolygott az ég felé. A klub minden tagja az erdőszéli házak védésében segédkezett. A riadólánc hamar körbe ért, senkit nem kellett kétszer hívni. Hordták a locsolócsöveket a szomszéd kertekből, a kerti csapokról nyert vízzel hűtötték a ház falát és a környező növényzetet, hogy megakadályozzák a tűz lakott területre történő terjedését. A szomszédok, a segítségre siető lakosok, és arra járó-kelők, lapáttal csapkodták az izzó aljnövényzetet. Voltak, akik pedig sorban, egymás mellett állva, vödrökben adogatták kézről kézre a kútból kimert vizet, hogy azzal is segíteni tudjanak az oltásban a tűzoltók kiérkezéséig.

Nagy volt a riadalom, de az összefogás is.

Nagy erőkkel érkeztek ki a tűzoltók is. Csapatszállítók, gépjárműfecskendők, vízszállítók, erdőszerek és a Katasztrófavédelmi Műveleti Szolgálat is a helyszínre sietett. A több órás küzdelmet végül siker koronázta.

Már esteledett, mire a tűzoltók felvették a jegyzőkönyvet – fejüket fogva, amikor meghallották az alap sztorit, beígérve egy kiadós bírságot –, visszaszereltek, és mindenki megnyugodva térhetett haza a nagy izgalom után. A házak megmenekültek. A leégett erdő -bár idő kell neki -, regenerálódni fog, szerencse a bajban, hogy tavasz van és még nem voltak tojások a fészkekben és kis kölykök a vackokban, így mondhatni, az erdő lakói is megúszták.

Olivia és a többiek még a klubban maradtak. Koromtól koszos arccal és ruhában ültek és pihentek, szótlanul dolgozták fel az eseményeket. Próbáltak kicsit magukhoz térni.

  • Ez ebben a hónapban már a harmadik. – törte meg a csendet Lucas – Nyolc hektár nádas égett le a tőzegen, és ötszáz négyzetméteren égett a szántó is a város végén az elmúlt hetekben.
  • Túl nagy a szárazság. – jegyezte meg Kate – Rengeteget kell locsolnom a kertemet is.
  • Váltottam pár szót az egyik tűzoltóval. – felelt Dan – Azt mondta, hogy a szárazság csak egy dolog, nem ok önmagában. A tűzesetek kilencvenkilenc százaléka emberi mulasztás következménye. Egy elöregedett vezeték, aminek cseréjére sajnálják a pénzt, egy ott felejtett vasaló, vagy serpenyő a tűzhelyen, egy eldobott cigaretta csikk, de ilyen nagy szárazságban az eldobált szemét, üveghulladék is okozhat tüzet.
  • Vagy épp egy lusta gyerek. – morgott Rick.
  • Egyszer anya a boróka teát főzte addig, amíg lángra nem lobbant – kuncogott Kate –, emlékszel, Oliv?
  • Lehet azt elfelejteni? – nevetett fel Olivia – Na jó, akkor annyira nem volt mókás, de így visszagondolva nagyon vicces volt, ahogy kártyázás közben egyszer csak anya felpattant elrepítve a szoba ezer szegletébe kezéből a lapokat, hogy: „A tea!”. Rohant ki a konyhába, mi utána. A boróka bogyó már lángolt a fazékban. De az sem volt semmi, amikor robbanásig főzte a tojásokat röfi pókerezés közben.
  • Te szent anyám, olyat is lehet?! Nem megyek hozzátok társasozni, ne is hívjatok! – nevetett Mia.
  • Még jó, hogy anyukád nem az a pánikolós fajta. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Mason – Egyszer hallottam egy nőről, akinek az olaj kapott lángra hús sütés közben, az ott felejtett serpenyőben. Az még eszébe jutott, hogy 1 liter vízből 1750 liter gőz keletkezik, ha forró olajra öntjük és a hirtelen végbemenő halmazállapotváltozást robbanás kíséri, így a locsolkodásról letett, de ahelyett, hogy rárakott volna egy fedőt, hogy elvonja a tűztől a levegőt és így az oxigént is, nekiállt vele sétafikálni. Fogta a lángoló serpenyőt, és elindult vele kifelé a házból. Naná, hogy izgalmában elbénázta a dolgot. Megbotlott, a lángoló olaj szanaszét fröccsent a szobában meggyújtva a kanapét, a függönyt, a szőnyeget. Porig égett a téliesített faháza.
  • Ejha, Mason! – kerekedett el Olivia szeme – Ez most egy kisebb tűzoltási tanfolyammal is felért. Honnan tudsz ennyi mindent az égésről, meg a tűzoltásról?
  • Figyeltem fizika órán. – vigyorgott elégedetten Mason.

Kate a kertben ült tablettel a kezében és szemöldökét összevonva olvasott.

  • Mit csinálsz Kate? – kérdezte tőle Olivia.
  • Olvasok. – hangzott a kurta felelet.

„Hülye kérdésre hülye válasz. Jogos.” – konstatálta magában a helyzetet Olivia, elvégre ezt ő is látta.

  • És mit olvasol ilyen komoran? – helyesbített a kérdésen Olivia.
  • A klímaváltozásról. Amikor a suliban beszéltek róla, annyira nem tartottam vészesnek, de ez most túl közelről érintett. Nem hagyott nyugodni ez a tűzeset, meg ez a nagy szárazság. Jó, jó, hogy az emberek hibája a tűz… is, mert totál nem törődöm, felelőtlen felnőtt létére a legtöbb, de a szárazság miatt csak könnyebben lángra kap ez-az, csak amiatt vannak futótüzek és nehezebb az oltás is. – vázolta Kate a gondolatait – Tudtad Oliv, hogy az éghajlatváltozás egy nagyon súlyos probléma? Na, jó, az éghajlatváltozás az nem új keletű dolog, ezért nem is nagyon veszik sokan komolyan. Elvégre mindig is volt hol egy kis jégkorszak, hol egy kis ez, hol egy kis az. De most a Föld az emberek felelőtlenségének köszönhetően melegszik az eddigieknél sokkal gyorsabb ütemben. A korszerűtlen fűtés, a felelőtlen autó használat. Én is látom ám, hogy hány gyereket visznek a suli kapuig két utcával odábbról iskolába. Hát szerinted ártana nekik egy kis séta, vagy ha biciklire ülnének? Nem hiszem. De a felnőtteknek sem, sőt még spórolhatnának is. Mindig csak panaszkodnak, hogy milyen drága a benzin. Ha nem ülnének autóba, csak amikor hosszú útra mennek maguknak is segítenének és a Földnek is. Aztán itt vannak még az erdőirtások is. Érted ezt Oliv? Annyi kárt tesz az ember a Földnek, hogy annak már csak a gondolata is katasztrófa!
  • Értem. – nyugtázta higgadtan, de együtt érzően Olivia Kate felháborodottságát – És mit tehetünk mi?
  • Először is az embereknek tudomásul kellene vennie, hogy erről mi tehetünk: az emberiség! Mert addig, ameddig ez nem tudatosul az emberekben, nem is fognak változtatni semmin. Pedig sok olyan dolog van, ami apró változtatás és mégis nagy segítség a Földnek. Például, ha kevesebb húst fogyasztanánk, azt is háztájit, nem a nagyüzemi vágóhidakról. Vissza kellene térni a zöldségtermesztéshez, ami amúgy komolyan mondom Oliv, nem nagy dolog és szuper elfoglaltság, ráadásul hatalmas sikerélmény, amikor látod növekedni a növényeidet. Vagy legalább helyben termesztett zöldséget vásárolnának az emberek.
  • De ezt te meg is teszed Kate, és ez nagyon jó! Tudod?! Mia mindig azt mondja, hogy nincs kis segítség…
  • Igen, minden a Földnek nyújtott segítség nagy segítség. – fejezte be Kate Olivia mondatát.
  • Gyere, induljunk. A többiek már várnak.

Útban a tanösvényhez Kate szavai jártak Olivia fejében. Elvégre Katenek igaza van. Ki szeretne egy olyan világban élni, ahol a vizet aranyárban mérik, mert az aszály sújtotta területeken kifogynak az ivóvíz tartalékok, és a szárazság miatt még élelemből sem lesz elég.

A hely most is magával ragadta a fiatalokat. Verőfényes napsütésben igaz kevésbé volt sejtelmes, de épp annyira csodálatos, mint ködös időben. A víz alacsony állása megkönnyítette a dolgukat. Sokkal egyszerűbb volt a mocsárból kihorgászni a szemetet, mint a víz felszínéről. Amíg a lányok megszabadították az ösvényt a sörös dobozoktól, műanyag üdítős flakonoktól és a gyorséttermi ételek csomagolóanyagaitól, addig a fiúk megjavították, megerősítették az ösvény kitört deszkáit, kidőlt korlátait. Mindeközben nem felejtették el teleszívni tüdejüket friss levegővel, szívüket pedig a hely szelleméből áradó nyugalommal.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Egyensúly

19. rész

Sűrű ködös reggelre ébredtek, de már meg sem lepődtek rajta. Mostanában valahogy minden reggel ilyen volt. „Ez már csak egy ilyen ködös-reggeles tavasz”. – gondolták. Tanulva az átfagyoskodott utakból, rétegesen felöltöztek, hogy ne fázzanak, és ha menet közben mégis kisütne a nap, legyen mit levenni, hogy ne süljenek meg.

A gyér forgalmat ellensúlyozta a ködszitálás és az autók kerekekeiről felverődő, plexin landoló szutyok, melynek következtében látási képességeik a megtett út hosszával arányosan csökkentek. Mai úticéljuk, a harmadik egyben utolsó a fiúk listáján, a már ismert tanösvény volt. Legalább is azt hitték, hogy ismerik. Évek óta nem jártak erre. Utolsó kirándulásuk még a gimis években volt, amikor Miával a fákat ölelgették.

Az ösvény ezen a ködös reggelen egy új és teljesen ismeretlen arcát mutatta meg a fiataloknak. Az elhanyagolt fa deszkákból összeácsolt hidakat kikezdte az idő. A korhadt fa deszkák itt-ott beszakadva, a korlát megdőlve, melyet a természet néhol már bekebelezett. A ránőtt növényzet, a kidőlt fák gyökerei megemelték vagy épp elfedték az egyes szakaszokat.

Bánták is, meg nem is, amit láttak. Egyrészt szomorú volt az elhanyagolt emberi alkotás látványa, másrészt mesebeli élményben volt részük. Mint egy elvarázsolt mocsár. A ködpárás levegőn, a fák ágai, a nádas sűrűje közt átszűrődő sejtelmes, halovány napfény, egy másik világ képzetét adta. A mocsaras vidék láthatatlanul élt. Bár a szem elől rejtve maradtak lakói, neszezésük, jó kedvű csivitelésük és kopogásuk elárulta őket.

  • Mia, te jössz! – törte meg az ábrándozó csendet Dan – Fedd fel előttünk a hely titkát!
  • Ezt a tanösvényt 7 évvel ezelőtt fiatal önkéntesek építették. – kezdte az ismertetőt Mia – Ez az egyetlen olyan tanösvény az országban, amelyen a folyó élővilága eredeti állapotában figyelhető meg. A jelek szerint sajnos, amekkora a jelentősége ennek a helynek, épp annyira nem vesz erről tudomást senki. Pedig számtalan madár, kétéltű és hüllő él ezen a vidéken. A tanösvény végén az a kis paddal ellátott stég, talán még emlékeztek rá, hogy egy madármegfigyelő hely. Ha elég türelmesen és csendben várakozunk, akkor láthatunk itt tőkés récét, guvatot, jégmadarat, nádi rigót, törpegémet, gyurgyalagot és fehér hátú fakopáncsot is. Bár mindegyik madár különleges és szép, de mind közül káprázatos színeivel két madár az, amelyik igazán említésre méltó: a gyurgyalag és a jégmadár. A kék hasú, vörös hátú, aranysárga torkú, fekete maszkos gyurgyalag csőre enyhén hajlított, melynek segítségével a levegőben kapja el a jellemzően rovarokból álló táplálékát. Fokozottan védett madárfaj! A jégmadár begye rozsdavörös, háta, farok- és szárnytollai türkizkék színűek. Nyakán és torkán fehér foltot láthat az, aki van olyan szerencsés, hogy megpillantsa ezt a madarat. Testalkata zömök, farka rövid, csőre hegyes. Halászó madár. Igazi halivadék pusztító. A hüllők és kétéltűek közül él itt vízisikló, kockás sikló, zöld varangy és zöld levelibéka is. De ami szerintem a legérdekesebb, az az igen sokféle szitakötők világa itt az ártérben. Azt gondolnánk, hogy a szitakötő az szitakötő. Legfeljebb van kis szitakötő, meg van nagy szitakötő. De nem. Él itt sárga szitakötő, alföldi szitakötő, vízi pásztor, négyfoltos acsa, sávos szitakötő, széles lábú szitakötő és zöld rabló.
  • Ez eszméletlen! – ámuldozott Dan – Tisztára, mint Gombóc Artúr csokoládéi. – tréfálkozott.
  • Ennyi minden egy alig fél kilométeres tanösvényen. – tárta ki a karjait Abigail.
  • Úgy látom, az önkéntesek küldetése csak egy alkalomra szólt. – jegyezte meg kissé epésen Rick. – Nincsenek valami jó állapotba ezek a deszkák.
  • Tudod, mit mondok, Rick?! – szólalt meg Olivia – Ez így tökéletes! Ahogy a természet elkezdi visszavenni azt, ami az övé, látni, érezni lehet az erejét és a bölcsességét. Itt szembesülhetünk azzal, hogy milyen kicsik is vagyunk mi ebben a világban és milyen múlandó az, amit mi alkotunk. A természet azonban örök. A középút és az egyensúly megtalálása a feladat. Hogyan élhetünk úgy a természettel együtt, hogy nem csak elveszünk, hanem adunk is? Kicsit helyrehozzuk az ösvényt, hogy ne legyen balesetveszélyes közlekedni rajta, megtisztítjuk az árteret az emberek nyomaitól, összeszedjük a szemetet, és ez lesz a mi helyünk! Könnyen megközelíthető, lenyűgöző minden napszakban és évszakban. Békés, nyugodt. Az ártér előtti füves területen lehet piknikezni, fákat ölelgetni, nem messze innen van egy tó is. Nem is értem, miért nem jutott elsőnek eszünkbe ez a hely.
  • Mert akkor nem húzhatnánk a fiúkat az alföldi túrákkal – célzott Kate csipkelődve arra a bizonyos, igen emlékezetes meredek utcás incidensre.

Olivia és a csapat többi tagja még lesétált a tóhoz, megkeresték a kedvenc fáikat, felidézték a régi emlékeket, amikor még Kate-vel felváltva labdáztak a réten. A fűben eldőlve, elégedett csendben ették meg a temérdek mennyiségű elemózsiájukat, majd tervekkel, ötletekkel teli fejjel és szívvel hazaindultak.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Kertészkedni jó

18. rész

  • Mit csinálsz Kate? – kérdezte érdeklődve Judith a szépen gondozott, egyre jobb időt ígérő, már éppen zöldellni kezdő gyepet parcellákra osztó lányától.
  • Veteményes kertet. – felelte a világ legnagyobb természetességével Kate.
  • Veteményes kertet. – ismételte meg Judit a hallottakat megerősítésként.
  • Tudtad anya, hogy a kertészkedés nagyon egészséges? De nem csak a léleknek, hanem a testnek is. Jó, nyilván tudat alatt vágod te is, mivel tavasztól őszig a ház előtti virágoskertben lehet téged csak megtalálni. Na de, a kertészkedés nem csak arra kiváló alkalom, hogy élvezzük a napsütést, a friss levegőt és a virágok illatát, hanem arra is tökéletes, hogy megtapasztalhassuk a természet közelségét, ami az egyik legjobb dolog a világon, ami az emberrel történhet. – adta át nemrég megszerzett tudását Kate édesanyjának – A kertészkedés remek stresszoldó. Segít, ha rossz a kedved, de még akkor is, ha beteg vagy és meg szeretnél gyógyulni. Lehet, hogy pont ezért nem vagy soha beteg! – világított rá Kate a tényre.
  • Előfordulhat. – erősítette meg Kate-t Judith – Sőt biztos, hogy ez is hozzájárul ahhoz, hogy erős az immunrendszerem. Tényleg jó érzés a kertben molyolni. Megnyugtat. A virágok illata, látványa, a föld érintése, ezek mind feltöltenek ugyan, de önmagában a kertészkedés szerintem nem elég. Fontos, hogy az élet minden területén kiegyensúlyozottak legyünk. Szeretem a munkám, kreatív, alkotó, és másoknak is tudok vele adni. Eljárok egy héten kétszer tornázni, és egészségesen táplálkozom. – egészítette ki Judit Kate gondolatmenetét.
  • Na, mostantól még egészségesebben fogsz! – vágta rá Kate – Lesz egy saját bio kertünk. A kertészkedés tudatos tervezést igényel, és én már mindent meg is terveztem! – büszkélkedett Kate.
  • Efelől kétségem sem volt – felet Judith egyrészt ismerve lánya céltudatosságát és eltökéltségét, másrészt látva a gyep szakszerű feltúrását.
  • Tudod anya, a kertészkedés gondoskodásra tanít. Mostantól majd túl kell lépnem a saját komfortzónámon, hogy elérjem azt, amit szeretnék: termő kertet. Minden nap meg kell locsolnom, ki kell gazolnom a kis kertemet. Ez biztosan nem lesz mindig könnyű, de már 10 éves vagyok, és szerintem képes leszek rá. És ha ez sikerül, akkor nem csak a személyiségem fog fejlődni, de növekedni fog az önbecsülésem és az önbizalmam is. – ecsetelte Kate a kertészkedés pozitív mentális hozadékait, majd kérdőn Juditra nézett – Ugye segítesz nekem, anya?!

A nap hátralévő részét kettesben töltötték a kis kertben. Miután felásták és felosztották a területet, valamint megtervezték, hogy mit hová fognak vetni, felcímkézték a vetést jelző kis táblákat és hozzá is láttak a magok elföldeléséhez. Vetettek retket, sárgarépát, petrezselymet, póréhagymát, borsót a kertbe, és paradicsomot, paprikát, salátát, karalábét a kis palánta neveldébe, amit bevittek a konyhaablakba.

Judith nagyon büszke volt Kate-re és örömmel állt mellé ebben az elhatározásában is. A közös munka olyan jól esett nekik, hogy el is határozták, tovább szűkítik a gyepet és bővítik a kertet, hogy legyen hely uborkának, cukkíninek, padlizsánnak, édesburgonyának és egy-két ribizli, egres és málnabokornak is. Elhatározták kertészkedés közben azt is, hogy több zöldséget és kevesebb húst fognak fogyasztani, a helyben termesztett zöldségek mellett ezzel is tudatosan hozzájárulva a környezet védelméhez.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

Az ember nem létezhet természet nélkül

13. rész

Nyár elején Olivia sikeres érettségi vizsgát tett, biológiából és földrajzból emelt szinten. Az érettségit követő ősszel beiratkozott a természet facilitátor képzésre, ahol mire tavasszal levizsgázott, nagyon sok olyan érdekes dolgot tudott és tanult meg, amit eddig csak érzett vagy sejtett, amikor az 50-esek klubjával kirándulni mentek, Miával fákat ölelgettek, vagy épp Phoebe-vel az erdőben futott.

A természet vígan megvan az ember nélkül, de az ember nem létezhet a természet nélkül. Azon túl, hogy a fák által kibocsátott oxigén nélkülözhetetlen az ember számára az életben maradáshoz, van egy fajta láthatatlan kötelék is az ember és a természet között. Ezt a kapcsolatot már igen régen elfelejtettük, mégis ott van, él, és tudat alatt hat ránk.

Az ember mélyen és elválaszthatatlanul illeszkedik a természetbe. Egy világszintű anyagkörforgás és energiaáramlás részei vagyunk. Még a bioritmusainkat is a természet változásai határozzák meg. Alvási ritmusunkra hatással vannak a holdfázisok, nyugtalanabbul alszunk, és többet álmodunk telihold vagy újhold idején. A közérzetünkre és az egészségi állapotunkra, pedig az időjárás változása nyomja rá egyik vagy másik nap a bélyegét. Feszültebbek leszünk szeles idő előtt, fejfájást okozhat egy meleg front, Kate régi óvó nénije pedig a gyerekek viselkedéséből tudta előre, mikor érkezik a hidegfront. „Olyanok, mint egy felbolydult hangyaboly.” – mondogatta a nagyobb lehűlések előtt.

Az ember szívének, lelkének és egészségének jólléte szoros összefüggésben van azzal, hogyan érzi magát a Föld. Minden eldobott papírzsebkendő számít.

A természettől való elhatárolódás, az hogy az ember azt hiszi, bármit megtehet a környezetével, kizsákmányolhatja, tönkre teheti minden következmény nélkül, csak a saját hasznára gondolva, az egyik, hanem a fő oka a klímaválságnak. De nem csak a bolygónk betegeskedésének, hanem a társadalom és az emberek lelki zavarainak, egészségének romlásának, az immunrendszer gyengülésének és annak, hogy olyan betegségek ütik fel a fejüket, amivel szemben az ember és az orvos társadalom jó szerivel tehetetlen.

Ha mindezt nem is mondjuk ki, de érezzük. Napjában jelennek meg aggasztó hírek a levegő, a vizek szennyezettségéről, a műanyaghulladékok felhalmozódásáról, a tengerbe dobált pet palackok miatt elhullott, műanyag zsinegekbe akadt állatokról, erdőtüzekről, az élővilág károsodásáról. Mára alig akad olyan ország, terület vagy ember a földön, akit ne érintene személy szerint ez a probléma. A helyzettel szembeni tehetetlenség érzése pedig szorongást okoz bennünk. Bizonytalanná válik a jövőképünk, meginog a biztonságérzetünk. A reggeli csúcsban pöfögő autók látványától, az erdei ösvényeken széthagyott szeméttől, az emberi nemtörődömség gondolatától még az életkedvünk is elmegy.

Nagyon fontos tudatosítani magunkban, hogy az ember nem természettől külön álló valami, hanem egy vele. Ha a természet nincs jól, mi sem lehetünk jól. Fulladni fogunk a szmogban, elfogy az ivóvíz, a szennyezett talaj megmérgezi a növényeinket, az állatokat, az embereket.

Fontos, hogy újra tudatos kapcsolatunk legyen a természettel, közelebb kerüljünk hozzá, megvédjük és meggyógyítsuk. Itt az ideje, hogy mi tegyünk valamit a Földért! És ebben minden apróság számít. Minden apró lépés, amit ezért teszünk, hatalmas jelentőséggel bír. Nincs olyan, hogy túl kevés, vagy lényegtelen, hiszen nem vagyunk egyedül, és a sok kicsi idővel összeadódik és megsokasodik.

Már most számos egyéni, csoportos vagy olyan szervezeti megmozdulás van, amihez csatlakozni lehet, vagy amitől, akiktől elleshetjük azt, hogy hogyan tehetjük mi könnyebbé a Föld számára azt a terhet, amit mi emberek raktunk és rakunk rá nap, mint nap. Meg kell látnunk, hogy a legapróbb élőlényektől, a legnagyobb esőerdőkig, nemzeti parkokig, minden fontos. Meg kell látnunk, hogy a legapróbb tettektől, a legnagyobb szervezeti megmozdulásokig minden cselekedet számít.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A bogáncs maradjon, vagy az álca?

2. rész

A heti egy edzés megingathatatlan elhatározása volt Olivia-nak. Az elmúlt héten frissen beszerzett izomlázat sikeresen túlélte. Igaz, két napig enyhén darabos, már-már robotszerű léptekkel bírt lefelé döcögni a suliban a lépcsőn, azt is leginkább háttal. Combjába, sípcsontjába minden lépésnél éles fájdalom nyilallt. Mégis teljes elszántsággal fogta magát és a hét első – valamint az órarendje szerint utolsó – szabad délelőttjén bevágott reggelire két finom, puha mézes szemlét egy nagy bögre tejjel, hozzá három adag kifogással, hogy miért nem ma.

„Kellemes volt a reggel, de délre tuti meleg lesz.” – gondolta. 27 fokos csúcs ígérkezett, így már előre melege volt, ráadásul a légszennyezettségnek köszönhetően tombolt az allergia szezon, neki pedig taknya-nyála egybefolyt. Oxigén nélkül nem kérdés, hogy bárki padlót fogna már a kapuban.

Olivia a zsemle majszolása közben azon tűnődött, hogy vajon mi változott meg benne az elmúlt évek során, hogy ennyire elfogadó lett saját kényelmével szemben. Imádott mozogni, valamit mindig sportolt, két percig sem szeretett egy helyben ülni kisgyerekként.

Nem volt az az aszkéta hajlamú perszóna. Ha éhes volt evett, soha nem vonta meg magától a jó falatokat tudván, úgyis lesz az a szerelmi bánat, ami lepattintja róla a kilókat.

Soha semmiben nem hozta ki magából a maximumot, a jó érzés fontosabb volt számára. Edzésen is csak annyit, hogy az meg ne ártson, de még ez is elég volt egy kisebb éremgyűjteménynek. A kulcs a hozzáállásában volt. Valahogy mindig látta maga előtt, ahogy a dobogón áll.

Tanulásban sem remekelt. Az elvetemült célokat hátra hagyta, és valami kényelmesen elérhetőt választott: hármast. Nem mintha nem lettek volna vágyai, álmai. A motiváció hiányzott. Úgy érezte, semmi más dolga nincs, mint megelégedni azzal, ami van és nem többre vinni egy elvárásokkal teli, túlhajszolt világban.

“Csak élnem kell és élvezni az életet.” – dőlt hátra otthon suli után. “De lehet így boldognak lenni? Mi fog így örömet okozni?” – tűnődött.

“A bika aszcendens lesz az oka” – döntött végül Olivia. Kezd kiütni rajta a csillagjegyből áradó kényelem és lustaság, mely, mint tudjuk, fél egészség. Bele kell törődnie, ez felette álló jelenség. Ki tudna ellenállni a csillagok vonzásának?

Hogy azért mégse teljesen szegje meg mozgásra feltett esküjét, magához vette Phoebe-t és nekivágott az erdőnek.

A kocsmakutya már kint őrizte a vendégek számára fenntartott teraszt. A területharc elkerülése végett kis kitérővel átvágtak a derékig érő, parlagfűvel természetes módon bevetett prérin. Olivia – allergiájára való tekintettel – igyekezett a levegőt inkább nem venni, bőrön át vagy látens lélegezni, hogy megkímélje szervezetét az éjszakára halálos dózissá váló pollenkoncentrátumtól.

A préritől megszabadulva az első utcán balra el. Pár száz méter múlva elhagyták az utcában fellelhető első adag házsort, majd szomorúan szemügyre vették a számukra teljesen érthetetlen „a tóra kutyával behajtani tilos” táblát annak kapujában. Engedelmes polgárok révén kissé bosszúsan, de nem mentek be.

A második adag házsor után már nem kellett sok és el is érték az erdő szélét. Balra hosszasan elterülő mező tárult a szemük elé, az itt élő vidéki városiaknak hegy – földrajzilag csupán domb – lábánál. Jobbra fák magasodtak, melyek között bevetették magukat a természetbe.

Phoebe minden botban kihívást találván vadul csapott le a földön heverő ágakra. Fejét rázva, morogva semmisítette meg, pásztorkutyaként ösztönéből adódóan, talán farkasnak képzelt ellenségét. A bot miszlikbe aprítva, apró forgácsokként kezdte meg új szakaszát élete körforgásának.

Az ellenség kivégzése után a fekete-fehér bundát viselő, gyönyörű prém galléros, barna szemű eb lázasan tért le az útról vadak nyomát szaglászva hódolni új szenvedélyének: a bogáncsgyűjtésnek. Hosszú szőrébe vígan csimpaszkodtak bele a kis dudvacsimbókok rasztásítva, de még így sem elcsúfítva küllemét. Olivia meg is fogadta, hogy amint visszaér szörminátort ránt és Phoebe jamaikai stílusát újra fajta hű komolyságúra formálja.

Túl nagy túrára nem volt idő. Olivia-nak délben már a suliban volt jelenése és még betervezett egy finom, jégsalátás sajtos szendvicset is elvitelre. Az önsanyargatás nem passzolt a személyiségprofiljába, vacsoráig még ennie kellett.

A házak közé érve gondolatban sajnálatukat fejezték ki a kerítés mögött unalomból acsarkodó kutyatársaknak. Mindegyiket biztosították afelől, hogy szívesen elvinnék őket is egy jó kis szimat körre, majd búcsút intettek és hálát adtak a jól bebetonozott, lyuk mentesített kerítések megalkotóinak. Felülről is megcsodálták a tavat, ahonnan kitiltódván haza felé vették az irányt.

Az utolsó száz méteren Phoebe még gyorsan – hódolva ösztöneinek -, egy óvatlan pillanatban, a magas fűben emberi szem elől jól elrejtett, de a kutya orra számára frenetikus izgalmakat keltő egyéb állati lénytől származó, nem túl sűrű fekáliával, szagilag álcázta magát többszöri meghempergés és nyaki bedörzsölés által. Valószínűleg szintén farkas ellen.

Dönteni kellett: a bogáncs maradjon vagy az álca? Olivia betért útközben a nagyihoz, megfogta a kerti slagot és alapos mosdásnak vetette alá az értetlen és kissé sértődött tekintetű kutyát. Az eltávolító hadművelet sikeres volt, a nyakörvre visszacsattant a póráz, elkerülendő az újbóli álcázást hazáig.

A kocsmaterasz még mindig üres volt. A kocsmakutya az ajtóban ülve türelmetlenül várta a vendégeket. Az alacsony termetű, turcsi orrú, tehén mintás, fekete gülüszemű jószág sanda szemmel figyelte már messziről Olivia és Phoebe érkezését. Jelezvén, hogy nem tartanak igényt személyes közegére, rá sem nézve, az út szélén, határozottan előre tekintve kezdték meg kitérőjüket. Gülüke – igazi hívónevét nem ismervén, egymás közt csak így emlegette a lány hű csatlósával a kocsmakutyát – a vendéglátóipari egységtől kísérte a betolakodókat szélesre tárt mancsaival gyúrósan ide-oda billegve egészen a sarokig. Ott fújt egyet és megvárta, amíg Olivia az erősen fegyelmezett, idegesen hátra-hátra pillantó kutyájával átér az út túloldalára. Phoebe-t nem a bátorságáért szerették.

Olivia bogáncstalanította nadrágját, elkészítette a tervbe vett szendvicseket vajjal, kis szalámival bűnözve, ementáli sajttal és jégsalátával ízesítve. Phoebe keresztbe tuszkolta magát a kennelben, felvette az erdei bogaraktól ellesett halott bogár pózt és nem túl nőies, de annál aktívabb horkolásba kezdett. A lány kiosont a házból, halkan kattant a zár.  Motorozás helyett egyik lábát a másik után téve juttatta magát célba, hogy legalább a napi ajánlott tízezer lépésszámot kipiálhassa kifogásai listájának végén.

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A cipővel volt a baj

1. rész

Olivia emlékeiben élt, hogy ez neki valaha jól ment. Még úgy első osztály magasságában. Kenterbe vágta a felnőtteket is, pedig csak élvezetből taposta a kilométereket. Rég nem volt a lábán futócipő, de már rettentően unta egyre terebélyesedő idomait és a töménytelen mennyiségű házit is. A futás jó kifogás. Legálisan lehet az asztalon hagyni a tankönyveket.

A kilók legjobban a tomporát szerették. Szinte szerelmetes vonzották egymást. Édesdeden bújtak, rakódtak és sokasodtak ezen fertályon. Természetesen, hogy ne lelje teste többi részét gyötrő féltékenység, kissé továbbkúsztak a combjára is, kellemes hullámzó, lötyögő hatást keltve lépteinél. Mindezt egy kicsivel több, mint 16 éves végtagokon. Nem volt kövér a maga 165 centijével és 60 kilójával, na de azért mégis.

A nyarat nem tartotta alkalmasnak az újrakezdésre, mivel ez az év legmelegebb évszaka. Magas páratartalom, tikkasztó hőség. A nap későn megy le, korán kell. A klímaváltozás is éreztette hatását. Mégsem készül dzsungelharcosnak. Épeszű ember testmozgás kivitelezésére egyik időpontot, valamint időjárási körülményt sem tartja alkalmasnak. Olivia már pedig határozottan épeszű lány volt. Ezért döntött úgy, hogy türelmesen kivárja az őszt.

Addig is, amíg spontán beköszönt színekben gazdag kedvenc évszaka, és elérkezik a lehetőség a sportolásra, étkezési szokásain változtatott: kevesebb hús, valamint pékségből áradó szénhidrát. Ezt nem volt nehéz megtartania. Mindent kedve és ízvilága szerint válogatott össze. Csupa piros színű gyümölcs és zöldség szerepelt az étlapján. A zöldet viszont megvetette: se zöldbab, se zöldborsó, se brokkoli, kelbimbó meg aztán pláne nem! Ellenben ipari mennyiségű paradicsom, pritaminpaprika, eper, málna és görögdinnye. Jöhetett még a sárga valamennyi árnyalata: sárgabarack, őszibarack, sárgadinnye, sütőtök és édesburgonya formájában. Salátának, levesnek, töltve, sütve, grillezve, pépesítve joghurtba, natúr sajtkrémbe. A tányérján már ősz volt.

Elmaradt az étkezés utáni kaja kóma, Olivia feje tiszta maradt, az energiája nőtt, az endorfin szintje és a pozitív világlátása is. Ennek tudta be hirtelen felindulásból elkövetett motorváltását is, mely kérlelhetetlenül vonta maga után a motoros iskolát. Az 50-esek klubjának vezetőjeként évek óta pirította az aszfaltot robogójával. Nem is kívánt se nagyobb lóerőt maga alá, se nagyobb sebességet. A 125 köbcenti oka Kate volt, a 6 éves kishúga, aki már elég nagy lett ahhoz, hogy biztonsággal megüljön mögötte és kisebb utakra elkísérje. Az óvodáig, meg vissza. Szeretett Kate-tel mindent megosztani. A szívét, a bánatát, az örömét, az élményeit. Együtt jártak színházba, moziba, még a klubba is magával vitte.

A közlekedési rendszabályok elsajátítása volt az első lépés. Olivia retteget a kudarctól. Az éjszakákba nyúló tesztkitöltésben látta félelme enyhítésének egyetlen megoldását. Bejött. Lazán vette az akadályt. Elhatározta, hogy a második akadályt egy könnyed elengedéssel hárítja. Bevállalja a korlátozást a jogosítványába, és automata váltós motort választ az oktatáson. Nem csoda hát, hogy kis híján kardjába dőlt, amikor megtudta, hogy csak váltós motor van az iskolában. Mese nincs, váltani kell!

Régebben kiegyensúlyozott volt. Önmagában is boldog, teljes egész, egészséges önbizalommal egy reális önismeretre építve, elvégre csodás gyerekkora volt. Apja halálával és a kamasz kor beköszöntével azonban mindez elmúlt.

A nyár is. Beköszöntött az ősz és nem volt több kifogás. Cipőt kellett húzni, elvégre az elhatározás az elhatározás. Olivia magához vette könnyen emészthető, lassan felszívódó szénhidráttartalmú reggelijét, avagy egy barackos joghurtot müzlivel, majd elvitte kishúgát az óvodába. Útközben jókedvűen csacsogtak, kellemes hűvös szellő simogatta arcukat, miközben a nap langyos sugarai nyújtóztak a házak fölött.

Az első két órája elmaradt, így még hazament, átöltözött, felhúzta rég nem látott futócuccait. A rózsaszín, térdbetétes, testhez simuló sztreccs nacit, amit anyagának köszönhetően még sikerült felhúznia, és a fekete shortot, ami anyagának köszönhetően aktívan feszült. A póló és a zokni messziről rikítva passzoltak össze almazöld színűkben. A láthatóság fontos nappal is! Leporolta pink cipőjét, forgolódott párat bemelegítés gyanánt, majd magához vette hű csatlósát Phoebe-t. Zsepit, telefont tömködött derekára rögzített, kifejezetten futók számára kifejlesztett övtáskájába, végül pedig beizzította a kilométer számlálót, mely szívet melengető férfihangon köszönt be.

Már az első pár lépés után érezte, hogy ez nem az ő köre lesz. Olivia eleinte a kutyára gyanakodott. Hol húzott, hol lemaradt, hol nekiment, hol átvágott előtte keresztbe, melynek következtében könnyednek nem mondható, balerinákat megríkató bukdácsoló mozdulattal igyekezett nem eltaposni kebelbarátját. Phoebe lógó nyelvvel, aktív farkcsóválással, megigéző tekintettel és – Olivia esküdni mert volna, hogy – széles mosollyal figyelte felette átívelő gazdája mutatványát. Phoebe mindezek tetejébe időnként elunta felvezetője vánszorgó tempóját és váratlan hirtelenséggel lecövekelt egy-egy izgalmas szagnál. Ilyenkor hátra rántotta pórázon lógó gazdáját. Amikor pedig a területüket vérmesen védő eb társai felhörgése következtében rákapcsolt, akkor maga után vonta a pórázon immár lobogó gazdáját.

A kedves pasas hatalmas lelkesedéssel búgta Olivia fülébe, hogy megtette az első kilométert. Ekkor úgy döntött, hogy a mellékesen közölt átlagidőt egy életre titkosítja.

Hű csatlósa megszokta az új mozgásformát valamint ingeráradatot, így az általa kibocsátott és oknak vélt zavaró körülmény megszűnt. Szusszal még bírta Olivia. Elmaradt az ekkorra már beütő oldalszúrás – tökéletes volt a reggeli, nem zavarta be az emésztést -, a lábai viszont, a lelkesedéséhez képest, igencsak le voltak maradva. Kénytelen volt megállni és bevárni azokat.

Gyűjtött egy kis erőt és újra nekiindult. A helyzet mit sem változott, pedig ekkorra már biztos volt Olivia abban, hogy mégsem a kutya. “A szembeszél! Ez az!” – érte egy hirtelen fuvallattól a felismerés. Kellemes volt, hűsített, de nem volt mentsége. Menten bűnbakká vált egészen az első kanyarig, amikor is a házak takarásában elállt.

“A domb! Dombra futok felfelé!” – kutakodott Olivia a kifogástárában, miközben az előtte magasló vizuálisan is észlelt emelkedő tagadhatatlanul hatott a lábaira. Semmivel sem törődve futott, vagyis inkább vonszolódott önmaga által felfelé a következő kanyarig. Itt a terep síkra váltott, a szél pedig hátba kapta. Léptei mit sem könnyebbedtek, pedig fejben nagyon ott volt. Felkészült, várta. Kihúzta magát, nem lógtak a vállai, légzése egyenletesen igazodott a tempóhoz, tehát semmi oka nem volt pihegni.

“A zene! Hogy ez miért nem jutott eddig eszembe?!” – kapott a fejéhez. A fülébe zúzó rockmetál balladák tökéletesen passzoltak jelenlegi hangulatához. A zene azonban tempó gyilkos hatást mért a lábaira.

Váltott.

Hiába.

A gravitáció továbbra is erős hatással volt végtagjaira. Már-már kezdte azt feltételezni, hogy csorba esett rég elhanyagolt állóképességén vagy talán a barátilag hájjal összenőtt tompora nagyobb túlsúlyt jelent, mint azt gondolta.

“Fáradt vagyok!” – hárított. Éjfélig csacsogott barátilag. Nem kellett volna. Futás előtt legalábbis semmiképp. Gyorsan memorizálta a hibát, gyorsabban, mint ahogy lábai haladtak. Tovább vonszolódott.

Kereszteződés.

Busz.

“Hála Istennek!” – kiáltott fel lelkiekben. Végre legálisan megállhat. Szép, nagy, hosszú, sárga. Elsőbbsége van, nagy a keresztirányú forgalom, mire kifordul, helyreállítja a szervezete oxigén ellátását.

A busz megállt, átengedte.

Olivia kedvesen mosolyogva intett. Megköszönte az előzékenységét a nagy, hosszú és sárga vezetőjének, majd peckesen, könnyed léptekkel kocogott át a jármű előtt oldalán a továbbra is igen jó kedélyű Phoebe-vel.

“Naná, hogy mosolyog! Border collie, egy energiabomba. Az eddig megtett négy kilométer neki csak bemelegítés.” – jegyezte meg magában Olivia.

“Ez az!” – jött az újabb felismerés, melyet a mögötte dübörgő kifogás hömpölyeg akadálytalanul tolt előre. Fénykorában Olivia soha nem adta 10 km alá, mivel a rövidtáv neki csak bemelegítés volt. 5 km magasságában kezdett erőre kapni, a 8-adik km után már valósággal szárnyalt!

Gyorsan az erdő felé vette az irányt. Azt remélte, hogy a városi szakaszt letudva, immáron eléggé bemelegedett, így jöhet a könnyed, győzedelmes rész. Leakasztotta a kutyát a pórázról. Phoebe őrült futásnak eredt. Szemmel láthatóan megkönnyebbült hátrahagyott terhétől. Tőle. Vígan hempergett a mezőn hagyott illatmintákban, miközben Olivia még mindig csak imitálta a futást. Lelki szemei előtt látta céklavörös fejét, elhaló tekintetét, melyet még pár percig jól kompenzált örökül hozott kitartásával és akaraterejével.

A vasútállomásig bírta. Ott felötlött előtte, mintegy hologramos kivetüléséként, ahogy az erdei útszakasz után előtör a dombokkal megspékelt, árnyéktalan homokút. Neki sivatag. Már a puszta gondolattól kitikkadt. Kiszívta a forróság, fejét tűzte a nap. Látta, ahogy átveti testét meg-megrogyó, reszketeg lábakkal, utolsó erejét összeszedve a homokdűnéken. Tán még homokvihar is támad, kendő sincs nála, hogy eltakarja arcát. Na és Phoebe, szegény kutya! Nem teheti ki legjobb barátját ilyen viszontagságoknak. Nem ő adta fel, a körülmények tették lehetetlenné. Csupán elengedte az ebugattát védve.

Jobbra, hazafelé vette az irányt.

Olivia a kocsma előtt elrebbentett egy halk fohászt, hátha ily kora délelőtti órán még zárva van, és a kocsmakutya minden retorzió nélkül tovább engedi őket. Nyitva volt. A kapuőr azonban még valahol bent szunyált, nem kezdte meg a szolgálatot. A kitárt ajtó előtt elsuhanva megpillantott otthon a feloldozás élményét adta, ha Phoebe-nek nem is, Olivia-nak minden kétséget kizáróan.

Utolsó erejét összeszedve tette egyik lábát a másik után egészen a házig, ahol lakott. Ellensúlyozva az út során felmerült kifogáshalmazt feltessékelte magát a lépcsőző gépre előirányozva egy ötszázas lépésszámot.

„Jó lesz az kétszáznak is.” – fogadta el a megmásíthatatlant a harmadik taposás után.

Lenyújtott. A két napra rá emlékei szerint beütő izomlázat garantáltnak érezte. Engedett egy kád forró vizet. Kutyamentes, jól megérdemelt, nyugodt fürdőt vett, miközben levonta a mindebből következő konklúziót: egészen biztosan a cipővel volt a baj.

Alapértelmezett
Úton, Gondolatok

Vakvarjúcska

Az idei kívánságlista második pontja Jászapáti volt. Egy teljes hetet terveztünk a bátyámékkal eltölteni e kis város csendes üdülőövezetében, de aztán másképp alakultak a dolgok, így csupán egy fél napra érkeztünk.

Annak rendje és módja szerint elaludtunk, és még este sem készítettük össze a teljes motyónkat, így fél óra csúszással indultunk. Az égen sötét felhők kúsztak, a szél is hideg volt. Mivel azonban a jászapáti strand termál vízzel is büszkélkedhet, ezért nem tágítottunk az eredeti tervtől, és becsomagoltuk a fürdőruhánkat.

Bekaptunk pár falatot az előző este vacsi gyanánt összedobott túrós sütiből, és még kissé kómásan, de jó kedvűen indultunk el Gödöllő felé. Az M3-as autópályán, majd a 32-es úton egy óra alatt leértünk. A GPS-nek és emlékeimnek hála a városban is kiismertük magunkat, és könnyedén megtaláltuk úti célunkat, ahol szerető szívvel, széles mosollyal, ölelő karokkal és finom reggelivel vártak.

Sokan nem hisznek abban, hogy lehet fiú és lány között barátság. A bátyámmal, 14 éves koromban ismerkedtem meg egy, a mindkettőnk lakóhelyének közelében nyílt rendőr kocsmában, ahová délutánonként mi, kamasz fiatalok összegyűltünk biliárdozni, beszélgetni, ahonnan a hétvégi kocsma túrák elindultak. Egyik helyről a másikra jártunk, mivel a lelkes amatőr fiatal zenészekből verbuválódott banda, melynek a bátyám volt a basszusgitárosa, hol itt, hol ott játszott.

Akkoriban még csak egy húgom volt, és mint egyszülős család legidősebb gyermeke sok terhet cipeltem a vállamon. Önállónak, felelősségteljesnek kellett lenni, sokszor vigyázva a nálam csupán három évvel fiatalabb testvéremre. Szerettem volna én is még egy kicsit kicsi, de legalább is kisebbnek lenni. Néha olyan jó lett volna, hogyha van valaki, aki rám is vigyáz. Ez volt Máté, így lett a barátságból testvéri szeretet, és így lett ő, az én bátyám.

“…van barát, a ki ragaszkodóbb a testvérnél.” (Péld. 18:24)

Magunk mögött hagytuk a fellegeket, Jászapátiban csodás napsütésben fogyasztottuk el a reggelinket, majd átöltöztünk, és papucsban, fürdőruhában csoszogtunk át a pár száz méterre lévő strandra.

Igazi kisvárosi hangulata van a helynek. Mindenki ismer mindenkit, mindenki köszön mindenkinek, megkérdezi hogy van, tudja ki mikor és merre jár. Odafigyelnek egymásra.

A strand öt medencét tudhat magáénak. A forgó vizes medencét csak hétvégén indítják be. Szerda révén ennek csak a szépen kicsempézett csigavonalait tekinthettük meg. Van egy közel negyven fokos áztató medence, egy úszó medence, egy hideg vizes nyakig érő pancsoló medence, mely fölött egy kötélhágcsón majomkodhatnak az inkább már nagyobb gyerekek, és egy kellemes, 35 fokos gyógyvizes medence. Ez utóbbit találtuk vérkeringésünk egészséges fenntartásához megfelelőnek. Amíg mi, szülők, kellemesen áztattuk magunkat, addig a bátyám lánya mélytengeri búvárosat, az én lányom ebihalasat játszott. Annát csak akkor láttuk, amikor levegőért jött fel, Évi pedig szakadatlan úszott a deszkájával és gyakorolta, az elmúlt nap, a Balatonon, frissen szerzett tudományát.

Kifáradva, kipirosodva, éhesen halásztam ki a vízből.

Indulás előtt még közösen asztalhoz ültünk, a hűtött dinnye mindenkinek jól esett, megvívtam Csipesszel, Annácska törpe tacsijával a cipőfűzőmért, majd amikor sikerült masnira kötnöm, szerető búcsút véve indultunk tovább Poroszlóra a Tisza-tavi Ökocentrumba.

A parkoló motoros barát (igaz autóval érkeztünk, így ennek most nem volt túl nagy jelentősége), a hely felkapottságához mérten kicsi, fizetős, de elengedőnek bizonyult. Be tudtunk állni.

A pénztárnál nem állt hosszú sor (van SZÉP kártya fizetési lehetőség), gyorsan haladtunk, és amíg vártunk, legalább át tudtuk böngészni a kapura felaggatott tábla hirdette jegyvételi lehetőségeket. A kishajós csomagot választottuk.

Elég zsúfoltnak tűnt a belső kiállító tér, rengeteg táboros csoport volt épp a centrumban, így a park felé vettük az irányt.

Megmondom őszintén, hogy igazán nem nyert meg. Sem a kint, sem a bent.

Láttunk pár ketrecben szomorkodó nyuszit, néhány gólyát, juhot, simogattunk dám szarvast, megcsodáltuk a nálunk csak vendég, de nem őshonos óriás teknőst, megnéztük a tájházat, megmásztuk a szalmabálákat, kiszorultunk a játszóterekről, és a bokorban zümmögő darazsaktól sikítófrászt kapva kerestük meg a legrövidebb kivezető utat a bokorlabirintusból.

A tutajos játszóteret nagyon tudtuk volna élvezni, ha kicsit kevesebb a táborozó gyerek. A térdig érő vízi játszótéren többféle fából tákolt vízfelszínen úszó közlekedési alkalmatossággal lehetett eljutni egyik partról vagy szigetről a másikra. A gyerekek nagyon élvezték a mókát. Mezítláb, nadrágfelhajtva ültek, álltak a tutajokon és eveztek, húzták-vonták magukat a kötelekkel. Egy hídon cipő áztatva átkeltünk mi is, illetve Évikémet egy csapat gyerek befogadta és örömmel vontatta át egyik partról a másikra, majd miután nem termett több babér nekünk e helyen (sem), elhatároztuk, hogy megnézzük a benti kiállító tereket.

Az akvárium a honos édesvízi halainkkal és azok méreteivel nem csak lenyűgözött, hanem el is gondolkodtatott. Eddig sem voltam nagy természetes vízben úszó párti, azt hiszem eztán még annyira sem leszek.

Az akváriumokon túl a hetedik emeleti kiáltás ragadott még minket magával, majd úgy nagyjából ez is kifújt.

A hely nagy hiányossága, hogy a csap alá a mosdóban nem fér be a kulacs, a parkban sehol nem találtunk egy ivókutat sem, a büfében 350 Ft-ért kaptunk egy fél literes ásványvizet, de sajnos kártyával nem lehetett fizetni, így még szerencse, hogy kaptunk reggelit Jászapátiban, és megmaradt a két-két útra csomagolt szendvicsünk, ami most szó szerint életet mentett.

Az ajándékbolt kicsi, kedves, az árak ajándékbolthoz szabottak, a választék kínált egyedi, helyre jellemző emléktárgyakat is, így még lett is volna kedvem az otthon maradott vagy épp máshol nyaraló testvéreknek, családtagoknak is vinni valamit, de sajnos itt sem lehetett bankkártyával fizetni, így megnéztük, hogy a parkolási díj és a létszükségletként vásárolt víz után mennyi maradt még a tarsolyunkban, s abból gazdálkodtunk haza magunkkal egy cuki kis plüss vidrát.

Kirándulásunk utolsó programja a hajókázás volt a Tisza-tó nádasában, meglesve annak élővilágát. És milyen jó, hogy ez maradt a végére, mert így végül feltöltődve, és mindent összevetve, elégedetten, pozitív élménnyel tértünk haza.

A 45 perces, vezetett vízi túra minden pillanatát élveztük. A motorcsónakok mormogva szelték a békés nádas vízét. Az ott élő madarak már ügyet sem vetettek ránk, békésen állongva az ágakon, vagy épp úszkálva a sűrűn nőtt sulyomban élték megszokott mindennapjainkat, amíg mi rájuk csodálkozva, telefonjainkkal kattintgatva próbáltunk valamit nem csak a szívünkben, a fejünkben hazavinni emlékképként.

Még az sem vont le semmit az élményből, hogy 40 év hite dőlt össze egyetlen pillanat alatta, amikor kiderült, hogy a mindig kacagást kísérve játszott, gyerekkoromban talán elsőként elsajátított, és a gyermekeimnek is szeretettel átadott mondókában szereplő vakvarjúcska nem egy világtalan varjú, hanem a képen látható bakcsó.

A nap már lefelé ívelt, aranyló fénnyel vonta be, az Alföldről felfelé haladva, a láthatáron kibontakozó hegyek vonulatát. Tüdőnkben még a tó felett beszívott tiszta levegő, arcunkon a szél simogatása, lelkünk ragyog. 45 perc béke, háborítatlan nyugalom szinte kicseréli az embert. Teremtett világunk semmihez sem fogható szépsége, a belőle áradó élet és energia a mi létünknek is elengedhetetlen része.

Hazatérünk, a szabadságnak lassan vége, még egy állatkerti séta van a kívánság listánkon, de nem feledjük: időként meg kell állni, vissza kell térni, megpihenni oda, hol az idő szinte megáll, mert a “most”-on kívül nem létezik más. Csak a jelen van, hol minden egy.

“Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak.” (Zsolt. 8:4-9)

A Föld az otthonunk, bánjunk vele felelősségteljesen!

Fotó, videó: Jarabin Kinga

Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Add tovább!

Ha valaki laktózérzékeny, akkor nem ajánlott bevágni egy minden mentességtől mentes joghurtot vacsorára, mert egyrészt pocsék lesz az éjszakája, másrészt a reggeli kocogás sem lesz zökkenőmentes.

Aktív harcművész éveimben számtalanszor elhangzott az az alapelv az edzéseken, hogy “nem azért tanultam meg verekedni, hogy fussak”. Ennek ellenére azért természetesen futottunk. Bemelegítésnek, levezetésnek, 3200 méter letaposott táv volt a beugró a vizsgára. Na, de nyilván az más volt. Nem kergettek.

Egy sportbaleset következtében a verekedésből kinőttem, maradt a futás. Amennyire nem szerettem fiatalabb koromban, olyannyira kellemesnek élem meg most. Szívből ajánlom minden mozogni vágyó anyukának. Egy 4 km-es táv egy kényelmes 7:15-7:30-as tempóval fél óra. Harminc percet apa is kibír, a nagy tesók is el tudnak játszani a kisebbekkel, de még biciklis felvezetéssel is megoldható már egy 5-6 éves gyerkőccel. Mi leginkább ez utóbbi megoldással szoktunk élni. Szuper közös program! Persze vannak kivételek, ilyenkor az edzés én-idő lesz.

A futás időtakarékos, kötetlen és költséghatékony. Induláshoz természetesen érdemes beruházni egy kezdő szettre. A jó cipő úgy gondolom elengedhetetlen ahhoz, hogy komfortos legyen a mozgással töltött idő. Eleinte én is úgy voltam vele, hogy cipő, cipő, egészen addig, amíg meg nem láttam akciósan egy, pont a lábamra valót, ami még belefért a keretbe is, és meg nem éreztem a különbséget. Egy klassz légáteresztő, könnyű anyagból varrt póló és nadrág, egy sportzokni és persze nőknél egy sportmelltartó is elengedhetetlen része az alapcsomagnak. Erre egyszer rászánjuk a pénzt, majd 2-3 szezont hű társunk lesz anélkül, hogy újabb költségekbe kellene magunkat verni. Nekem még van egy klassz simlis sapim is, mivel migrénesként nem szereti se a fejem, se a szemem a tűző napot, szemüvegesként a napszemüveg sem jöhet számításba – tudom, lehet fényre sötétedős lencsét is kérni, de azt meg vezetéshez nem szeretem -, szóval egy napellenzős futós sapka lett a társam a nap-tűzte utakon.

A laktózos joghurt után átfetrengett, és átrohangált éjszakát követően kissé nyomott hangulattal, de annál nagyobb elszántsággal ébredtem. Elvittem a lánykám az oviba, munkaidőig még volt két szabad órám, így hazafelé beterveztem az aznapi 4 km teljesítését.

Már napi 30 perc kocogásnak is rengeteg jótékony hatása van. Csökkenti a feszültséget, serkenti a vérkeringést, hozzájárul a szív egészséges működéséhez, az ízületek védelméhez, javítja a memóriát, növeli az önbizalmat, az életéveink számát, és az akaraterőt is. Főleg, amikor úgy indulsz el reggel, hogy még a sétálásnál is érzed a félresikerült vacsora utóhatásait.

Alapvetően városi kocogó vagyok. Tudom, hogy egészségesebb a puha talajon futni, nem találkozol ismerőssel, nincs piros lámpa, és a levegő is frissebb, de valahogy nekem komfortosabb az aszfalt. Az apró pici kavicsok, a homok, úgy siklik ki a talpam alól, hogy percekig csak egy helyben kaparásnak érzem a lépteket. Ennek ellenére tegnap a Somlyónak vettem az irányt. No, nem a tetejét céloztam be, csak az alját, de mivel a lányomért a tó mellé mentem a nagymamához, ezért gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, ráadásul vele is több időt tudok majd tölteni, ha nem az ellenkező irányba indulok, plusz még a kutya is boldogabb lesz a vidéki ingerektől.

A futószalag érzést nem sikerült leküzdeni, csupán elfogadni. Már-már elhatároztam, hogy soha többet erdő-mező, amikor a lövészárkokhoz érve megcsapott a természet illata, megérintett a hajladozó árvalányhajak látványa, a megannyi nyíló mezei virág – pipacs, kamilla, sziki pozdor, mezei katáng – tánca a lágy szellőben. Még társaságunk is akadt egy vígan szökdécselő őz személyében. Felküzdöttem magam egy dombra, majd könnyedén lekocogtam, miközben azt éreztem, hogy ma nem csak könnyebb leszek minden egyes lépéssel, hanem teljesebb is.

Azért lássuk be, Isten csak tudott valamit, amikor megteremtette a világot. Természeti környezetünk által belőle is itt maradt egy darab. Élet van a tájban, de még a levegőben is. “Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi”. (Ézsaiás 40:29)

Testben és lélekben feltöltve sprinteltünk be hű csatlósommal a kapuba, ahol már egy kis királylány várt rám. Természetesen a kutya nyert. Esélyem sem volt a négy mancs ellen. Bezsebeltem az aznapi ölelésem, össze-vissza puszilgattam a legkisebbem – őt még lehet -, és ott, azon nyomban elkezdtük megélni és szeretni egymást. A szeretetet nem azért kaptuk, hogy a szívünkben őrizgessük. “A szeretet nem szeretet, amíg nem adod tovább.” (Michael W. Smith)

Ahogy zártam a tegnapi edzést, úgy indítottam a mait: az ölelésével. Ovi után pedig irány a zajos város. Igyekeztem gyorsan letudni a főutat a reggeli forgalommal. A kis utcákban kanyarogva könnyedén vettem a kilométereket. Kicsit hiányzott a tegnapi táj adta plusz, de mégis volt valami nagyszerű abban, ahogy kiszakadva a világból, de mégis abban járva, elsuhantam az autójukban feszülten ülő, rohanó emberek valósága mellett, hogy testben és lélekben felfrissülve adhassam tovább a napnak a bennem lakó szeretetet és mindazt, ami ma rajtam keresztül kíván megszületni.

Alapértelmezett