újrakezdés címkéhez tartozó bejegyzések

Futónapló, Gondolatok

Én döntök

Kicsit dicsekvés és büszkeség is, de ha az ember odateszi magát és elér valamit, arra méltán lehet büszke.

Soha nem voltam egy eredményeket posztoló, leginkább mert nem voltak eredményeim. Mindig a kényelmesben mozogtam. Elég az, és nem okoz csalódást alapon. Elvégre, ha belevágok és nem sikerül… Miért jó a pesszimistának, ugye? Mert nem éri csalódás. De siker sem.

Napjában állítatok meg az utcán, hogy szeretitek olvasni az írásiam, motivál benneteket a futásba belefektetett erőfeszítésem, a változás, amit testileg-lelkileg láttok rajtam. Hálás szívvel köszönöm nektek a visszajelzéseket, mert ez (is) mutatja nekem azt, hogy jó az út, amin járok. Leginkább ezért is osztom meg veletek, hogy soha nem voltam egy küzdő típus a sport, a munka, az egyéni sikerek terén. Nem is jutottam semmire.

Egyszer elhatároztam, hogy odateszem magam, és jó leszek. Edzést tartottam gyerekeknek, és hát hogy várjam el tőlük, hogy ők bele tegyenek apait-anyait, ha én sem teszem. Úgyhogy edzettem. Sokat. Kitoltam a határaimat és szépen fejlődtem. Erőben, technikában, mozgáskultúrában. Majd egy nem túl szép személyeskedés végett megvágtak a vizsgán. Nem mondom, hogy jól esett, de nem a harag motivált a váltásra. Amikor rá 3 hónapra egy nagyon komoly balesetet szenvedtem egy edzésen, akkor úgy éreztem, hogy egész egyszerűen ez nem az én utam, hiába is ragaszkodnék hozzá.

Középiskolában a tesitanárom gátfutásnál évente elmondta, hogy olyan lassan futok, hogy fizikai képtelenség, hogy átérek a gát fölött, és nem esek le menet közben. Hogyan is hihettem volna, hogy képes leszek valaha is jó tempóban futni?

Futottam én, szerettem. Sok feszültséget kihajtott, jót tett a közérzetemnek, és tisztában voltam az egészségmegőrző hatásával is. De soha nem reménykedtem eredményekben, vagy tűztem ki célt magam elé. Csak úgy futottam. Futottam, mert jól esett, futottam, mert anya-lánya program volt. Aztán jött Évi, és mindez elmaradt, majd jött egy nagyon mély pont, amikor nem csak ez, de minden más is elmaradt. Önmagamat vesztettem el.

1 hónap alatt ledobtam 15 kg-t. Izommal, zsírral, minden létező szövetemmel együtt. Majd jött még egy baleset. Már volt egy 7-es nyaki csigolya törésem, a bal térdemben elszakadt az összes térdszalag, és most leestem a lépcsőn Évivel a kezemben. Keresztcsont, farokcsont, derék oda. 3 év rehabilitáció után tudtam újra fájdalommentesen ülni, de a mai napig nem az igazi, és már nem is lesz az. Emellé jött a depresszió, igen súlyos migrénnel tetézve. 30 napból 20-25-öt fájt a fejem. Volt, hogy napokig nem tudtam kijönni a sötét szobából, csak bőgtem. Hatosával szedtem a cataflame-ot mindhiába. Már azt vártam, melyik pillanat lesz az utolsó, mert biztosra vettem, hogy ezt az agy képtelen túlélni. De túlélte. És túl kellett élnem nekem is.

Elfordítottam a fejemet, irányt és életmódot váltottam. Felhízlaltam magam, elmentem fejfájás ambulanciára kezeltetni a migrénem, a depresszióra nem voltam hajlandó gyógyszert szedni. Futni kezdtem. Először csak a túlélés és a mozgás volt a cél, majd a jó, jobb közérzet, végül amikor egy éve bekerültem egy UB csapatba, akkor a túlélést felváltotta a jól eső teljesítés, és elkezdett érdekelni az eredmény is.

Vettem egy Garmin futóórát, letöltöttem az alkalmazást, és kipróbáltam az edzésprogramokat. Ha annak idején a tornatanárom nem leminősít, hanem megmutatja hogyan kell futni, levegőt venni futás közben, hogyan tegyem egyik lábam a másik után és megmondja, melyik izmokat kell megerősíteni ahhoz, hogy futni tudjak, akkor a sikerélmény nem várat magára közel 30 évet.

Kifogásokat mindig lehet találni. És igen, van ami nem a mi utunk vagy sportunk. Nem kell és nem szabad makacsul ragaszkodni dolgokhoz, emberekhez, kapcsolatokhoz, munkához, célokhoz, de leginkább vágyakhoz, mert az önzést megtorolja az élet. Azt fogja elvenni, ami a legfontosabb, és ott fog visszavágni, ahol a legjobban fáj. De ezzel egy időben a helyes irányba is fog állítani minket, és meg fogjuk érezni, hogy merre kell mennünk, mit szán nekünk az élet, és ha ezt képesek vagyunk elfogadni, akkor ott boldogság, és siker vár majd ránk.

Az első 1 mérföldes edzést augusztusban futottam, a másodikat ma. A kettő között 2,5 hónap, és heti 3 aktív futóedzés telt el. A befektetett munka eredménye nem maradt el, az újabb célok pedig itt érnek bennem, mert van még bennem élet, van még bennem lehetőség, és ahogy csak rajtam múlik, hogy merre nézek, merre megyek, mit tartok fontosnak és mit engedek el, épp úgy csak rajtam múlik az is, hogy mit kezdek a bennem rejlő lehetőségekkel: hagyom elsorvadni, vagy kihozom magamból.

Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Lépésről lépésre

Hogy honnan tudom, hogy van Isten? Onnan, hogy amikor az életem legmélyebb pontján voltam, bárkivel találkoztam, mindenki azzal fogadott, hogy: “Milyen szép vagy, csak úgy ragyogsz!” – Nem az én fényem volt. Ő tartott a karjaiban. Más nem lehetett, mert nekem jártányi erőm sem volt.

A kapcsolaton belüli bántalmazásról nem beszél senki szívesen. És nem kell most feltétlenül arra gondolni, hogy az egyik agyba-főbe veri a másikat. A szavak épp úgy tudnak fájni, mint az ütések. A hazugság, a kihasználtság, a folytonos negatív kritika, a féltékenység, a bezártság megmérgezi a lelked olyan szinten, hogy végül már továbblépni sincs kedved. Mert miért pont veled történne meg az, hogy egy normálisnak érzett, hitt, vélt kapcsolat, társ egyszer csak száznyolcvan fokos fordulatot vesz és játszani kezd veled?

Az ébredés hosszadalmas és fájdalmas. A szeretetnek vélt érzelmi hullámvasút azonban még csak köszönőviszonyban sincs a szó valódi értelmével és tartalmával. Olyan nincs, hogy ő így szeret. Aki elhagy, aki nem tartja meg az ígéretét, aki csak hiteget, aki szemtől szembe könnyekig bizonygatja hűségét, majd amikor hátat fordítasz neki támad, felemel és a létező legmagasabb ponton elenged, hagyja, hogy a porba hullj, a porban darabokra hullott szívedet pedig leköpi és megtapossa, mert az törött, gyenge és nem szép… az nem szeret. Mondjon, ígérjen bármit. Fel kell fognod, hogy csak játszik veled.

A gyerekéért sok mindent eltűr egy anya. Akarja, hiszi és remél, még akkor is, amikor már rég tudja.

Egy könyv jött velem szembe szüntelen.

“A nárcisztikus félelme, az empata ébredése”

Iszonyatosan nehéz, mert amikor a szemébe nézel, amikor hozzád ér, akkor azt látod és érzed, hogy még mindig szeret. Nem tudni, hogy csinálja, nem tudni, miért? De hatással van rád, és ezen a ponton az eszednek le kell győznie a szívedet. Ehhez pedig földön túli erő kell.

“Erőt adok a megfáradottnak. Az erőtlen erejét megsokasítom.” (És 40:29)

Le kell győznöd önmagad, át kell lépned a határaidat újra és újra.

Mert érzed, hogy ha nem teszed meg, akkor örökre itt ragadsz. A meg nem tartott ígéretek földjén egy nagyon csúnya játék részeként, melyben te csak egy ide-oda lökdösött bábu vagy.

Van választásod. Mindenkinek van választása. És kell, hogy legyen hozzá erőd.

Ezért felveszed reggel a cipőd, felveszed este a cipőd, összeállítod a track listád, és bár kiköpöd a tüdőd, alig visznek a lábaid, de futsz.

Egy nap szembe jön veled egy lehetőség. Tagjává válsz egy csapatnak. Benevezel. Elküldöd a pénzt, készülsz a versenyre.

Először csak megszokásból futsz. Futsz, mert élni akarsz. Majd az éned részévé válik a mozgás és a problémáid megoldásává, miközben rájössz, hogy messzebbre tudsz futni és gyorsabban, mint azt valaha gondoltad. A felkészülésbe fektetett plusz energiától lépésről lépésre nyered vissza az önbecsülésed, az önbizalmad.

Aztán lassan, de biztosan megváltozik az életed. Újra vidám leszel, szeretsz és ettől megnyílik a szíved. Félve. Apránként, lépésenként. Épp úgy, ahogy a kilométerek gyűlnek a cipődben, melyet újra és újra felveszel, mert amikor futsz, még esőben is a napsütést látod.

Amikor futsz, hirtelen mindenhez lesz elég erőd.

Amikor futsz, már semmi sem nehéz.

Amikor futsz tudod, hogy képes vagy rá.

Amikor futsz, boldog vagy.

Amikor futsz, létezel és élsz.

Mert amikor futsz… “Olyan lesz(el), mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz(el).” (Zsolt 1:3)

Alapértelmezett
Futónapló, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

“Az én igám könnyű”

Még az újrakezdés hagyján, na de az elengedés.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez piszok nehéz, ami talán a küzdeni képes, kitartó személyiségvonásaimból is ered. Sokszor évekig cipelek valamit, aminek már – még számomra is egyértelmű, az élet által küldött és a józan eszemmel felfogott jelek és történések szerint – rég nincs helye, szerepe az életemben. Valami mégis harcra késztet. Harcra, amibe jószerivel belehalok. Jobb napokon csak lélekben, de amikor elég kitartóan makacskodok az élettel, akkor kapok egy nyakast és még jól földhöz is vágom magam, összetörve pár csontom itt vagy ott.

A lelki terhek épp úgy nyomják a vállunkat, mintha egy nagy, ólommal töltött zsákot cipelnénk. A feleslegesen hordozott súly meglátszik a lépteinken, a tartásunkon – fáradt vánszorgás, görnyedt hát -, megérezzük fizikai nyavalyáink által – görcsbe rándult nyak, váll, összecsúszott csigolyák, fájós derék és hát.

“Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve! Én nyugalmat adok nektek. Azt az igát vegyétek fel, amit én adok rátok. Tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a lelketeknek. Mert az én igám könnyű, és az a teher, amit én teszek rátok, nem nehéz.” (Mt 11:28-30)

Mély levegő, kifúj, elhatározás és nem hátra nézni!

Zsák le, ólomsúly ki, a saját feladat már nem nehéz.

Így lesz helye az életünkben a lehetőségeknek, az újnak, a jobbnak és a még jobbnak. Így gyógyíthatja be a fájó sebeket egy szerető ölelés, tanulhatunk újra bízni, élni, és így születhetnek az új rekordok is.

Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Főnix futam

Mindenkinek van mit cipelnie és van mit letennie. Mindenkiben ott él egy főnix madár, aki egyszer csak belehal önmagába, hogy elfeledve a múltját poraiból megerősödve éledhessen újra.

Egy fél életet éltem le úgy, hogy mindenkinek jót akartam. Beáldoztam kapcsolatot, önmagam, a karrierem, a vágyaim a gyerekeimért, az apuka ambícióiért és világlátása alatt, csak hogy neki, nekik jó legyen, csak hogy mindenki boldog legyen, csak hogy béke legyen.

Nem lett.

Soha nem tudtam elég jó lenni sem gyereknek, sem apának. Ebbe az állandó megfelelni akarásba és mindenáron megértésbe is csúnyán bele lehet bukni, mert nem ezért vagyunk itt. A mártírok ideje lejárt. Még akkor is, ha a szeretet oltárán áldozunk, mert ugye…

“A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (A szeretet himnusza, Pál apostol levele a korintusiakhoz 13:4-7)

Ugyanakkor a szeretet nem fáj, és nem kívánja meg, hogy te ne élj!

15 évnyi párkapcsolati kudarc, majd 5 évnyi önreflexiónak becézett önmarcangolás után úgy döntöttem, hogy elég volt. Itt az ideje, hogy mindenki alkalmazkodjon mindenkihez, hogy az érzéseimen ne csak én uralkodjak, mert az én utam épp olyan fontos, mint másoké, hiszen a világ úgy teljes, kerek egész, ha abban mindenki a helyén van. Én is.

Mindenkinek van választása.

Senki sem kap nagyobb terhet, mint amit elbír, és soha senki nincs egyedül.

Van egy történet Istenről és az egyszeri emberről, aki felment hozzá panaszra, hogy az ő élete miért oly nehéz, másoké meg miért oly könnyű. Isten egy terembe vezette, amely tele volt kereszttel. – Ez itt, minden ember keresztjének terme. Tedd le a tiéd, próbáld meg másokét. Szabadon választhatsz – szólt Isten az egyszeri emberhez. Az egyszeri ember körbejárta a termet, minden keresztet jól megnézett, megpróbált, megemelt, hordozott egy kicsit, majd mindegyiket letéve visszatért az ajtóhoz és felvette a sajátját.

„Gyertek hozzám mindannyian, akik megfáradtatok és le vagytok terhelve, én pedig megnyugvást adok nektek. Vegyétek az én igámat magatokra (…) Az én igám és terhem könnyű.” (Máté 11:28-30)

Már nem cipelem, ami nem az enyém. Mások vélt, vagy valós sérelme, félelme, üressége, lelki problémája és mindezek megoldási stratégiájának kidolgozása nem az én feladatom.

Megalkudtam az Úrral. Elfogadom, hogy ami van, az épp elég. Jó nekem relatív egyedül (elvégre ott van velem még a kicsi lányom és a kisebb fiam, a nagyobb lányom is meg-meglátogat és olyankor hatalmas csajosakat beszélgetünk), elengedem ezt a párkapcsolati kérdéskört is, elfogadom, hogy nekem más utat szánt az Úr, csak egyet kérek cserébe: ne éljünk szükségben.

Napról napra, lépésről lépésre jött a gyógyulás éppúgy, mint a növekedés. Mára nem görcsölök és agyalok azon, hogy miből lesznek meg a dolgok, mert tudom, hogy amire kell, arra meglesz. Már nem aggódok azon, hogy mi lesz holnap, hogyan fognak alakulni a dolgok, mert tudom, hogy épp úgy fog alakulni, ahogyan az nekem, nekünk a legjobb.

Egy percre sem hagy magamra az Úr. Tartja magát az alkunkhoz. Én is.

Tollat fogtam, és már nem érdekel, hogy ki mit szól hozzá. Ki szereti, vagy nem szereti, ha írok, miről és mit írok.

Felébredt a lelkem.

Cipőt húztam és újra futni kezdtem. Nem érdekel, milyen messzire, milyen gyorsan, kinek tetszik vagy nem, hogy a kis plusz pénzemből futóruhát veszek, hogy magamra fordítom a szabadidőm és nem a lakás kigányolására, vagy még egy családi programra.

Felébredt a testem.

Olvasni kezdtem. Sokszor éjfélig, hajnalig. Csak úgy falom a rég elfeledett könyveket, és már nem érdekel, hogy ki szereti vagy nem azt, amit én kézbe veszek, vagy mindez mit tesz hozzá a kultúrámhoz, az énképemhez, az önismeretemhez, vagy mit nem.

Felébredt a szellemem.

Hitemmel erősödött a lelkem, a lelkemmel a testem, a testemmel a szellemem és így teljes valóm is. Egyensúlyba kerültem. Középpontra találtam önmagamban, az eddig, az érzéseimmel azonosított, vélt önmagamon kívül.

Szeretek futni. Szeretem, amikor magam fölé licitálva újra és újra bizonyosságot nyer, hogy többre vagyok képes, mint gondolom, és így eljutok oda, hogy már nem gondolok arra, hogy mire vagyok képes, csak felkelek, elindulok és megteszem. Szeretem a plusz kilométerek utáni izomlázat, szeretem a koncentrált mozgás utáni tiszta elmét, nyugodt lelket és szívemből fakadó őszinte mosolyom, mellyel a legfáradtabb napokon is meg tudom ajándékozni a velem, körülöttem élőket.

A valódi szeretet, az, mely minden gátat erőfeszítés nélkül képes ledönteni a lényed legmélyéből áradó tiszta, ragyogó fénnyel.

A főnixmadár a fahéjfa ágaiból rak fészket magának. Amikor a fészek elkészül, a madár felgyújtja a fészkét és vele ég. A halott madár hamvaiból egy új születik, amely ugyanannyi ideig él majd, mint az elődje. A főnixmadár az újjászületés, a halál utáni megújulás és megerősödés, a túlélés, az erő, a türelem, a győzelem jelképe.

Mindez kivétel nélkül ott van a futásban. Így lehet az, hogy amikor reggel cipőt húzol és futsz, csak úgy, vagy épp benevezel egy versenyre, akkor azzal adsz. Erőt, motivációt, hitet, elszántságot, kitartást, reményt, szeretetet.

Amikor megláttam ezt a virtuális versenykiírást a csodaszép éremmel, nem volt kérdés, hogy ez lesz a 2022-es UB-ra való felkészülésem következő állomása. De nem csak azért, mert a feleségét elveszített, két kicsi ikergyermekkel hátramaradt édesapának a nevezéssel ment a támogatás, vagy azért, mert bennem is ott él egy főnix madár, vagy mert nagyon megtetszett, és ez az érem nekem kell. Valami, valaki egészen más volt az első gondolatom.

Van egy, a húszas évei elején járó lány, aki nem csak lélekben, te testben is elégett. Szürke hamuvá lett, és sokszor ő maga sem tudta, hogy honnan az az erő, mely nem engedi feladni.

Leukémia. Gyötrelmes kezelések. Csontvelő átültetés. Steril box. Kórház. Szobafogság.

Látszólag odaveszett élet, szépség, melyen a remény még így is átragyog.

Szóval van az a terem a sok kereszttel, és én hálát adok a sajátomért, Reginának pedig megy az érem.

Hamarosan lesheted a postaládád, lefutottam neked Regi, mert megérdemled!

“…akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el.” (Izajás 40:31)

Alapértelmezett
Az 50-esek klubja, Mesék

A cipővel volt a baj

1. rész

Olivia emlékeiben élt, hogy ez neki valaha jól ment. Még úgy első osztály magasságában. Kenterbe vágta a felnőtteket is, pedig csak élvezetből taposta a kilométereket. Rég nem volt a lábán futócipő, de már rettentően unta egyre terebélyesedő idomait és a töménytelen mennyiségű házit is. A futás jó kifogás. Legálisan lehet az asztalon hagyni a tankönyveket.

A kilók legjobban a tomporát szerették. Szinte szerelmetes vonzották egymást. Édesdeden bújtak, rakódtak és sokasodtak ezen fertályon. Természetesen, hogy ne lelje teste többi részét gyötrő féltékenység, kissé továbbkúsztak a combjára is, kellemes hullámzó, lötyögő hatást keltve lépteinél. Mindezt egy kicsivel több, mint 16 éves végtagokon. Nem volt kövér a maga 165 centijével és 60 kilójával, na de azért mégis.

A nyarat nem tartotta alkalmasnak az újrakezdésre, mivel ez az év legmelegebb évszaka. Magas páratartalom, tikkasztó hőség. A nap későn megy le, korán kell. A klímaváltozás is éreztette hatását. Mégsem készül dzsungelharcosnak. Épeszű ember testmozgás kivitelezésére egyik időpontot, valamint időjárási körülményt sem tartja alkalmasnak. Olivia már pedig határozottan épeszű lány volt. Ezért döntött úgy, hogy türelmesen kivárja az őszt.

Addig is, amíg spontán beköszönt színekben gazdag kedvenc évszaka, és elérkezik a lehetőség a sportolásra, étkezési szokásain változtatott: kevesebb hús, valamint pékségből áradó szénhidrát. Ezt nem volt nehéz megtartania. Mindent kedve és ízvilága szerint válogatott össze. Csupa piros színű gyümölcs és zöldség szerepelt az étlapján. A zöldet viszont megvetette: se zöldbab, se zöldborsó, se brokkoli, kelbimbó meg aztán pláne nem! Ellenben ipari mennyiségű paradicsom, pritaminpaprika, eper, málna és görögdinnye. Jöhetett még a sárga valamennyi árnyalata: sárgabarack, őszibarack, sárgadinnye, sütőtök és édesburgonya formájában. Salátának, levesnek, töltve, sütve, grillezve, pépesítve joghurtba, natúr sajtkrémbe. A tányérján már ősz volt.

Elmaradt az étkezés utáni kaja kóma, Olivia feje tiszta maradt, az energiája nőtt, az endorfin szintje és a pozitív világlátása is. Ennek tudta be hirtelen felindulásból elkövetett motorváltását is, mely kérlelhetetlenül vonta maga után a motoros iskolát. Az 50-esek klubjának vezetőjeként évek óta pirította az aszfaltot robogójával. Nem is kívánt se nagyobb lóerőt maga alá, se nagyobb sebességet. A 125 köbcenti oka Kate volt, a 6 éves kishúga, aki már elég nagy lett ahhoz, hogy biztonsággal megüljön mögötte és kisebb utakra elkísérje. Az óvodáig, meg vissza. Szeretett Kate-tel mindent megosztani. A szívét, a bánatát, az örömét, az élményeit. Együtt jártak színházba, moziba, még a klubba is magával vitte.

A közlekedési rendszabályok elsajátítása volt az első lépés. Olivia retteget a kudarctól. Az éjszakákba nyúló tesztkitöltésben látta félelme enyhítésének egyetlen megoldását. Bejött. Lazán vette az akadályt. Elhatározta, hogy a második akadályt egy könnyed elengedéssel hárítja. Bevállalja a korlátozást a jogosítványába, és automata váltós motort választ az oktatáson. Nem csoda hát, hogy kis híján kardjába dőlt, amikor megtudta, hogy csak váltós motor van az iskolában. Mese nincs, váltani kell!

Régebben kiegyensúlyozott volt. Önmagában is boldog, teljes egész, egészséges önbizalommal egy reális önismeretre építve, elvégre csodás gyerekkora volt. Apja halálával és a kamasz kor beköszöntével azonban mindez elmúlt.

A nyár is. Beköszöntött az ősz és nem volt több kifogás. Cipőt kellett húzni, elvégre az elhatározás az elhatározás. Olivia magához vette könnyen emészthető, lassan felszívódó szénhidráttartalmú reggelijét, avagy egy barackos joghurtot müzlivel, majd elvitte kishúgát az óvodába. Útközben jókedvűen csacsogtak, kellemes hűvös szellő simogatta arcukat, miközben a nap langyos sugarai nyújtóztak a házak fölött.

Az első két órája elmaradt, így még hazament, átöltözött, felhúzta rég nem látott futócuccait. A rózsaszín, térdbetétes, testhez simuló sztreccs nacit, amit anyagának köszönhetően még sikerült felhúznia, és a fekete shortot, ami anyagának köszönhetően aktívan feszült. A póló és a zokni messziről rikítva passzoltak össze almazöld színűkben. A láthatóság fontos nappal is! Leporolta pink cipőjét, forgolódott párat bemelegítés gyanánt, majd magához vette hű csatlósát Phoebe-t. Zsepit, telefont tömködött derekára rögzített, kifejezetten futók számára kifejlesztett övtáskájába, végül pedig beizzította a kilométer számlálót, mely szívet melengető férfihangon köszönt be.

Már az első pár lépés után érezte, hogy ez nem az ő köre lesz. Olivia eleinte a kutyára gyanakodott. Hol húzott, hol lemaradt, hol nekiment, hol átvágott előtte keresztbe, melynek következtében könnyednek nem mondható, balerinákat megríkató bukdácsoló mozdulattal igyekezett nem eltaposni kebelbarátját. Phoebe lógó nyelvvel, aktív farkcsóválással, megigéző tekintettel és – Olivia esküdni mert volna, hogy – széles mosollyal figyelte felette átívelő gazdája mutatványát. Phoebe mindezek tetejébe időnként elunta felvezetője vánszorgó tempóját és váratlan hirtelenséggel lecövekelt egy-egy izgalmas szagnál. Ilyenkor hátra rántotta pórázon lógó gazdáját. Amikor pedig a területüket vérmesen védő eb társai felhörgése következtében rákapcsolt, akkor maga után vonta a pórázon immár lobogó gazdáját.

A kedves pasas hatalmas lelkesedéssel búgta Olivia fülébe, hogy megtette az első kilométert. Ekkor úgy döntött, hogy a mellékesen közölt átlagidőt egy életre titkosítja.

Hű csatlósa megszokta az új mozgásformát valamint ingeráradatot, így az általa kibocsátott és oknak vélt zavaró körülmény megszűnt. Szusszal még bírta Olivia. Elmaradt az ekkorra már beütő oldalszúrás – tökéletes volt a reggeli, nem zavarta be az emésztést -, a lábai viszont, a lelkesedéséhez képest, igencsak le voltak maradva. Kénytelen volt megállni és bevárni azokat.

Gyűjtött egy kis erőt és újra nekiindult. A helyzet mit sem változott, pedig ekkorra már biztos volt Olivia abban, hogy mégsem a kutya. “A szembeszél! Ez az!” – érte egy hirtelen fuvallattól a felismerés. Kellemes volt, hűsített, de nem volt mentsége. Menten bűnbakká vált egészen az első kanyarig, amikor is a házak takarásában elállt.

“A domb! Dombra futok felfelé!” – kutakodott Olivia a kifogástárában, miközben az előtte magasló vizuálisan is észlelt emelkedő tagadhatatlanul hatott a lábaira. Semmivel sem törődve futott, vagyis inkább vonszolódott önmaga által felfelé a következő kanyarig. Itt a terep síkra váltott, a szél pedig hátba kapta. Léptei mit sem könnyebbedtek, pedig fejben nagyon ott volt. Felkészült, várta. Kihúzta magát, nem lógtak a vállai, légzése egyenletesen igazodott a tempóhoz, tehát semmi oka nem volt pihegni.

“A zene! Hogy ez miért nem jutott eddig eszembe?!” – kapott a fejéhez. A fülébe zúzó rockmetál balladák tökéletesen passzoltak jelenlegi hangulatához. A zene azonban tempó gyilkos hatást mért a lábaira.

Váltott.

Hiába.

A gravitáció továbbra is erős hatással volt végtagjaira. Már-már kezdte azt feltételezni, hogy csorba esett rég elhanyagolt állóképességén vagy talán a barátilag hájjal összenőtt tompora nagyobb túlsúlyt jelent, mint azt gondolta.

“Fáradt vagyok!” – hárított. Éjfélig csacsogott barátilag. Nem kellett volna. Futás előtt legalábbis semmiképp. Gyorsan memorizálta a hibát, gyorsabban, mint ahogy lábai haladtak. Tovább vonszolódott.

Kereszteződés.

Busz.

“Hála Istennek!” – kiáltott fel lelkiekben. Végre legálisan megállhat. Szép, nagy, hosszú, sárga. Elsőbbsége van, nagy a keresztirányú forgalom, mire kifordul, helyreállítja a szervezete oxigén ellátását.

A busz megállt, átengedte.

Olivia kedvesen mosolyogva intett. Megköszönte az előzékenységét a nagy, hosszú és sárga vezetőjének, majd peckesen, könnyed léptekkel kocogott át a jármű előtt oldalán a továbbra is igen jó kedélyű Phoebe-vel.

“Naná, hogy mosolyog! Border collie, egy energiabomba. Az eddig megtett négy kilométer neki csak bemelegítés.” – jegyezte meg magában Olivia.

“Ez az!” – jött az újabb felismerés, melyet a mögötte dübörgő kifogás hömpölyeg akadálytalanul tolt előre. Fénykorában Olivia soha nem adta 10 km alá, mivel a rövidtáv neki csak bemelegítés volt. 5 km magasságában kezdett erőre kapni, a 8-adik km után már valósággal szárnyalt!

Gyorsan az erdő felé vette az irányt. Azt remélte, hogy a városi szakaszt letudva, immáron eléggé bemelegedett, így jöhet a könnyed, győzedelmes rész. Leakasztotta a kutyát a pórázról. Phoebe őrült futásnak eredt. Szemmel láthatóan megkönnyebbült hátrahagyott terhétől. Tőle. Vígan hempergett a mezőn hagyott illatmintákban, miközben Olivia még mindig csak imitálta a futást. Lelki szemei előtt látta céklavörös fejét, elhaló tekintetét, melyet még pár percig jól kompenzált örökül hozott kitartásával és akaraterejével.

A vasútállomásig bírta. Ott felötlött előtte, mintegy hologramos kivetüléséként, ahogy az erdei útszakasz után előtör a dombokkal megspékelt, árnyéktalan homokút. Neki sivatag. Már a puszta gondolattól kitikkadt. Kiszívta a forróság, fejét tűzte a nap. Látta, ahogy átveti testét meg-megrogyó, reszketeg lábakkal, utolsó erejét összeszedve a homokdűnéken. Tán még homokvihar is támad, kendő sincs nála, hogy eltakarja arcát. Na és Phoebe, szegény kutya! Nem teheti ki legjobb barátját ilyen viszontagságoknak. Nem ő adta fel, a körülmények tették lehetetlenné. Csupán elengedte az ebugattát védve.

Jobbra, hazafelé vette az irányt.

Olivia a kocsma előtt elrebbentett egy halk fohászt, hátha ily kora délelőtti órán még zárva van, és a kocsmakutya minden retorzió nélkül tovább engedi őket. Nyitva volt. A kapuőr azonban még valahol bent szunyált, nem kezdte meg a szolgálatot. A kitárt ajtó előtt elsuhanva megpillantott otthon a feloldozás élményét adta, ha Phoebe-nek nem is, Olivia-nak minden kétséget kizáróan.

Utolsó erejét összeszedve tette egyik lábát a másik után egészen a házig, ahol lakott. Ellensúlyozva az út során felmerült kifogáshalmazt feltessékelte magát a lépcsőző gépre előirányozva egy ötszázas lépésszámot.

„Jó lesz az kétszáznak is.” – fogadta el a megmásíthatatlant a harmadik taposás után.

Lenyújtott. A két napra rá emlékei szerint beütő izomlázat garantáltnak érezte. Engedett egy kád forró vizet. Kutyamentes, jól megérdemelt, nyugodt fürdőt vett, miközben levonta a mindebből következő konklúziót: egészen biztosan a cipővel volt a baj.

Alapértelmezett