Úton, Gondolatok

Kár, hogy nem tarthat örökké

Az Európai Sporthét alkalmából szervezett görkori túrára blogger kollégám, egy szabadnapos apa hívott meg. 7 éve nem volt a lábamon guruló alkalmatosság, olyannyira, hogy nem is rendelkezem sajáttal, de még ez sem gátolhatott meg abban, hogy gondolkodás nélkül igen-t mondjak a meghívásra.

Gyors üzenetváltás, Húgi görkorija még megvan, kis királylányom csatlakozhat édesanyám és Kishúg vasárnapi programjához, így kimenőt kapok ehhez a remeknek ígérkező kalandhoz.

Gyerekkoromban még cipőre felcsatolható, négy kerekű görkorival hasítottam a panelházak között a tükörsima aszfalton. Imádtam. Talán nincs is olyan aktív mozgásforma, amit ne szeretnék. Kamasz korral nőtt a megengedett bejárható távolság, már elhagyhattam a lakótelep határát, átléphettem a vasúton innen és túlra, sőt! Kompra fel, szigetcsúcsra ki, és vissza. Így a görkorit biciklire cseréltem.

A bringás korszaknak a második, majd a harmadik gyerkőc érkezése vetett véget. Valahogy nekünk nem sikerült összelogisztikázni. Maradt az autó és a családi gyalogtúra hazánk szebbnél szebb erdeibe.

7 évvel ezelőtt Húgi invitált el közös mozgásra a Városligetbe. Már kissé kerekedett a pocakom, de még kényelmesen tudtam görkorizni. Akkor is a tőle kapott kölcsön görkorival. Húgi rollerel adott az edzésélménynek. Pár alkalom után azonban ez elmaradt. Macerás bejárkálni Pestre, Fót pedig sem járdáit – már, ahol van -, sem utcáit tekintve nem valami görkori barát. Még a nagy kerekű rolleremben is fél év után csapágyakat kellett cserélni. Többek között ezért is maradt a futás. Egy jó cipő, és azt, itt is lehet.

Az utolsó meleg őszi nap. Mint a méhek a virágra, úgy rajzottak ki a motorosok az utakra. Volt is bennem egy kis szívfájdalom, hogy inkább két keréken kellett volna valamerre gurulni egyet, de már nem volt visszaút.

Találkozó, 10 órakor Újpesten. Annak rendje és módja szerint a létező leghosszabb és legbonyolultabb módon sikerült odakacskáznom, “erre egyszerűbb lesz” címszóval. Pontosan érkeztem. Egy szabadnapos apa még sehol, ellenben pár profi görkoris amatőröket – avagy engem – ijesztgető ügyességgel melegített a parkolóban.

Még a cipőmet sem vettem le, amikor a társaság kemény magjának egyike látva a dobozból elővett görkorit érzékelte, hogy hozzájuk fogok csatlakozni, már mellém gurult és beszélgetni kezdett. Robogós társ, váltani készül, max 125-ig. Egyből volt közös téma.

A kezdeti feszültség gyorsan elszállt, közvetlen, segítőkész, elfogadó és önmagától, tudásától egyáltalán nem elszállt, odafigyelő, valódi sportcsapatba csöppentem.

A kezdeti terv az volt, hogy képileg is végigdokumentálom az eseményt, majd a robogómtól a parkolót szegélyező korlátig történő elevickélés során erről határozottan letettem. Nem akartam sem a telefonom, sem önmagam összetörni. A kezeim kellettek egyensúlyozni és kapaszkodni, hol ebbe, hol abba.

Kissé késve, de elindultunk. Úti célunk: Dunakeszi rév.

Az első 5 km-en még kerestem önmagam. Nem voltam teljesen ura a helyzetnek. Szoknom kellett ezt a mostanra szoktlannà vált mozgásformát. Kissé billegtem. Hol jobbra, hol balra. Hol előre, hol hátra. Az átkelőknél megugrott a pulzus, beszűkült a látótér. Padka. Lép, gurul, talpon, azaz kerekeken marad.

Mire Dunakeszire értünk, megtaláltam a ritmust, a saját tempóm, és a megállason kívül mással már nem igazán adódott gondom.

Azért, hogy hiteles legyen az ottlétem, Dunakeszin a révnél a korláton, ültő helyben csak lőttem egy képet. A többiek személyiségi jogainak védelme végett, a lábainkról, és a szép lila hátitatyómról. Elrakhattam volna, hogy rendezettebb legyen a kép, de úgy megörültem a statikus stabilitásnak, hogy akkor, abban a pillanatban, ez egyáltalán nem volt fontos.

15 perc pihenő, némi folyadékutánpótlás, két szendvics elfogyasztása üzemanyag gyanánt, majd indulás vissza.

És csak egyszer estem el, de akkor tiszességesen. Sebaj. Kempo-s reflexek tesztelve, még működnek, esni és tompítani sem felejtettem el. Nem véletlenül mondogatta mindig édesanyám: “amit megtanultál, már senki nem veheti el tőled”.

Ahogy átértem a zebrán, már éreztem, hogy nem lesz jó. Túl nagy volt a lendület. Jobbra a görkoris társak kisebb tömeget formáltak, ha arra fordulok, még fellökök valakit. Fékezni nem tudok, marad az egyenes, a fű puha. Nem jutottam el a fűig. Ahogy lépni készültem a zöld puhára, megelőzte a tartó lábam a felső testem, kifordultam, s egy halk sikoly kíséretében, egy laza mozdulattal, ügyesen fél popóra huppantam. Megúsztam prezúrok és törések nélkül, de ami a legfontosabb, nem szakadt ki a kedvenc nagdrágom sem.

Az utolsó kilométereken már csak egy cél lebegett a szemem előtt: levenni a lábamról a görkorit. Siker, beértem a parkolóba. Görkori le, láb megkönnyebbül. Felszabadító érzés volt.

A tervezett 14 óra helyett 13 órára értünk vissza. Kiskirálylányt 15 órára ígérték hazatranszportálni, felcsillant a szemem a hátralévő két óra láttán.

Gyors búcsú, és irány az egyenes. Meg sem álltam Királyrétig, de még igazán ott sem. Csak megfordultam, és már gurultam is vissza.

Kellemesen lelazított az út. A hegyek, az őszbe forduló erdő, a menetszél süvítése a felnyitott plexi alatt, a kanyarok, a nap sugarai, a motor zúgása. Éltem minden pillanatát, és szerettem élni. Teljes volt, és egész. Olyan, ami “kár, hogy nem tarthat örökké”.

100 százalékosan feltöltött elemekkel gurultam be a parkolóba.

Még le sem vettem a gyújtást, amikor megszólalt a telefonom. Édesanyám. 20 perc, és ideérnek. Tökéletes időzítés, egy tökéletes nap végén.


Fotó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Egyéb kategória, kihívás

42 km túra? Az jó lesz!

Happy way élvezd az utat – Summer SHINY challenge

  • 10 km futás?
  • Á, hegynek fel időnként a 4 is alig megy, legyen 5 km, az tuti menni fog.
  • 42 km túra?
  • Az jó lesz!

Kis matricám rám tapad, egy darabig tűröm, majd amikor már zsibbadásba vált át a karom állapota óvatosan tessékelem le magamról, fel ne ébredjen. Meg aztán kicsit még én is szunynék, nyugodtan. 3:40-kor ébresztő. Mielőtt azonban álomra hajtanám a fejem, valami azt súgja, nézzem meg, mennyi az idő. 3:18. Még nem kelek ki az ágyból, de már nem is alszom vissza.

Nem vittük túlzásba se a felkészülést, se a tervezgetést. Felkészülésnek betudtuk az elhatározást, tervezésnek egy túraútvonal kijelölését a természetjáró applikáció segítségével, egy pack lista összeírását, és az indulási időpont egyeztetését.

Kezdetben a hajnali ébredés gondolata ijesztőbben hatott, mint a 42 km. Nem is esett igazán jól. Sötétség borult a tájra, a hűvös levegő is még a takaró alá zavart volna vissza, de nem volt már más hátra, mint előre.

Az autórádióban megszólaló Queen dalt jelnek vettük: “we are the champions” – megcsináljuk!

Egy óra alatt értünk át Fótról Pilisszentkeresztre. Kerestünk egy egész napra foglalható parkolóhelyet, elfogyasztottunk egy szendvicset reggelire, hátunkra vettük az élelemmel, energiaszeletekkel, 2,5 liter vízzel, váltáscipővel, ezzel-azzal megrakott hátizsákokat, kezünkbe vettük a térképet, és bevetettük magunkat a sűrűbe.

Ha tudjuk mi vár ránk, talán el sem indulunk. De nem tudtuk, legalább is nem sejtettük, hogy a leszakadt hidak fogják a legkevesebb izgalmat okozni, így jó kedvűen, vidáman vettük célba a Derda-szurdok vízmosta mélyedéseit.

  • Nézd csak, ott van egy kis híd!
  • Az a gyengéknek való.

Az ébredező nap fényében kezdeti úti társaink mindössze egy havasi cincér és egy szarvasbogár voltak.

Majd pár kilométer múlva nagy testű emlőseinket is a közelünkben tudhattuk. A harmattól saras úton jól látszott, hogy nemrég még róka, vaddisznó és őz járt előttünk. Ez még annyira nem is volt meglepő, a tenyérnyi farkas lábnyom, valamint a pár méterrel odébb elpottyantott friss ürülék azonban már dobott kissé az adrenalinszintünkön.

  • Csapjunk zajt, attól megijednek.
  • Jó. Kirándulni jöttünk, szóval MINDENKI MENJEN HAZA A VACKÁBA!!!
  • Hallgassunk hangosan zenét!

És már szólt is sebes lépteink következő pár száz métere alatt a Boogie Wonderland.

Kiérve az erdőből a szántóföldek mellé, kissé visszább vettünk a tempóból, és nyugodt lélegzetvételekkel értünk el az út egyhatodánál Szentkútra, ahol minden hónap első szombatján tartanak Istentiszteletet.

Az első pihenőt csodás kilátásban gyönyörködve ejtettük meg a Pilis szikláin ülve a 10. kilométernél. Itt megtapasztalhattuk, hogy az alma természet adta formájának köszönhetően gurul, és ha megindul a magasból, a sziklákon pattogva az alant elterülő bozótba vész. Mozdulatlan, beletörődő tekintettel követtük útját egészen addig, amíg el nem veszítettük szem elől (is).

Az alma elsiratása és a cipőnk lecserélése után (ez utóbbit lábfeltörés elkerülendő, kb. 10 km-enként szertartásszerűen megtettük) gyanútlanul indultunk vissza az erdőbe.

  • Kisvaddisznó! – érkezett egyszercsak előről a halk jelzés.

Tudván, hogy az anya koca kicsinyeit védve nem fogja menekülőre, végsebessége pedig elérheti a 45 km/h-t is, ösztönösen jobbnak láttam csendben, határozott léptekkel dobni egy hátraarcot, mielőtt még észrevesz minket, akárhol is legyen.

  • Fussunk! – adtam ki a halk, de határozott utasítást és már ott sem voltunk.

Futottunk. Hirtelen nem volt nehéz még a közel 6 kg-os hátizsák sem.

  • Jó, de meddig?

Megálltunk. Füleltünk, majd jöhetett a farkasnál már jól bevált gyors iramú séta, valamint a Boogie Wonderland.

Pár száz méter múlva már épp kezdtük volna biztonságban érezni magunkat, amikor eldördült egy lövés. Vadásztak.

  • A VADÁSZOK IS MENJENEK HAZA!!!

Még két közeli, majd négy távolabbi lövés után az erdő elcsendesedett, mi pedig minden avarba futó gyíktól sikítófrászt kaptunk a hátralévő 32 km-en.

A Pilis-nyereg a tűző nap ellenére kész lelki felüdülés volt. Elvégre ide legfeljebb egy hegyi zerge mászna fel, de az meg csak az állatkertben honos felénk.

A Boldog-Özséb kilátóról elénk terülő látvány mindenért kárpótolt. Még a fájdalmas körülmények között elveszített almát is elfelejtettük pár pillanatra.

A kilátótól lefelé haladva értünk el utunk feléhez. Mosolyunk itt még őszinte. Szemünkön a korai kelés nyomai, lábaink nagyjából a helyén, vállaink azonban már aktívan fájdolgáltak a kelleténél kissé nehezebbre kalibrát hátizsákok súlya alatt.

A hátralévő 21 km a “maradjunk a kiépített úton” jegyében telt el. Párszor még megpróbáltuk tartani az eredeti tervet és az erdőben haladni, de a friss lábnyomokkal teli dagonyák, valamint kishúg aurája, ahogy osonó indián pózban a bozótost lesi, meghátrálásra késztetett.

Pilisszentléleknél Teca kocsmájában aranyáron magunkhoz vettünk egy jégkrémet, egy liter vizet, kicsit megpihentünk, majd meg sem álltunk a Hoffmann-kútig, melynek létezéséről ha tudunk, egészen biztosan nem hagyjuk ott a gatyánkat is Tecánál.

A kútnál feltöltöttük friss forrásvízzel a kulacsainkat, melyből jólesően kortyolgattunk a Rezső-kilátónál elhelyezett padon, ámulatba esve a Dunakanyar szépségétől uzsonnánk elfogyasztása közben, a 30. km környékén.

Áttekintve a még előttünk álló utat rá kellett jönnünk, hogy életvédő ösztöneinknek köszönhető gyávaságunkból eredően rövidebb, mint kellene, így bevonszoltuk magunkat a merev lábainkkal, és a sima talpú futócipővel (ez volt épp a soros) életveszélyesnek ható Thirring-körútra.

Az utolsó próbatételen is átjutva a bukdácsolások számát csökkentve a kiépített aszfaltos úton sétáltunk vissza a lemenő nap fényében Pilisszentkeresztre. Mosolyunk igaz szívből jött, de itt már az őszinteség minden elemét nélkülözte (még az elég egyértelmű helyen lévő kamerába sem sikerült belenéznem).

Az autóhoz érve hiába is néztünk kérő, könnyes szemmel a kijelzőre a 40,9 km sehogyan sem lett 42. A parkoló mellett megtett zebra-kör némiképp javított a helyzeten, de még így sem lett az igazi: 41. Nem volt más hátra, bedobtuk koloncunkat – a hátizsákunkat – az autóba, és még mentünk a kis falu utcáin 500 métert oda, majd 500 métert vissza.

“We are the champions” – Megcsináltuk!


Figyelem! Így utólag már mi is belátjuk, hogy a blogban szereplő túra kizárólag GYAKORLOTT, EDZÉSBEN LÉVŐ, FELKÉSZÜLT természetjáróknak való. Ennek ellenére nem ígérjük, hogy izmaink regenerálódása után nem vágunk bele egy újabb, kevesebb vadat tartalmazó kalandba.


Néhány saját tapasztalat, ha mégis kedvet kapnál egy ekkora túrához:

  • Jó ötlet volt nem magammal vinni a fényképezőgépet.
  • A 2 cipő megfelelő sport/túrazoknival aranyat ér, megfelelő zokni nélkül azonban semmit. (Kishúg 15 db vízhólyagot hozott e végett haza.)
  • A camelbak egy kincs. Sokkal több vizet tudsz magaddal vinni, és nem kell minden kortynál lekapni magadról a hátizsákot.
  • A 6 szendvics és a fél kiló energiaszelet soknak bizonyult mind súlyban, mind mennyiségben. 4 szendvics és 3 db energiaszelet bőven elég volt.
  • Az eü csomag hasznos, ragtapasz kellett.
  • A rövidnadrág a csalánosban nem ad megfelelő védelmet. (A Fenistil gél a gyengéknek való.)
  • Almát és egyéb, gurulásra hajlamos gyümölcsöt érdemesebb előre felvágva, dobozban vinni.
  • A sztreccs, műszálas fitnesz naci ugyan kényelmes, könnyed mozgást biztosít, ugyanakkor szellőzése csupán a zsírégetést segíti elő a tomporon.

Amint lábra tudunk állni, hogy a személyes átvételt választva eljussunk a kihívás szervezőihez, hogy átvegyük a jól megérdemelt érmünket, megmutatjuk. Mi már nagyon várjuk… úgy az érmet, mint azt, hogy újra járni tudjunk, hiszen még van előttünk további három kihívás. Addig is…

  • Üdvözlet az erdésznek!
  • Tisztelet a vadnak!”

(Erdész köszöntés)


Update!

Jól vagyunk, az érem a kezünkben, és már az őszi kihívás útvonalát tervezzük.


Fotó, videó: Jarabin Kinga és Lovas Luca



Alapértelmezett