Ma Kisorosziban a Dunamederben sétálva arra gondoltam, hogy milyen könnyű valakit szeretni, amikor zöldell, virágzik, ragyog. És milyen könnyen eldobjuk, lemondunk róla, vagy mondjuk azt, hogy ez nekem nem kell, amikor megfáradt, kiszáradt, és épp nem tud jót, vagy mit adni. De vajon mi megtettünk mindent azért, hogy ez másképp legyen? Óvtuk és vigyáztuk? Amikor túlhajszoltuk, a segítségére siettünk? Átöleltük, ott voltunk, megértettük, és adtunk, akkor is, amikor nem ragyogott? Szerettük akkor is, amikor nehéz volt szeretni, hogy neki könnyebb legyen, hogy tudja, így is értékes? Észrevettük, hogy most neki van szüksége ránk? Vagy csak kiszipolyoztuk, s most ellökve magunktól széttárt karral, vihart félve várjuk a csendes, éltető esőt, mely nem akar jönni…
“Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” (Zsoltárok könyve 23:4)
Nem félt. Se embert, se betegséget, se gonoszt, se halált. Pedig tudta. Még visszaléptem az ajtóból, hogy átöleljem, megcsókoljam:
– Szeretlek mama! Nagyon várlak haza.
– Én is várom, hogy otthon legyek – mondta, miközben ő már tudta, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.
Tudta.
Láttam a szemében.
Furcsa dolog ez a megérzés. Én is tudtam. Még élt és már sirattam. Szerettem volna áltatni magam, de nem ment… “El fog menni a nagymamim. Itt fog hagyni” – zokogtam a teraszon a paradicsomok között ülve.
A kert mindig megnyugtat, mégha csak egy terasznyi is. A kert egy darabka Mama.
Hitben élt. Nem láttam soha imádkozni, se templomba járni. Neki nem kellett. Ő élte a hitét: a szeretet útját.
Volt egy családi barátunk, Aranka néni. – Isten nyugosztalja. – Folyton folyvást imádkozott. Kiült a kertbe akkor is, amikor vendégségben nálunk járt, és morzsolta a rózsafüzért reggel, délben, este. De volt, hogy délelőtt és délután is. Egy vasárnapi misét sem hagyott volna ki, bárhol járt is. Mindegy volt, csak templom legyen. Imakönyvvel a kezében ment, gyakorolta a megbánást, a bűnbocsánatot, a liturgiákat, és énekelt. Hamisan, jól hallhatóan, összetéveszthetetlenül.
A Mama hite nem igényelt kötelező köröket sem reggel, sem este, de még vasárnap sem. A Mama maga volt a hit.
Láttam a szemében.
Nem játszotta meg a nyugalmat, a beletörődést. Egyszerűen bízott és hitt abban a magasabb rendű erőben, mely a saját akaratával szemben oly elszántsággal szólította magához, hogy három orvosnak és egy mentőtisztnek kellett hibáznia ahhoz, hogy elengedje és itt hagyja azt, amit ő annyira szeretett: az életet.
Tudta, hogy jó helyre megy, hogy várják, és az átkelés minden, csak nem félelmetes. Megkönnyebbülés, felszabadulás, hazatérés. A Mama tudta.
Ezt láttam a szemében.
Nem tudok gyászolni. A szó mély, kínzó fájdalommal, könnyekkel teli értelmében nem. Nekem a Mama még mindig él. Nem halt meg, csak levette megfáradt testét.
Anyukám kiszanálta a Mama cuccait, átrendzte a szobáját. Ezt-azt ugyan megtartott, de “ez is az elengedés része” – ahogy ő mondja.
Évikémmel mi nem szanálunk. Gyűjtögetünk. Emlékeket, élményeket. Beszélgetünk róla. Sokat.
Nem tudok rá úgy gondolni, hogy ő már nincs, mert van. Csak nem itt, és nem úgy, ahogy eddig, de a szívemben semmi sem változott. A szeretet, melyet adott, épp ugyan ott van, ahol volt, és épp olyan erős, mint eddig.
Esténként találkozunk. Amikor alszom, a lelkem szabad. Világot váltok és megkeresem. Vagy a Mama engem. Ki tudja? A lényeg, hogy találkozunk. Ha csak néhány pillanatra is, de látom, érzem, hallom. Van, hogy váltunk pár szót, van hogy szorosan átöleljük egymást.
Hálás szívvel ébredek. Olyan jó, hogy van egy hely, ahol össze-összefuthatunk.
Hiányzik. Persze, hogy hiányzik. Nincs nap, hogy ne akarnám felemelni a telefont, hogy kérdezzek vagy meséljek valamit. Sokat gondolok rá, de nekem a Mama nem halt meg, csak hazament a lélek igazi otthonába, és most, ott, ahol van, jó neki. Bárhol legyen is ez az ott. Jónak kell lennie. Másképp nem lehet. Mert a Mama ebben hitt. Láttam abban a szomorú, mégis reményteli utolsó tekintetben, mely végig követett, amíg kiléptem az ajtón.
Drága Mama!
Köszönöm a tekinteted, hogy mindezt megmutattad, és átadtad nekem. Köszönöm, hogy álmaimban láthatlak, hogy szívemben tovább élsz. Köszönöm a hitet, az erőt. Köszönöm, hogy emlékezhetek. Köszönöm, hogy megmutattad a szeretet útját, és még ha ezen az úton van, hogy “a halál árnyékának völgyében járok is” nem kell félnem, mert te velem vagy, mert te tudtad, hogy Ő mindig velünk van.
Egy nap Nagy Fekete Robogó így szólt a kis Robogóhoz:
– Tudok egy helyet, ami szerintem a te világod. Tetszeni fog.
Meg is beszélték a napot, hogy mikor és hol találkoznak. Megkérdezték még pár barátjukat, és Barna macit is, de senki nem ért rá velük tartani, így kettesben indultak el.
Tavasz volt. Napsütötte, de hűvös idő.
Útjuk egy Heves megyei kis faluba vezetett. Vica baba meg is jegyezte, hogy vicces neve van, majdnem olyan, mint a zacc, csak ez Apc. A parkolóban már sok autó állt. Közkedvelt kiránduló hely, főleg egy ilyen kellemes hétvégén a hosszas téli bezártság után. A parkolóból a bányatóhoz gyalog lehetett eljutni. Menni kellett egy kicsit fel, aztán le, majd kaptatni még feljebb, kanyar balra, kanyar jobbra, poros út, erdei út, hatalmas fenyők, és már ott is voltak.
A kis Robogónak szeme-szája tátva maradt a látványtól. A víz türkiz kékje valóban, mint a tengeré. Felszínét a tavaszi szél lágyan fodrozta. A magas sziklafallal szegélyezett tó partján egy-két bokor, s némi kő volt csupán, mégis csodás harmónia és nyugalom áradt belőle.
Órákig tudta volna nézni a kis Robogó a napfény táncát a víz tükrében, ha lett volna egy szabad hely a parton, de olyan sok volt ott az ember, hogy erre esélye sem volt. A kis Robogó készített néhány fényképet, hogy meg tudja mutatni otthon Vica babának is, milyen szép helyen jártak, majd visszasétált Nagy Fekete Robogóval a fenyvesen, a kaptatókon, a kanyarokon és a poros úton át a parkolóba.
Itt azonban még nem ért véget se a nap, se a kaland. A kis Robogó és Nagy Fekete Robogó úgy döntöttek, hogy nem hazafelé indulnak, hanem fel, Salgótarjánnak. Tökéletes választás volt. Tükörsima aszfalt vezetett át a csodás kis temlomokkal megtűzgélt falvakon.
Salgótarjánban megebédeltek. Megállapították, hogy nem fúj melegen a szél, ellenben hidegen igen, és kissé vacogva megindultak Balassagyarmaton át visszafelé.
Mire hazaértek rájuk sötétedett. Kicsit átfagytak a fogaskerekeik, de melegség járta át a lelkük. Egy igazán nagyszerű nap volt mögöttük. A szél kifújta belőlük a hétköznapokat, felejthetetlen szép helyeken jártak, és sokat nevettek.
A kis Robogó legszebb emlékei közé tette el ezt az utat. Neki szánták, és így az egyik legértékesebb ajándékká vált, amit valaha kapott. Valóban az ő világa volt.
Az Európai Sporthét alkalmából szervezett görkori túrára blogger kollégám, egy szabadnapos apa hívott meg. 7 éve nem volt a lábamon guruló alkalmatosság, olyannyira, hogy nem is rendelkezem sajáttal, de még ez sem gátolhatott meg abban, hogy gondolkodás nélkül igen-t mondjak a meghívásra.
Gyors üzenetváltás, Húgi görkorija még megvan, kis királylányom csatlakozhat édesanyám és Kishúg vasárnapi programjához, így kimenőt kapok ehhez a remeknek ígérkező kalandhoz.
Gyerekkoromban még cipőre felcsatolható, négy kerekű görkorival hasítottam a panelházak között a tükörsima aszfalton. Imádtam. Talán nincs is olyan aktív mozgásforma, amit ne szeretnék. Kamasz korral nőtt a megengedett bejárható távolság, már elhagyhattam a lakótelep határát, átléphettem a vasúton innen és túlra, sőt! Kompra fel, szigetcsúcsra ki, és vissza. Így a görkorit biciklire cseréltem.
A bringás korszaknak a második, majd a harmadik gyerkőc érkezése vetett véget. Valahogy nekünk nem sikerült összelogisztikázni. Maradt az autó és a családi gyalogtúra hazánk szebbnél szebb erdeibe.
7 évvel ezelőtt Húgi invitált el közös mozgásra a Városligetbe. Már kissé kerekedett a pocakom, de még kényelmesen tudtam görkorizni. Akkor is a tőle kapott kölcsön görkorival. Húgi rollerel adott az edzésélménynek. Pár alkalom után azonban ez elmaradt. Macerás bejárkálni Pestre, Fót pedig sem járdáit – már, ahol van -, sem utcáit tekintve nem valami görkori barát. Még a nagy kerekű rolleremben is fél év után csapágyakat kellett cserélni. Többek között ezért is maradt a futás. Egy jó cipő, és azt, itt is lehet.
Az utolsó meleg őszi nap. Mint a méhek a virágra, úgy rajzottak ki a motorosok az utakra. Volt is bennem egy kis szívfájdalom, hogy inkább két keréken kellett volna valamerre gurulni egyet, de már nem volt visszaút.
Találkozó, 10 órakor Újpesten. Annak rendje és módja szerint a létező leghosszabb és legbonyolultabb módon sikerült odakacskáznom, “erre egyszerűbb lesz” címszóval. Pontosan érkeztem. Egy szabadnapos apa még sehol, ellenben pár profi görkoris amatőröket – avagy engem – ijesztgető ügyességgel melegített a parkolóban.
Még a cipőmet sem vettem le, amikor a társaság kemény magjának egyike látva a dobozból elővett görkorit érzékelte, hogy hozzájuk fogok csatlakozni, már mellém gurult és beszélgetni kezdett. Robogós társ, váltani készül, max 125-ig. Egyből volt közös téma.
A kezdeti feszültség gyorsan elszállt, közvetlen, segítőkész, elfogadó és önmagától, tudásától egyáltalán nem elszállt, odafigyelő, valódi sportcsapatba csöppentem.
A kezdeti terv az volt, hogy képileg is végigdokumentálom az eseményt, majd a robogómtól a parkolót szegélyező korlátig történő elevickélés során erről határozottan letettem. Nem akartam sem a telefonom, sem önmagam összetörni. A kezeim kellettek egyensúlyozni és kapaszkodni, hol ebbe, hol abba.
Kissé késve, de elindultunk. Úti célunk: Dunakeszi rév.
Az első 5 km-en még kerestem önmagam. Nem voltam teljesen ura a helyzetnek. Szoknom kellett ezt a mostanra szoktlannà vált mozgásformát. Kissé billegtem. Hol jobbra, hol balra. Hol előre, hol hátra. Az átkelőknél megugrott a pulzus, beszűkült a látótér. Padka. Lép, gurul, talpon, azaz kerekeken marad.
Mire Dunakeszire értünk, megtaláltam a ritmust, a saját tempóm, és a megállason kívül mással már nem igazán adódott gondom.
Azért, hogy hiteles legyen az ottlétem, Dunakeszin a révnél a korláton, ültő helyben csak lőttem egy képet. A többiek személyiségi jogainak védelme végett, a lábainkról, és a szép lila hátitatyómról. Elrakhattam volna, hogy rendezettebb legyen a kép, de úgy megörültem a statikus stabilitásnak, hogy akkor, abban a pillanatban, ez egyáltalán nem volt fontos.
15 perc pihenő, némi folyadékutánpótlás, két szendvics elfogyasztása üzemanyag gyanánt, majd indulás vissza.
És csak egyszer estem el, de akkor tiszességesen. Sebaj. Kempo-s reflexek tesztelve, még működnek, esni és tompítani sem felejtettem el. Nem véletlenül mondogatta mindig édesanyám: “amit megtanultál, már senki nem veheti el tőled”.
Ahogy átértem a zebrán, már éreztem, hogy nem lesz jó. Túl nagy volt a lendület. Jobbra a görkoris társak kisebb tömeget formáltak, ha arra fordulok, még fellökök valakit. Fékezni nem tudok, marad az egyenes, a fű puha. Nem jutottam el a fűig. Ahogy lépni készültem a zöld puhára, megelőzte a tartó lábam a felső testem, kifordultam, s egy halk sikoly kíséretében, egy laza mozdulattal, ügyesen fél popóra huppantam. Megúsztam prezúrok és törések nélkül, de ami a legfontosabb, nem szakadt ki a kedvenc nagdrágom sem.
Az utolsó kilométereken már csak egy cél lebegett a szemem előtt: levenni a lábamról a görkorit. Siker, beértem a parkolóba. Görkori le, láb megkönnyebbül. Felszabadító érzés volt.
A tervezett 14 óra helyett 13 órára értünk vissza. Kiskirálylányt 15 órára ígérték hazatranszportálni, felcsillant a szemem a hátralévő két óra láttán.
Gyors búcsú, és irány az egyenes. Meg sem álltam Királyrétig, de még igazán ott sem. Csak megfordultam, és már gurultam is vissza.
Kellemesen lelazított az út. A hegyek, az őszbe forduló erdő, a menetszél süvítése a felnyitott plexi alatt, a kanyarok, a nap sugarai, a motor zúgása. Éltem minden pillanatát, és szerettem élni. Teljes volt, és egész. Olyan, ami “kár, hogy nem tarthat örökké”.
100 százalékosan feltöltött elemekkel gurultam be a parkolóba.
Még le sem vettem a gyújtást, amikor megszólalt a telefonom. Édesanyám. 20 perc, és ideérnek. Tökéletes időzítés, egy tökéletes nap végén.
Azért lássuk be, azok a színes vagány, és csodaszép dizájnt kapott befutóérmek sok mindenre rá tudnak venni minket. 42 km túra, 10.5 km futás, vagy épp az első kihívás megtételére.
Évekig szépen gyűltek a dobozba. Időnként elő-elővettük, felidéztük az emlékeket, ezt itt, azt ott, amikor ezt, akkor ez történt, amikor azt, akkor pedig az történt. Majd jött a legkisebb királylány, megszerezve a kizárólagos figyelem jogát, egy kis időre. Pár éves szünet után, most elkezdtük újra gyűjteni az érmeket és vele az élményeket. Nem csoda, hogy a legkisebb is kedvet kapott, és be akart állni a sorba.
Mindenkinek van motivátora az életmódváltásra, és vele a mozgásra. Kinek egy szakítás, kinek egy betegség, pár kiló plusz, de van, aki csak simán sikerorientált és nyerni akar.
Én a magam örömére futottam és futok. Egyrészt nekem ez kikapcsolódás, egyfajta aktív meditáció épp úgy, mint a motorozás. Világ megszűnik, a kattogó agy funkciók kikapcsolnak, helyettük aktivizálódik a gondolat, az intuíció, az ihlet. Így eshetett meg velem egyik reggel, hogy a szokásos 4 km-em helyett véletlenül 5-öt futottam és az idei legjobb idővel. Ha nem nézek rá az aktivitásmérőmre, és értelmezem a rajta látottakat, aznap Forest Gump lett volna belőlem.
Persze van célom is: futni szeretnék. Nem nagy távokat, nem verseny szinten. Egész egyszerűen csak képes akarok arra lenni, hogy ne lekocogjam, ne a fülemen vegyem a levegőt, hanem könnyedén, és valóban lefussam a magam kis 4 km-ét, mondjuk közelebb a 20 perchez, mint a 24-hez.
Júlia valahányszor elindultunk egy versenyre, a dobogón látta magát, és oda is állt fel a végén. Nemes egyszerűséggel győzni ment.
Az eredménytől függetlenül mindenki győztes, aki elindul és leküzdi önmagát. A gátlásait, a félelmeit, az akármilyen nehézségeit és akadályait. Aki mer álmodni, de nem csak megálmodja, hanem el is indul az úton. Elhatározza, feláll, odamegy és megcsinálja. És mindezt nem másért, hanem önmagáért.
Hetekkel ezelőtt beneveztünk, már csak a megfelelő időpontot kellett megtalálnunk. A hétköznapok rohanósak és bár 1 km-t még vele sem tart 10 percig lekocogni, de szerettem volna, ha ezt a kihívást nem csak simán letudjuk, hanem megéljük.
Kissé hűvös, de napsütötte őszi reggelre ébredtünk. Nyugodtan megreggeliztünk, elindítottam egy mosást, elláttuk a kutyáinkat, még kicsit játszottunk is, majd amikor már kellemesen felmelegedett az idő, és éppen nem voltunk itthon sem nagyon benne semmiben, elérkezettnek láttam a pillanatot.
Tükör előtt összeállított tökéletes outfit, a hozzá illő cipővel, belőtt frizura, copf, egy két tincs itt-ott kilóg. Ő ilyen. Stílusa van.
GPS jel pipa, OK gomb lenyomva, óra indul.
– Bírod a tempót?
– Igen, így jó lesz, de futhatunk gyorsabban is.
– Be kell osztani az energiád. Ha az első lépéseknél kifutod magad, nem marad erőd a végére.
Tipp-topp-tipp-topp-tipp-topp. Csattogott az aszfalton a kis cipője, miközben folyton csacsogott. Nem állhatta szó nélkül. Széles mosollyal az arcán, testét figyelve lépkedett mellettem.
– Anya! Nézd, hogy mozog a vállam!
– Anya! Nézd, fent van a kezem!
Majd miután végig pásztázta önmagát kívülről, jöttek a belső érzetek:
– A lábam azt mondja, hogy álljak meg, de a fejem meg azt, hogy fuss tovább.
– Egyre jobb kedvem van.
– Fú, anya, ez nagyon jó!
1 km. Aktivitásmérő megállítva. Nagy pacsi, megcsináltuk!
Kipirult arc, csillogó szemek.
– Most már tudom, mi az értelme a futásnak. Legközelebb jöhet a 2 km!
Bemutatom nektek családunk két új tagját: Lolát és Málnát.
A képeket nem volt egyszerű elkészíteni, mert eleinte mindig belelógott vagy egy border collie mancs, vagy egy border collie orr. De miután sikerült megnyugtatnunk Meggie-t, hogy eztán is szeretni fogjuk, azért csak sikerült lencse végre kapni a kis cukiságokat.
Avagy hogyan vegyük rá a gyerekeket a rendrakásra és szoktassuk rá a legkisebbet a saját ágyban alvásra.
Az új lakókkal új szokások is beköltöztek hozzánk. A suli kezdésre készülve az esti futásokat átraktuk reggelre. Ezek hétvégente nagyon jól tudtak működni, amikor nyugisan lehetett tenni venni. Azonban hétköznap, amikor időre el kell készülni, már kicsit azért más a helyzet.
A korai kelés még egy jó megoldás, és nem is jelent gondot fél órával hamarabb kelni – mert hogy épp csak az edzés időt kell beletoldani -, amikor azonban a királylány alól anya kimászik, akkor bekapcsol az anya-radar, vijjog a riasztó, és máris mindenki ébred akkor, amikor a mindenkinek még nem kellene.
Szóval valamit ki kellett találni a saját szobában alvásra, aminek már épp itt volt keresztbe és kasul is az ideje, hogy én is elférjek a saját ágyamban.
Mindez Lola érkezésével meg is oldódott, így ma reggel pihentető éjszakai alvásom után hatkor magamtól ébredve, jólesőt nyújtózva, a teraszon magamba szívva a hajnali friss levegő illatát köszöntöttem növénykéimet és a felkelő napot, majd felöltöztem, futó cipőre váltottam papucsom, próbaként magamhoz vettem hű csatlósom, és neki vágtunk a városnak.
Nagy általánosságban eddig nem szerettem kutyával futni. Hol húzott, hogy utolérje Évát, aki előttünk tekert a bringán, hol váratlan hirtelenséggel lecövekelt egy igen érdekes szagmintánál, hol kivágott jobbra, de volt olyan is, hogy elkaszált balra. Lassan, de biztosan testi épségem, valamint lelki egészségem védelme érdekében kikopott mellőlünk a szőrős négylábú.
Mindenki megérdemel még egy esélyt. Letudtuk a dolga végzős piruettekkel egybe kötött ősbemutatót a sarki kukának adva a fő-műsorszámot, elindítottam az órát, és reménnyel telve – mindig csak pozitívan! – nekiálltunk az aszfalt koptatásának.
Kellemes volt a csalódás. Mintha csak tudta volna, hogy vagy most, vagy utána már aztán soha. De az is lehet, hogy a terelő ösztönét sikerült likvidálni azzal, hogy a kis báránykája nem kampajgott előtte. Minden esetre csodásan, laza pórázzal futott végig mellettem. Cserébe most lefékeztem párszor én.
Még gyerekkoromban alakítottuk meg nagyobbik húgommal a csigavédő ligát. Megfogadtuk, hogy csigát soha nem eszünk, és eső után minden utunkba akadó példányt az éppen aktuális menetirányának megfelelő, biztonságos oldalra menekítünk ki a járdáról. Tegnap esett.
Annak, aki nem szokott aktivitásmérőt használni, egy kis magyarázat: az éles törések a megállásokat, avagy a csiga mentések helyét és idejének hosszát jelzik.
Remélem, holnap kapok én is még egy esélyt Meggie-től. Elvégre ketten még is csak jobb, mint egyedül.
“Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. (…) A hármas fonál nem szakad el egyhamar.”
Egy évben két alkalommal van együtt a család, avagy látom együtt mind a négy gyermekem.
Ez az élet rendje. Felnőnek, kirepülnek, önállósodnak, új kapcsolatokat kötnek és egyre inkább mindegyik a saját útján jár. Egy évben két alkalommal azonban még összejövünk, hogy egy kicsit együtt legyünk: december 23-án, szent estét megelőző nap beülünk egy étterembe, valamint nyáron elmegyünk valahova egy 5 napos üdülésre.
Az idén nyár mást hozott, így csak a legkisebb királylány maradt velem a szabadságom hátralévő idejére, akinek viszont teljesítendő kívánsága volt bőven. Úgyhogy kezembe vettem a varázspálcám és csiribú-csiribá…
Az első a listán a Balaton volt. Nagyon szerette volna látni, érezni a Balaton vizét.
Leszerveztem az autót, mert az nekünk nincs, egy 110-es robogóval pedig egymagam még csak-csak felmennék az autópályára, elvégre lazán kitolja magából a 100-at, 110-et, de hátam mögött a kis benzintyúkommal már nem. Hegyen-völgyön át pedig inkább maga az út lett volna a cél, mint a Balaton. Szóval elhoztam hétfőn délután az autót a húgoméktól, elmentünk, megvettünk mindent, ami egy balatoni kiruccanáshoz szükségeltetik (szendvicsnek való, gyömölcslé, úszódeszka), otthon pedig összekészítettem a csomagot, hogy másnap reggel már csak indulni kelljen.
Reggel fél 7-kor megszabadultunk a csipától, a pizsamától, még elintéztük a kutya körüli teendőket, amíg apa elment tankolni és pályamatricát venni, majd bepakoltunk az autóba, és irány a budapesti dugó.
Laza másfél óra alatt verekedtük át magunkat a városon. Kissé megviselte a béketűrésünket, de mindent összevetve sikeresen vettük az akadályt. Az M7-est elérve már szinte fékezés nélkül haladtunk egyenesen előre.
Szerettem volna megmutatni a kis Balatonra vágyómnak a magyar tengert teljes széle-hosszában, minden szépségével együtt, ezért annak ellenére, hogy a déli partra igyekeztünk, Tihanynak vettük az irányt. A rév 10 percenként indult Szántódra, az a pár perc várakozás pedig még jól is esett. Kinyújtóztattuk végre az üléstől elgémberedett végtagjainkat.
A menetidő Szántódra alig 15 perc, de gyönyörű. A kapitányi fülke alatti kis hajóhídról lélegzetelállító panoráma tárult elénk. Alig győztük magunkba szívni a víz illatát, a kék égen kúszó bárányfelhők, a Balatont körbeölelő hegyek látványát a frissítő szélben.
A szántódi szabadstrand a révtől gyalogosan 20, autóval 5 perc alatt elérhető. Korán érkeztünk, a kis parkolóban még válogathattunk a helyek között, és a plédünket is a nekünk tetsző fűcsomóra tehettük le.
A hely elsőre megnyert minket magának. Kicsi, családias, mindenre felkészült és szépen gondozott. Kondipark, játszótér, mászóka (kicsiknek és nagyoknak), homokos strandröplabda pálya várja az ide látogatókat a parton strand áras büfével, tiszta mosdóval és aminek nagyon megörültem: családi öltözővel. Nem tűnik nagy dolognak, de végre nem egy kis kabinban kellett a temérdek pakkal és a gyerkőccel bezsúfolódva átvedleni pancsolósba.
A víz partközelben a térdemig ért, de még 10-15 méterrel beljebb is csak a combomat csapdosták az apró hullámok. Tökéletes pancsoló hely, ahol még a stégen ülve is biztonságban tudhatjuk a vízben randalírozó ifjoncokat. Érdemes labdát vinni, és nem csak a strandröplabda pálya végett, a vízben kosárpalánk és víziröpi korlát is található. Mi ezt most meghagytuk a hattyúknak.
A boldogság kis fészekben lakik. Nem kell ahhoz luxusszálloda, sok pénz vagy nagyratörő álmok. Elég egy úszódeszka, egy balatoni szabadstrand, pár óra napsütés, egy valóra váltott kívánság, látni a mosolyt a másik arcán, és hogy együtt lehessünk azokkal, akiket szeretünk. “Boldogok a békességben élők”. (Mt 5:9)
Három vidám, élményekkel teli órát töltöttünk el a strandon. Egy csepp boldogság a kis szívben az elmúlt hetek szomorúságában.
A vízből a kis ebihalacskát fogainak vacogása és gyomrának korgása hozta ki. Még megvizsgáltuk a vízparti élővilágot, a hínárt, a balatoni kagylók sokféleségét, a moszatot a sziklákon, majd összecsomagoltunk, búcsút vettünk a víztől, jól megjegyeztük magunknak e helyet – ide visszatérünk máskor is -, majd elndultunk hazafelé egy éttermet keresve. Választásunk a Paprika Csárdára esett Zamárdiban.
Kellemes hely, odafigyelő kiszolgálás, kifogástalan ételek, finom limonádé. Jól is esett az aktív strandolás után. Az ár parthoz mért volt, ugyanakkor nem maradt éhen senki. Az ízlésesen tálalt ebédünk mennyisége sem hagyott maga után kivetnivalót.
Hazafelé még apa kedvéért megálltunk Székesfehérváron a Honda szalonban. Egyszer elkísértem télikabátot venni. Egy teljes napig mentünk, mire talált egy tetszetőset. Csoda, hogy lassan egy éve nem tudja eldönteni, milyen motort vegyen? Amíg apa morfondírozott és minden lehetséges delikvenst szemügyre vett, mi habozás nélkül ültünk fel a vágyott 125-ösünkre. Még 10 cm híja, hogy a miénk legyen. Úgy saccolom, 2-3 év, mire apró kis lábait stabilan tudja a lábtartóra helyezni. Addig kiélvezzük a kis suzkánk.
Hálás szívvel zártam ezt a napot is. Mindenkinek minden belefért, amire vágyott, ami örömet okozott neki. Láttam boldogságtól csillogó szemeket, hallottam gyöngyöző nevetést, kaptam szerető ölelést.
“Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Péld. 11:25)
Amikor anyu megkért, hogy írjak a búcsúztatódra pár sort, gondolkodóba estem. Az utolsó két heted kálváriáját már papírra vetettem, amit sokan olvastak is. Nem szerettem volna ismételni önmagam, meg ahogy mindig is mondtad: „ami megtörtént, már megtörtént.”
Mindenkinek vannak jó és rossz tulajdonságai. Neked is voltak. Akik ismertek, jól ismerték ezeket is. Ezért ezt az irányt is elvetettem.
Nem szerettem volna egy ilyenkor szokásos névfelsorolós „búcsúzik tőled” szöveget sem. Valahány temetésen, búcsúztatón jártam, mindig volt valaki, aki kimaradt, és ez nem csak rettentően kínos, hanem fájdalmas is. Mindemellett te már ott vagy, ahol kimondott szavak nélkül is tudod, érzed, hogy ki van veled ezekben a percekben is.
Ezért arra gondoltam, hogy arról beszélnék egy kicsit, hogy mi az, amit itt hagytál nekünk örökül.
Már a kórházban feküdtél, amikor anyuval elmentünk Ipolytölgyesre, az otthonba, Vikiékhez, ahol gyönyörű énekszóval és szebbnél szebb kézműves termékekkel találkoztam. Eddig is tudtam, hogy Isten senkit nem hagy talentumok nélkül, de ezen a látogatáson ez méginkább megerősödött bennem. És tudom, hogy nincs ez másképp velünk sem.
Kezdjük a családban a legkisebbel.
Évike gyönyörűen táncol, énekel, dalokat ír. Több estés koncerteket ad mióta járni és beszélni tud.
Júlia kiváló sportoló, a kicsi gyerekekkel rendkívül empatikus, mellette gyönyörűen fest és rajzol.
Bátor mindenben meglátja a szépet, de nem csak meglátja, meg is tudja mutatni, vissza is tudja adni érzelmekkel teli, kifejező fotóin, festményein, rajzain keresztül.
Istit kiváló üzleti érzékkel, szociális érzékenységgel és kommunikációs készségekkel áldotta meg az Úr. Ha egyszer sikerül megvalósítani és létrehozni az alapítványom, őt fogom felkérni ügyvezető igazgatónak.
Lizi született mesemondó, akit már csak egy diktafon és egy podcast fiók választ el a nyilvános sikertől.
Luca olyan, mint egy mágnes. Odaadásával, határozottságával, humorával és szeretetével 50 km-es körzetből spontán vonzza magához a gyerekeket. Született pedagógus.
Zitának irigylésre méltó nyelvérzéke van, tolmács szinten beszél idegen nyelveken. Ha lehetne képességet csereberélni, vele egészen biztosan üzletelnék.
Édes lányod kezdetben pályát tévesztett, de nem tehettetek róla. Nem volt divat akkoriban kőművesnek adni a lányokat, pedig ő a felújítás, az építés nagymestere.
Szóval, mindenki kapott az élethez útravalónak valamit, ahogyan te is Mama.
Te olyan adottsággal jöttél közénk Mama, amire ma nagy szüksége van a világnak és benne minden egyes embernek, de egészen biztos vagyok abban, hogy még nekünk is, akik most itt egybegyűltünk a te tiszteletedre és remélem, hogy örömödre is.
És hogy mire gondolok? Képtelen voltál haragot tartani.
Gyerekként nálad töltöttem minden nyarat, kamasz koromtól az iskolás éveket is. Láttalak dühösnek, szomorúnak, elkeseredettnek, csalódottnak. Emlékeztél mindenre és ugyan sokat meséltél, de soha nem vetetted senki szemére a múltat.
Olyan mérhetetlenül őszinte, tiszta, igaz, és feltétel nélküli szeretet volt a szívedben, hogy képtelen voltál haragudni.
Mindig, mindenkinek megbocsátottál, és rendkívül fontosnak tartottad, hogy ne legyen rendezetlen számlád senkivel. Még az utolsó napjaidban is.
Két nap alatt három orvos ment el melletted, és még a mentő sem akart bevinni, majd a rossz diagnózissal rossz kórházba szállítottak, így mire megfelelő ellátást kaptál, már túl késő volt. Olyan mértékben károsodott a szíved, hogy képtelen volt tovább szolgálni az életed. És még ekkor is, neked csak egy dolog járt a fejedben: mondjam el a doktornőnek, hogy ne aludjon miattad rosszul, ami történt, megtörtént. Majd amikor hazatérsz folytatja a gyógyítgatásod – pedig ekkor már láttam a szemedben, hogy tudod, ez nem fog bekövetkezni.
Szombaton még videó chaten felhívtuk a kisebb dédunokáidat, Évát, Julcsit, Bátort, mert ők nem mehettek be hozzád a kórházba, Isti volt nálad vasárnap, a szombati látogatás után nekem hétfőn az első dolgom volt átadni az üzenetet a doktornőnek, majd Zita a hétfői látogatásodon átadta neked az üzenetet, hogy ez is rendezve. Ki volt pipálva minden a listádon, most már mehettél, és kedden éjjel haza is tértél. Megértem, itt már csak szenvedés volt neked ez a test, odaát pedig papa már oly régóta várt rád. Szinte látom magam előtt, mekkora öröm volt nektek a viszontlátás.
Nem tudom, létezik-e még ember a földön Mama, akiben, ahogy benned sem, bármilyen mélyre ásunk is, nem találjuk az önzés legapróbb szikráját sem.
Egyszer arról kérdeztelek, hogyan tervezted az életed, amikor fiatal voltál.
“Ha nem találom meg 24 éves koromig az igazit, akkor keresek egy genetikailag megfelelő partnert, majd lelépek a gyerekkel.” – felelted.
Indiába vágytál misszionáriusnak.
“És mikor ismerkedtél meg papával?”– kérdeztem.
“24 éves koromban.” – válaszoltad.
És te ekkor, 24 éves korodban, kezdted meg itthon a szolgálatod a falud, az orvos férjed, később a beteg édesanyád, a családod mellett, ahol az utolsó aktív napodig segítettél és vigyáztál a legkisebb dédunokádra, Évire.
Te voltál nekünk a szeretet misszionáriusa.
Ezt adtad és ezt hagytad itt nekünk csendben, szerényen, szótlanul. Soha nem kérkedtél vele. Egyszerűen csak itt voltál, tetted a dolgod és szerettél, bármi történt is.
Drága Mama!
Most én azt szeretném az utolsó földi vendégeid szívére helyezve kérni, hogy senki ne búcsúzzon tőled, hanem mindenki vigyen és éljen téged tovább a gondolataiban, a tetteiben, a szívében. Soha senki ne feküdjön le haraggal, bocsásson meg önmagának és másoknak is, szeressenek mindent és mindenkit mindenek felett épp úgy, ahogyan te is tetted.
Én is ezt fogom tenni, mert te megtanítottad nekem és megmutattad nekünk, hogy a szeretet kőszikla, a szeretet békét teremt, a szeretet maga az élet, és a szeretet az élet egyetlen értelme, mert a szeretet az, amiben tovább élhetsz velünk te is, drága Mama.
Nem búcsúzunk, mert van, akitől nem lehet. Csupán hazatért, mert már vártak rá.
Nagy szerelem volt az övék. Olyan igazi, amilyen csak egyszer van egy ember életében. Nem csoda, hiszen nagypapámhoz nem volt ember, aki felért volna humorával, tudásával, tekintélyével, szeretetével. Még a kalap sem volt ehhez szükséges, mely azért volt a papa fején, hogy ne legyen olyan feltűnő a mama javára írható pár centi magasságkülönbség, de ettől még elszántan hordta.
Emlékszem a házra, melyben Dévaványán lakott, a nyaralóra a Balatonon, az együtt töltött időre, tanítási szünetekre, ünnepekre, a közös süti sütésekre, tábortüzekre, hogy soha nem jött üres kézzel, illetve táskával. Mindig lapult benne legalább egy csomag rágógumi. Karácsonykor szalonnás katonát vágott nekem az ünnepi vacsora közepén, ha azt kívántam, esténként mesét mondott, tollaslabdáztunk a kertben, csitt-csattot vásároltunk a kis boltban, két forintért vett egy gombóc fagyit a Kacsában. Megtanított kötni, horgolni, főzni. Tőle vettem történelem dolgozat előtt plusz órákat az életről.
Mindenki nagymamája volt. Fáradhatatlanul. Nem csak a saját és a férje gyerekeinek gyerekeire, hanem azok gyerekeire, s gyerekeinek gyerekeire, sőt még a szomszédok gyerekeire is ő vigyázott.
Még két hete sakkozni tanította a legkisebb dédunokáját, a nagyobbik lányom pedig a szépítő szoftverek rejtelmeibe igyekezett a mamát bevezetni. Mondanám, hogy elcsépelt hűtőmágnes szlogen: “éld minden napodat úgy, mintha az lenne az utolsó” – de mégsem.
A képes albumokat nézegetem. Megfakult, fekete-fehér papírképek a fekete kartonon. Egy gyönyörű asszony néz vissza rám.
A polcon könyvek – egy kisebb könyvtár -, és ő mind olvasta. Nem volt kérdés, amire ne tudta volna a választ, vagy azt, hogy az melyik könyvben lapul. Ha itt lenne, könnyebben megtalálnám. Valahová átrakta. Kutakodom kicsit. Emlékszem a megsárgult lapokra, a tintával belerótt írásokra, későbbi jegyzetekre a könyv eredetéről, kitől kapta, hol találta, és hogy mikor került hozzá.
Református ima- és énekeskönyvek. Apró, kicsi, zsebbe valók. Lapozgatom. Egy oldalon régi újságcikk kivágás a Kasza István Lapból, az 51. éneknél:
"Uram! a te bölcsességed Rendelte el sorsunkat. Te vagy, Uram, ki intézed Életünk révén hajónkat; Csendes idő tőled van, Tőled jön a szélvész ránk, Jó és rossz napjainkban Te vagy a mi édes atyánk.
Boldogságunk szép nappalát Sokszor búba meríted. De ugyan te búnk homályát Örömre is deríted; Te vagy sorsunk vezére, Nem ismerünk kívüled mást, Életünk ösvényére Csak tetőled kérünk áldást.
Uram! ha mást boldogítasz És megáldasz bőséggel, Ha sokakat gazdagítasz És minket versz szükséggel: Tekints kegyesen felénk, Oltalmazz meg irigységtől, Adj béketűrést belénk. Védj a békétlenségtől.
Minden sorsban amelybe tett Isten keze bennünket, megelégedéssel lehet Folytatni életünket; Kezünk vessük munkára, Tegyük, amit meg kell tennünk S bízzuk az ég Urára: Tudja Ő a mi szükségünk.
Nagypapám édesanyám születésnapja után egy nappal, mama négy nappal ment el. Lehetne véletlen, de üzenet volt, amit szívünk mélyén az első pillanattól fogva tudtunk, még ha nem is volt bátorságunk kimondani. Őt már várták odaát.
Nagyvilági életet élt. Utazások, hajóutak, családi és baráti vendégek. A falu orvosának felesége rang volt, amit most visszakaphatott.
Este elalvás előtt még kicsit imádkozom. Hálát adok az Úrnak, hogy Ő most is mellette van, s csak annyit kérek, hogy békésen, nyugodtan mehessen el, aludjon el, szépen.
Hazatért. Visszakerült a konty a fejére, a napszemüveg az orrára, a csini szoknya, a csini kabát, a körömcipő lábára. Karon fogva vezeti körbe. Van mit megbeszéljenek, hiszen oly régóta várták már ezt a találkozást. Most ott ülnek egymás mellett, régi ismerősökkel, újra felszolgálja a teát, amiből “már csak egy kanálka rum hiányzik”, nagyokat nevetnek ott, ahol már semmi sem fáj.
“Imádkozzatok egymásért, és Én meggyógyítalak titeket.” (Jak 5:16)
Már az este érezni lehetett, hogy kellemes, hűvös reggelre fogunk ébredni az elmúlt napokban betörő hidegfrontnak köszönhetően. El is határoztuk, hogy aktívan, futással kezdjük a reggelt, majd beszerezzük a kitalált meglepit édesanyám szülinapjára, kis takarítás, köszöntés, kutyaséta, majd irány a kórház. Végre bejutok én is mamához.
Az ébredésig terv szerint ment minden. A reggeli futás is kellemesen telt, szinte maguktól vittek minket a felkelő nap sugarainak simogatásában a kilométerek. A lánykámmal közös kocogás csacsogós, így a tempót ennek, és a tüdőkapacitásom függvényének megfelelően lőttük be. Nekem ugyan pont elég volt, szerinte azonban még mehettünk volna egy kicsit gyorsabban is.
Kellemes, jól megérdemelt zuhany, hajmosás – egy bemutatkozáshoz várnak tőlem portrét, így még egy fotózást is be kellett a napba iktatni – egyeztetés a nagyobbik húgommal, majd bukó fel, és irány a bolt.
Alig 20 perc volt az út oda, és 20 perc vissza, de imádtam minden kanyarulatát. Meg nem tudom mondani pontosan, miért szeretem ennyire vezetni a kis robogóm. Amikor ráülök, kicsit olyan, mintha egy másik világba kerülnék. Megváltoznak a hangok, a fények, az illatok, kitisztul a fejem, még a szívem is máshogy dobog. Nem is volt sok kedvem leszállni, mentem volna még, de sok volt a dolog.
A takarítás és a kutyaséta elnapolást igényelt, mivel édesanyám a vártnál 2 órával hamarabb indult a mamához.
Összeszedtem a teraszról hat cserépnyi paradicsomot, valamint két cserép kukoricát. Kicsit túllelkesedtem a balcon kertészkedést, és már lépni sem lehetett a bokroktól. Egy barátom viccesen meg is jegyezte, hogy “nem baj, majd elszívjuk”.
Beállítottam a kis robogóm a parkolóban a fotózáshoz, elkattintottuk amit el kellett, betuszakoltuk a húgomék autójába a hátsó ülésre, valamint a csomagtartóba a veteményest, majd irány – nem a mamáék, amíg mama haza nem jön, hanem – a Kinga mamáék.
Magunkkal vittük Megi kutyát is. A kisebbik húgom a lánykámmal együtt bevállalta a sétáltatást is, így csak a takarítás maradt végül másnapra, ami 4 gyerek, munka, miegymás mellett így 22 év távlatában, már minden belső feszültség nélkül várhatott.
Nem csaptunk nagy bulit. Amíg a mama nem jön haza, nem lehet. Nem hagynánk ki belőle. A szerény köszöntés után kijelöltük a paradicsom nagyhatalom ültetvényének helyét, búcsú puszik, egyeztetés: “Amint odaértünk, videó chaten hívunk!” – majd irány az egyenes.
A siklóernyős időkből jól ismert és szeretett budai hegynek fel, hegyről le, körforgalom, kis utca, jobbra kanyar, balra kacskaringó, újra hegynek fel után oda is értünk az úti célunkhoz, mely a kis árnyékolóval fedett, asztalokkal, székekkel kirakott előrészével inkább hatott egy kávézónak, mint egy kórháznak.
Még a portán sincs kórházérzete a látogatónak. A lift is inkább egy társasházi vendégségbe érkezésre emlékeztet egészen addig, amíg a kívánt szinten ki nem lép az ember.
Anyukám már rutinosan közlekedett. Nagyon figyeltem is, hogy az apró kis asszony szapora lépteit lekövessem, mivel borzasztóan tájékozódom és képes vagyok bárhol és bármikor eltévedni. Nem kívántam most elveszni.
A kék linoleummal lerakott folyosó a sárgás kapaszkodókkal, barna támlás székekkel kellemes hangulatot árasztott. A csendes folyosókon senki nem járt. Csupán egy rendi nővér mosolya jött velünk szembe.
227-es szoba.
Kisebbik húgom, mama neve (született Vad Rózsa), és akkori kedvenc meséje után szabadon, kis korában sokáig hívta mamát Csipkerózsikának. Csipkerózsika 100 éves álmának egy részét aludta épp, amikor odaértünk, így csendben kiosontunk a szobából és körbe jártuk kicsit a szépen felújított épületet.
A folyosó végén egy olvasó sarok került kialakításra, ahol a csodás kilátás nem csak könyvek, újságok lapozgatására, hanem elmélkedésre is inspirál.
Egy szinttel feljebb apró konditerem (ajtaja most épp zárva), és egy kis kápolna-szoba várja betérőit attól függően, hogy testben vagy lélekben kell az erősítés.
Mire visszatértünk, mama is felébredt. Halkan, nehezen, fájdalmak közt. Fátyolos tekintete mindent elárult. Szavak nélkül is tudtuk, hogy nincs jól.
Hatalmas mosollyal, és minden aggodalmat elfedő, a viszont látás kitörő örömével puszilgattam körbe egy hete nem látott mamikámat. Bőre szürke volt, hideg és nyirkos.
“Jaj, de jó hogy látlak!” – fogta szorosan a kezem, és én tartottam volna örökre, de sírnom kellett. Toporzékolhatnékom támadt, mint egy kisgyereknek, követelve, hogy most azonnal adják vissza az én erős és egészséges nagymamám.
“Erőt adok a megfáradottnak. Az erőtlen erejét megsokasítom.” (És 40:29)
Kihúztam kezem szorításából – míg élek érezni és bánni fogom -, önmagam keresve ténferegtem kicsit az àgya körül, majd anyukám mellé lépve cselekvőre kapcsoltam. Áttörölgettük, fájó sebeit beborogattuk, megfésültük, felültettük, tiszta zoknit húztunk fázós lábaira.
“- Na, ezt is megértem, hogy az unokám adjon rám zoknit.
– Mama, ha ez volt minden vágyad, csak szólnod kellett volna. Nem kell ehhez egy infarktus.” – nevettünk.
Lecsapva az oldottabb hangulatra, gyorsan előkaptam a mobilom, megmutattam milyen szépek szeretett kertjében a virágok, megnéztük a legkisebb unokája táncbemutatóját, majd lassan elérkezettnek láttam az időt a videóhíváshoz.
Az unokák, az otthon látványa felüdítették. Szinte kicserélték. Nehezen beszélt, kissé fulladt, köhécselt, de tartotta magát, és derűsen beszélgetett szeretteivel.
“- Nem vagyok elkeseredve. Úgy vagyok vele, hogy szép kort éltem meg, tartalmas életem volt. Ha ennyi volt, hát ennyi volt.
– Szeretnénk, ha velünk maradnál, de azt nem, hogy ágyhoz kötve vegetálj és szenvedj hátralévő idődben, mama. Legyen úgy, ahogy neked a legjobb.” – érkezik édesanyám válasza.
Az àgya szélén ülve hallgattunk.
“A doktornővel beszéltél?”
Rösteltem, de nem.
“- Hétfőn első dolgom lesz, mama.”
– Mondd meg neki, hogy ne gyötörje magát. Miattam nyugodtan aludjon. Ami megtörtént, megtörtént. Már nem tudunk rajta változtatni. Majd ha kikerülök innen, otthon folytathatja a gyógyításom.”
Maga elé néz, elgondolkodik. Majd elszántan közli:
“- Ha a szeretet gyógyítani tud, akkor kikerülök innen!
– Ó, mama! Tudod te milyen sokan szeretnek, és gondolnak rád szeretettel?! Rokonok, régi barátok, osztálytársak, kollégák és ismerősök. A család minden tagja felől kapjuk az üzeneteket, a jókívánságokat.” – mesélem.
Hála ragyog fel szemében. Hát mégsincs egyedül.
“Mert egészségessé teszlek téged, és begyógyítom a te sebeidet, azt mondja az Úr.” (Jer 30:17)
Az is kész csoda, hogy élve kihordott két napon át, lábon, egy hátsó fali infarktust. Komoly gyulladás van a szervezetében. Bántja az epéje, nem eszik, nem fogadja el a gyógyszereket, mondván fáj tőlük a gyomra és csak rosszabbul van, ha beveszi. Az injekciók helyén nem áll el a vérzés, infúziót kap, és keresik a gyulladás helyét. Gyenge, és fáradt.
“Na, egy közös szelfi mama a családnak? Mosolyogj, olyan szép fogsort csináltattunk neked.” – tréfálkozom, s még egy utolsót nevetünk, mielőtt elbúcsúzunk.
A szeretet gyógyít, és ki fog kerülni innen. Így vagy úgy, de ki fog kerülni. Egy nap begyógyulnak sebei, megszűnnek fájdalmai, és élni fog, örökké. De most még…
“Szeretlek mama! Várlak haza!” – ölelem át reményt erőltetve szerető szívembe, és csókolom körbe még egyszer puha bőrét.
Fájó szívvel lépek ki az ajtón. Még maradnék. Vigyáznám álmát, hogy amikor felébred, legyen ott egy kéz, melyet szorosan megfoghat.
Dunla Sullivan 