Napsugár, a hosszú szőke hajú angyallány birodalma a barackfánál kezdődött. Útját apró szemű, édes, piros eprek és hatalmas termést hozó mosolygó fügefák szegélyezték, melyről jókedvűen falatozott, valahányszor a szép köves úton hazafelé tartott a tótól, mely nem messze volt az otthonától. Napsugár házikója nem volt túl nagy, mégis bárki elfért benne, akinek szállásra vagy menedékre volt szüksége. Ablakában örökké nyíló százszorszép virított, tornácát piros futó rózsák tarkították, a ház tetején a vörös cserepek alatt az ereszben apró madárkák fészkeltek. Itt éldegélt ő egyedül, de sohasem magányosan.

A kis ház ablakából pont rálátott a tóra, ahol legjobb barátnője Lilla, a tavitündér lakott. Napsugár háza az Örök Tavasz Birodalmában állt, míg a tó az Örök Körforgás Birodalmában, ahol volt ősz, tél, tavasz és nyár, akárcsak az erdőben a tó túloldalán.

Amikor Napsugár beköltözött a házába, az Örök Körforgás Birodalmában még tél volt. A tó csöndes volt és fagyos. A tó jege sima és oly áttetsző, mint egy hatalmas ablak üvege. A vastag jégtakaró alatt a tó lakói aludták téli álmukat. Napsugár minden nap lesétált a tóhoz, lesöpörte a jégről a havat és kíváncsi vágyakozással nézte a békésen szunnyadó tavi lényeket. A kis lények arcáról derű áradt és nyugalom. Szárnyaikkal és hosszú hajukkal takaróztak. A színes szárnyakról visszaverődött a Nap sugarainak fénye, mely úgy csillogott a tó jegén a gyenge téli napfényében, mint megannyi drágakő: gyémántok, zafírok, rubintok, smaragdok. Napsugár nagyokat kacagott az ilyenkor arra járó szarkákon, akik mindhiába igyekeztek felcsipegetni a csillogó kincseket.

Volt a tündérek között egy, aki különösen megtetszett az angyallánynak. Hosszú fekete hajával takarta apró, nádszál vékony testét, bőre fehér volt és oly puhának tűnt, mint a bársony.

Már nagyon várta Napsugár, hogy a tavon is beköszöntsön a tavasz és megismerje szomszédait, és reménye szerint talán barátait is. Egyik reggel, amikor felébredt és kinézett az ablakon azt látta, hogy a tó felett ragyogóan süt a nap. Kinyújtóztatta szárnyait, megfésülte hosszú, hullámos aranyszőke haját, felöltötte legszebb aranyszín ruháját és a tóhoz sietett.

– Talán már teljesen elolvadt a jég, talán már fel is ébredtek a tündérek! – gondolta magában, miközben vidáman szökdelt át a két birodalmat összekötő szivárványhídon. Amikor odaért, azonban szomorúan látta, hogy csalódnia kell. Igaz, a hó már elolvadt a tó jegéről és itt-ott a jég is elvékonyodott már, felszínére felszivárgott egy kis víz, néhol meg is repedezett, de még mindig ott volt közte és a kis tavi lények között. Nagyon dühös lett! Nem szeretett várni. Sőt, kifejezetten utált várni!

– Most azonnal olvadjon el a jég! Hallod Napocska?! Ébredj és olvaszd fel a tó jegét! – kiáltott haragosan az égre, de Napocska csak megcsiklandozta összevont szemöldökét és mérges kis orcáját, majd kacagva tovább haladt fent az égen. Szomorúan ballagott haza Napsugár. Nagyokat sóhajtott, miközben a Természet Örök Törvényei előtt fejet hajtva tudomásul vette, hogy az időt nem lehet siettetheti. El kellett fogadnia a változások lassú, megfontolt, de biztos lépéseit.

Már a hóvirágok is kibújtak a föld biztos melegéből , mire a jég felengedett. Az első rügyek ott kacarásztak a fák, a bokrok ágain, mikorra a kis tavi lények elkezdtek nyújtózkodva ébredezni. Napsugár izgatottan ült a tó partján egy hatalmas szürke kövön. Körülötte ibolyák nyíltak, méhek döngicséltek és katicák próbálgatták szárnyaikat. Néha egy-egy béka ugrott fel mellé a kőre sütkérezni vagy épp egy még lomha gyík szívta magába Napocska éltető melegét. Épp Lolával, a kis feketesapkás, sárga begyű cinegével beszélgetett, amikor valaki váratlanul megszólította:

– Szia! Hát te ki vagy?

Napsugár megfordult, és nagy örömére az az apró termetű, fehér bőrű, vékonyka, hosszú fekete hajú kis tündérlány állt előtte, akit egész télen figyelt a tó jegén át. A tündérnek hatalmas, igéző világos, égszínkék szemei voltak, melyeket hosszú fekete szempillák vettek körül. Szája piros volt, akár a pipacs, szárnyai pedig a szívárvány színeiben pompáztak a tavaszi napsütésben.

– Szia! Napsugár vagyok, az angyallány. Az Örök Tavasz Birodalmában élek, a szivárvány hídon túl. Lélek-őrző vagyok. Én nyújtok vigaszt és támogatást azoknak, akiknek valamilyen fájdalom miatt bánat költözött a szívébe. – mutatkozott be az angyallány. Ahogy ott ült a kövön Napsugár, apró fényszikrák jártak táncot aranyló haján, mely mint a könnyű selyem takarta fehér tollú szárnyait. Örömtől ragyogó zöld szemei akár a tavaszi fű, szája pedig épp oly piros volt, mint a tündérlányé. – Már régóta figyeltelek, néztem, ahogy alszol és vártam, hogy felébredj. Még a télen költöztem ide a szomszédba. Nagyon örülök, hogy végre megismerhettelek!

– De jó! – örült meg a tündérlány – Már nagyon régóta üresen állt a kis ház az Örök Tavasz Birodalmában, pedig nagy szükségünk lett volna már az ősszel is egy angyal támogatására, amikor az utolsó lélek-vígasztaló nyugdíjba ment. – Azzal kissé elgondolkodott, majd hirtelen felragyogtak a szemei és tovább folytatta. – Jaj, hiszen még be sem mutatkoztam! Lilla vagyok, a tavi tündérek királynője. Tavasztól őszig mi vigyázunk a mező, az erdő és tó életének rendjére. Mi gyógyítjuk meg a beteg, bajba jutott állatokat és növényeket. Télen pedig aki csak teheti, alszik, vagy visszahúzódik az odújába. Épp most indultam körülnézni az erdőbe meglátogatni a barátainkat, hogy megnézzem, ki hogy van? Volna kedved velem tartani?

Napsugár örömmel mondott igent, hiszen egész télen erre a pillanatra várt. Ahogy elindultak, még nem is sejtette, hogy mennyi, de mennyi kedves állattal, tólakóval fog megismerkedni, mennyi kalandban lesz része és milyen igaz barátokkal is ajándékozza meg őt az élet. Csak azt tudta, hogy boldog, mert végre az Örök Körforgás Birodalmába is beköszöntött a tavasz.