Az 50-esek klubja, Mesék

Riadólánc

20. rész

Az eső hetekig elkerülte Mondd Meg City-t. Az éjszakai mínuszok igaz már leköszöntek, de még nem voltak a nappalok túl melegek, kellemes tavaszias, de csapadékmentes volt az idő. Kate reggel-este öntözte a kis kertjében az egyre cseperedő, szépen zöldellő palántákat. Most is korábban kelt, hogy jó kertész módjára gondoskodjon terményeiről. Éppen végzett a locsolással, már a motoros ruháját húzta a nyitott garázsajtóban Oliviával, hogy indulnak kitakarítani az árteret, amikor Abigail csikorgó fékekkel vágódott be a ház elé.

  • Gyertek gyorsan! – kiáltotta alig hallható hangon a zárt bukósisakja alól, majd a lányok fülelő hunyorgását látva, felhajtott plexivel folytatta – Rick-ék háza veszélyben van! Segítenünk kell!
  • Mi történt? – kérdezték szinte egyszerre a lányok, miközben szaporábbra vették az öltözködést.
  • Rick-ék kissé bolond szomszédja megkérte a jelek szerint szintén nem túl nagy tudású fiát, hogy szedje össze a szemetet a szénakazal körül. Az lusta volt hajolgatni, hát gondolta meggyújtja, majd elég, az egyszerűbb. Nyilván lángra kapott az egész kazal. A nagy szárazság miatt a tűz terjedni kezdett és már elérte a telek mögött az erdőt is. Rick-ék háza, a klub, most veszélyben van. – fejezte be a gyors helyzetjelentést Abigail, és már indított, és húzta is a gázt, ahogy a csövön kifért.

Olivia és Kate utána.

A fekete füst már messziről látszott. Megállíthatatlanul gomolygott az ég felé. A klub minden tagja az erdőszéli házak védésében segédkezett. A riadólánc hamar körbe ért, senkit nem kellett kétszer hívni. Hordták a locsolócsöveket a szomszéd kertekből, a kerti csapokról nyert vízzel hűtötték a ház falát és a környező növényzetet, hogy megakadályozzák a tűz lakott területre történő terjedését. A szomszédok, a segítségre siető lakosok, és arra járó-kelők, lapáttal csapkodták az izzó aljnövényzetet. Voltak, akik pedig sorban, egymás mellett állva, vödrökben adogatták kézről kézre a kútból kimert vizet, hogy azzal is segíteni tudjanak az oltásban a tűzoltók kiérkezéséig.

Nagy volt a riadalom, de az összefogás is.

Nagy erőkkel érkeztek ki a tűzoltók is. Csapatszállítók, gépjárműfecskendők, vízszállítók, erdőszerek és a Katasztrófavédelmi Műveleti Szolgálat is a helyszínre sietett. A több órás küzdelmet végül siker koronázta.

Már esteledett, mire a tűzoltók felvették a jegyzőkönyvet – fejüket fogva, amikor meghallották az alap sztorit, beígérve egy kiadós bírságot –, visszaszereltek, és mindenki megnyugodva térhetett haza a nagy izgalom után. A házak megmenekültek. A leégett erdő -bár idő kell neki -, regenerálódni fog, szerencse a bajban, hogy tavasz van és még nem voltak tojások a fészkekben és kis kölykök a vackokban, így mondhatni, az erdő lakói is megúszták.

Olivia és a többiek még a klubban maradtak. Koromtól koszos arccal és ruhában ültek és pihentek, szótlanul dolgozták fel az eseményeket. Próbáltak kicsit magukhoz térni.

  • Ez ebben a hónapban már a harmadik. – törte meg a csendet Lucas – Nyolc hektár nádas égett le a tőzegen, és ötszáz négyzetméteren égett a szántó is a város végén az elmúlt hetekben.
  • Túl nagy a szárazság. – jegyezte meg Kate – Rengeteget kell locsolnom a kertemet is.
  • Váltottam pár szót az egyik tűzoltóval. – felelt Dan – Azt mondta, hogy a szárazság csak egy dolog, nem ok önmagában. A tűzesetek kilencvenkilenc százaléka emberi mulasztás következménye. Egy elöregedett vezeték, aminek cseréjére sajnálják a pénzt, egy ott felejtett vasaló, vagy serpenyő a tűzhelyen, egy eldobott cigaretta csikk, de ilyen nagy szárazságban az eldobált szemét, üveghulladék is okozhat tüzet.
  • Vagy épp egy lusta gyerek. – morgott Rick.
  • Egyszer anya a boróka teát főzte addig, amíg lángra nem lobbant – kuncogott Kate –, emlékszel, Oliv?
  • Lehet azt elfelejteni? – nevetett fel Olivia – Na jó, akkor annyira nem volt mókás, de így visszagondolva nagyon vicces volt, ahogy kártyázás közben egyszer csak anya felpattant elrepítve a szoba ezer szegletébe kezéből a lapokat, hogy: „A tea!”. Rohant ki a konyhába, mi utána. A boróka bogyó már lángolt a fazékban. De az sem volt semmi, amikor robbanásig főzte a tojásokat röfi pókerezés közben.
  • Te szent anyám, olyat is lehet?! Nem megyek hozzátok társasozni, ne is hívjatok! – nevetett Mia.
  • Még jó, hogy anyukád nem az a pánikolós fajta. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Mason – Egyszer hallottam egy nőről, akinek az olaj kapott lángra hús sütés közben, az ott felejtett serpenyőben. Az még eszébe jutott, hogy 1 liter vízből 1750 liter gőz keletkezik, ha forró olajra öntjük és a hirtelen végbemenő halmazállapotváltozást robbanás kíséri, így a locsolkodásról letett, de ahelyett, hogy rárakott volna egy fedőt, hogy elvonja a tűztől a levegőt és így az oxigént is, nekiállt vele sétafikálni. Fogta a lángoló serpenyőt, és elindult vele kifelé a házból. Naná, hogy izgalmában elbénázta a dolgot. Megbotlott, a lángoló olaj szanaszét fröccsent a szobában meggyújtva a kanapét, a függönyt, a szőnyeget. Porig égett a téliesített faháza.
  • Ejha, Mason! – kerekedett el Olivia szeme – Ez most egy kisebb tűzoltási tanfolyammal is felért. Honnan tudsz ennyi mindent az égésről, meg a tűzoltásról?
  • Figyeltem fizika órán. – vigyorgott elégedetten Mason.

Kate a kertben ült tablettel a kezében és szemöldökét összevonva olvasott.

  • Mit csinálsz Kate? – kérdezte tőle Olivia.
  • Olvasok. – hangzott a kurta felelet.

„Hülye kérdésre hülye válasz. Jogos.” – konstatálta magában a helyzetet Olivia, elvégre ezt ő is látta.

  • És mit olvasol ilyen komoran? – helyesbített a kérdésen Olivia.
  • A klímaváltozásról. Amikor a suliban beszéltek róla, annyira nem tartottam vészesnek, de ez most túl közelről érintett. Nem hagyott nyugodni ez a tűzeset, meg ez a nagy szárazság. Jó, jó, hogy az emberek hibája a tűz… is, mert totál nem törődöm, felelőtlen felnőtt létére a legtöbb, de a szárazság miatt csak könnyebben lángra kap ez-az, csak amiatt vannak futótüzek és nehezebb az oltás is. – vázolta Kate a gondolatait – Tudtad Oliv, hogy az éghajlatváltozás egy nagyon súlyos probléma? Na, jó, az éghajlatváltozás az nem új keletű dolog, ezért nem is nagyon veszik sokan komolyan. Elvégre mindig is volt hol egy kis jégkorszak, hol egy kis ez, hol egy kis az. De most a Föld az emberek felelőtlenségének köszönhetően melegszik az eddigieknél sokkal gyorsabb ütemben. A korszerűtlen fűtés, a felelőtlen autó használat. Én is látom ám, hogy hány gyereket visznek a suli kapuig két utcával odábbról iskolába. Hát szerinted ártana nekik egy kis séta, vagy ha biciklire ülnének? Nem hiszem. De a felnőtteknek sem, sőt még spórolhatnának is. Mindig csak panaszkodnak, hogy milyen drága a benzin. Ha nem ülnének autóba, csak amikor hosszú útra mennek maguknak is segítenének és a Földnek is. Aztán itt vannak még az erdőirtások is. Érted ezt Oliv? Annyi kárt tesz az ember a Földnek, hogy annak már csak a gondolata is katasztrófa!
  • Értem. – nyugtázta higgadtan, de együtt érzően Olivia Kate felháborodottságát – És mit tehetünk mi?
  • Először is az embereknek tudomásul kellene vennie, hogy erről mi tehetünk: az emberiség! Mert addig, ameddig ez nem tudatosul az emberekben, nem is fognak változtatni semmin. Pedig sok olyan dolog van, ami apró változtatás és mégis nagy segítség a Földnek. Például, ha kevesebb húst fogyasztanánk, azt is háztájit, nem a nagyüzemi vágóhidakról. Vissza kellene térni a zöldségtermesztéshez, ami amúgy komolyan mondom Oliv, nem nagy dolog és szuper elfoglaltság, ráadásul hatalmas sikerélmény, amikor látod növekedni a növényeidet. Vagy legalább helyben termesztett zöldséget vásárolnának az emberek.
  • De ezt te meg is teszed Kate, és ez nagyon jó! Tudod?! Mia mindig azt mondja, hogy nincs kis segítség…
  • Igen, minden a Földnek nyújtott segítség nagy segítség. – fejezte be Kate Olivia mondatát.
  • Gyere, induljunk. A többiek már várnak.

Útban a tanösvényhez Kate szavai jártak Olivia fejében. Elvégre Katenek igaza van. Ki szeretne egy olyan világban élni, ahol a vizet aranyárban mérik, mert az aszály sújtotta területeken kifogynak az ivóvíz tartalékok, és a szárazság miatt még élelemből sem lesz elég.

A hely most is magával ragadta a fiatalokat. Verőfényes napsütésben igaz kevésbé volt sejtelmes, de épp annyira csodálatos, mint ködös időben. A víz alacsony állása megkönnyítette a dolgukat. Sokkal egyszerűbb volt a mocsárból kihorgászni a szemetet, mint a víz felszínéről. Amíg a lányok megszabadították az ösvényt a sörös dobozoktól, műanyag üdítős flakonoktól és a gyorséttermi ételek csomagolóanyagaitól, addig a fiúk megjavították, megerősítették az ösvény kitört deszkáit, kidőlt korlátait. Mindeközben nem felejtették el teleszívni tüdejüket friss levegővel, szívüket pedig a hely szelleméből áradó nyugalommal.



Alapértelmezett
Egyéb kategória

Tavaszra várva

13. rész

Az illegális hulladéklerakók lefülelése után számtalan környezetvédelmi akciót tervezett és valósított meg az 50-esek klubjának csapata. Minden tavasszal faültetéssel kezdték a szezont a parkban, és minden ősszel szezonzárás után megszabadították a kirándulóösvényeket az emberek nyomaitól. A fiatalok lelkesedése tiszta, élhető és zöld várossá tette Mondd Meg City-t.

Hideg szelek fújtak, a tél még messze nem múlt el, az eső is esett, de Olivia már ment. Derűje és kiegyensúlyozott lelkiállapota megóvása érdekében igyekezett elkerülni a parkolt motor szindrómát, mely, mint tudjuk motorosra nézve igen veszélyes. Egyes motorosoknál súlyos depressziót, vagy kiégést okozhat. Olivia nem szeretett volna az „egyes motorosok” közé tartozni, ezért amikor csak kibírt csikarni magából az udvari hőmérő néhány plusz fokot, kiállt a garázsból és ment. Céltalanul. Csak keringett körbe-körbe Mondd Meg City utcáin.

Nézte az embereket, a házakat, az alvó kerteket, az üres játszótereket. Csak ment, és a tavaszt várta, mely Phoebe szerint megállíthatatlanul közeledett. Vedlett. Napjában kétszer söpört össze Olivia egy-egy adag kiskutyányi szőrt a nappali padlójáról.

  • Kár, hogy nem lehet újrahasznosítani – jegyezte meg ilyenkor Kate, aki második osztályosként már igen jól tudott olvasni, és számtalan gondolatot tett magáévá a témában édesanyja, Judith, félig-meddig örömére.

Kate mellett kész rémálom volt a takarítás. Judith valahányszor a ház tisztogatására és lomtalanítására adta a fejét, Kate annyiszor sertepertélt kérlelhetetlenül körülötte, és szelektálta újra a már amúgy is szelektíven gyűjtött szemetet „Ez még jó lesz valamire!” csatakiáltással. Ezért Judit végül kénytelen volt szabadságot kivenni, és olyankor lerendezni a nagytakarítást, amikor Kate iskolában volt.

Nem durván esett az eső, csak úgy szitált. Szürke volt még minden. A nedves föld szaga megtöltötte Olivia orrát, szívét, lelkét. Kesztyűjével letörölte bukósisakja plexijéről az esőcseppeket és igyekezett olyan tempót belőni, aminél a plexi már nem párásodik, ő pedig még nem fagy rá a robogójára.

Jó érzéssel vacogta be a járgányát a garázsba. Az előszobában átbukdácsolt a mindig a leglehetetlenebb helyeken szundikáló Phoebe-n, majd kihámozta magát a ruharengetegből. Úgy döntött, a lelki feltöltődést egy nagy kád forró vizes habfürdővel teszi teljessé.

Az 50-esek klubjának tavaszi programjait tervezgette fejben. Arra gondolt, hogy egy csapatépítő bogrács partival nyitják a szezont – Rick papája fantasztikusan tudott főzni –, számba veszik az aktív tagokat, összeírják a kívánságokat és az ötleteket, végül pedig megtervezik az első gurulást.

„Kellene valami klassz kis projekt is” – morfondírozott Olivia. Valami olyanra gondolt, ami hasznos is. Ami kicsit tudatosabban és még szorosabbra fűzi a klub tagjainak a kapcsolatát a természettel. Ebben a pillanatban Kate robbant be a fürdőszobába, Olivia gondolataiba, aurájába és nyugi perceibe mit sem törődve tapintatlanságával.

„Fel kell szerelnem egy riasztórendszert, vagy egy hevederzárat” – bosszankodott Olivia, miközben önmagára nyugalmat, arcára pedig mosolyt erőltetett.

  • Ezt nézd Olivia! – mutogatott Kate nagy lelkesen a kezében lévő tablet kijelzőjére – Ezt a tanfolyamot neked találták ki!
  • Kate, érettségire készülök. Rémlik?! – hárított élből Olivia – Bőven van mit tanulnom, semmi kedvem tanfolyamra járni.
  • De Oliv! Mondom, hogy ezt neked találták ki. Természet facilitátor, bár mondjuk, azt sem tudom, mi az a facilitátor, de azt írja, hogy „képzésünk neked szól, ha csoportokat és túrákat vezetsz, és szeretnéd az emberek természettel való kapcsolatát jobbá tenni.”
  • A facilitátor egy olyan személy, aki segíti egy csoport szellemi munkáját. Na, nem a túlvilágon, hanem gondolati síkon. Egy olyan szakértő, aki képes elősegíteni a problémamegoldást és a döntéshozatalt, hozzájárul a hatékony csoportmunkához. – magyarázta Olivia, miközben a tabletért nyúlt – Mutasd!
  • Hogyisne! – csattant fel Kate – Még a végén beleejtenéd a vízbe, mint legutóbb a telefonod. – azzal sarkon fordult és úgy viharzott ki is a fürdőszobából, ahogy bejött.


Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Amikor leereszt a bicikli kereke…

Amikor leereszt a bicikli kereke és anya nem elég ügyes ahhoz, hogy az újfajta modern minipumpákkal felfújja azt, akkor jön az, hogy lejjebb adunk az elvárásokból, de a kilométerekből nem, és futni megyünk, ha már úgyis sportosba öltözve toporgunk mindketten az ajtó előtt.

Kellemes 12 fokot mutatna a kinti hőmérőnk higanyszála, ha lenne, de nincs, így elhisszük az időjárás előrejelző applikációnak, hogy annyi van. Sálat, sapkát húzunk, lövünk még a ház előtt egy elmaradhatatlan szelfit az utókornak, közben jelet talál a GPS, így telefon zsebre vág, és irány az egyenes. Kocogósra vesszük a formát.

A mai cél a 4 km-en túl, hogy jól érezzük magunkat. Ezért engedve nosztalgikus hangulatunknak, a Gyerekvárosba érve megnézzük az óvodát és megállapítjuk, hogy nyáron az udvari játékok határozottan összementek. Talán túl sokat esett, és nem bírták a meleg esős mosást.

A tornateremnél a nagy tesók jutnak eszünkbe, akik suliidőben itt lógnak a szeren.

A tó nagy kedvencünk. Szeretjük, szép. Vidáman szökellve veszi be a kanyart a bölcs öreg platánfához, melyet soha nem felejtünk el megcsodálni.

Megállunk pár képet készíteni. A mai edzésbe egyrészt belefér, másrészt észrevenni és megélni a szépet, ami körülvesz minket épp oly fontos, mint testi egészségünk megőrzése.

A hazaút már a furfangos szakasz.

– Anya, én feladom!

– Én érek előbb a sorompóhoz!

Vesztettem.

Az utolsó kilométeren beiktatunk egy kis plusz súlyos edzést, és együttes erővel, összefogva szakítjuk át a képzeletbeli célszalagot a negyedik kilométer végén.

Amint képesek vagyunk engedni, és változtatni az eredeti elképzelésünkön, abban a pillanatban győzünk.

A mai nyeremény:

– egy újabb közös élmény,

– megtanultuk, hogy többre vagyunk képesek, mint gondolnánk,

– rengeteg móka és kacagás,

– 291 elégetett kalória a 4 km-es edzéseimen hozott 220 helyett.


Fotó, videó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás

Kitartás

Amikor bő 7 évvel ezelőtt beköltözött a legkisebb királylány a szívem alá és megszakadtak a rendszeres kocogások, 10 km-es távokon indultam a nagyobb lányommal ilyen-olyan amatőr futóversenyeken. Na, nem azért, mert hogy a fóti aszfalt már nem lett volna nekünk elég jó, hiszen az én futótempóm egy középmezőnyhöz volt elegendő, hanem azért, mert Júlia viszont érem nélkül soha nem jött haza. Rendszeresen mosolygott – szerényen – általában egy korosztállyal feljebb, vagy a felnőttek között a dobogó legfelső fokán.

Ez anya-lánya program volt, így ahogy én kimaradtam, szép lassan kikopott a lelkesedése és elmaradtak az atlétika edzések is.

Pár év önkeresés után Júlia kapus lett egy kézilabda csapatban, én pedig magabiztosan puhítottam az izmaim a homokozó szélén.

Ahogy azonban Évikém nőtt, ügyesedett, már egyre több időt tudtam vele együtt a mozgásra, és így magamra fordítani, míg végül idén tavasszal már le tudott tekerni egyben fél órát és hála ügyes kis tappancsainak, mozgás iránti szeretetének, újra kezdhettem az aktív sportot.

Először heti egy zumba óra, majd egy zumba, egy lépcsőzőgépes edzés, hogy a farizmatikám és a csípőizomzatom is képes legyen elcipelni testemet futás közben, majd vettünk egy mély levegőt, és belevágtunk a heti 5-6 edzésbe, 1-2 pihenőnappal. Mikor hogy adta ki a tennivalók mellett.

Az eredmény hamar jelentkezett. Gyorsan visszaállt a szervezetem az aktív életmódra, amit több fronton is meghálált. Mélyebb, pihentetőbb éjszakai alvás, jobb közérzet, kiegyensúlyozottabb, békésebb lelki állapot, a kibillenések után gyorsabb helyreállás, határozottabb kiállás, koncentráltabb gondolkodás, és persze a látvány is önmagáért beszélt. Sorra kaptam a dicséreteket és az elismeréseket, a 4 gyermeket letagadható alakom végett. Volt miért büszkeséggel mondanom ilyenkor, hogy “köszönöm”, hiszen megdolgoztam érte.

Olyan igazi, ízig vérig kamasz gyereknek ötletet adni, közös programot szervezni vele, halott ügy. Már régóta kerestem a hangot és a lehetőséget arra, hogy újra legyen valami közös, anya-lánya programunk úgy, mint rég. Pár óra, ami csak a miénk, és tartalmasabb, mint a ruhavásárlás. Sikertelenül. Mindig akadt egy fontosabb barátnős program, ami ebben a korban érthető is. Nem csoda hát, hogy igen megörültem a jelzésnek, hogy csatlakozna laza kis kocogásaimhoz.

Kapva a lelkesedésen gyorsan elköteleződtünk, és beneveztünk a womanpower 4 évszak, 4 elem, 4 érem kihívására. Persze mindezt augusztusban, így a négy évszakot mi besűrítjük az év majd utolsó 4 hónapjába, természetesen tartva magunkat ahhoz, ahol abba hagytuk: 10,5 km-es távon.

Kitartás.

A rákészülő edzések Júlia részéről elmaradtak.

“Meleg van.”

“Túl későn feküdtem le.”

“Programom van, nem érek rá.”

Úgyhogy péntek reggel belecsaptunk a lecsóba, és 6 hétnyi áttunyult nyári szünetet megkoronázva egy fél 7-es keléssel, és a legkisebb “mindig csak a nagyokkal foglalkozol” szemrehányó érzelmi zsarolásával a lelkünkben vágtunk neki az első kihívás teljesítésének.

Az első 5 km jelmondata a “Vizet! Vizet!” volt, amikor is végre találtunk egy működő kutat. Júlia feltankolt, mint egy kis teve, majd töretlen elhatározással – és részemről lelkesedéssel – folytattuk az utat.

A második 5 km Júlia-szlogenje: “Nem állok meg, nem állok meg… Húzz ki!!!” – a reggelire mindössze egy nagy bögre kávé emésztgetése, a kútból elraktározott víz, a korgó has tökéletes oldalszúrást okozott nála.

Néhány derekat nem kímélő tornagyakorlat, és átlendültünk ezen is.

A fél város körbecirkálása után az utolsó kilométereket a zöldbe terveztük. A tóhoz vezető, hatalmas, ősfákkal övezett útnak már a puszta látványa is üdítően hatott ránk.

A Gyermekvárosban lefutott tó-körök a középiskolai testnevelés óráimat idézték. Marika néni ült a padon, mi pedig koptattuk a tóparti ösvényt. Ezt a helyet már akkor is szerettem. Ez a tó több, mint gyönyörű.

7 éve nem futott aktívan, a teste mégsem felejtett. Még mindig tökéletes a tartása, könnyed a lépése, szinte repül, suhan a levegőben, és képes az utolsó erejéből is olyan lendületet venni, hogy utolérhetetlenné válik. Van, amire csak születni lehet.

Lefutottuk.

Kitartásból jeles. Megérdemli az érmet.

Dél van, pár órája csupán, hogy hazaértünk és levettük a nyúlcipőt, én mégis már most, hálás szívvel várom a folytatást. A közös hétköznapi kocogásokat, az anya-lánya (lányai) napokat, a szeptembert, és vele a következő kihívást.




Fotó, videó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Istennel az Úton

Ma talán azt mondanák, hogy eleven gyerek voltam, de akkoriban még az a gyerek számított egészségesnek, amelyiket suli után a fa tetejéről kellett leszedni. Még emlékszem, hogy a járás monotóniáját megtörve volt, hogy beiktattam pár cigánykereket is.

Szervezetten sportolni 16 évesen kezdtem el. Testalkatilag sokkal közelebb állnak hozzám az extrém sportok, mint a városi futás. Talán ezért is töltöttem el 17 évet egy harcművész klubban, lógattam két nyarat a lábam a felhők közt siklóernyővel repkedve, és hát azért valljuk be, amikor letudva a heti bevásárlást, szatyrokkal megrakodva kerülgetem a napvégi dugóban az autókat a kis robogómmal, az is elég extrém.

Igazán soha nem szerettem futni. Nem volt benne sikerélményem. Szúrt az oldalam, hamar kifáradtam, alig vittek a lábaim. Aztán eljött az életemben az a pont, amikor a gyerekek körüli tennivalók miatt szervezett edzésre  nem tudtam eljárni, de a  mozgáshiánytól már kezdtem aktívan becsavarodni. A kényszer nagyúr, futni kezdtem. Végül kiderült, hogy ha nem is megy nekem ez olyan jól, de képes vagyok rá. Pár év alatt pedig egészen megszerettem.

Aztán jött a legkisebb királylány, a legutolsó a sorban, a pocak, majd a negyedik szülés utáni már igen lassú regeneráció, az éjszakázások, a tejjel teli mellek, melyek tetéződtek egy magánéleti válsággal, és máris mindenhez volt energiám, pl. éjszakákat átsírni, csak a mozgáshoz nem.

Valamit azonban tennem kellett, hogy túléljem ezt az időszakot, elvégre négy gyermek állt és nézte a poklokat megjáró anyját várva arra, hogy újra törődni, és úgy, ahogy nekik arra szükségük van, szeretni tudjon. A futócipőm ekkor a Bibliára cseréltem, eltöltöttem 5 évet a világtól lelkiekben kicsit távol, de annál közelebb önmagamhoz, Istennel az Úton. Újraépítettem az életem, és mostanra mindkettő jól megfér egymással. Sőt el sem tudnám képzelni már egyik nélkül sem a napjaim.

“Szeretem azokat, akik engem szeretnek, megtalálnak engem, akik keresnek.”
(Péld. 8:17)

A futást, egy amolyan megy az mindenkinek, csak egyik lábam teszem a másik után testmozgásnak tekintettem ezidáig. Aztán elhatároztam, hogy ha már más nem fér bele az életembe, és amúgy is e mellé tettem le a voksom, akkor kicsit belemélyedek jobban a témába. 

A testkontroll a sok évnyi aktív sportnak hála nálam jól működik, de annak, aki a nulláról kezdi, mindenképp érdemes felkeresni egy szakedzőt. Fótiaknak és Fót környékieknek szívből ajánlom lányom régi edzőjét, Évit. Kedves, aranyos, türelmes és apró termete ellenére igen gyors, bizonyítva, hogy mennyit számít a technika, amit ő nem csak tud, ismer, alkalmaz, hanem képes átadni is.

Csak dióhéjban: fontos a megfelelően megerősített csípő és farizom, a helyes test- és kartartás, mely után már könnyedebben tudunk nem a sarkunkat a földhöz vágva gördülni a talpunkon leérkezéskor. És hogy ez mennyit számít, nem csak az ízületeinknek, és a közérzetünknek, hanem a teljesítményünknek, és abból fakadóan a sikerélményünknek is, azt most saját magamon is megtapasztalhattam.

Átböngésztem a megfelelő szakirodalmat, megnéztem a neten található egyik legjobb videót a témában, odakoncentráltam, beállítottam az órám a szokásos 30 percre, majd lefutottam a köröm és láss csodát:

Előtte:

Utána:

Természetesen, leellenőriztem, voltam önmagam kontroll csoportja, mindez nem csak az enyhébb idő vagy a véletlen műve. Futni így is lehet, és most már egészen biztos vagyok abban, hogy lesz ez  még jobb is. A váltást ugyanis megtetéztem egy hozzá illő cipővel.

A valódi hit nem csupán egy eszme hangoztatása, hanem belső bizonyosságon és tapasztalatokon alapuló tudás. Az elmúlt öt évben hasonlóképp erősödött és alakult Istenbe vetett hitem az élet adta tapasztalatokból felépülő belső bizonyosságok mentén, mint amiként a futásról, valamint a hozzá tartozó felszerelésekről.

A lábbeliről minden tapasztalat nélkül, elvi síkon lefuttatott vaskalapos gondolkodással vallottam, hogy ha anno ment az Dorko-ban is, akkor ugyan mindegy mi van a lábon.

Hát, nem. Két dolog miatt is érdemes egy jobb futócipőre pénzt kiadni. Az egyik, hogy ha már kifizettem érte egy kisebb vagyont, egészen biztosan nem hagyom porosodni a cipősszekrényben. (Kezdő sportolók alap-motivátora.) A másik ok pedig, hogy valóban van különbség cipő és cipő között. Még futócipő és futócipő között is.

Első körben érdemes letisztázni magunkban, hogy milyen terepen és milyen aktivitással szeretnénk futni. Az én Decathlon-os, alkalmankénti, aszfaltos futásra kialakított cipőm az alkalmankénti futást még kitűnően kiszolgálta, amikor azonban áttértem a mindennapos edzésekre, akkor bizony már nem volt az igazi. Hamar elnyűtte magát.

Elérkezett az idő, már itt lyukadt, ott elkopott, emitt meg már elvesztette rugalmasságát, így beruháztam egy, ugyan hobbi futóknak kifejlesztett (mivel az volnék), de rendes futócipőre.

Adidas Solar Drive 19

Azon kívül, hogy szerintem meseszép, minden túlzás nélkül egy álom. Fogja a lábam, tartja, könnyű, kényelmes, a nyom valaholt még hírből sem ismeri és szinte magától fut. A fejlesztők által ígért visszadob az aszfaltról rugalmas hatás valóban nem marad el.

Nem indultam, így nem is értem vissza későn. Éppen hetet ütött az óra, amikor beléptem az ajtón diadalmas mosollyal a cipő-tesztkör után. Már készültem hangosan elörömködni, hogy azta, meg húha és már de várom a holnapot, hogy újra a lábamra húzzam, amikor a feltűnő csend mögül elém tárult e szívmelengető látvány.

A hajnali kelés garantált volt. Fél öttől nyolcig időnk, mint a tenger. Az esti kocogást előre hoztuk. Mindez az élményen mitsem változtatott. A kis tekerentyűm a felkelő nap sugarai alatt kapucniban, egészségesre pirult arccal csacsogott a nyomomban. Szavai visszhangoztak az üres utcákon álló házak faláról. A lábaim maguktól vittek, a szívemben hála, arcomon mosoly, az együtt töltött idő, a közös élmény már a miénk.

Jobban nem is kezdődhet egy nap.

Jöhetnek az újabb kihívások. Istennel az Úton, egyensúlyban tartva testet, lelket és szellemet, már tapasztalatból tudom, hogy menni fog.


Fotó: Jarabin Kinga

Borítókép: pixabay.com



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Isten előbb szeretett minket

Debrecenben születtem. A húgom 3 év múlva Miskolcon, 4 évesen pedig már Dunakeszin kezdtem meg az óvodát. Fótra felnőttként azért költöztem, hogy egyszülős családként legyen segítségem a gyerekek körül, tudjak dolgozni és néha néha még élni is egy kicsit. Így nem kötődöm igazán egyik helyhez sem úgy szívben, ahogyan mama kötődött szülővárosához, Dévaványához. Járatta a ványai lapot, olvasta a híreket, az aktuális hirdetéseket, tájékozódott az éppen zajló fejlesztésekről, programokról.

Egy nappal hamarabb érkeztünk: a férjem, a kicsi lányunk és én. Foglaltam szállást, megterveztem az utat a kb. 45-50 percenként beiktatott pihenőkkel, hogy a 185 km-es út a 6 évesemnek is ne csak kibírható, de még élvezhető is legyen. Természetesen robogóval.

Nem siettünk. Békésen suhant el mellettünk a táj, és amikor nem egy benzinkúton álltunk meg pihenni, még készítettünk pár fotót is.

Gyerekkoromban a városba (akkor még csak községbe) vezető úton már azon versenyeztünk a húgommal, hogy ki látja meg hamarabb a kakasos templom tornyát. A ványai református templom tornyán figyelő kakas ugyanis már messziről látható. Ez a játék most elmaradt, de az út, és a település utcái, házai régi emlékeket idéztek bennem, melyeket jó volt átélni és megosztani.

A főúton lévő Déva Vendégházban szálltunk meg. Közel mindenhez. A zárt parkolóban jó érzéssel tettük le éjszakára a motorokat, a szép, füves, játszótérrel, trambulinnal felszerelt udvaron pedig egyből lemozoghatta a kis benzintyúkom is az út fáradalmait, amíg átvettük a kulcsokat, elintéztük a papírokat, és kipakoltunk.

A 38 fokban még menetszélben sem túl komfortos motorosruháktól való megszabadulás és nyáriasabba való átvedlés után, a strandfürdő felé vettük az irányt. Semmire sem vágytunk jobban, mint a frissítően hideg vízre.

A családias hangulatú strand 3 medencével várt minket. Egy kicsi, gyerekek részére kialakított kacsaúsztatóval, amibe az ősszel iskolába készülő lányom szerint már irtó ciki lett volna bemenni, így a másik kettőt, a 29 fokos vízzel telített úszó- és játszómedencét, majd a 36 fokos gyógyvizest vettük célba.

Még ez utóbbi is hűvösebb volt, mint a levegő, így jólesően mártózhattunk meg mindkettőben. A gyógyvizes medence vízsugaras hátdöngölője alatt még a vezetés okozta, vállban fellépő, kisebb izomfeszültségtől is megszabadulhattunk.

A napon száradva klaffogtunk vissza vizes papucsainkban a szállásra, ahonnan, egy szárazabb ruhára váltás után, el is indultunk kis nosztalgiakörutunkra.

Furcsa érzés ide visszatérni. Látni a mit sem változott vasedény kirakatát, a sajnos mostanra működésképtelenné vált Ludányi cukrászdát, ahová egyedül is átmehettem két forinttal egy gombóc fagyiért, a szintén bezárt Vadkacsa vendéglő poros ablakait, ahol még a cigánnyal húzatta nagyapám a nótát kedvesének… “…Rózsi, Rózsi mi bajod? Mért nem akarsz szólni. A hegedűm, majd megreparálom… Szólalj meg hát, rubintos virágom.”

A régi KTSZ-ből gyönyörű városháza lett, mely előtt bronzba öntve őrzi szárnyai alatt kicsinyeit a ványai túzok.

Az akkor még sárga, piros téglás, sarki orvosi ház most szürke, kisebb, mint arra emlékeztem, és még mindig élénken élnek bennem a szobák, a bútorok, a szőnyegek, a hatalmas polc, a külön füzetbe vezetett és kategorizált könyvekkel, melyet még egy könyvtár is megirigyelne, a falon lógó arany keretes tükör, alatta a kincseket rejtő kisszekrénnyel, a konyha, ahol mamával annyit sütöttünk, a veranda, a rendelő, a spájz, a kert. A vastag ajtókeretek, melyekbe bekuckózava, lifteset játszottunk húgommal az itt töltött szünidőkben.

A kertkapu nyitva. Bekiáltok, nincs válasz. Talán a mama járt erre, s valahogy még odaátról nyitva hagyta, s egy kicsit engem várt, hogy még egyszer utoljára megnézhessem, felidézhessem. A hatalmas udvar szinte csepp. A régen zöld deszkás ajtó most szürkére festve. Vadrózsa sem futja már körbe. A veranda előtt díszelgő spirea bokor helyén tátongó tér. A rózsatöveket szőlőlugas váltotta fel, de a kerekes kút még megvan.

Amikor lehunyom szemem, érzem a rózsák illatát, látom a kertben ránk vigyázó mamát, hallom papa nevetését. Minden él.

Félve áll a kapuban a birtokháborító anyja mögött a lányom, akit nagy nehezen sikerül egy percre beljebb invitálnom. “Nézd csak!” – mutatom neki a kert másik végében a kis házat. “Abban gyújtotta fel Kinga mama a könyvét.” – számtalanszor hallottuk mamától e csínytevés történetét.

Kilépek, besukom a kaput.

A bolt semmit sem változott. Ugyan ott van, és pont ugyan úgy néz ki. Még a gyerekkoromban oly nagy szeretettel, minden reggel vajjal, zöldségekkel felkínált, friss kőrösi sós kiflit is megtaláltam a polcokon.

Ha egy helyet meg kellene nevezni otthonomnak, egészen biztosan ez lenne az.

Nehezen alszom el. Temetésre senki sem szeret járni. Főleg nem a mamáéra. Kicsit még megsiratom. Forgolódok, felkelek, visszafekszem, s miközben hálát adok azért a sok szép évért, amit vele tölthettem, végül elnyom az álom.

Korán ébredek, a nyitott ablak mellett, a főutca vidékies zajára. Traktor zúg, gólya kelepel, gerle búg. “Szevasz komám!” – köszöntés száll a hűvös reggeli csendben.

Sportosba öltözök, futó cipőt húzok, balra indulok – arra ismerősebb, dédihez errefelé mentünk.

Azt nem mondhatom, hogy emlékeztem arra, hogy merre is volt azaz erre, de azt igen, hogy rendesen elkampalyogtam. A hét órai indulás már késeinek hatott a levegő hőfokát tekintve. Nagyon meleg volt. Az itthon megszokott dombok helyett a sík terep legalább könnyített a helyzeten, ahogy a házak mögött fel-felbukkanó kakasos templomtorony is, melynek köszönhetően sikerült visszatalálnom a szállásra.

Nyugodt reggeli, stratégiai megbeszélés, nagyon meleg van, a pusztában sétálós túzoktelep helyett inkább a strand. A búcsúztató épp eléggé felzaklatta legkisebbem, aki bár már nyugodtabban alszik, de azért még csak-csak sírdogál, ezért a nosztalgikus látogatáson túl a temetésre már nem akartam elvinni.

Rendrakás, csomagolás, még gurulunk egy kört a kis utcákban, természetesen most sem tudom merre járunk. Aztán meglátok egy kutat, ami még gyerekkoromból is dereng és szerencsére reggel is elfutottam mellette, így az elveszéstől megmentődünk.

Apa és lánya a strandon. Én a temetőben. A család egy része a városban teszi tiszteletét, anyukám és a kisebbik húgom a sírt rendezgeti. Kreatív feladatot kapok, kis halotti lepellel kötözök levendulát a fénykép elé. Közepén apró lyuk egy hatalmas szívnek. A könnyeimmel küzdök.

Kevesen állunk a sír körül, szük családi kör, páran a régi időkből. Az otthon maradottak virágba borult koszorúkban jöttek el. A lelkész fura figura. Fekete körhasán szépen feszül a vasalt ing. Mint egy hordópánt, fogja az öv a nadrág találkozásánál. Palástját fél vállra dobva nehézkesen lépked a nagy melegben, hóna alatt Biblia, kezében magnó, s bár – mint kiderül – természetében nem azonos, külseje Döbrögit juttatja eszembe a Lúdas Matyiból.

Szépen beszél, a szeretetről, arról a szeretetről, melyet mama kapott ajándékba, s melyből nekünk oly sok jutott. A szeretetről, melynek forrása kiapadhatatlan, mert “Isten előbb szeretett minket” (I Jn 4), és így az örök, és soha el nem múlhat. Ahogy nem múlhatott köztük sem.

Most itt fekszenek, végre együtt, egymás mellett, meghipenve. Hazatérve.

Még kiáztatom magamból egy kicsit a fájdalmat a lányommal játszva indulás előtt a strandon, majd felszerelkezünk, robogóra ülünk és indulunk vissza a hétköznapokba.

Motort vezetni teljesen más, mint autót. Amikor autóban ül az ember még számtalan dologra tud figyelni. Beszélget az utasaival, szól a rádió, elmajszol egy szendvicset, fejben már a holnapot tervezi, miközben még a múlton rágódik. Két keréken csak te vagy, meg az út. Látod a tájat ugyan, de az nem külön álló része lesz az egésznek, hanem egy veled, ahogyan a gép és az út is alattad. A menetszél kifújja a gondolataid, a koncentráció egyben tartja a lelked, az út mederbe tereli az érzéseid, hogy a történéseid események, ne pedig személyes tragédiák legyenek.

Fáradtan, de minden tekintetben egészben értünk haza. A vacsora, a fürdés és a fekvés között még elhullattunk pár könnycseppet.

Talán a kimondhatatlan fájdalom teszi a tagadást, hogy képtelen vagyok halottként, már nem létezőként tekinteni rá, mi csak akkor tudatosul, amikor felhívnám, átmennék, elmesélném neki, merre jártam, megkérdezném melyik utcán is kellett volna lekanyarodni. Vagy talán a szeretet élteti őt bennem tovább, mely mélyen belül azt súgja, hogy még így is minden nagyon rendben van, hiszen Isten előbb szeretett minket. Olyannyira, hogy egyszülött fiát küldve megváltott, és lelkünknek, a mama lelkének is, örök életet adott.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Mama:kaszás – 2:0

“Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4:6-7)

Szomorúság és aggodalom ellen legjobb orvosság az aktivitás. A legnehezebb időkben kell a leginkább a jó dolgok felé fordulva örülni tudni annak, ami van.

Mindenkit megviseltek a mama körüli események. A család legifjabb tagjának szívére épp akkora súly nehezedett, mint a megélt korúakéra. Nekem, mint anyának négyszeresen. A legnagyobb fiam már kirepült, saját életét éli, így vele imádságban lehettem, a nagyobbik lányom édesanyám mellett szeretett volna maradni, ott sürgött-forgott körülötte. Az elmúlt napok történéseinek helyszínén igyekezett rendet rakni, miközben magában is a megfelelő polcra pakolta emlékeit, érzéseit. A kisebbik fiam és a kicsi lányom anya aurájában keresett menedéket, én pedig a tekintetükben.

A szobában ülni, aggodalomba burkolózva nem megoldás, és nem is segítség. A félelem, a fájdalom negatív energiája áramlik általa a gyógyulni vágyónak, és még a mi szívünket is gyengévé teszi.

A reggeli erdei kutyaséta után főztem egy könnyed, melegben is jó étvággyal fogyasztható ebédet, majd hosszas próbálkozás után sikerült találnom egy mindenki számára tetszetős úti célt. Motorra ültünk, és meg sem álltunk a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertig.

A kisebbik fiam mindent szeret, ami épített, emberi kéz által alkotott. A kisebbik lányom mindent szeret, ami zöld, ami természetes, ami Isten alkotta teremtett világunk. A Botanikus Kert a kettő metszete, így tökéletes választásnak ígérkezett.

Megcsodáltuk az óriás lapuleveleket, a tavirózsákat, a kis vízimalmot, a fa nedvéből jóízűen lakomározó rovarokat és bogarakat, s megannyi különleges és szép fát, virágot, növényt, még egy jó fogásnak örvendő pókot is, miközben észrevétlen múlt lépésről lépésre a szorongás gyermekeim lelkéből, s ébredt újra a fény szemeikben.

“A csillogó szemek megörvendeztetik a szívet.” (Péld 15:30)

Hazafelé adtunk még egy löketet a boldogsághormonoknak. Veresegyház felé vettük az irányt, és betértünk a Gombai cukrászdába elfogyasztani egy citromos-mentás, egy feketeerdő, és egy bohóc kelyhet. Minden falat elkápráztatta az ízlelőbimbóinkat.

“A mama házát most ne nevezzük mamáéknak, amíg a mama kórházban van. Addig mondjuk azt, hogy Kinga mamához megyünk.”

Szükségünk volt egy újabb derűs napra.

A kutyáknak már a puszta jelenléte is csökkenti a stresszt az életünkben, a fájdalmat testünkben és lelkünkben, jó kedvre derít, erősíti az immunrendszert és még érzelmileg is fejleszt, így a délelőttöt családi kedvenceinknek szenteltük a Dunakanyar ölelésében, némi gyerekkacaj reményében.

A várt hatás nem maradt el. A vízben botért úszó és vígan csaholó kutyáink jó kedve hamar ránk ragadt. Évikém a semminek is örülve sikongott, ugrált a Duna hűsítő vizében, miközben hol egyik, hol másik kutya hátába kapaszkodva játszotta el a megmentett szerepét.

A sok élménytől és a friss levegőtől kifáradva édesen, szinte mozdulatlanul aludt egész éjjel. Reggel kissé kócosan – haja, mint egy szénaboglya -, még dagadt szemekkel, de mosolyogva tántorgott ki a szobából.

“Anya, azt álmodtam, hogy a mama otthon volt a saját házában, és ez nekem reményt adott.”

“A vidám szív a legjobb orvosság.” (Péld 17:22)

Délután négy óra. Egy fénykép érkezik a családi csoportba. Az őrzőn túl, mama már az osztály egyik szobájának teraszán áll, és a kint várakozó, az autóban ülő kishúgomnak integet. Mellette édesanyám, kinek reményteli mosolya még a maszkon is átragyog.

Mama:kaszás – 2:0

Kemény küzdelem volt, de kiütötte. Hamarosan a kórházból is szabadul. Abból a kórházból, melynek orvosai az őrzőben megvetően rázzák le a medikákat a “Segíthetek valamiben?” – kérdést hallva egy “Találja fel magát!” – válasszal, ahol az aggódó rokonok telefonjára csak odakiáltanak a még élet és halál közt lebegő betegnek, hogy “Jobban van már?”, ahol ha valaki ki szeretne menni a mosdóba, akkor kap egy “Ha meg akar halni, nyugodtan keljen fel.”-t, ahol hiába kérik, nem kerül be a fogsor az ebéd elfogyasztásához, és még a húst is a kevésbé súlyos beteg vágja fel a másik súlyosabb állapotban lévőnek, ahol a bácsi kezét, akit nem látogatnak, senki sem fogja meg.

Mindezt csendben tűrve. Miért is szólnának, amikor ők már tudják, hogy senki nem látja, mit hoz a holnap. Aki ma orvos, holnap fekhet az ágyon, aki ma mentős, holnap várhatja, hogy időben kiérjenek hozzá, aki ma nem fogja meg senki kezét, holnap lehet, hogy nagyon egyedül lesz.

“Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” (Gal 6:10)

A rideg őrző után az osztályon már akadt egy kedves nővér, aki az este kilenckor, nagy hirtelen, az iratait aggódva kereső mamát egy családi telefonhívással megnyugtatta. Holnap pedig irány a rehab, megtartva a reményt, hogy valahol még létezik ebben a rendszerben, ebben a világban emberség.

“Volt egy különös álmom. Láttam, ahogy hagyom el a Földet, de közben éreztem, hogy húz valami visszafelé. Nekem még biztosan van itt dolgom.”

Egy nap, szép csendben el fog menni. De még nem most. Most még dolga van. A halálból jött vissza, hogy megmutassa nekünk, hogy a feltámadás nem egy mítosz, nem egy krisztusi legenda, hogy a hit hegyeket mozgat meg, a közös imádság életet ment, és hogy a szeretet nem lehet, és ha teszünk érte, nem lesz egy rendszernek sem áldozata.


Fotók: Jarabin Kinga, Kelecsényi Bátor, Lovas Luca



Alapértelmezett
Lencsi-mesék, Mesék

A bábból kikelt pillangó

Egyszer volt, hol nem volt, egy ici-pici Lencsilány, ici-pici anyukával, ha nem is túl az Óperencián, hanem innen, de tényleg volt. Hogy Lencsi milyen volt? Okos, huncut, cserfes és igen eleven. Amikor jó kedve volt, lekacagta az égről a csillagokat és úgy ragyogott a szeme, hogy azt még a Nap is megirigyelte. Hosszú barna haját kibontva hordta, hogy legyen a tavaszi szélnek is játszótársa. Lencsi vékony és apró kislány volt, termeténél viszont sokkal nagyobb volt hite, jósága, igazlátása és szeretete, melyről messze földön híres volt.

A Lencsilány ici-pici házikója egy hatalmas nagy sűrű rengeteg szélén állt. A kertben virágok nyíltak, a kert végében patak csörgedezett, melyben apró kis halak úsztak. A patak partján, nyári estéken békák adtak hangversenyt, miközben vígan lakmároztak a szúnyogokból. Az erdőben mindenféle állat élt: volt ott róka, medve, farkas, sün, borz, mókus, bagoly, fakopáncs, fülemüle, kakukk, egy egész nyuszi család, őz, szarvas, vaddisznó, pók a fák ágai között és egy kolónia hangya a föld alatt. Az erdő másik szélén, pont a kis Lencsilány házával szemben – csak a másik oldalon – Tündér lakott. Ő volt a fák, a virágok, a föld, a víz, a levegő, egy szóval a természet őre. Az ő feladata volt vigyázni az egyensúlyt az erdő lakói és a természet között.

Egy nap az a hír járta az erdőben, hogy kikelt a bábból Pillangó. Tündér el is ment, hogy meglátogassa és köszöntse őt új életében. Pillangó épp a gomba tetején ült és szemmel láthatóan valamin nagyon gondolkodott, amikor tündér odaért:

  • Szia, Pillangó! – köszöntötte őt Tündér.
  • Szia, Tündér! De jó, hogy jöttél – válaszolt pillangó – segítenél nekem? Azon gondolkodtam, hogy most, hogy kikeltem a bábból és már elég nagy vagyok, valamit szívesen dolgoznék én is. Választanék valami munkát magamnak, de nem tudom, hogy mit. Teljesen tanácstalan vagyok.
  • Gyere, menjünk körbe az erdőben, és nézzük meg, hogy kinek mi a munkája, mivel foglalkozik és miért? – javasolta Tündér – Hátha az majd segít neked is dönteni!

Először Lencsiékhez mentek. Lencsi még ugyan iskolás volt, de tőle is megkérdezték, hogy mi szeretne lenni, ha majd egyszer nagy lesz?

  • Én nagyon szeretem a zenét és nagyon szeretek táncolni! – felelt Lencsi – Szívesen lennék tánctanár.

Lencsi anyukája mesekönyveket írt és az erdei könyvtárban tartott felolvasó esteket.

  • Nagyon szeretem a munkám – mesélte Pillangónak – kreatív és szabad. Sok örömöm van az alkotásban. Nagyon szeretem benne, hogy itthon tudok dolgozni, magam oszthatom be az időmet, de közben közösségi életet is tudok élni, így nem érzem magam elzárva sem a világtól.

Lencsi anyukája bevezette pillangót a házba. Megmutatta neki a könyveit, az íróasztalát, ahol dolgozni szokott, a mesetarisznyáját, a sok szép, kézzel varrt mesefigurát és a játékos mesés könyvet, amivel játszani szoktak Lencsivel. Lencsi pedig elővette a kedvenc táncos szoknyáját és egy rövid bemutatót tartott a vendégeknek.

Miután elköszöntek Tündérék Lencsiéktől, Farkas kisboltjába mentek. Farkas nagy örömmel fogadta őket. Körbevezette Pillangót a boltban:

  • Itt vannak a pékáruk, amiket Sikító Sárkány süt nekünk minden reggel. Finom, frissek! Zöldségeket Nyúléktól hozok, de mindenféle élelmiszert lehet kapni nálam a boltban! – büszkélkedett vele Farkas.
  • Mit szeretsz a legjobban, a munkádban? – kérdezte Pillangó.
  • Szeretek együtt dolgozni Nyuszival és a Sikító Sárkánnyal. Jó, hogy tudunk egymásnak segíteni. De a legjobban azt szeretem, hogy örömet tudok okozni az erdei állatoknak a sok finomsággal. – felelt Farkas.

Búcsúzóul Farkas még csomagolt Tündérnek Sárkány finom kiflijéből, Pillangónak pedig Nyuszi friss házi szamócájából, majd útjára engedte vendégeit, akik Bagoly doktor kórháza felé vették az irányt. Bagoly doktor is nagyon örült a vendégeknek. Szeretett a munkájáról beszélni. Szívesen fogadott önkéntes segítőket is a kórházban, hogy átadja hivatása szeretetét másoknak is. A kórházban volt gyerekosztály, fogadták a baleseti sérülteket, volt gyógytorna részleg és itt születtek a kis erdei állatok is.

  • Nem fárasztó ennyi mindenre odafigyelni és még a betegekkel is foglalkozni? – kérdezte kíváncsian Pillangó.
  • Vannak nehéz pillanatok – válaszolt Pillangó kérdésére Bagoly doktor – főleg azért, mert nem tudunk mindenkin segíteni. De mindig van a gyógyításhoz elég erőnk, mert nekünk ez nem munka! Hivatásból, szívből jövő szeretettel gondoskodunk a betegekről.

Pillangó már most tele volt élménnyel, de még elmentek Rókához is az erdei önkéntes tűzoltó állomásra.

  • Mit jelent az, hogy valaki önkéntes? – kérdezte Pillangó. – Már Bagoly doktor kórházában is találkoztam önkéntes ápolókkal, de pont ugyan úgy néztek ki, mint az igazi ápolók. Te is úgy nézel ki, mint egy igazi tűzoltó. – méregette rókát Pillangó.
  • Igen, a különbség nem a külsőnkben van. Ugyan azt a munkát végezzük, csak mi nem pénzért. Nem kapunk érte fizetést. Van egy olyan munkánk, amivel pénzt keresünk, hogy tudjunk ennivalót, ruhát venni, el tudjuk tartani a családunkat és közben szabadidőnkben önkéntes munkával segítünk. Van, aki bagoly doktor kórházában, én pedig itt az önkéntes tűzoltó állomáson. – válaszolt Róka.
  • És mi a rendes munkád? – kíváncsiskodott Pillangó.
  • Villanyszerelő vagyok. – felelt Róka.
  • Miért jobb az, hogy önkéntes tűzoltó vagy? Miért nem lettél hivatásos tűzoltó? – kérdezte Pillangó.
  • Azért mert nekem szükségem van szakmailag és lelkileg is arra a szabadságra, amit az önkéntesség ad. Nagyon szeretem a tűzoltó hivatást és szakmát. Sokat tanulok, képzésekre járok, odafigyelek a kondimra, hogy elég erős legyek a mentéshez, de sok olyan kötöttséggel jár a hivatásos szakma (legyen az tűzoltó, rendőr vagy katona), amit én nem tudok vállalni. Családom van, három kis róka vár otthon és szeretnék ott lenni, amikor nekik szükségük van rám, a feleségemnek is segíteni kell a gyerekek körül, amit hogyha hivatásos lennék, nem tudnék megtenni. Így saját magam tudom beosztani az időmet és azt, hogy mikor hol vagyok. Nagyon szeretem a villanyszerelő szakmám is. Pont ugyan ezért, mert szabadon tudok vele vállalkozóként dolgozni. Annyi munkát vállalok, amennyire szükségem van és magam osztom be az időmet is. Így lehet, hogy sok mindent csinálok egyszerre, de mindet én választottam szabadon, mindegyiket szeretem, és így ezek boldoggá tesznek és feltöltenek. Jut elég időm és energiám a munkámra, önmagamra, az önkéntességre, a gyerekekre, de még a feleségemre is, akit nagyon szeretek.

Róka körbe vezette Tündért és Pillangót az önkéntes tűzoltó állomáson. Megmutatta az irodáját, a híradós pultot, ahová beérkeznek a riasztások, a szertárban a szép piros gépjármű-fecskendőket, a szép sorba feltekert tömlőket, a gyakorló pályát és az érdekesebbnél érdekesebb felszereléseket.

Pillangó megköszönte Tündérnek a segítséget. Még ugyan nem tudta, hogy milyen hivatást válasszon magának, de a mai nap után abban biztos volt, hogy olyan dologgal fog foglalkozni, amit szeret, ami érdekli és akkor biztosan jól fog dönteni és jól fogja magát érezni a munkahelyén.

  • Ahogy a Nap, a hold, a csillagok feladata, hogy beragyogják az eget, a szíved feladata, hogy megsúgja, merre menj. Mindenki jó valamiben és mindenkinek a szívében van egy hang, ami elhívja arra, hogy ezt a jót kibontakoztassa és a világ szolgálatába állítsa. Játssz sokat! Próbálj ki mindent, ami érdekel! Légy kíváncsi, alkoss, ismerd meg a világot, hogy megismerhesd magad! – tanácsolta búcsúzóul Tündér pillangónak, majd estére hazatértek.

A következő napokban Pillangó beiratkozott egy művészeti képzésre, kipróbált néhány sportot, önkéntes munkát vállalt Farkas boltjában és Bagoly doktor kórházában is. Végül óvó néni lett a pillangó bábóvodában és örömmel segített felfedezni a kis báboknak a körülöttük lévő és a bennük rejlő világot.



Alapértelmezett