Az élet különös. Ha jól megfigyeljük a dolgokat, apránként építi és készíti el nekünk az utat. Végül pedig mindig minden mindennel összeér.
Emlékszem gyerekkoromból egy fényképre, melyet egy albumban nézegetve láttam meg nagyapámról, ahogy a Békás-szorosban áll az úton a hatalmas sziklák között. Talán az ragadt úgy a szívembe, hogy a mélyről egyre csak odahívjon, nem tudom. A későbbi ismeretségeim is mindig úgy alakultak, hogy voltak erdélyi iskolatársaim, munkatársaim, akikkel közel tartott minket az élet egy ideig és én hallhattam az ottani szokásokról, a télen még havas tájakról, az égbe nyúló hegyekről.
Még közel sem láttam mindent, de Gyimes lankái és Csík utcái után Nagyvárad a szívem másik csücske lett. Talán mert az most kicsit nekem a világ közepe. Ott félúton lehetek mindenkitől, kinek helye van a szívemben, s épp annyira vágyom haza, mint hozzá.
Szelleme volt a helynek is. Mindig is szerettem az irodalmat. Elképzeltem, ahogy a kávéházban ülnek a költők, az írók, beszélgetnek, felolvasnak, szívükön viselik a nemzet sorsát, és fel is szólalnak érdekében. Érzelmeiket őszintén, minden mesterkéltséget nélkülözve élik meg, s ha kell, nem csak papíron vívódnak, szeretnek, harcolnak hanem tettekkel is. S most én ugyan azon utca kövein lépkedtem, mint ők, csupán a kirakat volt más.
Azt mondják, az ember kétféle dolgot tud bevonzani az életébe: azt, amiben hisz, és azt, amitől fél. Ezért hinni kell. Hinni a szív szavát, hogy vár még ezernyi szín, élmény és érintés ott rám. Nem akarva, erővel vágyakozva, kiszakadva önmagamból, csak csendben szeretve, nyitott szívvel, hogy legyen hová visszatérnie.
Szeretem Erdélyt, s tán szeret Ő is annyira, hogy visszavárjon.
Ezer évvel ezelőtt még ötszáz évre volt szükség az emberiség akkori tudásának megkétszerezéséhez. Manapság ez a szám csupán tizennyolc hónap. Egy ilyen nagy változás természetesen nyomot hagy az emberek életében. Míg a természetben zajló változási folyamatokra a hosszabb, hullámszerű ciklusok jellemzőek, az ember hatványozottan növekvő meredek ívhez hasonlóan csúszik át egyik változásból a másikba.
Ahhoz tehát, hogy lépés tudjunk tartani a változásokkal, hogy ne veszítsük el önmagunkat a folyamatosan alakuló környezetben, és minden változás ellenére képesek legyünk emberek, kollégák, csapattagok, barátok, társak, édesapák és édesanyák maradni, el kell sajátítanunk bizonyos kompetenciákat. Ehhez időnként ki kell szakadnunk a hétköznapokból egy utazás erejéig, hogy új szemszögből legyünk képesek meglátni az adott helyzetet.
Az alábbi lélekbetekintő úti szöszmötölő segít, hogy a változás szükségességével, hatásaival és következményeivel objektíven tudjunk szembenézni.
Egy utazás egyszerre zajlik a fizikai és a szellemi síkon. Bármi történik is velünk az út során, az nem csak testünkre, hanem lelkünkre és gondolatainkra is hatással van, még akkor is, ha ez nem, vagy nem azonnal tudatosul bennünk.
Sokan írnak úti naplót, blogot, készítenek fotókat, így őrizve meg a jó emlékeket és segítve elő az emlékezést, a történtek felidézését. A lélekbetekintő úti szöszmötölő egy kreatív, alkotó napló egy elgondolkodtató történettel, a történet feldolgozását segítő kérdésekkel, alkotó feladatokkal és a gondolataink összegzését segítő jegyzetlapokkal, mely még Erdélyben, a csíki csendben született meg bennem a kishúgom zarándokútjához.
Most hogy Luca sikeresen teljesítette az el camino-t, gondoltam megosztom veletek is, hátha valaki szívesen magával vinné az útjához.
Aki mer, az nyer. Ha mást nem is, tapasztalatot és tanulmányi kirándulást egészen biztos.
Vannak, akik bár nyitnak, csak félig vagy félve, mert van annyi életév, rossz tapasztalat és pofon a hátuk mögött, hogy nem mernek, de lehet, hogy már nem is igazán akarnak se kalandokba bocsátkozni, se szeretni (legyen az szerelem vagy barátság), mert egyrészt nem akarnak sérülni, másrészt az, ami van, az legalább biztos, kiszámítható és stabil. Az új mindig ismeretlen (minden téren és tekintetben), bizonytalan, benne van a fájdalom lehetősége, és sokszor a józan ész is ellene szól.
Na, ez utóbbi az, amit én ritkán használok, ha egy szó szerint kedves ismerőssel való találkozás és új dolgok felfedezése is kinéz a helyzetből. Így eshetett meg, hogy egy váltásruhával a hónom alatt, kis híján első szóra útnak indultam.
– Úgy néz ki, fel kell lépjek Váradra. Nem-e tudnál lelépni addig?
– Mikor?
– Ma.
A mából végül holnap lett – így adódott az elsőhöz még pár szó, a váltásruhához pedig még néhány jól jöhet úti felszerelés. Elmentem, vettem autós töltőt, telefontartót, pályamatricát, megtankoltam az autót és útnak indultam.
Valahogy a határ, az határ. Mind fizikai, mind lelki értelemben, amit nekem kihívás feszegetni, de mint tudjuk, az élet azon túl leledzik, én pedig mindent szeretnék, csak megsavanyodni nem, így a hazai szakaszt letudva átléptem azon is. Nem is volt annyira bonyolult. Csak a személyautós táblát kellett keresni, a sávok között ide-oda csálingászás pedig valószínűleg megszokott látvány, mert senki nem szólt érte.
Pár feszült perc után magához tért az internetem, én is túléltem a gondolatot, hogy hálózat és így kapcsolat nélkül maradok egy számomra full idegen helyen, ahol még a nyelvet sem beszélem.
A fél órás várakozást leszámítva szinte egyszerre érkeztünk. Gyors telefonváltást, meg némi csajos tájékozódási anomáliát követően megtaláltuk egymást a parkolóban.
Még a parkolóban állva figyeltem az égen gyanúsan gomolygó, egyre feketébb felhőt, mely szinte átmenet nélkül váltott armageddon funkcióba. Tíz perc alatt söpört el mindent. Kidőlt, derékba tört fák, ágak, cserepek, törmelékek borították az utakat és a járdákat az egész városban.
Azt mondják, véletlenek nincsenek, az ember mindig jó helyen van és jó időben. Lehet, hogy nem azt kapja, amit várt, de azt kapja, amire szüksége van. Az elmúlt 13 évben több természeti katasztrófát is átéltem, és részt vettem az azt követő kárelhárításban is. Egy szupercella tombolásának megélése testközelből fantasztikus élmény, és semmivel sem pótolható szakmai tapasztalat volt.
A városból, emberi távlatból, így igaz, nem láttam semmit. Az orkán erejű szél és a vele érkező eső sztornózta még a gondolatot is, nemhogy a lehetőséget. Később azonban még madártávlatból megnézhettem. Csodás kilátás nyílt Nagyváradra a 9. emeleti szoba ablakából.
Hajnalban a nagyvárosból a határon túl, az Alföldön át most jó volt hazatérni. A felettem szálló gólyák, az út menti gázlókban élelmet kereső vízimadarak, a sötét viharfelhőket legyőző, a hátam mögött felkelő nap sugarai reményt és erőt adtak, s valahogy úgy tűnt, hogy az utazással járó távolság bárhonnan is jöjjek, bármerre is menjek, minden rosszat, nehézséget képes kitörölni a szívemből. A hétköznapok terhei, a lelkemet hetek óta nyomasztó fásultság valahol útközben elveszett, s mindennek helyére egyfajta lelkes kíváncsiság költözött.
Hogy mi lesz a következő kalandom, mikor és vajon az mit fog hozni? Nem tudom. De már most várom a lehetőséget és azt, hogy újra útnak indulhassak, mert biztosan tudom, érzem, hogy egy nyitott szívre végül mindig a jó az, ami rátalál.
Nem is tudom, hol kezdjem, hogy ne legyen túl hosszú, de mégse maradjon ki semmi.
Van az úgy, hogy az ember szívében megszületik egy vágy. Nem amolyan trendi, kiagyalt, de menő lenne ezt akarom, hanem olyan, ami a lélekből kúszik át a szívbe szinte észrevétlen, s bele-belesúgja az ember fülébe, hogy mit szeretne. Valahogy így történhetett, hogy időről időre előjött egy gondolat, s vággyá lett kimenni Erdélybe.
Nem volt ez erőszakos vágy, nem bántott, de folyvást ott élt bennem hol kevésbé, hol jobban, de nem indultam neki soha. Gyerekek, munka, na, meg egyedül? Idegen helyen mindig olyan elveszettnek érzem magam, így inkább maradok. Majd egy nap, egy Facebook-os túra csoportban beszélgetésbe elegyedek egy emberrel, kiből így ismerős lesz, s azt mondja: “Gyere, várlak!”
Veszek egy nagy levegőt, na meg vonatjegyet oda és vissza, majd lefoglalom a szállást. Izgatott visszaszámlálás, utazó-lista, átalvatlan éjszakák, szinte hihetetlen: megyek.
Macit cserélünk, mint ahogy ilyenkor szoktuk. Mazsi jön velem, anya maci marad Évivel.
Az utastársaim kedvesek. A fülke egy szauna, időnként ágak, levelek hullanak az ölünkbe a nyitott ablakon át, de csak nevetjük: így is lehet a sínek mentét karbantartani.
Már az út is egy csoda. A gyomromban pillangók repkednek. Az út végén szivárványt rajzol az égre egy napsugár, jelnek veszem: jót ígér.
Rákeresek a neten a megállókra, izgatottan figyelem az utolsó állomásokat, nehogy rossz helyen szálljak le, de utastársam is Csíkszeredába tart. Biztos a siker.
Leszállok, tényleg vár, de nem csak vár, visz, mutat, mesél, s én ott vagyok, hová titkon vágytam, láthatom a Gyilkos tavat, mi már inkább zajos turista látványosság, mint csendes erdei táj, a Békás szorost, a Gyimes lankáit (nagymotoros társaimnak szívből ajánlom), az ezer éves határt, s ahogy ott állok, szíven üt a szétszakítottság.
Örökölt sors, mi talán túlmutat a családokon, egész a társadalomig ér, s a ma emberében dúló bizonytalanság, kötődési hiány legfőbb oka. Gyökerestül tépték ki a lelkünk, s mi igazán nem is tudunk róla, míg székelyföldre nem lépünk.
A szállás bal oldalán a Somlyó, szemből a Hargita vonulatai ölelik körbe a láthatárt. A személyzet kedves, a szoba barátságos, olyan mélyen és nyugodtan alszom, mint már évek óta soha. Reggel békével a lelkemben ébredek. Minden rendben van. Hazaértem. Ha nem lennének a gyerekeim, tán többet el sem mozdulnék innen.
Megreggelizek a teraszon. Csend van. Épp csak az ég morajlik. Nem ismerem a felhők járását, így csak remélem, hogy elkerül, vagy lassabban közelít, mint ahogy lefutok a szállásról jól látható templomok mindegyikéhez. Már a Csíksomlyói kegytemplomnál járok, amikor be kell látnom, hogy tévedek. Már mindegy, eláztam, nem hagyom ki az utolsót.
Visszafelé eltévedek. Miért ne? Így szoktam. Jön szemből egy futótárs, mosolyogva intünk egymásnak. Vagy turista, és ő sem ismeri a széljárást, vagy pont olyan megszállott, mint én. Igyekszem a telefon segítségével visszanavigálni magam a szállásra. Full az ellenkező irányba futok. Leveszem a párás, vizes szemüveget, már valamivel többet látok, toronyiránt visszatalálok.
Gyors zuhany, 20 percem van elhagyni a szállást. Vizes ruháim a táska aljára rejtem, a cipőt a járdán szárítom, a teraszon ülve hallgatom a madarakat, a Csíki csendet, nézem a hegyeket, s lelkembe veszek. Észrevétlen telik el 2 óra, már a szállás is bezárt. Se vendég, se vendéglátó. Mire visszatérek a valóságba, magamra maradok.
Felhúzom a cipőm, lemegyek a városba. A Székely Múzeumot veszem célba. A néprajzi, nyomdai és Csíkszereda történeti kiállítása mellett Nagy Imre festőművész alkotásai tekinthetők meg. Megragad a szemem egy festményen, “Szülőházam” felirattal. Radnóti verse ötlik eszembe:
“Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok.” – s most mégis haza kell mennem.
Fájó szívvel indulok a szakadó esőben a közeli boltba útravalóért. Közben felírom gondolataimba, hogy legközelebb mielőtt útnak indulok, az esőkabáttal érdemes beállni a zuhany alá. Csak úgy, próbaképp, hogy ne éles bevetésen derüljön ki, hogy impregnálása már mit sem ér, épp mint annak, ami rajtam van.
Szerencsére bolt van itt is. Veszek egy esernyőt, egy Csíki pulcsit és egy Csíki csukát. Kedvencem lesz mindkettő. Átevezek a vasútállomásra, hogy a hamisítatlan balkáni körülményeket idéző mosdóban száraz ruhára váltsak. Nagy szerencsémre a WC-s néni épp távol van, az utolsó simításoknál érkezik. Ő meglepődik, hogy elfoglaltam a székét, én hogy ez a mosdó takarítva van.
“Gyere, várlak!” kijön, elbúcsúzik, körbejárjuk még egyszer a várost, így – valószínűleg a kései órának köszönhetően – inthetek egy, az erdő és a házak között a fűben ágaskodó medvének is.
Felszállok a vonatra, szívemben hála. Talán egyszer adhatok egy köszönömnél többet is. Az emlékek szavakká válnak. Fáradt vagyok, az út hosszú, a változatosság kedvéért a fülke által tárolt hőfok üti egy frigóét. Nem írok, csak őrzöm a sorokat.
A terem végéből a nyakamba repül. Átölelem, szeretem. S e pillanatban kettészakadok én is.
Még csak ma érkeztem, de már visszavágyom. Most azonban itt a helyem, itt van dolgom, de talán egy nap visszatérhetek. Addig fel-felmászok a fóti Somlyóra, leülök a tetején, s szemem lehunyva lelkem a testvérhegyeken át majd Csíkig ér.
Isten úgy teremtette az embert, hogy amikor az egyik kezével ad, akkor a másik kezével kap, és ha az egyik kezével elvesz, azt a másikkal kell megfizetnie.
Mindenki kapott az útra ajándékot tehetséget, képességet, adottságot. Mindenki jó valamiben és mindenkiben lakozik valami, amire másoknak egészen biztosan szüksége van, hogy adni tudjon.
Hónapok óta készülünk teljesíteni a kihívást: Fuss, fotózz, mosolyogj! – Mind a hármat szeretem és ha ezzel még adhatok is, így nem volt kérdés, hogy nevezek.
A 10 km-es vállalt távot többed magammal terveztem lefutni, de valahogy, valami valakinek mindig közbejött.
Vasárnap reggel hétkor már kidobja az ágy a korán fekvő kisiskolást. Öcsi az utolsó vonattal érkezett, még alszik. Évi jókedvűen ébred, a tábor utáni Istentiszteletig még van három órám. Betolunk egy-egy banánt reggelire, leviszem a kutyákat dolguk végezni, közben levizitelem a levegő hőmérsékletét talaj közelben, itt is meleg van, nem csak a tetőtérben.
Fuss egy szép helyen, mosolyogj és fotózz! Szól a kihívás. Az eredeti elképzelésem szerint mindezt kedvenc helyemen, a Dunakanyarban szerettem volna teljesíteni. B terv kellett, maradt Fót. A város utcái, a város utcái. Új útvonal is kellett. Elindultam hát bejárni a szívem csücske helyeim és a város nevezetességeinek egy részét.
Az első utam a Gyerekvárosba vitt. Kedvesen beköszöntem a portára, megmásztam az első dombot és a tó felé vettem az irányt. Ide jártam középiskolába és itt kezdődött a futás szeretete is. Soha nem voltam egy sprinter, de hosszú távon a magam tempójában órákig elkocorásztam. Torna órákon sok időt töltöttünk a szabadban. Telente Marika néni nagykabátban ült a pálya szélén, mi pedig tornaruhában, melegítő nadrágban igyekeztünk nem megfagyni. Pár tókör után ez sikerült is. A hatalmas platánfák tó fölé hajló ágai, a parton totyogó récék, a vízben tükröződő táj lenyűgözött 30 évvel ezelőtt is, most is.
Még kifelé megcsodáltam a Gyerekváros – méltóságából semmit sem vesztett – ütött-kopott Károlyi kastélyát…
a Városháza mellett található teret szegélyező pékség falát díszítő alkotásokat, melyek a helyi középiskolák diákjainak keze munkáját dicséri…
az Ibl Miklós által tervezett katolikus templomot…
majd anyukámhoz betérve – beiktatva egy rövid technikai szünetet -, ahol árgus szemekkel vártak, folytattam utamat a Somlyó-tóhoz.
Amíg nem voltak a tó területéről kitiltva a kutyák, valamint kevésbé öltött szabadidőpark jelleget a hely, addig sokat jártunk ide. Azóta alig. Pedig a korai, csendes órákban még mindig szép.
A szomszédok nyugalmának megzavarása után a felénk csak hegynek nevezett 276m magassággal büszkélkedő Somlyó csúcsa felé vettem az irányt.
Van mögöttem egy nagyon komoly sport baleset, egy igen munkás rehabilitációs idő, melynek fő dacaként, ha már épp nem tudtam járni, megtanultam repülni. Van, amikor a makacsság is jó valamire. A magaslatokat a siklóernyőzés előtt is szerettem. Valahogy mindig sokkal könnyebben boldogultam gondolati síkon, mint a fizikai térben. Fentről nézve minden más, ahogy a szellemünk világában is: sokkal szabadabb.
A leukémiás gyerekekért futok.
Gondolataim minden lépésnél náluk járnak, miközben hálát adok négy szép gyermekem és magam egészségéért. A legkaptatósabb ösvényt sikerült kiválasztanom. – Nem szándékosan, pocsék mód tájékozódom. Van, hogy menet közben sem jövök rá, merre járok. – Sebaj, tisztességgel felsétálok, miközben csak reménykedhetem abban, hogy ma már járt előttem más, kinek jöttére a hajnali portyáról még beljebb húzódott somlyó-hegyi vaddisznócsalád. Megvallom, kicsit félek is, és a gerincen megszaporázom lépteim, hogy mihamarabb kiérjek a fák közül a tisztásra, ahol már átlátható a terep, belátható az út, az alant elterülő táj látványa pedig majd kárpótol mindenért.
Útközben találkozom egy idősebb házaspárral, és a két kutyájával. Az idősebb, apróbb termetű fél szemére már vak. Udvariasan kikerülöm. Fentebb egy futó társ is szembejön. Nem vagyok egyedül.
Az útnak vannak nehezebb szakaszai, van amit egyedül kell megjárnunk, de mindig van, aki már járt előttünk, és mindig lesz olyan, aki majd mögöttünk jön, vagy elkísér egy darabon, vagy csak int és mi tudjuk, soha nem vagyunk egyedül.
Mire felérek, a mosolyom annak ellenére, hogy őszinte, már nehezen kivehető, de az elszántságom nem hagy kivetnivalót maga után. Továbbra is futok, fotózok, mosolygok a leukémiás gyerekekért.
Regina csendes, mosolygós, kedves lány. Nem hiszek a véletlenekben. Nem volt véletlen az sem, hogy pár évre a családunk része volt – legnagyobb örömünkre -, és az sem, hogy végül másképp alakult, de a jó viszony, a szeretet megmaradt. Húszas éveiben járó fiatal nő, aki túl a kemoterápián, a csontvelőátültetésen, a steril szobán, ádáz harcot vív a leukémiával, és annak minden testi-lelki velejárójával megmászva a meredélyeket, sokszor félve, egyedül, de talán mégsem magányosan, hiszen sokan gondolunk rá.
Az alkotás a menedéke.
A leukémiás gyerekekért és Regináért futok már a tizedik km-en túl, lefelé, hazafelé. Tízre a templomba kell érni és én késésben vagyok. Átvágok a mezőn, arra rövidebb. Kezdetben jó ötletnek tűnik, a rét közepén, a combig érő száraz, szúrós gazban trappolva már nem annyira, de még mindig a leukémiás gyerekekért és Regináért futok.
Hazaérek.
Gyors fürdés és már indulunk is. Hittan tábort záró gyerek Istentisztelet. Gyűjtögetők tábora. Talentumok. Mit vihetünk majd egy napon magunkkal, és mi az, amit hátra kell hagynunk.
A leukémiás gyerekekre és Reginára gondolok. A kincseikre és az adok-kapok egyensúlyára. Regina igen tehetséges grafikus művész, kit saját lelkének világába zárt a betegség. De ettől még ez a lélek mit sem veszített fényéből, és ebből a fényből decemberben egy kicsit mi is kaphatunk, hogy adhassunk. Szeretetet, erőt, megbecsülést, támogatást.
“Értékes vagy, mert én alkottalak és én sohasem hibázom.” – zárul a tábori színdarab az Istentisztelet végén.
Sokszor nem értjük, nem tudjuk, mi végre történnek a dolgok. Vannak napok, melyeket fogalmunk sincs, miként vagy minek éltünk túl. A csendes óráinkban mélyen legbelül, valahol mégis tudjuk, azt érezzük, hogy akármi és akárhogyan is történt, így volt rendben, hiszen Ő sohasem hibázik. Mi igen, de Ő nem. A nehézségek által végül a megfelelő útra, helyre és emberek mellé terel minket, és ami ott vár ránk, az valóban kárpótol mindenért.
Az Európai Sporthét alkalmából szervezett görkori túrára blogger kollégám, egy szabadnapos apa hívott meg. 7 éve nem volt a lábamon guruló alkalmatosság, olyannyira, hogy nem is rendelkezem sajáttal, de még ez sem gátolhatott meg abban, hogy gondolkodás nélkül igen-t mondjak a meghívásra.
Gyors üzenetváltás, Húgi görkorija még megvan, kis királylányom csatlakozhat édesanyám és Kishúg vasárnapi programjához, így kimenőt kapok ehhez a remeknek ígérkező kalandhoz.
Gyerekkoromban még cipőre felcsatolható, négy kerekű görkorival hasítottam a panelházak között a tükörsima aszfalton. Imádtam. Talán nincs is olyan aktív mozgásforma, amit ne szeretnék. Kamasz korral nőtt a megengedett bejárható távolság, már elhagyhattam a lakótelep határát, átléphettem a vasúton innen és túlra, sőt! Kompra fel, szigetcsúcsra ki, és vissza. Így a görkorit biciklire cseréltem.
A bringás korszaknak a második, majd a harmadik gyerkőc érkezése vetett véget. Valahogy nekünk nem sikerült összelogisztikázni. Maradt az autó és a családi gyalogtúra hazánk szebbnél szebb erdeibe.
7 évvel ezelőtt Húgi invitált el közös mozgásra a Városligetbe. Már kissé kerekedett a pocakom, de még kényelmesen tudtam görkorizni. Akkor is a tőle kapott kölcsön görkorival. Húgi rollerel adott az edzésélménynek. Pár alkalom után azonban ez elmaradt. Macerás bejárkálni Pestre, Fót pedig sem járdáit – már, ahol van -, sem utcáit tekintve nem valami görkori barát. Még a nagy kerekű rolleremben is fél év után csapágyakat kellett cserélni. Többek között ezért is maradt a futás. Egy jó cipő, és azt, itt is lehet.
Az utolsó meleg őszi nap. Mint a méhek a virágra, úgy rajzottak ki a motorosok az utakra. Volt is bennem egy kis szívfájdalom, hogy inkább két keréken kellett volna valamerre gurulni egyet, de már nem volt visszaút.
Találkozó, 10 órakor Újpesten. Annak rendje és módja szerint a létező leghosszabb és legbonyolultabb módon sikerült odakacskáznom, “erre egyszerűbb lesz” címszóval. Pontosan érkeztem. Egy szabadnapos apa még sehol, ellenben pár profi görkoris amatőröket – avagy engem – ijesztgető ügyességgel melegített a parkolóban.
Még a cipőmet sem vettem le, amikor a társaság kemény magjának egyike látva a dobozból elővett görkorit érzékelte, hogy hozzájuk fogok csatlakozni, már mellém gurult és beszélgetni kezdett. Robogós társ, váltani készül, max 125-ig. Egyből volt közös téma.
A kezdeti feszültség gyorsan elszállt, közvetlen, segítőkész, elfogadó és önmagától, tudásától egyáltalán nem elszállt, odafigyelő, valódi sportcsapatba csöppentem.
A kezdeti terv az volt, hogy képileg is végigdokumentálom az eseményt, majd a robogómtól a parkolót szegélyező korlátig történő elevickélés során erről határozottan letettem. Nem akartam sem a telefonom, sem önmagam összetörni. A kezeim kellettek egyensúlyozni és kapaszkodni, hol ebbe, hol abba.
Kissé késve, de elindultunk. Úti célunk: Dunakeszi rév.
Az első 5 km-en még kerestem önmagam. Nem voltam teljesen ura a helyzetnek. Szoknom kellett ezt a mostanra szoktlannà vált mozgásformát. Kissé billegtem. Hol jobbra, hol balra. Hol előre, hol hátra. Az átkelőknél megugrott a pulzus, beszűkült a látótér. Padka. Lép, gurul, talpon, azaz kerekeken marad.
Mire Dunakeszire értünk, megtaláltam a ritmust, a saját tempóm, és a megállason kívül mással már nem igazán adódott gondom.
Azért, hogy hiteles legyen az ottlétem, Dunakeszin a révnél a korláton, ültő helyben csak lőttem egy képet. A többiek személyiségi jogainak védelme végett, a lábainkról, és a szép lila hátitatyómról. Elrakhattam volna, hogy rendezettebb legyen a kép, de úgy megörültem a statikus stabilitásnak, hogy akkor, abban a pillanatban, ez egyáltalán nem volt fontos.
15 perc pihenő, némi folyadékutánpótlás, két szendvics elfogyasztása üzemanyag gyanánt, majd indulás vissza.
És csak egyszer estem el, de akkor tiszességesen. Sebaj. Kempo-s reflexek tesztelve, még működnek, esni és tompítani sem felejtettem el. Nem véletlenül mondogatta mindig édesanyám: “amit megtanultál, már senki nem veheti el tőled”.
Ahogy átértem a zebrán, már éreztem, hogy nem lesz jó. Túl nagy volt a lendület. Jobbra a görkoris társak kisebb tömeget formáltak, ha arra fordulok, még fellökök valakit. Fékezni nem tudok, marad az egyenes, a fű puha. Nem jutottam el a fűig. Ahogy lépni készültem a zöld puhára, megelőzte a tartó lábam a felső testem, kifordultam, s egy halk sikoly kíséretében, egy laza mozdulattal, ügyesen fél popóra huppantam. Megúsztam prezúrok és törések nélkül, de ami a legfontosabb, nem szakadt ki a kedvenc nagdrágom sem.
Az utolsó kilométereken már csak egy cél lebegett a szemem előtt: levenni a lábamról a görkorit. Siker, beértem a parkolóba. Görkori le, láb megkönnyebbül. Felszabadító érzés volt.
A tervezett 14 óra helyett 13 órára értünk vissza. Kiskirálylányt 15 órára ígérték hazatranszportálni, felcsillant a szemem a hátralévő két óra láttán.
Gyors búcsú, és irány az egyenes. Meg sem álltam Királyrétig, de még igazán ott sem. Csak megfordultam, és már gurultam is vissza.
Kellemesen lelazított az út. A hegyek, az őszbe forduló erdő, a menetszél süvítése a felnyitott plexi alatt, a kanyarok, a nap sugarai, a motor zúgása. Éltem minden pillanatát, és szerettem élni. Teljes volt, és egész. Olyan, ami “kár, hogy nem tarthat örökké”.
100 százalékosan feltöltött elemekkel gurultam be a parkolóba.
Még le sem vettem a gyújtást, amikor megszólalt a telefonom. Édesanyám. 20 perc, és ideérnek. Tökéletes időzítés, egy tökéletes nap végén.
A négyből a legidősebb gyerekem az év végén tölti a 23. életévét, így lassan több, mint 20 éve vagyok rendszeres látogatója a Fővárosi Állatkertnek, és azon kívül, hogy bizton állíthatom, még mindig nem láttam mindent, számomra egyszerűen megunhatatlan.
Ez a hely fejlődik, szépül, szemmel láthatóan törődik nem csak a testi, hanem a lelki épségével is az állatoknak, halad a korral és minden lehetőséget megragad arra, hogy felkeltse a fiatalok, valamint szüleik figyelmét élővilágunk sokszínűségére, fontosságára.
Az állatkertben való tájékozódást útjelző táblák, térképek segítik. A bejáratnál lévő infó pultnál kérhetünk hordozható kis térképet is, amin az aktuális programok, látványetetések is fel vannak tüntetve.
Nagy kedvencünk, amit soha nem hagyunk ki, a fóka-móka. Jaques és Noé, a vízben jókedvűen ugrándozó, labdázó, a közönséget fröcskölő kaliforniai oroszlánfóka kortól függetlenül csal mosolyt mindenki arcára. A közönség egyszerre szurkol és ujjong, amikor sikerül bedobni a labdát a kosárba.
És persze a figyelmeztetés ellenére – vagy épp azért -, még a felnőttek is igyekeznek jó közel állni a korláthoz, sövényhez, hogy biztosan kapjanak egy kis frissítő vízpermetet.
Az én szívem csücske a japán kert minden nyugalmával és harmóniájával együtt.
A pillangóház a harmadik kötelező eleme a látogatásunknak.
A kötelező elemek után végtelennek tűnő séta következett addig, amíg a lábunk bírta. Az akvárium átalakítás miatt zárva volt, de láttunk színpompás papagályokat, madarakat, a sötétben fáról csüngő denevéreket, flamingót, oroszlánt, tigrist, kígyót, békát, kengurut, makit, tejesládával a fején megpihenő orángutánt, és természetesen nem hagytuk ki a cuki kiselefánt megtekintését sem.
Lábunk teherbírásának végeztével az ajándékboltból hazaköltöztettünk egy rózsaszín lámát és egy kis sünt, majd hazatértünk, és elhatároztuk, hogy legközelebb a most kimaradt részeknél kezdünk, hogy mindent lássunk, mert “ez jó”.
“Isten szólt: „A vizek teljenek meg élőlények sokaságával, az égen, a föld felett pedig röpködjenek madarak.” Úgy is történt. Isten megteremtette fajtájuk szerint a nagy tengeri állatokat és mind az élőlényeket, amelyek mozognak vagy a vízben úszkálnak. És a röpködő madarakat is, ugyancsak fajtájuk szerint. Isten látta, hogy ez jó. Isten megáldotta őket és így szólt: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a tengerek vizét, s a madarak is szaporodjanak a földön.” Este lett és reggel: az ötödik nap. Aztán szólt Isten: „Hozzon elő a föld élőlényeket fajuk szerint: háziállatokat, csúszómászókat és mezei vadakat fajuk szerint.” Úgy is történt. Isten megteremtette a mezei vadakat fajuk szerint, a háziállatokat fajuk szerint és az összes csúszómászót a földkerekségen, fajonként. Isten látta, hogy ez jó.”
Az idei kívánságlista második pontja Jászapáti volt. Egy teljes hetet terveztünk a bátyámékkal eltölteni e kis város csendes üdülőövezetében, de aztán másképp alakultak a dolgok, így csupán egy fél napra érkeztünk.
Annak rendje és módja szerint elaludtunk, és még este sem készítettük össze a teljes motyónkat, így fél óra csúszással indultunk. Az égen sötét felhők kúsztak, a szél is hideg volt. Mivel azonban a jászapáti strand termál vízzel is büszkélkedhet, ezért nem tágítottunk az eredeti tervtől, és becsomagoltuk a fürdőruhánkat.
Bekaptunk pár falatot az előző este vacsi gyanánt összedobott túrós sütiből, és még kissé kómásan, de jó kedvűen indultunk el Gödöllő felé. Az M3-as autópályán, majd a 32-es úton egy óra alatt leértünk. A GPS-nek és emlékeimnek hála a városban is kiismertük magunkat, és könnyedén megtaláltuk úti célunkat, ahol szerető szívvel, széles mosollyal, ölelő karokkal és finom reggelivel vártak.
Sokan nem hisznek abban, hogy lehet fiú és lány között barátság. A bátyámmal, 14 éves koromban ismerkedtem meg egy, a mindkettőnk lakóhelyének közelében nyílt rendőr kocsmában, ahová délutánonként mi, kamasz fiatalok összegyűltünk biliárdozni, beszélgetni, ahonnan a hétvégi kocsma túrák elindultak. Egyik helyről a másikra jártunk, mivel a lelkes amatőr fiatal zenészekből verbuválódott banda, melynek a bátyám volt a basszusgitárosa, hol itt, hol ott játszott.
Akkoriban még csak egy húgom volt, és mint egyszülős család legidősebb gyermeke sok terhet cipeltem a vállamon. Önállónak, felelősségteljesnek kellett lenni, sokszor vigyázva a nálam csupán három évvel fiatalabb testvéremre. Szerettem volna én is még egy kicsit kicsi, de legalább is kisebbnek lenni. Néha olyan jó lett volna, hogyha van valaki, aki rám is vigyáz. Ez volt Máté, így lett a barátságból testvéri szeretet, és így lett ő, az én bátyám.
“…van barát, a ki ragaszkodóbb a testvérnél.” (Péld. 18:24)
Magunk mögött hagytuk a fellegeket, Jászapátiban csodás napsütésben fogyasztottuk el a reggelinket, majd átöltöztünk, és papucsban, fürdőruhában csoszogtunk át a pár száz méterre lévő strandra.
Igazi kisvárosi hangulata van a helynek. Mindenki ismer mindenkit, mindenki köszön mindenkinek, megkérdezi hogy van, tudja ki mikor és merre jár. Odafigyelnek egymásra.
A strand öt medencét tudhat magáénak. A forgó vizes medencét csak hétvégén indítják be. Szerda révén ennek csak a szépen kicsempézett csigavonalait tekinthettük meg. Van egy közel negyven fokos áztató medence, egy úszó medence, egy hideg vizes nyakig érő pancsoló medence, mely fölött egy kötélhágcsón majomkodhatnak az inkább már nagyobb gyerekek, és egy kellemes, 35 fokos gyógyvizes medence. Ez utóbbit találtuk vérkeringésünk egészséges fenntartásához megfelelőnek. Amíg mi, szülők, kellemesen áztattuk magunkat, addig a bátyám lánya mélytengeri búvárosat, az én lányom ebihalasat játszott. Annát csak akkor láttuk, amikor levegőért jött fel, Évi pedig szakadatlan úszott a deszkájával és gyakorolta, az elmúlt nap, a Balatonon, frissen szerzett tudományát.
Kifáradva, kipirosodva, éhesen halásztam ki a vízből.
Indulás előtt még közösen asztalhoz ültünk, a hűtött dinnye mindenkinek jól esett, megvívtam Csipesszel, Annácska törpe tacsijával a cipőfűzőmért, majd amikor sikerült masnira kötnöm, szerető búcsút véve indultunk tovább Poroszlóra a Tisza-tavi Ökocentrumba.
A parkoló motoros barát (igaz autóval érkeztünk, így ennek most nem volt túl nagy jelentősége), a hely felkapottságához mérten kicsi, fizetős, de elengedőnek bizonyult. Be tudtunk állni.
A pénztárnál nem állt hosszú sor (van SZÉP kártya fizetési lehetőség), gyorsan haladtunk, és amíg vártunk, legalább át tudtuk böngészni a kapura felaggatott tábla hirdette jegyvételi lehetőségeket. A kishajós csomagot választottuk.
Elég zsúfoltnak tűnt a belső kiállító tér, rengeteg táboros csoport volt épp a centrumban, így a park felé vettük az irányt.
Megmondom őszintén, hogy igazán nem nyert meg. Sem a kint, sem a bent.
Láttunk pár ketrecben szomorkodó nyuszit, néhány gólyát, juhot, simogattunk dám szarvast, megcsodáltuk a nálunk csak vendég, de nem őshonos óriás teknőst, megnéztük a tájházat, megmásztuk a szalmabálákat, kiszorultunk a játszóterekről, és a bokorban zümmögő darazsaktól sikítófrászt kapva kerestük meg a legrövidebb kivezető utat a bokorlabirintusból.
A tutajos játszóteret nagyon tudtuk volna élvezni, ha kicsit kevesebb a táborozó gyerek. A térdig érő vízi játszótéren többféle fából tákolt vízfelszínen úszó közlekedési alkalmatossággal lehetett eljutni egyik partról vagy szigetről a másikra. A gyerekek nagyon élvezték a mókát. Mezítláb, nadrágfelhajtva ültek, álltak a tutajokon és eveztek, húzták-vonták magukat a kötelekkel. Egy hídon cipő áztatva átkeltünk mi is, illetve Évikémet egy csapat gyerek befogadta és örömmel vontatta át egyik partról a másikra, majd miután nem termett több babér nekünk e helyen (sem), elhatároztuk, hogy megnézzük a benti kiállító tereket.
Az akvárium a honos édesvízi halainkkal és azok méreteivel nem csak lenyűgözött, hanem el is gondolkodtatott. Eddig sem voltam nagy természetes vízben úszó párti, azt hiszem eztán még annyira sem leszek.
Az akváriumokon túl a hetedik emeleti kiáltás ragadott még minket magával, majd úgy nagyjából ez is kifújt.
A hely nagy hiányossága, hogy a csap alá a mosdóban nem fér be a kulacs, a parkban sehol nem találtunk egy ivókutat sem, a büfében 350 Ft-ért kaptunk egy fél literes ásványvizet, de sajnos kártyával nem lehetett fizetni, így még szerencse, hogy kaptunk reggelit Jászapátiban, és megmaradt a két-két útra csomagolt szendvicsünk, ami most szó szerint életet mentett.
Az ajándékbolt kicsi, kedves, az árak ajándékbolthoz szabottak, a választék kínált egyedi, helyre jellemző emléktárgyakat is, így még lett is volna kedvem az otthon maradott vagy épp máshol nyaraló testvéreknek, családtagoknak is vinni valamit, de sajnos itt sem lehetett bankkártyával fizetni, így megnéztük, hogy a parkolási díj és a létszükségletként vásárolt víz után mennyi maradt még a tarsolyunkban, s abból gazdálkodtunk haza magunkkal egy cuki kis plüss vidrát.
Kirándulásunk utolsó programja a hajókázás volt a Tisza-tó nádasában, meglesve annak élővilágát. És milyen jó, hogy ez maradt a végére, mert így végül feltöltődve, és mindent összevetve, elégedetten, pozitív élménnyel tértünk haza.
A 45 perces, vezetett vízi túra minden pillanatát élveztük. A motorcsónakok mormogva szelték a békés nádas vízét. Az ott élő madarak már ügyet sem vetettek ránk, békésen állongva az ágakon, vagy épp úszkálva a sűrűn nőtt sulyomban élték megszokott mindennapjainkat, amíg mi rájuk csodálkozva, telefonjainkkal kattintgatva próbáltunk valamit nem csak a szívünkben, a fejünkben hazavinni emlékképként.
Még az sem vont le semmit az élményből, hogy 40 év hite dőlt össze egyetlen pillanat alatta, amikor kiderült, hogy a mindig kacagást kísérve játszott, gyerekkoromban talán elsőként elsajátított, és a gyermekeimnek is szeretettel átadott mondókában szereplő vakvarjúcska nem egy világtalan varjú, hanem a képen látható bakcsó.
A nap már lefelé ívelt, aranyló fénnyel vonta be, az Alföldről felfelé haladva, a láthatáron kibontakozó hegyek vonulatát. Tüdőnkben még a tó felett beszívott tiszta levegő, arcunkon a szél simogatása, lelkünk ragyog. 45 perc béke, háborítatlan nyugalom szinte kicseréli az embert. Teremtett világunk semmihez sem fogható szépsége, a belőle áradó élet és energia a mi létünknek is elengedhetetlen része.
Hazatérünk, a szabadságnak lassan vége, még egy állatkerti séta van a kívánság listánkon, de nem feledjük: időként meg kell állni, vissza kell térni, megpihenni oda, hol az idő szinte megáll, mert a “most”-on kívül nem létezik más. Csak a jelen van, hol minden egy.
“Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak.” (Zsolt. 8:4-9)
A Föld az otthonunk, bánjunk vele felelősségteljesen!
Egy évben két alkalommal van együtt a család, avagy látom együtt mind a négy gyermekem.
Ez az élet rendje. Felnőnek, kirepülnek, önállósodnak, új kapcsolatokat kötnek és egyre inkább mindegyik a saját útján jár. Egy évben két alkalommal azonban még összejövünk, hogy egy kicsit együtt legyünk: december 23-án, szent estét megelőző nap beülünk egy étterembe, valamint nyáron elmegyünk valahova egy 5 napos üdülésre.
Az idén nyár mást hozott, így csak a legkisebb királylány maradt velem a szabadságom hátralévő idejére, akinek viszont teljesítendő kívánsága volt bőven. Úgyhogy kezembe vettem a varázspálcám és csiribú-csiribá…
Az első a listán a Balaton volt. Nagyon szerette volna látni, érezni a Balaton vizét.
Leszerveztem az autót, mert az nekünk nincs, egy 110-es robogóval pedig egymagam még csak-csak felmennék az autópályára, elvégre lazán kitolja magából a 100-at, 110-et, de hátam mögött a kis benzintyúkommal már nem. Hegyen-völgyön át pedig inkább maga az út lett volna a cél, mint a Balaton. Szóval elhoztam hétfőn délután az autót a húgoméktól, elmentünk, megvettünk mindent, ami egy balatoni kiruccanáshoz szükségeltetik (szendvicsnek való, gyömölcslé, úszódeszka), otthon pedig összekészítettem a csomagot, hogy másnap reggel már csak indulni kelljen.
Reggel fél 7-kor megszabadultunk a csipától, a pizsamától, még elintéztük a kutya körüli teendőket, amíg apa elment tankolni és pályamatricát venni, majd bepakoltunk az autóba, és irány a budapesti dugó.
Laza másfél óra alatt verekedtük át magunkat a városon. Kissé megviselte a béketűrésünket, de mindent összevetve sikeresen vettük az akadályt. Az M7-est elérve már szinte fékezés nélkül haladtunk egyenesen előre.
Szerettem volna megmutatni a kis Balatonra vágyómnak a magyar tengert teljes széle-hosszában, minden szépségével együtt, ezért annak ellenére, hogy a déli partra igyekeztünk, Tihanynak vettük az irányt. A rév 10 percenként indult Szántódra, az a pár perc várakozás pedig még jól is esett. Kinyújtóztattuk végre az üléstől elgémberedett végtagjainkat.
A menetidő Szántódra alig 15 perc, de gyönyörű. A kapitányi fülke alatti kis hajóhídról lélegzetelállító panoráma tárult elénk. Alig győztük magunkba szívni a víz illatát, a kék égen kúszó bárányfelhők, a Balatont körbeölelő hegyek látványát a frissítő szélben.
A szántódi szabadstrand a révtől gyalogosan 20, autóval 5 perc alatt elérhető. Korán érkeztünk, a kis parkolóban még válogathattunk a helyek között, és a plédünket is a nekünk tetsző fűcsomóra tehettük le.
A hely elsőre megnyert minket magának. Kicsi, családias, mindenre felkészült és szépen gondozott. Kondipark, játszótér, mászóka (kicsiknek és nagyoknak), homokos strandröplabda pálya várja az ide látogatókat a parton strand áras büfével, tiszta mosdóval és aminek nagyon megörültem: családi öltözővel. Nem tűnik nagy dolognak, de végre nem egy kis kabinban kellett a temérdek pakkal és a gyerkőccel bezsúfolódva átvedleni pancsolósba.
A víz partközelben a térdemig ért, de még 10-15 méterrel beljebb is csak a combomat csapdosták az apró hullámok. Tökéletes pancsoló hely, ahol még a stégen ülve is biztonságban tudhatjuk a vízben randalírozó ifjoncokat. Érdemes labdát vinni, és nem csak a strandröplabda pálya végett, a vízben kosárpalánk és víziröpi korlát is található. Mi ezt most meghagytuk a hattyúknak.
A boldogság kis fészekben lakik. Nem kell ahhoz luxusszálloda, sok pénz vagy nagyratörő álmok. Elég egy úszódeszka, egy balatoni szabadstrand, pár óra napsütés, egy valóra váltott kívánság, látni a mosolyt a másik arcán, és hogy együtt lehessünk azokkal, akiket szeretünk. “Boldogok a békességben élők”. (Mt 5:9)
Három vidám, élményekkel teli órát töltöttünk el a strandon. Egy csepp boldogság a kis szívben az elmúlt hetek szomorúságában.
A vízből a kis ebihalacskát fogainak vacogása és gyomrának korgása hozta ki. Még megvizsgáltuk a vízparti élővilágot, a hínárt, a balatoni kagylók sokféleségét, a moszatot a sziklákon, majd összecsomagoltunk, búcsút vettünk a víztől, jól megjegyeztük magunknak e helyet – ide visszatérünk máskor is -, majd elndultunk hazafelé egy éttermet keresve. Választásunk a Paprika Csárdára esett Zamárdiban.
Kellemes hely, odafigyelő kiszolgálás, kifogástalan ételek, finom limonádé. Jól is esett az aktív strandolás után. Az ár parthoz mért volt, ugyanakkor nem maradt éhen senki. Az ízlésesen tálalt ebédünk mennyisége sem hagyott maga után kivetnivalót.
Hazafelé még apa kedvéért megálltunk Székesfehérváron a Honda szalonban. Egyszer elkísértem télikabátot venni. Egy teljes napig mentünk, mire talált egy tetszetőset. Csoda, hogy lassan egy éve nem tudja eldönteni, milyen motort vegyen? Amíg apa morfondírozott és minden lehetséges delikvenst szemügyre vett, mi habozás nélkül ültünk fel a vágyott 125-ösünkre. Még 10 cm híja, hogy a miénk legyen. Úgy saccolom, 2-3 év, mire apró kis lábait stabilan tudja a lábtartóra helyezni. Addig kiélvezzük a kis suzkánk.
Hálás szívvel zártam ezt a napot is. Mindenkinek minden belefért, amire vágyott, ami örömet okozott neki. Láttam boldogságtól csillogó szemeket, hallottam gyöngyöző nevetést, kaptam szerető ölelést.
“Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Péld. 11:25)
Dunla Sullivan 