Az ember test-szellem-lélek. Így egész, és EGÉSZ-ségét csak úgy őrizheti meg, hogyha mindháromról gondoskodik, mindháromért tesz, és e hármat egyensúlyban tartja.
A test mozgást, kiegyensúlyozott étrendet, fizikai törődést kíván. A szellem olvasni, művelődni, gondolkodni szeretne. A lélek alkotni és az előző kettőn át manifesztálódva megnyilvánulni, hogy elmondhassuk: én, én vagyok. A saját életemet élem.
Az első lépés még van, hogy nehéz. Elhatározásra épp úgy szükségünk van, mint kitartásra. De ha nem adjuk fel, az eredmény gyorsan mutatkozik, és hamarabb eljön a pillanat, amikor a reményből és a küzdelemből örömforrás válik, mint gondolnánk.
2021. Június 1. Átlagtemó: 8:04. – Az első lépések. 2021. Augusztus 30. Átlagtempó: 6:07. – Lesz ebből még futás is.
Már nem azért kelek fel reggel 6-kor, mert tudom, a szellem és a lélek már kipipálva, most a testem jön, hogy végre jól érezzem magam a bőrömben, már nem azért húzom fel minden reggel a futócipőm, mert ezt kell tennem azért, hogy újra kiegyensúlyozott legyek, hanem azért, mert ez nekem jó. Élvezem az első lépéstől az utolsóig.
Soha nem késő valamit elkezdeni. Soha nem lesz jobb alkalom, idő vagy lehetőség arra, hogy mozdulj.
Kelj fel, és indulj el Te is! Legyen ez az a nap!
Ha téged a személyes történetek inspirálnak, szemezgess a futónaplóban található bejegyzésekből.
Ha jól jönne némi szakmai segítség ahhoz, hogy biztosan jól tedd egyik lábad a másik után, akkor keresd Lakatos Éva futóedzőt.
Ha pedig a nulláról vagy annak környékéről kezded a mozgást, és komplex segítségre van szükséged, akkor Eddz Mezei Eszterrel Te is!
És ne feledd, bármelyik úton indulj is, soha nem vagy egyedül! 🙏❤️
Amikor bő 7 évvel ezelőtt beköltözött a legkisebb királylány a szívem alá és megszakadtak a rendszeres kocogások, 10 km-es távokon indultam a nagyobb lányommal ilyen-olyan amatőr futóversenyeken. Na, nem azért, mert hogy a fóti aszfalt már nem lett volna nekünk elég jó, hiszen az én futótempóm egy középmezőnyhöz volt elegendő, hanem azért, mert Júlia viszont érem nélkül soha nem jött haza. Rendszeresen mosolygott – szerényen – általában egy korosztállyal feljebb, vagy a felnőttek között a dobogó legfelső fokán.
Ez anya-lánya program volt, így ahogy én kimaradtam, szép lassan kikopott a lelkesedése és elmaradtak az atlétika edzések is.
Pár év önkeresés után Júlia kapus lett egy kézilabda csapatban, én pedig magabiztosan puhítottam az izmaim a homokozó szélén.
Ahogy azonban Évikém nőtt, ügyesedett, már egyre több időt tudtam vele együtt a mozgásra, és így magamra fordítani, míg végül idén tavasszal már le tudott tekerni egyben fél órát és hála ügyes kis tappancsainak, mozgás iránti szeretetének, újra kezdhettem az aktív sportot.
Először heti egy zumba óra, majd egy zumba, egy lépcsőzőgépes edzés, hogy a farizmatikám és a csípőizomzatom is képes legyen elcipelni testemet futás közben, majd vettünk egy mély levegőt, és belevágtunk a heti 5-6 edzésbe, 1-2 pihenőnappal. Mikor hogy adta ki a tennivalók mellett.
Az eredmény hamar jelentkezett. Gyorsan visszaállt a szervezetem az aktív életmódra, amit több fronton is meghálált. Mélyebb, pihentetőbb éjszakai alvás, jobb közérzet, kiegyensúlyozottabb, békésebb lelki állapot, a kibillenések után gyorsabb helyreállás, határozottabb kiállás, koncentráltabb gondolkodás, és persze a látvány is önmagáért beszélt. Sorra kaptam a dicséreteket és az elismeréseket, a 4 gyermeket letagadható alakom végett. Volt miért büszkeséggel mondanom ilyenkor, hogy “köszönöm”, hiszen megdolgoztam érte.
Olyan igazi, ízig vérig kamasz gyereknek ötletet adni, közös programot szervezni vele, halott ügy. Már régóta kerestem a hangot és a lehetőséget arra, hogy újra legyen valami közös, anya-lánya programunk úgy, mint rég. Pár óra, ami csak a miénk, és tartalmasabb, mint a ruhavásárlás. Sikertelenül. Mindig akadt egy fontosabb barátnős program, ami ebben a korban érthető is. Nem csoda hát, hogy igen megörültem a jelzésnek, hogy csatlakozna laza kis kocogásaimhoz.
Kapva a lelkesedésen gyorsan elköteleződtünk, és beneveztünk a womanpower 4 évszak, 4 elem, 4 érem kihívására. Persze mindezt augusztusban, így a négy évszakot mi besűrítjük az év majd utolsó 4 hónapjába, természetesen tartva magunkat ahhoz, ahol abba hagytuk: 10,5 km-es távon.
Kitartás.
A rákészülő edzések Júlia részéről elmaradtak.
“Meleg van.”
“Túl későn feküdtem le.”
“Programom van, nem érek rá.”
Úgyhogy péntek reggel belecsaptunk a lecsóba, és 6 hétnyi áttunyult nyári szünetet megkoronázva egy fél 7-es keléssel, és a legkisebb “mindig csak a nagyokkal foglalkozol” szemrehányó érzelmi zsarolásával a lelkünkben vágtunk neki az első kihívás teljesítésének.
Az első 5 km jelmondata a “Vizet! Vizet!” volt, amikor is végre találtunk egy működő kutat. Júlia feltankolt, mint egy kis teve, majd töretlen elhatározással – és részemről lelkesedéssel – folytattuk az utat.
A második 5 km Júlia-szlogenje: “Nem állok meg, nem állok meg… Húzz ki!!!” – a reggelire mindössze egy nagy bögre kávé emésztgetése, a kútból elraktározott víz, a korgó has tökéletes oldalszúrást okozott nála.
Néhány derekat nem kímélő tornagyakorlat, és átlendültünk ezen is.
A fél város körbecirkálása után az utolsó kilométereket a zöldbe terveztük. A tóhoz vezető, hatalmas, ősfákkal övezett útnak már a puszta látványa is üdítően hatott ránk.
A Gyermekvárosban lefutott tó-körök a középiskolai testnevelés óráimat idézték. Marika néni ült a padon, mi pedig koptattuk a tóparti ösvényt. Ezt a helyet már akkor is szerettem. Ez a tó több, mint gyönyörű.
7 éve nem futott aktívan, a teste mégsem felejtett. Még mindig tökéletes a tartása, könnyed a lépése, szinte repül, suhan a levegőben, és képes az utolsó erejéből is olyan lendületet venni, hogy utolérhetetlenné válik. Van, amire csak születni lehet.
Lefutottuk.
Kitartásból jeles. Megérdemli az érmet.
Dél van, pár órája csupán, hogy hazaértünk és levettük a nyúlcipőt, én mégis már most, hálás szívvel várom a folytatást. A közös hétköznapi kocogásokat, az anya-lánya (lányai) napokat, a szeptembert, és vele a következő kihívást.
“Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4:6-7)
Szomorúság és aggodalom ellen legjobb orvosság az aktivitás. A legnehezebb időkben kell a leginkább a jó dolgok felé fordulva örülni tudni annak, ami van.
Mindenkit megviseltek a mama körüli események. A család legifjabb tagjának szívére épp akkora súly nehezedett, mint a megélt korúakéra. Nekem, mint anyának négyszeresen. A legnagyobb fiam már kirepült, saját életét éli, így vele imádságban lehettem, a nagyobbik lányom édesanyám mellett szeretett volna maradni, ott sürgött-forgott körülötte. Az elmúlt napok történéseinek helyszínén igyekezett rendet rakni, miközben magában is a megfelelő polcra pakolta emlékeit, érzéseit. A kisebbik fiam és a kicsi lányom anya aurájában keresett menedéket, én pedig a tekintetükben.
A szobában ülni, aggodalomba burkolózva nem megoldás, és nem is segítség. A félelem, a fájdalom negatív energiája áramlik általa a gyógyulni vágyónak, és még a mi szívünket is gyengévé teszi.
A reggeli erdei kutyaséta után főztem egy könnyed, melegben is jó étvággyal fogyasztható ebédet, majd hosszas próbálkozás után sikerült találnom egy mindenki számára tetszetős úti célt. Motorra ültünk, és meg sem álltunk a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertig.
A kisebbik fiam mindent szeret, ami épített, emberi kéz által alkotott. A kisebbik lányom mindent szeret, ami zöld, ami természetes, ami Isten alkotta teremtett világunk. A Botanikus Kert a kettő metszete, így tökéletes választásnak ígérkezett.
Megcsodáltuk az óriás lapuleveleket, a tavirózsákat, a kis vízimalmot, a fa nedvéből jóízűen lakomározó rovarokat és bogarakat, s megannyi különleges és szép fát, virágot, növényt, még egy jó fogásnak örvendő pókot is, miközben észrevétlen múlt lépésről lépésre a szorongás gyermekeim lelkéből, s ébredt újra a fény szemeikben.
“A csillogó szemek megörvendeztetik a szívet.” (Péld 15:30)
Hazafelé adtunk még egy löketet a boldogsághormonoknak. Veresegyház felé vettük az irányt, és betértünk a Gombai cukrászdába elfogyasztani egy citromos-mentás, egy feketeerdő, és egy bohóc kelyhet. Minden falat elkápráztatta az ízlelőbimbóinkat.
“A mama házát most ne nevezzük mamáéknak, amíg a mama kórházban van. Addig mondjuk azt, hogy Kinga mamához megyünk.”
Szükségünk volt egy újabb derűs napra.
A kutyáknak már a puszta jelenléte is csökkenti a stresszt az életünkben, a fájdalmat testünkben és lelkünkben, jó kedvre derít, erősíti az immunrendszert és még érzelmileg is fejleszt, így a délelőttöt családi kedvenceinknek szenteltük a Dunakanyar ölelésében, némi gyerekkacaj reményében.
A várt hatás nem maradt el. A vízben botért úszó és vígan csaholó kutyáink jó kedve hamar ránk ragadt. Évikém a semminek is örülve sikongott, ugrált a Duna hűsítő vizében, miközben hol egyik, hol másik kutya hátába kapaszkodva játszotta el a megmentett szerepét.
A sok élménytől és a friss levegőtől kifáradva édesen, szinte mozdulatlanul aludt egész éjjel. Reggel kissé kócosan – haja, mint egy szénaboglya -, még dagadt szemekkel, de mosolyogva tántorgott ki a szobából.
“Anya, azt álmodtam, hogy a mama otthon volt a saját házában, és ez nekem reményt adott.”
“A vidám szív a legjobb orvosság.” (Péld 17:22)
Délután négy óra. Egy fénykép érkezik a családi csoportba. Az őrzőn túl, mama már az osztály egyik szobájának teraszán áll, és a kint várakozó, az autóban ülő kishúgomnak integet. Mellette édesanyám, kinek reményteli mosolya még a maszkon is átragyog.
Mama:kaszás – 2:0
Kemény küzdelem volt, de kiütötte. Hamarosan a kórházból is szabadul. Abból a kórházból, melynek orvosai az őrzőben megvetően rázzák le a medikákat a “Segíthetek valamiben?” – kérdést hallva egy “Találja fel magát!” – válasszal, ahol az aggódó rokonok telefonjára csak odakiáltanak a még élet és halál közt lebegő betegnek, hogy “Jobban van már?”, ahol ha valaki ki szeretne menni a mosdóba, akkor kap egy “Ha meg akar halni, nyugodtan keljen fel.”-t, ahol hiába kérik, nem kerül be a fogsor az ebéd elfogyasztásához, és még a húst is a kevésbé súlyos beteg vágja fel a másik súlyosabb állapotban lévőnek, ahol a bácsi kezét, akit nem látogatnak, senki sem fogja meg.
Mindezt csendben tűrve. Miért is szólnának, amikor ők már tudják, hogy senki nem látja, mit hoz a holnap. Aki ma orvos, holnap fekhet az ágyon, aki ma mentős, holnap várhatja, hogy időben kiérjenek hozzá, aki ma nem fogja meg senki kezét, holnap lehet, hogy nagyon egyedül lesz.
“Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” (Gal 6:10)
A rideg őrző után az osztályon már akadt egy kedves nővér, aki az este kilenckor, nagy hirtelen, az iratait aggódva kereső mamát egy családi telefonhívással megnyugtatta. Holnap pedig irány a rehab, megtartva a reményt, hogy valahol még létezik ebben a rendszerben, ebben a világban emberség.
“Volt egy különös álmom. Láttam, ahogy hagyom el a Földet, de közben éreztem, hogy húz valami visszafelé. Nekem még biztosan van itt dolgom.”
Egy nap, szép csendben el fog menni. De még nem most. Most még dolga van. A halálból jött vissza, hogy megmutassa nekünk, hogy a feltámadás nem egy mítosz, nem egy krisztusi legenda, hogy a hit hegyeket mozgat meg, a közös imádság életet ment, és hogy a szeretet nem lehet, és ha teszünk érte, nem lesz egy rendszernek sem áldozata.
Tara látott és érzett egyszerre. A középutat, az egyensúlyt hosszú évek kemény és tudatos munkájával építette meg, önmagát, és az élet nagy igazságait keresve a hit útján. Számtalan nagy vallással, ősi hiedelemmel ismerkedett meg, miközben egyik Birodalomból a másikba utazott, hogy személyesen is találkozhasson ezek tanítóival, vezetőivel.
Egyszerűen képtelen volt azonosulni Diogalthas intézkedéseivel. Az ellenszernek kikiáltott elixírt megkapóknak szabadságjogokat adományoztak, újra élhettek, felszabadították őket, míg a testben és lélekben egészségeseknek bezárva, elkülönülve kellett élniük.
Kezdetben Tara hevesen ellenállt. Sőt, még lázadt is! Tiltakozott, és nyíltan osztotta véleményét a jogtalan megkülönböztetés ellen, amíg egy nap el nem kezdett benne erősödni egy gondolat:
“Aminek ellenállsz, annak a hatása alatt vagy.”
Már nem mondhatta, hogy nem érdekli, mivel ott volt a fejében. A fejében, ahol egyik timor pusztult el a másik után. Nem volt az a gonosz erő, ami megtörhette volna Tara O’Connor Cotromach-ba, az igazság istenébe vetett hitét és bizalmát. Az elnyomó hatalom akaratérvényesítése, a közösség kettészakítása és az igazságtalan jogfosztás mélységesen felháborította. Olyannyira, hogy egy alkalommal arra lett figyelmes, hogy haragszik. Tehetetlen düh öntötte el elméjét valahányszor azt hallotta, látta, tapasztalta, hogy valaki félelemtől reszkető kézzel, vagy önös vágyaitól vezérelve áll a sorba Draoidh csodaszeréért.
Ezt azonban már nem engedhette meg magának. Sokat dolgozott nyugalmáért, rendíthetetlen békességéért. Eltökélt szándéka volt a körülmények ellenére is mindezt megtartani.
Reggel korán kelt. Tésztát gyúrt volt még egy kis kovász, liszt. Pogácsát sütött. Friss vizet mert a kútból a kulacsába, megfésülte, majd két copfba fonta derékiig érő hosszú, hullámos, vörös haját, fehér ruhát öltött és elindult a hegyekbe.
A Luch Dusgadh tagjainak legfőbb célja az emberi hármasság – a test, a szelem, a lélek – közötti kapcsolat felidézése, megélése és egyensúlyban tartása volt. A csoportba papok, papnők, tanítók, gyógyítók, varázslók, és olyan hétköznapi emberek voltak, akik már elnyerték az uralmat saját érzéseik felett, és a vágyaktól, indulatoktól mentes szabad életükből áradó, tiszta rezgésű boldogság energiával tették jobbá a világot a Linn an Oir – az Aranykor – beköszöntét várva.
A Luch-Dusgadh istene Cotromach, az Igazságos, az évezredek során már több prófétáját is elküldte a Földre. Treun, az Első Birodalomba érkezett. Ő tanította meg az embereknek, hogy erős akarattal és kitartással képesek változni, fejlődni, célokat elérni. Creideamh, a Második Birodalom prófétája hozta el a tudást a magasabb erőkről, és a Cotromach-ba vetett hitet a Földre. A Harmadik Birodalmba érkezett el a hűség és az elköteleződés nagy tanítója, Dilseachd. Tlachdmhor a szeretet törvényeit hozta el a Negyedik Birodalomba, Brathair a testvériség eszméit az Ötödik Birodalomba, Firinn a Hatodik Birodalomban a minden hazugság felett győzedelmeskedő igazság reményét adta az embereknek.
A jövendölés szerint Saorsa, a Hetedik Birodalom népén keresztül fogja elhozni egy valódi szabadság, egy magasabb rendű szabad élet törvényeit és alapjait a világnak úgy, hogy egyesíti az erő, a hit, a hűség, a szeretet, a testvériség, és az igazság eszményét…
Dunla Sullivan 