“Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” (Zsoltárok könyve 23:4)
Nem félt. Se embert, se betegséget, se gonoszt, se halált. Pedig tudta. Még visszaléptem az ajtóból, hogy átöleljem, megcsókoljam:
– Szeretlek mama! Nagyon várlak haza.
– Én is várom, hogy otthon legyek – mondta, miközben ő már tudta, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.
Tudta.
Láttam a szemében.
Furcsa dolog ez a megérzés. Én is tudtam. Még élt és már sirattam. Szerettem volna áltatni magam, de nem ment… “El fog menni a nagymamim. Itt fog hagyni” – zokogtam a teraszon a paradicsomok között ülve.
A kert mindig megnyugtat, mégha csak egy terasznyi is. A kert egy darabka Mama.
Hitben élt. Nem láttam soha imádkozni, se templomba járni. Neki nem kellett. Ő élte a hitét: a szeretet útját.
Volt egy családi barátunk, Aranka néni. – Isten nyugosztalja. – Folyton folyvást imádkozott. Kiült a kertbe akkor is, amikor vendégségben nálunk járt, és morzsolta a rózsafüzért reggel, délben, este. De volt, hogy délelőtt és délután is. Egy vasárnapi misét sem hagyott volna ki, bárhol járt is. Mindegy volt, csak templom legyen. Imakönyvvel a kezében ment, gyakorolta a megbánást, a bűnbocsánatot, a liturgiákat, és énekelt. Hamisan, jól hallhatóan, összetéveszthetetlenül.
A Mama hite nem igényelt kötelező köröket sem reggel, sem este, de még vasárnap sem. A Mama maga volt a hit.
Láttam a szemében.
Nem játszotta meg a nyugalmat, a beletörődést. Egyszerűen bízott és hitt abban a magasabb rendű erőben, mely a saját akaratával szemben oly elszántsággal szólította magához, hogy három orvosnak és egy mentőtisztnek kellett hibáznia ahhoz, hogy elengedje és itt hagyja azt, amit ő annyira szeretett: az életet.
Tudta, hogy jó helyre megy, hogy várják, és az átkelés minden, csak nem félelmetes. Megkönnyebbülés, felszabadulás, hazatérés. A Mama tudta.
Ezt láttam a szemében.
Nem tudok gyászolni. A szó mély, kínzó fájdalommal, könnyekkel teli értelmében nem. Nekem a Mama még mindig él. Nem halt meg, csak levette megfáradt testét.
Anyukám kiszanálta a Mama cuccait, átrendzte a szobáját. Ezt-azt ugyan megtartott, de “ez is az elengedés része” – ahogy ő mondja.
Évikémmel mi nem szanálunk. Gyűjtögetünk. Emlékeket, élményeket. Beszélgetünk róla. Sokat.
Nem tudok rá úgy gondolni, hogy ő már nincs, mert van. Csak nem itt, és nem úgy, ahogy eddig, de a szívemben semmi sem változott. A szeretet, melyet adott, épp ugyan ott van, ahol volt, és épp olyan erős, mint eddig.
Esténként találkozunk. Amikor alszom, a lelkem szabad. Világot váltok és megkeresem. Vagy a Mama engem. Ki tudja? A lényeg, hogy találkozunk. Ha csak néhány pillanatra is, de látom, érzem, hallom. Van, hogy váltunk pár szót, van hogy szorosan átöleljük egymást.
Hálás szívvel ébredek. Olyan jó, hogy van egy hely, ahol össze-összefuthatunk.
Hiányzik. Persze, hogy hiányzik. Nincs nap, hogy ne akarnám felemelni a telefont, hogy kérdezzek vagy meséljek valamit. Sokat gondolok rá, de nekem a Mama nem halt meg, csak hazament a lélek igazi otthonába, és most, ott, ahol van, jó neki. Bárhol legyen is ez az ott. Jónak kell lennie. Másképp nem lehet. Mert a Mama ebben hitt. Láttam abban a szomorú, mégis reményteli utolsó tekintetben, mely végig követett, amíg kiléptem az ajtón.
Drága Mama!
Köszönöm a tekinteted, hogy mindezt megmutattad, és átadtad nekem. Köszönöm, hogy álmaimban láthatlak, hogy szívemben tovább élsz. Köszönöm a hitet, az erőt. Köszönöm, hogy emlékezhetek. Köszönöm, hogy megmutattad a szeretet útját, és még ha ezen az úton van, hogy “a halál árnyékának völgyében járok is” nem kell félnem, mert te velem vagy, mert te tudtad, hogy Ő mindig velünk van.
Debrecenben születtem. A húgom 3 év múlva Miskolcon, 4 évesen pedig már Dunakeszin kezdtem meg az óvodát. Fótra felnőttként azért költöztem, hogy egyszülős családként legyen segítségem a gyerekek körül, tudjak dolgozni és néha néha még élni is egy kicsit. Így nem kötődöm igazán egyik helyhez sem úgy szívben, ahogyan mama kötődött szülővárosához, Dévaványához. Járatta a ványai lapot, olvasta a híreket, az aktuális hirdetéseket, tájékozódott az éppen zajló fejlesztésekről, programokról.
Egy nappal hamarabb érkeztünk: a férjem, a kicsi lányunk és én. Foglaltam szállást, megterveztem az utat a kb. 45-50 percenként beiktatott pihenőkkel, hogy a 185 km-es út a 6 évesemnek is ne csak kibírható, de még élvezhető is legyen. Természetesen robogóval.
Nem siettünk. Békésen suhant el mellettünk a táj, és amikor nem egy benzinkúton álltunk meg pihenni, még készítettünk pár fotót is.
Gyerekkoromban a városba (akkor még csak községbe) vezető úton már azon versenyeztünk a húgommal, hogy ki látja meg hamarabb a kakasos templom tornyát. A ványai református templom tornyán figyelő kakas ugyanis már messziről látható. Ez a játék most elmaradt, de az út, és a település utcái, házai régi emlékeket idéztek bennem, melyeket jó volt átélni és megosztani.
A főúton lévő Déva Vendégházban szálltunk meg. Közel mindenhez. A zárt parkolóban jó érzéssel tettük le éjszakára a motorokat, a szép, füves, játszótérrel, trambulinnal felszerelt udvaron pedig egyből lemozoghatta a kis benzintyúkom is az út fáradalmait, amíg átvettük a kulcsokat, elintéztük a papírokat, és kipakoltunk.
A 38 fokban még menetszélben sem túl komfortos motorosruháktól való megszabadulás és nyáriasabba való átvedlés után, a strandfürdő felé vettük az irányt. Semmire sem vágytunk jobban, mint a frissítően hideg vízre.
A családias hangulatú strand 3 medencével várt minket. Egy kicsi, gyerekek részére kialakított kacsaúsztatóval, amibe az ősszel iskolába készülő lányom szerint már irtó ciki lett volna bemenni, így a másik kettőt, a 29 fokos vízzel telített úszó- és játszómedencét, majd a 36 fokos gyógyvizest vettük célba.
Még ez utóbbi is hűvösebb volt, mint a levegő, így jólesően mártózhattunk meg mindkettőben. A gyógyvizes medence vízsugaras hátdöngölője alatt még a vezetés okozta, vállban fellépő, kisebb izomfeszültségtől is megszabadulhattunk.
A napon száradva klaffogtunk vissza vizes papucsainkban a szállásra, ahonnan, egy szárazabb ruhára váltás után, el is indultunk kis nosztalgiakörutunkra.
A régi KTSZ-ből gyönyörű városháza lett, mely előtt bronzba öntve őrzi szárnyai alatt kicsinyeit a ványai túzok.
Az akkor még sárga, piros téglás, sarki orvosi ház most szürke, kisebb, mint arra emlékeztem, és még mindig élénken élnek bennem a szobák, a bútorok, a szőnyegek, a hatalmas polc, a külön füzetbe vezetett és kategorizált könyvekkel, melyet még egy könyvtár is megirigyelne, a falon lógó arany keretes tükör, alatta a kincseket rejtő kisszekrénnyel, a konyha, ahol mamával annyit sütöttünk, a veranda, a rendelő, a spájz, a kert. A vastag ajtókeretek, melyekbe bekuckózava, lifteset játszottunk húgommal az itt töltött szünidőkben.
A kertkapu nyitva. Bekiáltok, nincs válasz. Talán a mama járt erre, s valahogy még odaátról nyitva hagyta, s egy kicsit engem várt, hogy még egyszer utoljára megnézhessem, felidézhessem. A hatalmas udvar szinte csepp. A régen zöld deszkás ajtó most szürkére festve. Vadrózsa sem futja már körbe. A veranda előtt díszelgő spirea bokor helyén tátongó tér. A rózsatöveket szőlőlugas váltotta fel, de a kerekes kút még megvan.
Amikor lehunyom szemem, érzem a rózsák illatát, látom a kertben ránk vigyázó mamát, hallom papa nevetését. Minden él.
Félve áll a kapuban a birtokháborító anyja mögött a lányom, akit nagy nehezen sikerül egy percre beljebb invitálnom. “Nézd csak!” – mutatom neki a kert másik végében a kis házat. “Abban gyújtotta fel Kinga mama a könyvét.” – számtalanszor hallottuk mamától e csínytevés történetét.
Kilépek, besukom a kaput.
A bolt semmit sem változott. Ugyan ott van, és pont ugyan úgy néz ki. Még a gyerekkoromban oly nagy szeretettel, minden reggel vajjal, zöldségekkel felkínált, friss kőrösi sós kiflit is megtaláltam a polcokon.
Ha egy helyet meg kellene nevezni otthonomnak, egészen biztosan ez lenne az.
Nehezen alszom el. Temetésre senki sem szeret járni. Főleg nem a mamáéra. Kicsit még megsiratom. Forgolódok, felkelek, visszafekszem, s miközben hálát adok azért a sok szép évért, amit vele tölthettem, végül elnyom az álom.
Korán ébredek, a nyitott ablak mellett, a főutca vidékies zajára. Traktor zúg, gólya kelepel, gerle búg. “Szevasz komám!” – köszöntés száll a hűvös reggeli csendben.
Sportosba öltözök, futó cipőt húzok, balra indulok – arra ismerősebb, dédihez errefelé mentünk.
Azt nem mondhatom, hogy emlékeztem arra, hogy merre is volt azaz erre, de azt igen, hogy rendesen elkampalyogtam. A hét órai indulás már késeinek hatott a levegő hőfokát tekintve. Nagyon meleg volt. Az itthon megszokott dombok helyett a sík terep legalább könnyített a helyzeten, ahogy a házak mögött fel-felbukkanó kakasos templomtorony is, melynek köszönhetően sikerült visszatalálnom a szállásra.
Nyugodt reggeli, stratégiai megbeszélés, nagyon meleg van, a pusztában sétálós túzoktelep helyett inkább a strand. A búcsúztató épp eléggé felzaklatta legkisebbem, aki bár már nyugodtabban alszik, de azért még csak-csak sírdogál, ezért a nosztalgikus látogatáson túl a temetésre már nem akartam elvinni.
Rendrakás, csomagolás, még gurulunk egy kört a kis utcákban, természetesen most sem tudom merre járunk. Aztán meglátok egy kutat, ami még gyerekkoromból is dereng és szerencsére reggel is elfutottam mellette, így az elveszéstől megmentődünk.
Apa és lánya a strandon. Én a temetőben. A család egy része a városban teszi tiszteletét, anyukám és a kisebbik húgom a sírt rendezgeti. Kreatív feladatot kapok, kis halotti lepellel kötözök levendulát a fénykép elé. Közepén apró lyuk egy hatalmas szívnek. A könnyeimmel küzdök.
Kevesen állunk a sír körül, szük családi kör, páran a régi időkből. Az otthon maradottak virágba borult koszorúkban jöttek el. A lelkész fura figura. Fekete körhasán szépen feszül a vasalt ing. Mint egy hordópánt, fogja az öv a nadrág találkozásánál. Palástját fél vállra dobva nehézkesen lépked a nagy melegben, hóna alatt Biblia, kezében magnó, s bár – mint kiderül – természetében nem azonos, külseje Döbrögit juttatja eszembe a Lúdas Matyiból.
Szépen beszél, a szeretetről, arról a szeretetről, melyet mama kapott ajándékba, s melyből nekünk oly sok jutott. A szeretetről, melynek forrása kiapadhatatlan, mert “Isten előbb szeretett minket” (I Jn 4), és így az örök, és soha el nem múlhat. Ahogy nem múlhatott köztük sem.
Most itt fekszenek, végre együtt, egymás mellett, meghipenve. Hazatérve.
Még kiáztatom magamból egy kicsit a fájdalmat a lányommal játszva indulás előtt a strandon, majd felszerelkezünk, robogóra ülünk és indulunk vissza a hétköznapokba.
Motort vezetni teljesen más, mint autót. Amikor autóban ül az ember még számtalan dologra tud figyelni. Beszélget az utasaival, szól a rádió, elmajszol egy szendvicset, fejben már a holnapot tervezi, miközben még a múlton rágódik. Két keréken csak te vagy, meg az út. Látod a tájat ugyan, de az nem külön álló része lesz az egésznek, hanem egy veled, ahogyan a gép és az út is alattad. A menetszél kifújja a gondolataid, a koncentráció egyben tartja a lelked, az út mederbe tereli az érzéseid, hogy a történéseid események, ne pedig személyes tragédiák legyenek.
Fáradtan, de minden tekintetben egészben értünk haza. A vacsora, a fürdés és a fekvés között még elhullattunk pár könnycseppet.
Talán a kimondhatatlan fájdalom teszi a tagadást, hogy képtelen vagyok halottként, már nem létezőként tekinteni rá, mi csak akkor tudatosul, amikor felhívnám, átmennék, elmesélném neki, merre jártam, megkérdezném melyik utcán is kellett volna lekanyarodni. Vagy talán a szeretet élteti őt bennem tovább, mely mélyen belül azt súgja, hogy még így is minden nagyon rendben van, hiszen Isten előbb szeretett minket. Olyannyira, hogy egyszülött fiát küldve megváltott, és lelkünknek, a mama lelkének is, örök életet adott.
Amikor anyu megkért, hogy írjak a búcsúztatódra pár sort, gondolkodóba estem. Az utolsó két heted kálváriáját már papírra vetettem, amit sokan olvastak is. Nem szerettem volna ismételni önmagam, meg ahogy mindig is mondtad: „ami megtörtént, már megtörtént.”
Mindenkinek vannak jó és rossz tulajdonságai. Neked is voltak. Akik ismertek, jól ismerték ezeket is. Ezért ezt az irányt is elvetettem.
Nem szerettem volna egy ilyenkor szokásos névfelsorolós „búcsúzik tőled” szöveget sem. Valahány temetésen, búcsúztatón jártam, mindig volt valaki, aki kimaradt, és ez nem csak rettentően kínos, hanem fájdalmas is. Mindemellett te már ott vagy, ahol kimondott szavak nélkül is tudod, érzed, hogy ki van veled ezekben a percekben is.
Ezért arra gondoltam, hogy arról beszélnék egy kicsit, hogy mi az, amit itt hagytál nekünk örökül.
Már a kórházban feküdtél, amikor anyuval elmentünk Ipolytölgyesre, az otthonba, Vikiékhez, ahol gyönyörű énekszóval és szebbnél szebb kézműves termékekkel találkoztam. Eddig is tudtam, hogy Isten senkit nem hagy talentumok nélkül, de ezen a látogatáson ez méginkább megerősödött bennem. És tudom, hogy nincs ez másképp velünk sem.
Kezdjük a családban a legkisebbel.
Évike gyönyörűen táncol, énekel, dalokat ír. Több estés koncerteket ad mióta járni és beszélni tud.
Júlia kiváló sportoló, a kicsi gyerekekkel rendkívül empatikus, mellette gyönyörűen fest és rajzol.
Bátor mindenben meglátja a szépet, de nem csak meglátja, meg is tudja mutatni, vissza is tudja adni érzelmekkel teli, kifejező fotóin, festményein, rajzain keresztül.
Istit kiváló üzleti érzékkel, szociális érzékenységgel és kommunikációs készségekkel áldotta meg az Úr. Ha egyszer sikerül megvalósítani és létrehozni az alapítványom, őt fogom felkérni ügyvezető igazgatónak.
Lizi született mesemondó, akit már csak egy diktafon és egy podcast fiók választ el a nyilvános sikertől.
Luca olyan, mint egy mágnes. Odaadásával, határozottságával, humorával és szeretetével 50 km-es körzetből spontán vonzza magához a gyerekeket. Született pedagógus.
Zitának irigylésre méltó nyelvérzéke van, tolmács szinten beszél idegen nyelveken. Ha lehetne képességet csereberélni, vele egészen biztosan üzletelnék.
Édes lányod kezdetben pályát tévesztett, de nem tehettetek róla. Nem volt divat akkoriban kőművesnek adni a lányokat, pedig ő a felújítás, az építés nagymestere.
Szóval, mindenki kapott az élethez útravalónak valamit, ahogyan te is Mama.
Te olyan adottsággal jöttél közénk Mama, amire ma nagy szüksége van a világnak és benne minden egyes embernek, de egészen biztos vagyok abban, hogy még nekünk is, akik most itt egybegyűltünk a te tiszteletedre és remélem, hogy örömödre is.
És hogy mire gondolok? Képtelen voltál haragot tartani.
Gyerekként nálad töltöttem minden nyarat, kamasz koromtól az iskolás éveket is. Láttalak dühösnek, szomorúnak, elkeseredettnek, csalódottnak. Emlékeztél mindenre és ugyan sokat meséltél, de soha nem vetetted senki szemére a múltat.
Olyan mérhetetlenül őszinte, tiszta, igaz, és feltétel nélküli szeretet volt a szívedben, hogy képtelen voltál haragudni.
Mindig, mindenkinek megbocsátottál, és rendkívül fontosnak tartottad, hogy ne legyen rendezetlen számlád senkivel. Még az utolsó napjaidban is.
Két nap alatt három orvos ment el melletted, és még a mentő sem akart bevinni, majd a rossz diagnózissal rossz kórházba szállítottak, így mire megfelelő ellátást kaptál, már túl késő volt. Olyan mértékben károsodott a szíved, hogy képtelen volt tovább szolgálni az életed. És még ekkor is, neked csak egy dolog járt a fejedben: mondjam el a doktornőnek, hogy ne aludjon miattad rosszul, ami történt, megtörtént. Majd amikor hazatérsz folytatja a gyógyítgatásod – pedig ekkor már láttam a szemedben, hogy tudod, ez nem fog bekövetkezni.
Szombaton még videó chaten felhívtuk a kisebb dédunokáidat, Évát, Julcsit, Bátort, mert ők nem mehettek be hozzád a kórházba, Isti volt nálad vasárnap, a szombati látogatás után nekem hétfőn az első dolgom volt átadni az üzenetet a doktornőnek, majd Zita a hétfői látogatásodon átadta neked az üzenetet, hogy ez is rendezve. Ki volt pipálva minden a listádon, most már mehettél, és kedden éjjel haza is tértél. Megértem, itt már csak szenvedés volt neked ez a test, odaát pedig papa már oly régóta várt rád. Szinte látom magam előtt, mekkora öröm volt nektek a viszontlátás.
Nem tudom, létezik-e még ember a földön Mama, akiben, ahogy benned sem, bármilyen mélyre ásunk is, nem találjuk az önzés legapróbb szikráját sem.
Egyszer arról kérdeztelek, hogyan tervezted az életed, amikor fiatal voltál.
“Ha nem találom meg 24 éves koromig az igazit, akkor keresek egy genetikailag megfelelő partnert, majd lelépek a gyerekkel.” – felelted.
Indiába vágytál misszionáriusnak.
“És mikor ismerkedtél meg papával?”– kérdeztem.
“24 éves koromban.” – válaszoltad.
És te ekkor, 24 éves korodban, kezdted meg itthon a szolgálatod a falud, az orvos férjed, később a beteg édesanyád, a családod mellett, ahol az utolsó aktív napodig segítettél és vigyáztál a legkisebb dédunokádra, Évire.
Te voltál nekünk a szeretet misszionáriusa.
Ezt adtad és ezt hagytad itt nekünk csendben, szerényen, szótlanul. Soha nem kérkedtél vele. Egyszerűen csak itt voltál, tetted a dolgod és szerettél, bármi történt is.
Drága Mama!
Most én azt szeretném az utolsó földi vendégeid szívére helyezve kérni, hogy senki ne búcsúzzon tőled, hanem mindenki vigyen és éljen téged tovább a gondolataiban, a tetteiben, a szívében. Soha senki ne feküdjön le haraggal, bocsásson meg önmagának és másoknak is, szeressenek mindent és mindenkit mindenek felett épp úgy, ahogyan te is tetted.
Én is ezt fogom tenni, mert te megtanítottad nekem és megmutattad nekünk, hogy a szeretet kőszikla, a szeretet békét teremt, a szeretet maga az élet, és a szeretet az élet egyetlen értelme, mert a szeretet az, amiben tovább élhetsz velünk te is, drága Mama.
Nem búcsúzunk, mert van, akitől nem lehet. Csupán hazatért, mert már vártak rá.
Nagy szerelem volt az övék. Olyan igazi, amilyen csak egyszer van egy ember életében. Nem csoda, hiszen nagypapámhoz nem volt ember, aki felért volna humorával, tudásával, tekintélyével, szeretetével. Még a kalap sem volt ehhez szükséges, mely azért volt a papa fején, hogy ne legyen olyan feltűnő a mama javára írható pár centi magasságkülönbség, de ettől még elszántan hordta.
Emlékszem a házra, melyben Dévaványán lakott, a nyaralóra a Balatonon, az együtt töltött időre, tanítási szünetekre, ünnepekre, a közös süti sütésekre, tábortüzekre, hogy soha nem jött üres kézzel, illetve táskával. Mindig lapult benne legalább egy csomag rágógumi. Karácsonykor szalonnás katonát vágott nekem az ünnepi vacsora közepén, ha azt kívántam, esténként mesét mondott, tollaslabdáztunk a kertben, csitt-csattot vásároltunk a kis boltban, két forintért vett egy gombóc fagyit a Kacsában. Megtanított kötni, horgolni, főzni. Tőle vettem történelem dolgozat előtt plusz órákat az életről.
Mindenki nagymamája volt. Fáradhatatlanul. Nem csak a saját és a férje gyerekeinek gyerekeire, hanem azok gyerekeire, s gyerekeinek gyerekeire, sőt még a szomszédok gyerekeire is ő vigyázott.
Még két hete sakkozni tanította a legkisebb dédunokáját, a nagyobbik lányom pedig a szépítő szoftverek rejtelmeibe igyekezett a mamát bevezetni. Mondanám, hogy elcsépelt hűtőmágnes szlogen: “éld minden napodat úgy, mintha az lenne az utolsó” – de mégsem.
A képes albumokat nézegetem. Megfakult, fekete-fehér papírképek a fekete kartonon. Egy gyönyörű asszony néz vissza rám.
A polcon könyvek – egy kisebb könyvtár -, és ő mind olvasta. Nem volt kérdés, amire ne tudta volna a választ, vagy azt, hogy az melyik könyvben lapul. Ha itt lenne, könnyebben megtalálnám. Valahová átrakta. Kutakodom kicsit. Emlékszem a megsárgult lapokra, a tintával belerótt írásokra, későbbi jegyzetekre a könyv eredetéről, kitől kapta, hol találta, és hogy mikor került hozzá.
Református ima- és énekeskönyvek. Apró, kicsi, zsebbe valók. Lapozgatom. Egy oldalon régi újságcikk kivágás a Kasza István Lapból, az 51. éneknél:
"Uram! a te bölcsességed Rendelte el sorsunkat. Te vagy, Uram, ki intézed Életünk révén hajónkat; Csendes idő tőled van, Tőled jön a szélvész ránk, Jó és rossz napjainkban Te vagy a mi édes atyánk.
Boldogságunk szép nappalát Sokszor búba meríted. De ugyan te búnk homályát Örömre is deríted; Te vagy sorsunk vezére, Nem ismerünk kívüled mást, Életünk ösvényére Csak tetőled kérünk áldást.
Uram! ha mást boldogítasz És megáldasz bőséggel, Ha sokakat gazdagítasz És minket versz szükséggel: Tekints kegyesen felénk, Oltalmazz meg irigységtől, Adj béketűrést belénk. Védj a békétlenségtől.
Minden sorsban amelybe tett Isten keze bennünket, megelégedéssel lehet Folytatni életünket; Kezünk vessük munkára, Tegyük, amit meg kell tennünk S bízzuk az ég Urára: Tudja Ő a mi szükségünk.
Nagypapám édesanyám születésnapja után egy nappal, mama négy nappal ment el. Lehetne véletlen, de üzenet volt, amit szívünk mélyén az első pillanattól fogva tudtunk, még ha nem is volt bátorságunk kimondani. Őt már várták odaát.
Nagyvilági életet élt. Utazások, hajóutak, családi és baráti vendégek. A falu orvosának felesége rang volt, amit most visszakaphatott.
Este elalvás előtt még kicsit imádkozom. Hálát adok az Úrnak, hogy Ő most is mellette van, s csak annyit kérek, hogy békésen, nyugodtan mehessen el, aludjon el, szépen.
Hazatért. Visszakerült a konty a fejére, a napszemüveg az orrára, a csini szoknya, a csini kabát, a körömcipő lábára. Karon fogva vezeti körbe. Van mit megbeszéljenek, hiszen oly régóta várták már ezt a találkozást. Most ott ülnek egymás mellett, régi ismerősökkel, újra felszolgálja a teát, amiből “már csak egy kanálka rum hiányzik”, nagyokat nevetnek ott, ahol már semmi sem fáj.
“Imádkozzatok egymásért, és Én meggyógyítalak titeket.” (Jak 5:16)
Már az este érezni lehetett, hogy kellemes, hűvös reggelre fogunk ébredni az elmúlt napokban betörő hidegfrontnak köszönhetően. El is határoztuk, hogy aktívan, futással kezdjük a reggelt, majd beszerezzük a kitalált meglepit édesanyám szülinapjára, kis takarítás, köszöntés, kutyaséta, majd irány a kórház. Végre bejutok én is mamához.
Az ébredésig terv szerint ment minden. A reggeli futás is kellemesen telt, szinte maguktól vittek minket a felkelő nap sugarainak simogatásában a kilométerek. A lánykámmal közös kocogás csacsogós, így a tempót ennek, és a tüdőkapacitásom függvényének megfelelően lőttük be. Nekem ugyan pont elég volt, szerinte azonban még mehettünk volna egy kicsit gyorsabban is.
Kellemes, jól megérdemelt zuhany, hajmosás – egy bemutatkozáshoz várnak tőlem portrét, így még egy fotózást is be kellett a napba iktatni – egyeztetés a nagyobbik húgommal, majd bukó fel, és irány a bolt.
Alig 20 perc volt az út oda, és 20 perc vissza, de imádtam minden kanyarulatát. Meg nem tudom mondani pontosan, miért szeretem ennyire vezetni a kis robogóm. Amikor ráülök, kicsit olyan, mintha egy másik világba kerülnék. Megváltoznak a hangok, a fények, az illatok, kitisztul a fejem, még a szívem is máshogy dobog. Nem is volt sok kedvem leszállni, mentem volna még, de sok volt a dolog.
A takarítás és a kutyaséta elnapolást igényelt, mivel édesanyám a vártnál 2 órával hamarabb indult a mamához.
Összeszedtem a teraszról hat cserépnyi paradicsomot, valamint két cserép kukoricát. Kicsit túllelkesedtem a balcon kertészkedést, és már lépni sem lehetett a bokroktól. Egy barátom viccesen meg is jegyezte, hogy “nem baj, majd elszívjuk”.
Beállítottam a kis robogóm a parkolóban a fotózáshoz, elkattintottuk amit el kellett, betuszakoltuk a húgomék autójába a hátsó ülésre, valamint a csomagtartóba a veteményest, majd irány – nem a mamáék, amíg mama haza nem jön, hanem – a Kinga mamáék.
Magunkkal vittük Megi kutyát is. A kisebbik húgom a lánykámmal együtt bevállalta a sétáltatást is, így csak a takarítás maradt végül másnapra, ami 4 gyerek, munka, miegymás mellett így 22 év távlatában, már minden belső feszültség nélkül várhatott.
Nem csaptunk nagy bulit. Amíg a mama nem jön haza, nem lehet. Nem hagynánk ki belőle. A szerény köszöntés után kijelöltük a paradicsom nagyhatalom ültetvényének helyét, búcsú puszik, egyeztetés: “Amint odaértünk, videó chaten hívunk!” – majd irány az egyenes.
A siklóernyős időkből jól ismert és szeretett budai hegynek fel, hegyről le, körforgalom, kis utca, jobbra kanyar, balra kacskaringó, újra hegynek fel után oda is értünk az úti célunkhoz, mely a kis árnyékolóval fedett, asztalokkal, székekkel kirakott előrészével inkább hatott egy kávézónak, mint egy kórháznak.
Még a portán sincs kórházérzete a látogatónak. A lift is inkább egy társasházi vendégségbe érkezésre emlékeztet egészen addig, amíg a kívánt szinten ki nem lép az ember.
Anyukám már rutinosan közlekedett. Nagyon figyeltem is, hogy az apró kis asszony szapora lépteit lekövessem, mivel borzasztóan tájékozódom és képes vagyok bárhol és bármikor eltévedni. Nem kívántam most elveszni.
A kék linoleummal lerakott folyosó a sárgás kapaszkodókkal, barna támlás székekkel kellemes hangulatot árasztott. A csendes folyosókon senki nem járt. Csupán egy rendi nővér mosolya jött velünk szembe.
227-es szoba.
Kisebbik húgom, mama neve (született Vad Rózsa), és akkori kedvenc meséje után szabadon, kis korában sokáig hívta mamát Csipkerózsikának. Csipkerózsika 100 éves álmának egy részét aludta épp, amikor odaértünk, így csendben kiosontunk a szobából és körbe jártuk kicsit a szépen felújított épületet.
A folyosó végén egy olvasó sarok került kialakításra, ahol a csodás kilátás nem csak könyvek, újságok lapozgatására, hanem elmélkedésre is inspirál.
Egy szinttel feljebb apró konditerem (ajtaja most épp zárva), és egy kis kápolna-szoba várja betérőit attól függően, hogy testben vagy lélekben kell az erősítés.
Mire visszatértünk, mama is felébredt. Halkan, nehezen, fájdalmak közt. Fátyolos tekintete mindent elárult. Szavak nélkül is tudtuk, hogy nincs jól.
Hatalmas mosollyal, és minden aggodalmat elfedő, a viszont látás kitörő örömével puszilgattam körbe egy hete nem látott mamikámat. Bőre szürke volt, hideg és nyirkos.
“Jaj, de jó hogy látlak!” – fogta szorosan a kezem, és én tartottam volna örökre, de sírnom kellett. Toporzékolhatnékom támadt, mint egy kisgyereknek, követelve, hogy most azonnal adják vissza az én erős és egészséges nagymamám.
“Erőt adok a megfáradottnak. Az erőtlen erejét megsokasítom.” (És 40:29)
Kihúztam kezem szorításából – míg élek érezni és bánni fogom -, önmagam keresve ténferegtem kicsit az àgya körül, majd anyukám mellé lépve cselekvőre kapcsoltam. Áttörölgettük, fájó sebeit beborogattuk, megfésültük, felültettük, tiszta zoknit húztunk fázós lábaira.
“- Na, ezt is megértem, hogy az unokám adjon rám zoknit.
– Mama, ha ez volt minden vágyad, csak szólnod kellett volna. Nem kell ehhez egy infarktus.” – nevettünk.
Lecsapva az oldottabb hangulatra, gyorsan előkaptam a mobilom, megmutattam milyen szépek szeretett kertjében a virágok, megnéztük a legkisebb unokája táncbemutatóját, majd lassan elérkezettnek láttam az időt a videóhíváshoz.
Az unokák, az otthon látványa felüdítették. Szinte kicserélték. Nehezen beszélt, kissé fulladt, köhécselt, de tartotta magát, és derűsen beszélgetett szeretteivel.
“- Nem vagyok elkeseredve. Úgy vagyok vele, hogy szép kort éltem meg, tartalmas életem volt. Ha ennyi volt, hát ennyi volt.
– Szeretnénk, ha velünk maradnál, de azt nem, hogy ágyhoz kötve vegetálj és szenvedj hátralévő idődben, mama. Legyen úgy, ahogy neked a legjobb.” – érkezik édesanyám válasza.
Az àgya szélén ülve hallgattunk.
“A doktornővel beszéltél?”
Rösteltem, de nem.
“- Hétfőn első dolgom lesz, mama.”
– Mondd meg neki, hogy ne gyötörje magát. Miattam nyugodtan aludjon. Ami megtörtént, megtörtént. Már nem tudunk rajta változtatni. Majd ha kikerülök innen, otthon folytathatja a gyógyításom.”
Maga elé néz, elgondolkodik. Majd elszántan közli:
“- Ha a szeretet gyógyítani tud, akkor kikerülök innen!
– Ó, mama! Tudod te milyen sokan szeretnek, és gondolnak rád szeretettel?! Rokonok, régi barátok, osztálytársak, kollégák és ismerősök. A család minden tagja felől kapjuk az üzeneteket, a jókívánságokat.” – mesélem.
Hála ragyog fel szemében. Hát mégsincs egyedül.
“Mert egészségessé teszlek téged, és begyógyítom a te sebeidet, azt mondja az Úr.” (Jer 30:17)
Az is kész csoda, hogy élve kihordott két napon át, lábon, egy hátsó fali infarktust. Komoly gyulladás van a szervezetében. Bántja az epéje, nem eszik, nem fogadja el a gyógyszereket, mondván fáj tőlük a gyomra és csak rosszabbul van, ha beveszi. Az injekciók helyén nem áll el a vérzés, infúziót kap, és keresik a gyulladás helyét. Gyenge, és fáradt.
“Na, egy közös szelfi mama a családnak? Mosolyogj, olyan szép fogsort csináltattunk neked.” – tréfálkozom, s még egy utolsót nevetünk, mielőtt elbúcsúzunk.
A szeretet gyógyít, és ki fog kerülni innen. Így vagy úgy, de ki fog kerülni. Egy nap begyógyulnak sebei, megszűnnek fájdalmai, és élni fog, örökké. De most még…
“Szeretlek mama! Várlak haza!” – ölelem át reményt erőltetve szerető szívembe, és csókolom körbe még egyszer puha bőrét.
Fájó szívvel lépek ki az ajtón. Még maradnék. Vigyáznám álmát, hogy amikor felébred, legyen ott egy kéz, melyet szorosan megfoghat.
“Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4:6-7)
Szomorúság és aggodalom ellen legjobb orvosság az aktivitás. A legnehezebb időkben kell a leginkább a jó dolgok felé fordulva örülni tudni annak, ami van.
Mindenkit megviseltek a mama körüli események. A család legifjabb tagjának szívére épp akkora súly nehezedett, mint a megélt korúakéra. Nekem, mint anyának négyszeresen. A legnagyobb fiam már kirepült, saját életét éli, így vele imádságban lehettem, a nagyobbik lányom édesanyám mellett szeretett volna maradni, ott sürgött-forgott körülötte. Az elmúlt napok történéseinek helyszínén igyekezett rendet rakni, miközben magában is a megfelelő polcra pakolta emlékeit, érzéseit. A kisebbik fiam és a kicsi lányom anya aurájában keresett menedéket, én pedig a tekintetükben.
A szobában ülni, aggodalomba burkolózva nem megoldás, és nem is segítség. A félelem, a fájdalom negatív energiája áramlik általa a gyógyulni vágyónak, és még a mi szívünket is gyengévé teszi.
A reggeli erdei kutyaséta után főztem egy könnyed, melegben is jó étvággyal fogyasztható ebédet, majd hosszas próbálkozás után sikerült találnom egy mindenki számára tetszetős úti célt. Motorra ültünk, és meg sem álltunk a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertig.
A kisebbik fiam mindent szeret, ami épített, emberi kéz által alkotott. A kisebbik lányom mindent szeret, ami zöld, ami természetes, ami Isten alkotta teremtett világunk. A Botanikus Kert a kettő metszete, így tökéletes választásnak ígérkezett.
Megcsodáltuk az óriás lapuleveleket, a tavirózsákat, a kis vízimalmot, a fa nedvéből jóízűen lakomározó rovarokat és bogarakat, s megannyi különleges és szép fát, virágot, növényt, még egy jó fogásnak örvendő pókot is, miközben észrevétlen múlt lépésről lépésre a szorongás gyermekeim lelkéből, s ébredt újra a fény szemeikben.
“A csillogó szemek megörvendeztetik a szívet.” (Péld 15:30)
Hazafelé adtunk még egy löketet a boldogsághormonoknak. Veresegyház felé vettük az irányt, és betértünk a Gombai cukrászdába elfogyasztani egy citromos-mentás, egy feketeerdő, és egy bohóc kelyhet. Minden falat elkápráztatta az ízlelőbimbóinkat.
“A mama házát most ne nevezzük mamáéknak, amíg a mama kórházban van. Addig mondjuk azt, hogy Kinga mamához megyünk.”
Szükségünk volt egy újabb derűs napra.
A kutyáknak már a puszta jelenléte is csökkenti a stresszt az életünkben, a fájdalmat testünkben és lelkünkben, jó kedvre derít, erősíti az immunrendszert és még érzelmileg is fejleszt, így a délelőttöt családi kedvenceinknek szenteltük a Dunakanyar ölelésében, némi gyerekkacaj reményében.
A várt hatás nem maradt el. A vízben botért úszó és vígan csaholó kutyáink jó kedve hamar ránk ragadt. Évikém a semminek is örülve sikongott, ugrált a Duna hűsítő vizében, miközben hol egyik, hol másik kutya hátába kapaszkodva játszotta el a megmentett szerepét.
A sok élménytől és a friss levegőtől kifáradva édesen, szinte mozdulatlanul aludt egész éjjel. Reggel kissé kócosan – haja, mint egy szénaboglya -, még dagadt szemekkel, de mosolyogva tántorgott ki a szobából.
“Anya, azt álmodtam, hogy a mama otthon volt a saját házában, és ez nekem reményt adott.”
“A vidám szív a legjobb orvosság.” (Péld 17:22)
Délután négy óra. Egy fénykép érkezik a családi csoportba. Az őrzőn túl, mama már az osztály egyik szobájának teraszán áll, és a kint várakozó, az autóban ülő kishúgomnak integet. Mellette édesanyám, kinek reményteli mosolya még a maszkon is átragyog.
Mama:kaszás – 2:0
Kemény küzdelem volt, de kiütötte. Hamarosan a kórházból is szabadul. Abból a kórházból, melynek orvosai az őrzőben megvetően rázzák le a medikákat a “Segíthetek valamiben?” – kérdést hallva egy “Találja fel magát!” – válasszal, ahol az aggódó rokonok telefonjára csak odakiáltanak a még élet és halál közt lebegő betegnek, hogy “Jobban van már?”, ahol ha valaki ki szeretne menni a mosdóba, akkor kap egy “Ha meg akar halni, nyugodtan keljen fel.”-t, ahol hiába kérik, nem kerül be a fogsor az ebéd elfogyasztásához, és még a húst is a kevésbé súlyos beteg vágja fel a másik súlyosabb állapotban lévőnek, ahol a bácsi kezét, akit nem látogatnak, senki sem fogja meg.
Mindezt csendben tűrve. Miért is szólnának, amikor ők már tudják, hogy senki nem látja, mit hoz a holnap. Aki ma orvos, holnap fekhet az ágyon, aki ma mentős, holnap várhatja, hogy időben kiérjenek hozzá, aki ma nem fogja meg senki kezét, holnap lehet, hogy nagyon egyedül lesz.
“Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” (Gal 6:10)
A rideg őrző után az osztályon már akadt egy kedves nővér, aki az este kilenckor, nagy hirtelen, az iratait aggódva kereső mamát egy családi telefonhívással megnyugtatta. Holnap pedig irány a rehab, megtartva a reményt, hogy valahol még létezik ebben a rendszerben, ebben a világban emberség.
“Volt egy különös álmom. Láttam, ahogy hagyom el a Földet, de közben éreztem, hogy húz valami visszafelé. Nekem még biztosan van itt dolgom.”
Egy nap, szép csendben el fog menni. De még nem most. Most még dolga van. A halálból jött vissza, hogy megmutassa nekünk, hogy a feltámadás nem egy mítosz, nem egy krisztusi legenda, hogy a hit hegyeket mozgat meg, a közös imádság életet ment, és hogy a szeretet nem lehet, és ha teszünk érte, nem lesz egy rendszernek sem áldozata.
Második éve éltek az emberek egymástól elszakítva, a timorok okozta félelem egyre csak fokozódott, a gonosz varázsló ellenszere pedig rövid ideig tartó hamis biztonságérzetet adott az embereknek.
Azoknak, akik kaptak Draoidh bűzös ostyájából, egy varázsstigma jelent meg a homlokán. Innen tudták, hogy kik azok, akik szabadon jöhetnek-mehetnek. A stigma a félelem erősödésével gyengült, így akiknek eltűnt a homlokáról, az újra mehetett a királyi udvarba ellenszerért.
A levegőben érződött a feszültség, a sűrű fellegek nem múltak a Hetedik Birodalom egéről. Az emberek egyik fele minden bizalmát az ellenszerbe vetette, a másik minden bizalmatlanságát. Az a hír járta, hogy Draoidh ostyája mérgezett.
A Luch-Dusgadh tagjai a kettő között keresve az igazságot ítéletmentesen, feltétel nélküli szeretettel, rendíthetetlen hitel, és Cotromach-ba vetett bizalommal fogadták a történéseket. Tudták, hogy minden új korszak beköszöntét olyan nehéz idők előzték meg, melyek lehetőséget adtak a tanulásra és arra, hogy a bennük élő isteni tűzzel szeretetet adjanak és csodát tegyenek.
Békesség volta a szívükben. Úgy tudták elfogadni az élettől a rosszat is, mint a jót, melyet csupán egy tapasztalatnak tekintettek a lélek fejlődésének útján. Azt vallották, hogy nincs semmi itt a Földön, ami az emberé lenne, és amit tovább vihetne a saját maga által mégélt tapasztalatokon, felismeréseken, és a szívből, őszintén, önzetlenül adott szereteten kívül.
Harmóniában éltek a természettel. Szerették a Földet, óvták, és sok időt töltöttek a szabadban. A teremtett környezettel való kapcsolat fontos segítség volt és erő a lelkük, és így testük és szellemük számára is. A fizikai testüket megbecsülték, vigyázták, jó erőben tartották és egészséges ételekkel táplálták. Valódi önmaguknak e hármasságból a szellemet tekintették, melynek semmilyen erő, hatalom vagy ragály nem árthatott. A halált a szellem hazatérésének tekintették, egy tapasztalat után, valódi otthonába. Szívük tiszta volt és félelemtől mentes.
Nem tömörültek elzárt csoportokba vagy közösségekbe. A hétköznapi életet élve a mindennapok emberei közt járva ragyogtak egészen a ragály megjelenéséig. A Luch-Dusgadh tagjainak a lelkében olyan erős volt a békesség és az elfogadás, hogy nem érezték szükségességét az elixírnek, ezért nem is kértek belőle. Elzártan a világtól fényük nem szolgálhatta az emberiséget, képtelen volt ellensúlyozni a timorok okozta félelmet, és egyensúlyt teremteni az egymástól egyre szélsőségesebben elkülönülő nézetek, hitek, és emberek között.
Kellemes, késő tavaszi, már-már kora nyári idő volt. Langyos szellő borzolta a domb oldalán hajladozó magas füvet, melytől úgy tűnt, mintha fel s alá szaladozva fogócskáznának a fűszálak. A hegy lába alatt elterülő réten fehér bóbitás pitypangok sütkéreztek. A fehér mező a virágtündérek kedvenc játszótere volt. Ide-oda repkedtek a szél hordta kis ejtőernyős magokkal. Halk kacagásuk, mint megannyi apró csilingelő csengő. Avatatlan szem nem látta őket apró termetük miatt, avatatlan fül tücsökciripelésnek vélhette nevetésük.
Gyönyörű zöld volt minden. A fák lombjai, a bokrok, a fű, a virágok levelei. S mind más. Két egyformát fel sem lehetett köztük fedezni.
Csodás volt.
Tara hatalmas, mély lélegzetekkel szívta magába a természetből áradó nyugalmat. Minden egyes lépéssel és kilélegzéssel könnyebb lett, és egyre közelebb került újra valódi önmagához az “itt és most”-ban.
A legnagyobb áldások a legnehezebb, legsötétebb időkben érkeznek. A Luch-Dusgadh csoportjai és tagjai kitartottak hitükben. Kétségük nem volt affelől, hogy egyszer minden véget ér. Ez az időszak is, mely most minden ember hitét próbára teszi. Csak még azt nem tudták, látták és érezték, hogy hogyan, és hogy mit tehetnek ők, mindenkitől elzárva, a változásért.
Tara tudta, hogy indulatai viharában nem lesz képes bölcs döntést hozni. Nem tárulhat fel előtte az út a megoldáshoz, melyhez csak az vezetheti el, aki képes egyben látni a múltat, a jelent és a jövőt, ismerve mindennek az okát és a célját, és ez nem más, mint Cotromach, az igazságos…
Az elmúlt napokban Napsugár megismerkedett az erdő és a mező lakóival: csupa kedves, érdekes és szorgos kis állatkával, bogárkával, madárkával. Éppen róluk mesélt Napocskának, miközben a kis háza előtti kertben locsolta a virágokat az angyallány, amikor barátnője Lilla, a tavitündérek királynője leszállt mellé tengerszín selyem ruhájában.
Jó reggelt! – köszöntötte derűsen az angyallányt.
Jó reggelt! – köszönt vissza Napsugár – Mi szél hozott erre?
Már jártunk a mezőn és az erdőben. Mindenkit megismertél, kivéve a tólakókat. Készültünk neked egy kis meglepetéssel. – felelt Lilla.
De jó! Nagyon szeretem a meglepetéseket! – örvendezett Napsugár.
A tólakók már nagyon várták az angyallány érkezését. Szerettek volna megismerkedni vele, mert az erdő és a mező lakóitól már annyi jót és kedveset hallottak róla. Ezért a tó összes lakója összegyűlt egy kis tavi piknikre. A sok tündér színes szárnya és ruhája, mint a tavaszi mező virágai, borították el a tó partját. A levegőben szitakötők szálltak, a tavi liliomokon békák kuruttyoltak, a teknősök a vízbe nyúló fák gyökerein sütkéreztek, a vizisiklók, az aranyhalak, pedig mind, mind ott sereglettek a part közelében. Olyan sokan voltak, hogy amikor Lilla és Napsugár megérkezett, csak a parton lévő nagy kőre tudtak leszállni, mert máshol már nem volt szabad hely. A kő mellett egy nagy, ezüst színű, díszes keretes tükör volt felállítva.
Ez egy varázstükör – magyarázta Lilla. – Ennek a tükörnek a segítségével minden tólakó be tudja neked mutatni a családját, és meg tudod nézni az otthonukat is.
Hát ez csodás! – ujjongott Napsugár – Már azt hittem, hogy búvár lecékéket kell majd vennem – nevetett fel kissé megkönnyebülten.
Napsugár leült a nagy kőre, ahol izgatottan figyelt és várta, hogy mi fog történni. Lilla aranyló tündérport hintett a tükörre, amiben ettől a kép hirtelen életre kelt, és elkezdődött az utazás a víz alá. A tóban számtalan kedves tündércsalád lakott. Dr. Tavi Tünde a körzeti orvos és férje Tavi Tamás háza volt az első. Mivel Tünde friss diplomás orvos volt – nemrég végezte el az egyetemet -, még most kezdték el a családtervezést. Szirti Szilárd és neje, Szilvia a tóparti kisboltot vezették. Két gyermekük volt: Szabina és Szabolcs. Kagylóházi Kornélia és Károly fodrászok voltak. Kitti, a nagyobbik lányuk szintén fodrásznak készült, Klári viszont festőművész szeretett volna lenni. A mellettük lévő házban egyedül éldegélt az öreg és bölcs Remete Róbert, aki filozófiát tanult még fiatalon a Tündér Egyetemen. Számtalan híres könyvet írt: Bevezetés a tavifilozófiába, A tavi szellem rövid története, A víz szabadsága, A szárazföldi és a vízi civilizációk összekapcsolása, de amire a legbüszkébb, az A miféle teremtmények a tündérek című értekezése.
Elixír Edit és férje Elemér a tavi gyógyszertárban dolgoztak, ahol mindenféle gyógyfőzet és csoda kence kapható volt. Ismerték a környék összes gyógynövényét és a recepteket is, hogy miből mire és mi készíthető. Gyerekeik Elek és Evelin még óvodások voltak. Az óvodába nem csak tündérek jártak. Minden tólakó gyereke és porontya ide járt, ezért két óvónéni is volt a csoportban: Vigyázó Valéria és Vigyázó Veronika. Nekik már a szüleik és a nagyszüleik is az óvodában dolgoztak. Családi hagyományként adták tovább egymásnak tudásukat és a gyerekek iránti szeretetüket. Valéria volt az idősebb. Az elmúlt tavasszal ment férjhez, és nyárra várták az első kis tündérük érkezését. Veronikának Barkács Bódog udvarolt. Barkács Bódog amolyan mindenes volt, mivel mindent meg tudott javítani. A csőszereléstől a tetőfedésig mindenhez értett. Ezért ha valami elromlott, vagy valamit meg kellett javítani, akkor mindenki hozzá fordult segítségért tavon innen és túl.
Gondok Gábor nyugdíjas tavipszichológus feleségével, Gabriellával egy szép kagylóformájú házban élt Tündérváros szélén. Az utolsó ház Lilláéké volt. Lilla nagy családban nőtt fel. Két öccse volt, Lóri és Laci, valamint három húga: Laura, Letícia és Lenke. Apukájuk még kicsi tündérgyerek korukban egy szörnyű tavaszi viharban halt meg.
Nagyon hirtelen jött a vihar és Pillangó Panka bajba került. Az ő életét mentette, miközben egy hirtelen széllökés elsodorta. Pankát még biztonságos helyre tudta vinni, de ő nem menekülhetett meg – mesélte szomorúan Lilla -, pedig nagyon jó király volt. Édesanyám tavaly ősszel nagyon beteg lett és sajnos hiába volt miden tudás és gyógyfőzet, a telet már nem élte meg. Így lettem én a tavitündérek királynője legidősebb gyerekként.
Miközben családja történetéről mesélt Lilla, szeme sarkában, mint egy apró gyémánt csillant meg egy könnycsepp. A tólakók elcsendesedtek és mély szomorúság ült a partra. A király és a királyné is nagyon jó tündérek voltak. Szerették őket a tólakók, ezért elveszétésük fájdalmasan érintett mindenkit.
Az életben semmi sem állandó. – szólalt meg végül Napsugár – A földről felszálló párából eső lesz. Az évszakok is jönnek, mennek. Az őszt követi a tél, és a telet a tavaszt. A földön töltött időnk nem lehet örök. De mindez így van rendjén. Egy megfáradt, beteg test, már nem tudja tovább hordozni a lelket, így elengedik egymást: a test itt marad az anyagi világban, és vissza adjuk a földnek, a lélek pedig visszatér megpihenni a Nagy Szellem Világába. Édesapátok megváltotta Panka életét. Tudta, hogy itt nem ér véget a lét, és ezért nem félt cselekedni. Igazán bátor tündér volt, akinek szeretete most is veletek van, és vigyáz rátok. Gondoljátok csak el, amikor a hernyó bebázodóik, gyakorlatilag meghal hernyónak lenni, és amikor már pillangóként kikel a bábból, szinte újjászületik. Ti tündérek, egy teljes évszakig hordjátok szívetek alatt gyermeketeket, aki nem is tud a kinti világ létezéséről. Az ő valósága az anyaméh biztonsága. De ahogy ti itt kint várjátok és vigyázzátok őt születése után, úgy várja és vigyázza az elhunytak lelkét a Nagy Szellem.
Napsugár szavai igézően hatottak Lillára és minden tólakóra. Békés nyugalom szállt lelkükre, miközben a szó dalba fordult. Az angyallány gyógyító énekét a lemenő nap fénye aranyozta be, miközben mély szuszogásba merült a táj, s az éj szele álmot hozott a tündérlány és a tólakók szemére.
Dunla Sullivan 