Szabadnapot vett ki. Úgy érezte, már nagyon ráfér egy kis én-idő, pár óra nyugalom és csend. A terv az volt, hogy elmegy futni, megfürdik, majd hajóra száll, és irány a folyó fel, majd le, és miközben magába szívja a víz illatát, a táj szépségét, talán megtörténik a nagy áttörés szívében, melyre oly régóta vár.
Egész jól kezdődött a nap. Csodás volt az idő. Se túl meleg, se túl hideg nem volt. Szél sem fújt, csak egy kis gyenge szellő mozgatta a fák leveleit. Az ég kékjét nem maszatolták felhők. Könnyedén vette a tavaszi friss reggelen a kilométereket. Mind a négyet. Nem voltak nagy céljai, csupán jó érzésből, egészségéért, testi-lelki egyensúlyáért futott, vagyis inkább kocogott, valamint a négy volt a kedvenc száma is. Meg a kilenc, de azt túlzásnak érezte. Különben is, már ez a heti egyszer négy is jót tett neki.
A fürdőszobában állva, a rendszeres edzéstől kellemesen változó alakját nézte a tükörben, féllábbal már-már a kádba lépve, amikor megcsörrent a telefon. A szabadnapnak annyi, irány az iroda.
A legjobb pillanatai azok voltak, amikor sikerült nem gondolnia rá. Olyankor még azt is elhitte, hogy boldog. Aztán nagy hirtelen, szinte a semmiből, de valójában onnan, a legeslegbentebbről tört elő belőle a gyűlölet, a tehetetlen düh. Azt mondják, ha egy helyzet folyton visszatér, vagy nem szabadulunk belőle, akkor fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy kinek, és mit nem tudtunk még megbocsátani?
Arlene számtalanszor végigpörgette már fejében az eseményeket. Listát írt, kezdve önmagával, és mindig arra jutott, hogy alapvetően nem haragszik a történet egyetlen szereplőjére sem, megnyugvást találna a lelke, ha mindezt maga mögött tudná hagyni. De nem tudta. Csapdába szorulva vergődött. Egyrészt valahol belül néha még fel-feléledt benne a remény – valami számára is megmagyarázhatatlan módon -, hogy lehet még jobb, pedig minden jel egyértelműen arra mutatott, hogy döglött lovat akar megülni, fél évtizede. Az eszével mindezt tudta, csak a szívét volt képtelen elhallgattatni. Másrészt Sidmon olyan volt, mint egy bumeráng. Minél messzebb hajította, annál gyorsabban tért vissza. Persze, csak ideig óráig. Vagy legyenek inkább percek. Csak akkor volt nyugton, ha nem ért és nem szólt hozzá. Akkor nem jött, nem csinált semmit, szinte nem is létezett. De amint Arlene menni akart, élni, új életet kezdeni, nem engedte. A nyakára járt, hívogatta, nagy hirtelen mégis kellett neki. Magának akarta tudni azt, ami az övé volt: a feleségét.
Arlene fel tudott volna robbani tőle. Már semmi más nem érdekelte, csak az, hogy újra élhessen, és azt szabadon. A saját életét akarta visszakapni, azt, ami talán soha nem is volt. Elvégre mindig mások álmait építette, másokon segített.
Dühös volt, rettentően dühös. Leginkább önmagára haragudott, hogy mégis hogyan lehet valaki ennyire naiv és gyenge? Ránéznek, és tudják: megtehetik. Úgysem fog történni semmi. Úgyis megbocsát. Majd feldolgozza. Mit törődnének akkor vele? Mit számít, hogy az neki fáj? Gyűlölte, hogy kihasználják, megalázzák, semmibe veszik, csak azért, mert szeret, jó-, és tiszta lelkű. Önmagának nem tudott megbocsátani, hogy mindezt hagyta megtörténni. Erős akart lenni. Nem olyan, aki bármiből fel tud állni, hanem olyan, akit nem tépáz meg mások gyarlósága és jellemtelensége.
A szeretet nem fáj. Ami fájdalmat okoz, az nem szeretet.
Fel kellett ébrednie. Felelősséggel tartozott önmagáért. A konfliktusok fontos tapasztalatai voltak az életének. Fejlesztették döntési képességét. Minden fájdalmas élettörténete magában hordozta a bölcsesség és az erő lehetőségét attól függően, hogy mivé vált közben: harcossá, vagy áldozattá.
Arlene nem akart többé áldozat lenni. Sem a saját érzéseinek, sem mások érzéketlenségének báránya nem kívánt már lenni.
Nem tartotta rossz embernek azt, aki őt elhagyta. Aki nem kötődött, az nem tartozott hozzá. Az ő fejezete véget ért Arlene személyes történetében. Sidmon úgy ment el, hogy hátra sem nézett. Még csak nem is köszönt, de fél lábát ott hagyta az ajtórésben, mint a farkas a mesében. Szeretni nem akarta, de elengedni sem. A lánynak fogalma sem volt, hogy szabaduljon ki ebből a helyzetből, csak azt tudta, hogy minél inkább szabadulni akar, annál szorosabb a hurok, annál több feszültség és gyűlölet tör fel belőle. Legszívesebben zsákba kötötte volna, mint a kismalac az ordast, de mégsem önthetett forró vizet a kopaszra.
Menekült volna, ki a világból, minél messzebb, minél távolabb. Van, ami elől azonban nem lehet. Erőt vett magán, szembe fordult, és a heti egyet felszorozta héttel. Minden nap futott. Valahányszor földet ért a lába gondolatban gyengeségét, naivságát, kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét taposta el.
Nem akart az erdő szélén a kis házában élve rettegni a farkastól, de megégetni sem akarta azt. Ítélkezni csak az Egyetlennek van joga. Annak, aki mindent lát: azt is, ami volt, ami van, és ami lesz.
Arlene nem látta a megoldást, a kiutat, ezért végső kilátástalanságában csak futott, és futott rábízva magát a gondviselésre. És ez volt a legjobb, hanem az egyetlen megoldás, amit tehetett, mert cserébe nem csak testben és lélekben lett egyre erősebb. Ígéretet kapott: felszabadítva lelkét kárpótolja azokért az évekért.
Dunla Sullivan 