Futónapló, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Az első versenycipőm, avagy várj meg cipő, várj!!!

A futás technikai sport, és mint ilyen, a végeredmény nagyon is függ a felszereléstől. Ezzel a ténnyel hobbi futóként nem nagyon foglalkoztam, egészen mostanáig.

Csapatban futni más. A teljesítményed már nem csak neked szól. Hozzáteszel az egészhez. A hobbid elkezd némi kutakodást, tudatosságot és utánagondolást igényelni. Több lesz, mint egy kedvenc időtöltés, egy szuper egészségmegőrző mozgásforma. Kihívássá válik, mely gyorsan magával ragad és felemel, mert egyre jobb leszel és rájössz, hogy a “többre vagy képes, mint gondolnád” nem csak egy elcsépelt hűtőmágnes szlogen.

Arról, hogy nagyon nem mindegy, milyen cipő van a lábadon, már egyszer írtam. Most mégis kicsit újra elővenném a témát, mivel azóta a “csapatom” tagja két újabb taggal bővült.

Még decemberben költözött be a cipősszekrénybe egy terepfutó cipő a kutyám legnagyobb örömére.

A választásom egy umbro jackuzzira esett.

Olyan cipőt kerestem, ami árban elfogadható, és a használók jó véleménnyel vannak róla. Heti egy alkalomra nem akartam hatalmas költségekbe verni magam, de mégis kényelmes cipőre vágytam főként, hogy a terepfutás nem volt a kedvencem. Eddig.

Meglepően sokat tud hozzátenni a futóélményhez egy jól kiválasztott cipő. A tapadása eszméletlen. Nem csúszkál a kavicsokon, mint egy aszfalt cipő. A talaj egyenletlensége is csak a nagyobb, vízmosta, sziklásabb útszakaszokon érezhető, de ott sem hagy cserben. Teljes biztonsággal, a tempót tartva lehet egyik oldalról a másikra szökellve kerülgetni a bokatörő gödröket.

Már most várom a tavaszt, a hosszabb nappalokat, hogy ne csak hétvégén, hanem munka után is ki tudjak menni hű csatlósommal futni a Somlyóra vagy akár távolabbi dimbes-dombos terepfutó helyekre.

Egy futó ismerősöm egy verseny után kiírta, hogy végre ő is a gyorsabb cipőjét tudta felvenni. Hahaha, gondoltam, micsoda futóhumor. Hát, nem. Valóban léteznek gyorsabb cipők.

Miután felfedeztem a versenycipők világát, elolvastam pár száz blog bejegyzést, több tucatnyi tesztet és elemzést a témában, majd felébredt bennem a kíváncsiság és a vágy. Nem olyan akarom ez, mint amikor meglátod a kedvenc sütid a cukiban a pulton, hanem egy sokkal mélyebb, már már megérzés, hogy ez rád vár, ez neked jó lesz, ez az az út, ez hiányzott. Bár nem tudtad, de ezt kerested. Ez a következő lépés az úton a célod felé.

Nagyon nem kívánok szakmai részletekbe belemenni, arra tényleg ott vannak a hozzáértő sporttársak sokat segítő blogjai. Akit érdekel, bátran használja a Google keresőjét. Csupán 2 szempontot emelnék ki, amit én szem előtt tartottam a választásnál: 200 gr alatt és maximum 6-os drop.

Nem mertem mezítlábas cipőt venni. Túl nagynak éreztem az átmenetet a boost technológia és a full natural running között. Azt meghagyom a profiknak.

Három napnyi aktív keresés után rátaláltam egyre, ami ahhoz, hogy tegyek (ezzel is) egy próbát, még árban is elfogadható volt utolsó darabos példányként. A színe ugyan nem nyert meg, de hát aki finnyás, az fizessen. Majd legközelebb. Most úgy döntöttem, színben nem válogatok.

Salming. A számomra teljesen ismeretlen svéd márkáról csak jót olvastam, így bedobtam a kosárba, kifizettem, és 3 nap múlva már a kezemben is volt. Izgatottan csomagoltam ki, egy csúf kis fekete cipőt várva. Kellemesen csalódtam. Annyira nem is rossz.

Az érkezés napján egy brutál hóvihar húzta keresztbe az első tesztfutást. Nem csoda hát, hogy aktív kíváncsisággal vártam a szombat reggelt.

A cipő elsőre kicsit megijesztett. Teljesen más, mint a szuperül körbepárnázott, a kényelmet elsődleges szempontnak kitűző adidas solar drive 19, vagy az umbro jackuzzi edzőcipőm. A Salmingot végig éreztem a lábamon. Fú – gondoltam magamban – ez nem biztos, hogy kényelmes lesz. Keményebb benne a lépés, stabilan fogja, körbe öleli a sarkot éppúgy, mint a lábujjakat.

A futóélmény mellett kíváncsiságom másik tárgya az idő volt. Vajon tényleg javítani fog az eredményeimen? Valóban annyit számít, hogy milyen cipő van a lábamon?

Igen.

Nem árulom el, hányszor kellett megállnom, mert tüdővel nem bírtam azt, amit a cipő és a lábaim még simán vittek. De nem adtam fel, végig toltam a mai napra kitűzött tizedik kilométer végéig.

Hozzá kell edződnöm ahhoz a lehetőséghez, ami ebben a versenycipőben van. Az eredmények azonban önmagukért beszélnek. Új dimenziók nyíltak meg előttem. Egy lépéssel közelebb kerültem a vágyott 5:30-as időhöz. Már tényleg csak rajtam múlik.

Ami pedig a kényelmet illeti, szinte észre sem vettem, hogy cipő van a lábamon. A leérkezés után középtalpról árgördülve lábujjaim, mintha a földet érték volna. Egy percre sem inogtam meg, még a jeges, lefagyott szakaszokon sem. Nem volt súly, amit cipeltem volna.

Az első kilométer alatt még figyeltem az élményt, az érzést, majd teljesen megfeledkeztem a lábamról, és csak könnyedén, egyre gyorsabban futottam ezen a ragyogó, napfényes téli reggelen.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, UB 2022 - az első lépéstől a hazatérésig

Somlyóra fel

Csodálatos maradj otthon a kedvenc fotelodban, a kedvenc könyveddel egy bögre forró teát kortyolgatva reggelre ébredtem. A vasánapi edzést már a hét közepén beírtam a naptáramba tudván, hogy szombaton egy baráti meghívásnak eleget téve későn érek haza, kis hercegnőm pedig anyukámnál fog aludni, a hétfői szabad délelőttömet pedig a fogorvos fogja kettévágni. Viszont bármikor is érjek haza szombaton, vasárnap reggel addig alszom, ameddig akarok, így kipihenten vághatok neki az új kihívásra való felkészülésnek.

Az Auchanban válogattam két hete szerdán kolléganőmmel a szebbnél szebb adventi díszeket a kézműves játszóházunkba, amikor megcsörrent a telefonom. Kislányom zongora tanára – Farkas Vali, aki nem csak a billentyűk általi tanításhoz ért kiválóan, de nagyszerű fitnesz instruktor is – hívott, hogy van egy üres hely egy Ultarbalatonos csapatban. Volna kedvem csatlakozni?

Anélkül, hogy tudtam volna, mire vállalkozom mondtam igent, megint.

Hétfő este újra csöng a telefonom, ismeretlen szám. Mint kiderült, Zsuzsi, a csapat szervezője keresett. Lelkesedése még az éteren át is magával ragadó volt. Kétségem nem maradt afelől, hogy jól döntöttem, megint.

10 km-nyi emelkedő. Ez lesz az én részem.

A 10 km nem gond. A 6:30-as átlag sem. De emelkedőn? Akkor sem futottam, ha kergettek. A csapat az csapat, a vállalást pedig teljesíteni kell. Nincs más hátra, mint előre: Somlyóra fel!

Mondanám, hogy jól elterveztem, de inkább hirtelen jött ötlet volt. A gondosan összeválogatott rock metál track listám megfelelő zenét, ütemet és alapot adott a bemelegítéshez és a futáshoz is, és természetesen összefűztem pár számot a nyújtáshoz is. Felkészültnek éreztem magam.

Az eredeti elképzelés mindössze annyi volt, hogy ha 10 km-t kell futni a versenyen, akkor egy kicsit, 3 km-rel fölé futok, és akkor a 10 km könnyedén menni fog.

A jól sikerült baráti vacsora után egy kellemesen zaklatott, és átforgolódott éjszaka, majd egy biológiai vekker által történő fél hetes ébresztés következett. A felmosórongy friss volt és üde hozzám képest.

Egy könnyed reggeli, és a szokásos fél liter teám felének elfogyasztása után hagytam magamnak egy órás emésztési, és az aktív, már ébren lévő külvilággal való aklimatizálódási időt. Gyorsabban eltelt, mint reméltem.

A futóruhám már a pizsiváltás után magamra öltöttem, hogy szokjuk mind egymást, mind a gondolatot. Már csak a cipő volt hátra. Az is pipa. Bluetooth aktiválva, fül eldugaszolva, zene indul.

A 20 perces, eleinte könnyed lépcsőzőgépezés, majd pulzusfokozás után felkészültnek éreztem magam arra, hogy sík terepen 6 perc alá vigyem az időmet. Hogy ez a halva született ötlet honnan jött? Nem tudom, de nekivágtam.

Soha nem voltam egy sprinter. A fokozatos, hosszabb edzések, távok feküdtek nekem mindig is. Nem csoda, hogy az első kilométer után elkezdtem az életemért küzdeni úgy fejben, mint tüdőben. De sikerült! 5:54. A második kilométer után eldöntöttem, hogy ha kell, megállok, de a 13 km-t nem adom alább és megmászom a Somlyót is.

Kellett.

Az órám sikerült megállítani továbbindítás helyett. Remek, oszthatok szorozhatok. Soha nem volt erősségem a matek. Sebaj, majd telefonos segítséget kérek. A részidő eddig amúgy nem rossz: 2,56 km 5:46.

Óra újraindít, még egy km ment 5:42 alatt, majd be kellett látnom, hogy túlvállaltam magam a 6 perc alatti részidővel, a nagy bögre teával, a zabkásával. Behorpadt, görcsbe gubancolódott rekeszizmokkal, térdemre támaszkodva igykeztem rendezni pulzusom. Mire helyreállt a szívverésem, és így az agyam oxigénellátsása is, végre képessé váltam az értelmes gondolkodásra is. Kiiktattam a rendszerből az időt, maradt az útvonal és a táv.

Lassan, de biztosan tértem vissza lépésről lépésre önmagamhoz, és ahhoz a jóleső érzéshez, ami miatt szeretek futni. Maguktól követték egymást a lábaim. A légzésem rendeződött, egyenletessé vált, a zene vitt. Már nem zavart a borongós idő sem. Sőt, a Somlyó felé vezető útról elém táruló, felhőbe burkolózott, még kissé álmos (nekünk fótiaknak) hegy látványa lenyűgözött. Szinte hívott, engem várt.

A terv: addig futni felfelé, amíg az aszfalt tart. Gyönyörű rózsaszín futócipőmmel egyenesen lelketlenségnek tartanám a sáros erdei utat taposni.

Meg kell valljam, meredek. Ez az út meredekebb, mint gondoltam. Felértem, de újabb óra stop. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy az őranagyalaim, a defibllirátort izzítva legyezgetnek szárnyaikkal. Végül a legyezés elég volt, a sokkoló mehetett vissza a helyére. Elindultam lefelé.

Bő ötszáz méter után eszméltem rá, hogy az órám nem indítottam újra. Remek. Bosszankodásra azonban nem volt esélyem sem. Fentről annyira más minden. Kicsik a házak, az utak, az autók. Az emberek nem is látszanak. Eltörpülnek a gondok is. Egy meg nem nyomott gomb, pedig egyenesen bagatell. Ezt a fél kilométert, majd odacsapom az első öthöz – döntöttem végül. Így legalább meg lesz a három, most pedig futhatok egy kerek 10-est.

5 km volt még hátra. Nem is olyan nagy ez a Fót. Már két végén jártam, irány a harmadik.

A városközpont érintése után a Mogyoród felé eső temetőt is meglátogattam. Csendben pihentek a lelkek földi nyughelyeiken itt is.

Az utolsó kilométer már lefelé vitt. A holnapi izomláz garantált, tavaszig duplázom a kollagén adagom is, a decemberi 21 km-es kihívást is besorolom az UB-s felkészülésbe, de kizáróan sík terepen és laza kocogós tempóban, remélem jövőhéten még lesz regisztrációs hely a főnix futamra, már megint futásra megy el ami megmarad a gyerekek dolgai után az összes kis plusz túlóra pénzemből, sebaj, boldog vagyok, és legalább élek – célba érek.

Kb. 13 km, kb. 6:40 átlagidővel.

A nyújtás leginkább ágyon elnyúlás volt, csendben.

Forró zuhany.

Legközelebb csak úgy futni megyek.



Alapértelmezett
Drága Mama!, Gondolatok

Láttam a szemedben

“Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” (Zsoltárok könyve 23:4)

Nem félt. Se embert, se betegséget, se gonoszt, se halált. Pedig tudta. Még visszaléptem az ajtóból, hogy átöleljem, megcsókoljam:

– Szeretlek mama! Nagyon várlak haza.

– Én is várom, hogy otthon legyek – mondta, miközben ő már tudta, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

Tudta.

Láttam a szemében.

Furcsa dolog ez a megérzés. Én is tudtam. Még élt és már sirattam. Szerettem volna áltatni magam, de nem ment… “El fog menni a nagymamim. Itt fog hagyni” – zokogtam a teraszon a paradicsomok között ülve.

A kert mindig megnyugtat, mégha csak egy terasznyi is. A kert egy darabka Mama.

Hitben élt. Nem láttam soha imádkozni, se templomba járni. Neki nem kellett. Ő élte a hitét: a szeretet útját.

Volt egy családi barátunk, Aranka néni. – Isten nyugosztalja. – Folyton folyvást imádkozott. Kiült a kertbe akkor is, amikor vendégségben nálunk járt, és morzsolta a rózsafüzért reggel, délben, este. De volt, hogy délelőtt és délután is. Egy vasárnapi misét sem hagyott volna ki, bárhol járt is. Mindegy volt, csak templom legyen. Imakönyvvel a kezében ment, gyakorolta a megbánást, a bűnbocsánatot, a liturgiákat, és énekelt. Hamisan, jól hallhatóan, összetéveszthetetlenül.

A Mama hite nem igényelt kötelező köröket sem reggel, sem este, de még vasárnap sem. A Mama maga volt a hit.

Láttam a szemében.

Nem játszotta meg a nyugalmat, a beletörődést. Egyszerűen bízott és hitt abban a magasabb rendű erőben, mely a saját akaratával szemben oly elszántsággal szólította magához, hogy három orvosnak és egy mentőtisztnek kellett hibáznia ahhoz, hogy elengedje és itt hagyja azt, amit ő annyira szeretett: az életet.

Tudta, hogy jó helyre megy, hogy várják, és az átkelés minden, csak nem félelmetes. Megkönnyebbülés, felszabadulás, hazatérés. A Mama tudta.

Ezt láttam a szemében.

Nem tudok gyászolni. A szó mély, kínzó fájdalommal, könnyekkel teli értelmében nem. Nekem a Mama még mindig él. Nem halt meg, csak levette megfáradt testét.

Anyukám kiszanálta a Mama cuccait, átrendzte a szobáját. Ezt-azt ugyan megtartott, de “ez is az elengedés része” – ahogy ő mondja.

Évikémmel mi nem szanálunk. Gyűjtögetünk. Emlékeket, élményeket. Beszélgetünk róla. Sokat.

Nem tudok rá úgy gondolni, hogy ő már nincs, mert van. Csak nem itt, és nem úgy, ahogy eddig, de a szívemben semmi sem változott. A szeretet, melyet adott, épp ugyan ott van, ahol volt, és épp olyan erős, mint eddig.

Esténként találkozunk. Amikor alszom, a lelkem szabad. Világot váltok és megkeresem. Vagy a Mama engem. Ki tudja? A lényeg, hogy találkozunk. Ha csak néhány pillanatra is, de látom, érzem, hallom. Van, hogy váltunk pár szót, van hogy szorosan átöleljük egymást.

Hálás szívvel ébredek. Olyan jó, hogy van egy hely, ahol össze-összefuthatunk.

Hiányzik. Persze, hogy hiányzik. Nincs nap, hogy ne akarnám felemelni a telefont, hogy kérdezzek vagy meséljek valamit. Sokat gondolok rá, de nekem a Mama nem halt meg, csak hazament a lélek igazi otthonába, és most, ott, ahol van, jó neki. Bárhol legyen is ez az ott. Jónak kell lennie. Másképp nem lehet. Mert a Mama ebben hitt. Láttam abban a szomorú, mégis reményteli utolsó tekintetben, mely végig követett, amíg kiléptem az ajtón.

Drága Mama!

Köszönöm a tekinteted, hogy mindezt megmutattad, és átadtad nekem. Köszönöm, hogy álmaimban láthatlak, hogy szívemben tovább élsz. Köszönöm a hitet, az erőt. Köszönöm, hogy emlékezhetek. Köszönöm, hogy megmutattad a szeretet útját, és még ha ezen az úton van, hogy “a halál árnyékának völgyében járok is” nem kell félnem, mert te velem vagy, mert te tudtad, hogy Ő mindig velünk van.

Láttam a szemedben.



Alapértelmezett
A kis Robogó kalandjai, Mesék

Tengerszem

Egy nap Nagy Fekete Robogó így szólt a kis Robogóhoz:

– Tudok egy helyet, ami szerintem a te világod. Tetszeni fog.

Meg is beszélték a napot, hogy mikor és hol találkoznak. Megkérdezték még pár barátjukat, és Barna macit is, de senki nem ért rá velük tartani, így kettesben indultak el.

Tavasz volt. Napsütötte, de hűvös idő.

Útjuk egy Heves megyei kis faluba vezetett. Vica baba meg is jegyezte, hogy vicces neve van, majdnem olyan, mint a zacc, csak ez Apc. A parkolóban már sok autó állt. Közkedvelt kiránduló hely, főleg egy ilyen kellemes hétvégén a hosszas téli bezártság után. A parkolóból a bányatóhoz gyalog lehetett eljutni. Menni kellett egy kicsit fel, aztán le, majd kaptatni még feljebb, kanyar balra, kanyar jobbra, poros út, erdei út, hatalmas fenyők, és már ott is voltak.

A kis Robogónak szeme-szája tátva maradt a látványtól. A víz türkiz kékje valóban, mint a tengeré. Felszínét a tavaszi szél lágyan fodrozta. A magas sziklafallal szegélyezett tó partján egy-két bokor, s némi kő volt csupán, mégis csodás harmónia és nyugalom áradt belőle.

Órákig tudta volna nézni a kis Robogó a napfény táncát a víz tükrében, ha lett volna egy szabad hely a parton, de olyan sok volt ott az ember, hogy erre esélye sem volt. A kis Robogó készített néhány fényképet, hogy meg tudja mutatni otthon Vica babának is, milyen szép helyen jártak, majd visszasétált Nagy Fekete Robogóval a fenyvesen, a kaptatókon, a kanyarokon és a poros úton át a parkolóba.

Itt azonban még nem ért véget se a nap, se a kaland. A kis Robogó és Nagy Fekete Robogó úgy döntöttek, hogy nem hazafelé indulnak, hanem fel, Salgótarjánnak. Tökéletes választás volt. Tükörsima aszfalt vezetett át a csodás kis temlomokkal megtűzgélt falvakon.

Salgótarjánban megebédeltek. Megállapították, hogy nem fúj melegen a szél, ellenben hidegen igen, és kissé vacogva megindultak Balassagyarmaton át visszafelé.

Mire hazaértek rájuk sötétedett. Kicsit átfagytak a fogaskerekeik, de melegség járta át a lelkük. Egy igazán nagyszerű nap volt mögöttük. A szél kifújta belőlük a hétköznapokat, felejthetetlen szép helyeken jártak, és sokat nevettek.

A kis Robogó legszebb emlékei közé tette el ezt az utat. Neki szánták, és így az egyik legértékesebb ajándékká vált, amit valaha kapott. Valóban az ő világa volt.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás

Az első kihívás

Azért lássuk be, azok a színes vagány, és csodaszép dizájnt kapott befutóérmek sok mindenre rá tudnak venni minket. 42 km túra, 10.5 km futás, vagy épp az első kihívás megtételére.

Évekig szépen gyűltek a dobozba. Időnként elő-elővettük, felidéztük az emlékeket, ezt itt, azt ott, amikor ezt, akkor ez történt, amikor azt, akkor pedig az történt. Majd jött a legkisebb királylány, megszerezve a kizárólagos figyelem jogát, egy kis időre. Pár éves szünet után, most elkezdtük újra gyűjteni az érmeket és vele az élményeket. Nem csoda, hogy a legkisebb is kedvet kapott, és be akart állni a sorba.

Mindenkinek van motivátora az életmódváltásra, és vele a mozgásra. Kinek egy szakítás, kinek egy betegség, pár kiló plusz, de van, aki csak simán sikerorientált és nyerni akar.

Én a magam örömére futottam és futok. Egyrészt nekem ez kikapcsolódás, egyfajta aktív meditáció épp úgy, mint a motorozás. Világ megszűnik, a kattogó agy funkciók kikapcsolnak, helyettük aktivizálódik a gondolat, az intuíció, az ihlet. Így eshetett meg velem egyik reggel, hogy a szokásos 4 km-em helyett véletlenül 5-öt futottam és az idei legjobb idővel. Ha nem nézek rá az aktivitásmérőmre, és értelmezem a rajta látottakat, aznap Forest Gump lett volna belőlem.

Persze van célom is: futni szeretnék. Nem nagy távokat, nem verseny szinten. Egész egyszerűen csak képes akarok arra lenni, hogy ne lekocogjam, ne a fülemen vegyem a levegőt, hanem könnyedén, és valóban lefussam a magam kis 4 km-ét, mondjuk közelebb a 20 perchez, mint a 24-hez.

Júlia valahányszor elindultunk egy versenyre, a dobogón látta magát, és oda is állt fel a végén. Nemes egyszerűséggel győzni ment.

Az eredménytől függetlenül mindenki győztes, aki elindul és leküzdi önmagát. A gátlásait, a félelmeit, az akármilyen nehézségeit és akadályait. Aki mer álmodni, de nem csak megálmodja, hanem el is indul az úton. Elhatározza, feláll, odamegy és megcsinálja. És mindezt nem másért, hanem önmagáért.

Hetekkel ezelőtt beneveztünk, már csak a megfelelő időpontot kellett megtalálnunk. A hétköznapok rohanósak és bár 1 km-t még vele sem tart 10 percig lekocogni, de szerettem volna, ha ezt a kihívást nem csak simán letudjuk, hanem megéljük.

Kissé hűvös, de napsütötte őszi reggelre ébredtünk. Nyugodtan megreggeliztünk, elindítottam egy mosást, elláttuk a kutyáinkat, még kicsit játszottunk is, majd amikor már kellemesen felmelegedett az idő, és éppen nem voltunk itthon sem nagyon benne semmiben, elérkezettnek láttam a pillanatot.

Tükör előtt összeállított tökéletes outfit, a hozzá illő cipővel, belőtt frizura, copf, egy két tincs itt-ott kilóg. Ő ilyen. Stílusa van.

GPS jel pipa, OK gomb lenyomva, óra indul.

– Bírod a tempót?

– Igen, így jó lesz, de futhatunk gyorsabban is.

– Be kell osztani az energiád. Ha az első lépéseknél kifutod magad, nem marad erőd a végére.

Tipp-topp-tipp-topp-tipp-topp. Csattogott az aszfalton a kis cipője, miközben folyton csacsogott. Nem állhatta szó nélkül. Széles mosollyal az arcán, testét figyelve lépkedett mellettem.

– Anya! Nézd, hogy mozog a vállam!

– Anya! Nézd, fent van a kezem!

Majd miután végig pásztázta önmagát kívülről, jöttek a belső érzetek:

– A lábam azt mondja, hogy álljak meg, de a fejem meg azt, hogy fuss tovább.

– Egyre jobb kedvem van.

– Fú, anya, ez nagyon jó!

1 km. Aktivitásmérő megállítva. Nagy pacsi, megcsináltuk!

Kipirult arc, csillogó szemek.

– Most már tudom, mi az értelme a futásnak. Legközelebb jöhet a 2 km!

Senki nem állíthat meg önmagadon kívül.



Alapértelmezett
A kis Robogó kalandjai, Mesék

Vica baba és az X-AID Biker-ek

Vica baba még a nyáron egy táborban részt vett a “Ne félj, készülj fel!” foglalkozáson, amit a táborozó gyerekeknek tartott kis Robogó, aki önkéntes tűzoltó is volt. Vica baba nagyon érdekesnek találta azokat a dolgokat, amelyekről a kis Robogó mesélt a foglalkozáson.

Megtanulta, milyen vészhelyzetek vannak, melyikre hogyan kell felkészülni, vagy épp hogyan lehet azt elkerülni. Mire kell odafigyelni, hogy ne legyen tűz, mi kell egyáltalán az égéshez, hogyan lehet tüzet eloltani, és mi az, amit már a gyerekek is meg tudnak tenni, amikor baj van. Így most már Vica baba nem csak azt tudja, hogy elég nagy ahhoz, hogy segítséget hívjon, hanem azt is, hogyan kell segítséget hívni, és mit kell elmondani a tűzoltóknak segélyhíváskor.

A kis Robogó látta, hogy nagyon mélyen megérintette Vica babát az a sok hasznos dolog, amit a “Ne félj, készülj fel!” foglalkozáson tanult. A mesefüzetet, amit a foglalkozásra készített kis Robogó, már rongyosra olvasták és kitöltötték az összes totót, valamint feladatlapot is a füzet végén.

Egy nap, így szólt kis Robogó Vica babához:

– Reggeli után öltözz motoros ruhába, mert megyünk Pilisvörösvárra.

– Mi lesz Pilisvörösváron kis Robogó? – kíváncsiskodott Vica baba.

– Motoros mentéstechnikai képzés – válaszolt kis Robogó.

– Hogy mi? – kerekedett el Vica baba szeme.

– Motoros mentéstechnikai képzés – ismételte önmagát a kis Robogó. – Néhány mentős összeállt, és létrehozta az X-AID Bikers csapatot. Bárki a csapat tagja lehet, aki elvégzi a motoros társmentő, majd a motoros mentéstechnikai elsősegélynyújtó tanfolyamot, ahol megtanulják, hogyan kell motoros baleset helyszínét biztosítani, mentőt hívni, és a sérülteket ellátni a mentő kiérkezéséig. Ide megyünk most el, hogy lásd te is, mit kell tenni egy baleset során. Sokat motorozunk együtt. Előfordulhat, hogy te is látsz majd balesetet, és ha így adódna, szeretném, ha te is tudnád, hogyan kell baleset helyszínén viselkedni, mit kell tenni és hogyan tudsz akár még te is segítséget hívni.

– A tűzoltókat már ki tudom hívni! – büszkélkedett nemrég megszerzett tudásával Vica baba – A 105-ös, vagy a 112-es központi segélyhívó számon kell őket hívni. El kell mondani a nevem, hogy hol vagyok, mit látok. Mi ég, mi és ki van veszélyben. Hogyha ház ég, azt is el kell mondani, milyen magas, mert hogyha mondjuk az 5. emeleten keletkezett a tűz, akkor ahhoz bizony nem lesz elég egy sima tűzoltóautó, hanem egy emelőkosarasat is ki kell küldeni a helyszínre – magyarázta Vica baba kis Robogónak.

– Nagyon okosan tudod! – dicsérte meg kis Robogó Vica babát – Ma azt is meg fogod tanulni, hogyan kell mentőt hívni.

Vica baba izgatottan készülődött az útra, mert szeretett volna már most ott lenni, pedig még el sem indultak. Felvette a térdvédőjét, a gerincprotektort, a kesztyűt és a bukósisakot, majd türelmetlenül toporgott az ajtóban.

Csodás útjuk volt. A kora őszi reggel kissé csípős, friss levegőt hozott, a nap halvány sárgán derengett az égen, a Duna komótosan hömpölygött a komp alatt, a hegyek a magasba nyúltak. A már jól ismert sziget legelői örömmel köszöntötték a régen látott kirándulókat. Vica baba és kis Robogó szintén örült a viszontlátásnak. Nagyon szerettek erre járni. Az út szépsége mindig feltöltötte szívüket, lelküket.

Tahitótfalunál balra kanyarodtak Leányfalu irányába, majd Szentendrénél jobbra Pomáz felé, és Csobánkán át jutottak el Pilisvörösvárra.

A tanfolyam a mentőállomás mögötti parkolóban volt. Amikorra Vica babáék odaértek, akkorra már az X-AID Bikers-es mentősök előkészítették a helyszínt. Egy sérült motorost játszó bábu feküdt a fűben, egy másik, félbábu a földön várta, az újraélesztést, és egy harmadik, már csak bábu fej, pedig az asztalon tátogott az ég felé.

A program első fele nem volt olyan érdekes Vica babának, mert azon csak beszéltek, és beszéltek. De a felnőttek jegyzeteltek, kérdéseket tettek fel az előadónak, úgyhogy Vica baba meg is jegyezte magában, hogy ez még biztosan inkább nekik való rész. Szerencsére volt a közelben egy nagy rét, ahol tudtak a kis Robogóval játszani, és egy gyönyörű cukrászda, rengeteg finom sütivel és fagyival, ahová biztosan be fognak térni kis Robogóval, amikor legközelebb erre járnak kirándulni.

A program második fele csupa kaland volt! Vica baba nem győzött egyik helyről a másikra járni. Csak figyelt és itta magába a sok hasznos tudást és érdekes információt. Kipróbálta ő is, hogyan kell tubust dugni az ég felé tátogó babafej orrába, és újraéleszteni a földön fekvő félbábut.

A legjobban a műsebeket magukra festő lányok tetszettek Vica babának, akik eljátszották, hogy megsérültek és még kiabáltak, meg jajgattak is, mintha tényleg fájna valamilyük. Jól meg is ijesztették a felnőtteket, akik elmondták, hogy bizony, sokkal nehezebb volt az imitátor lányokat ellátni, mint a bábukat.

Gyorsan eltelt a nap. Úgy elszaladt az idő Vica babával és a kis Robogóval, hogy szinte észre sem vették, hogy már esteledik. A kompot sötétben érték el. A hegyek mögött a napnak már a karimája sem látszott, épp csak egy narancssárga csíkot húzott az ég aljára, a túlparton a város fényei csillogtak az éjszakában.

Amikor hazaértek, egy gyors vacsora és fürdés után ágyba bújtak. Vica baba egyből el is aludt, még az esti mesét sem tudta ébren kivárni, úgy elfáradt a hosszú nap során. Másnap reggel azonban frissen és lelkesen ébredt. Megmutatta kis Robogónak, hogyan kell megfogni és levenni a bukósisakot egy sérült motoros fejéről, majd elővette a kis orvosi táskáját. A nagy kutyáját kinevezte nővérnek, a kicsik rá sem hederítettek, mert még épp a reggeli rajcsúr partit tartották, így helyettük kis Robogó állt be a játékba. Bekötöztek egy-két mancsot, akihez pedig kellett, mentőt hívtak.

A kis Robogó hálás szívvel figyelte Vica babát, ahogy játszik, és elhatározta, hogy máskor is el fognak menni az X-AID Biker-ekhez, mert az ismétlés soha nem árt, még a felnőtteknek sem.


Fotók: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Kelj fel, és indulj el Te is!

Az ember test-szellem-lélek. Így egész, és EGÉSZ-ségét csak úgy őrizheti meg, hogyha mindháromról gondoskodik, mindháromért tesz, és e hármat egyensúlyban tartja.

A test mozgást, kiegyensúlyozott étrendet, fizikai törődést kíván. A szellem olvasni, művelődni, gondolkodni szeretne. A lélek alkotni és az előző kettőn át manifesztálódva megnyilvánulni, hogy elmondhassuk: én, én vagyok. A saját életemet élem.

Az első lépés még van, hogy nehéz. Elhatározásra épp úgy szükségünk van, mint kitartásra. De ha nem adjuk fel, az eredmény gyorsan mutatkozik, és hamarabb eljön a pillanat, amikor a reményből és a küzdelemből örömforrás válik, mint gondolnánk.

2021. Június 1. Átlagtemó: 8:04. – Az első lépések.
2021. Augusztus 30. Átlagtempó: 6:07. – Lesz ebből még futás is.

Már nem azért kelek fel reggel 6-kor, mert tudom, a szellem és a lélek már kipipálva, most a testem jön, hogy végre jól érezzem magam a bőrömben, már nem azért húzom fel minden reggel a futócipőm, mert ezt kell tennem azért, hogy újra kiegyensúlyozott legyek, hanem azért, mert ez nekem jó. Élvezem az első lépéstől az utolsóig.

Soha nem késő valamit elkezdeni. Soha nem lesz jobb alkalom, idő vagy lehetőség arra, hogy mozdulj.

Kelj fel, és indulj el Te is! Legyen ez az a nap!

Ha téged a személyes történetek inspirálnak, szemezgess a futónaplóban található bejegyzésekből.

Ha jól jönne némi szakmai segítség ahhoz, hogy biztosan jól tedd egyik lábad a másik után, akkor keresd Lakatos Éva futóedzőt.

Ha pedig a nulláról vagy annak környékéről kezded a mozgást, és komplex segítségre van szükséged, akkor Eddz Mezei Eszterrel Te is!

És ne feledd, bármelyik úton indulj is, soha nem vagy egyedül! 🙏❤️



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Csiga-spuri

Bemutatom nektek családunk két új tagját: Lolát és Málnát.

Avagy hogyan vegyük rá a gyerekeket a rendrakásra és szoktassuk rá a legkisebbet a saját ágyban alvásra.

Az új lakókkal új szokások is beköltöztek hozzánk. A suli kezdésre készülve az esti futásokat átraktuk reggelre. Ezek hétvégente nagyon jól tudtak működni, amikor nyugisan lehetett tenni venni. Azonban hétköznap, amikor időre el kell készülni, már kicsit azért más a helyzet.

A korai kelés még egy jó megoldás, és nem is jelent gondot fél órával hamarabb kelni – mert hogy épp csak az edzés időt kell beletoldani -, amikor azonban a királylány alól anya kimászik, akkor bekapcsol az anya-radar, vijjog a riasztó, és máris mindenki ébred akkor, amikor a mindenkinek még nem kellene.

Szóval valamit ki kellett találni a saját szobában alvásra, aminek már épp itt volt keresztbe és kasul is az ideje, hogy én is elférjek a saját ágyamban.

Mindez Lola érkezésével meg is oldódott, így ma reggel pihentető éjszakai alvásom után hatkor magamtól ébredve, jólesőt nyújtózva, a teraszon magamba szívva a hajnali friss levegő illatát köszöntöttem növénykéimet és a felkelő napot, majd felöltöztem, futó cipőre váltottam papucsom, próbaként magamhoz vettem hű csatlósom, és neki vágtunk a városnak.

Nagy általánosságban eddig nem szerettem kutyával futni. Hol húzott, hogy utolérje Évát, aki előttünk tekert a bringán, hol váratlan hirtelenséggel lecövekelt egy igen érdekes szagmintánál, hol kivágott jobbra, de volt olyan is, hogy elkaszált balra. Lassan, de biztosan testi épségem, valamint lelki egészségem védelme érdekében kikopott mellőlünk a szőrős négylábú.

Mindenki megérdemel még egy esélyt. Letudtuk a dolga végzős piruettekkel egybe kötött ősbemutatót a sarki kukának adva a fő-műsorszámot, elindítottam az órát, és reménnyel telve – mindig csak pozitívan! – nekiálltunk az aszfalt koptatásának.

Kellemes volt a csalódás. Mintha csak tudta volna, hogy vagy most, vagy utána már aztán soha. De az is lehet, hogy a terelő ösztönét sikerült likvidálni azzal, hogy a kis báránykája nem kampajgott előtte. Minden esetre csodásan, laza pórázzal futott végig mellettem. Cserébe most lefékeztem párszor én.

Még gyerekkoromban alakítottuk meg nagyobbik húgommal a csigavédő ligát. Megfogadtuk, hogy csigát soha nem eszünk, és eső után minden utunkba akadó példányt az éppen aktuális menetirányának megfelelő, biztonságos oldalra menekítünk ki a járdáról. Tegnap esett.

Annak, aki nem szokott aktivitásmérőt használni, egy kis magyarázat: az éles törések a megállásokat, avagy a csiga mentések helyét és idejének hosszát jelzik.

Remélem, holnap kapok én is még egy esélyt Meggie-től. Elvégre ketten még is csak jobb, mint egyedül.

“Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. (…) A hármas fonál nem szakad el egyhamar.”

(Prédikátorok könyve 4:9,12)



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok, kihívás

Kitartás

Amikor bő 7 évvel ezelőtt beköltözött a legkisebb királylány a szívem alá és megszakadtak a rendszeres kocogások, 10 km-es távokon indultam a nagyobb lányommal ilyen-olyan amatőr futóversenyeken. Na, nem azért, mert hogy a fóti aszfalt már nem lett volna nekünk elég jó, hiszen az én futótempóm egy középmezőnyhöz volt elegendő, hanem azért, mert Júlia viszont érem nélkül soha nem jött haza. Rendszeresen mosolygott – szerényen – általában egy korosztállyal feljebb, vagy a felnőttek között a dobogó legfelső fokán.

Ez anya-lánya program volt, így ahogy én kimaradtam, szép lassan kikopott a lelkesedése és elmaradtak az atlétika edzések is.

Pár év önkeresés után Júlia kapus lett egy kézilabda csapatban, én pedig magabiztosan puhítottam az izmaim a homokozó szélén.

Ahogy azonban Évikém nőtt, ügyesedett, már egyre több időt tudtam vele együtt a mozgásra, és így magamra fordítani, míg végül idén tavasszal már le tudott tekerni egyben fél órát és hála ügyes kis tappancsainak, mozgás iránti szeretetének, újra kezdhettem az aktív sportot.

Először heti egy zumba óra, majd egy zumba, egy lépcsőzőgépes edzés, hogy a farizmatikám és a csípőizomzatom is képes legyen elcipelni testemet futás közben, majd vettünk egy mély levegőt, és belevágtunk a heti 5-6 edzésbe, 1-2 pihenőnappal. Mikor hogy adta ki a tennivalók mellett.

Az eredmény hamar jelentkezett. Gyorsan visszaállt a szervezetem az aktív életmódra, amit több fronton is meghálált. Mélyebb, pihentetőbb éjszakai alvás, jobb közérzet, kiegyensúlyozottabb, békésebb lelki állapot, a kibillenések után gyorsabb helyreállás, határozottabb kiállás, koncentráltabb gondolkodás, és persze a látvány is önmagáért beszélt. Sorra kaptam a dicséreteket és az elismeréseket, a 4 gyermeket letagadható alakom végett. Volt miért büszkeséggel mondanom ilyenkor, hogy “köszönöm”, hiszen megdolgoztam érte.

Olyan igazi, ízig vérig kamasz gyereknek ötletet adni, közös programot szervezni vele, halott ügy. Már régóta kerestem a hangot és a lehetőséget arra, hogy újra legyen valami közös, anya-lánya programunk úgy, mint rég. Pár óra, ami csak a miénk, és tartalmasabb, mint a ruhavásárlás. Sikertelenül. Mindig akadt egy fontosabb barátnős program, ami ebben a korban érthető is. Nem csoda hát, hogy igen megörültem a jelzésnek, hogy csatlakozna laza kis kocogásaimhoz.

Kapva a lelkesedésen gyorsan elköteleződtünk, és beneveztünk a womanpower 4 évszak, 4 elem, 4 érem kihívására. Persze mindezt augusztusban, így a négy évszakot mi besűrítjük az év majd utolsó 4 hónapjába, természetesen tartva magunkat ahhoz, ahol abba hagytuk: 10,5 km-es távon.

Kitartás.

A rákészülő edzések Júlia részéről elmaradtak.

“Meleg van.”

“Túl későn feküdtem le.”

“Programom van, nem érek rá.”

Úgyhogy péntek reggel belecsaptunk a lecsóba, és 6 hétnyi áttunyult nyári szünetet megkoronázva egy fél 7-es keléssel, és a legkisebb “mindig csak a nagyokkal foglalkozol” szemrehányó érzelmi zsarolásával a lelkünkben vágtunk neki az első kihívás teljesítésének.

Az első 5 km jelmondata a “Vizet! Vizet!” volt, amikor is végre találtunk egy működő kutat. Júlia feltankolt, mint egy kis teve, majd töretlen elhatározással – és részemről lelkesedéssel – folytattuk az utat.

A második 5 km Júlia-szlogenje: “Nem állok meg, nem állok meg… Húzz ki!!!” – a reggelire mindössze egy nagy bögre kávé emésztgetése, a kútból elraktározott víz, a korgó has tökéletes oldalszúrást okozott nála.

Néhány derekat nem kímélő tornagyakorlat, és átlendültünk ezen is.

A fél város körbecirkálása után az utolsó kilométereket a zöldbe terveztük. A tóhoz vezető, hatalmas, ősfákkal övezett útnak már a puszta látványa is üdítően hatott ránk.

A Gyermekvárosban lefutott tó-körök a középiskolai testnevelés óráimat idézték. Marika néni ült a padon, mi pedig koptattuk a tóparti ösvényt. Ezt a helyet már akkor is szerettem. Ez a tó több, mint gyönyörű.

7 éve nem futott aktívan, a teste mégsem felejtett. Még mindig tökéletes a tartása, könnyed a lépése, szinte repül, suhan a levegőben, és képes az utolsó erejéből is olyan lendületet venni, hogy utolérhetetlenné válik. Van, amire csak születni lehet.

Lefutottuk.

Kitartásból jeles. Megérdemli az érmet.

Dél van, pár órája csupán, hogy hazaértünk és levettük a nyúlcipőt, én mégis már most, hálás szívvel várom a folytatást. A közös hétköznapi kocogásokat, az anya-lánya (lányai) napokat, a szeptembert, és vele a következő kihívást.




Fotó, videó: Jarabin Kinga



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Istennel az Úton

Ma talán azt mondanák, hogy eleven gyerek voltam, de akkoriban még az a gyerek számított egészségesnek, amelyiket suli után a fa tetejéről kellett leszedni. Még emlékszem, hogy a járás monotóniáját megtörve volt, hogy beiktattam pár cigánykereket is.

Szervezetten sportolni 16 évesen kezdtem el. Testalkatilag sokkal közelebb állnak hozzám az extrém sportok, mint a városi futás. Talán ezért is töltöttem el 17 évet egy harcművész klubban, lógattam két nyarat a lábam a felhők közt siklóernyővel repkedve, és hát azért valljuk be, amikor letudva a heti bevásárlást, szatyrokkal megrakodva kerülgetem a napvégi dugóban az autókat a kis robogómmal, az is elég extrém.

Igazán soha nem szerettem futni. Nem volt benne sikerélményem. Szúrt az oldalam, hamar kifáradtam, alig vittek a lábaim. Aztán eljött az életemben az a pont, amikor a gyerekek körüli tennivalók miatt szervezett edzésre  nem tudtam eljárni, de a  mozgáshiánytól már kezdtem aktívan becsavarodni. A kényszer nagyúr, futni kezdtem. Végül kiderült, hogy ha nem is megy nekem ez olyan jól, de képes vagyok rá. Pár év alatt pedig egészen megszerettem.

Aztán jött a legkisebb királylány, a legutolsó a sorban, a pocak, majd a negyedik szülés utáni már igen lassú regeneráció, az éjszakázások, a tejjel teli mellek, melyek tetéződtek egy magánéleti válsággal, és máris mindenhez volt energiám, pl. éjszakákat átsírni, csak a mozgáshoz nem.

Valamit azonban tennem kellett, hogy túléljem ezt az időszakot, elvégre négy gyermek állt és nézte a poklokat megjáró anyját várva arra, hogy újra törődni, és úgy, ahogy nekik arra szükségük van, szeretni tudjon. A futócipőm ekkor a Bibliára cseréltem, eltöltöttem 5 évet a világtól lelkiekben kicsit távol, de annál közelebb önmagamhoz, Istennel az Úton. Újraépítettem az életem, és mostanra mindkettő jól megfér egymással. Sőt el sem tudnám képzelni már egyik nélkül sem a napjaim.

“Szeretem azokat, akik engem szeretnek, megtalálnak engem, akik keresnek.”
(Péld. 8:17)

A futást, egy amolyan megy az mindenkinek, csak egyik lábam teszem a másik után testmozgásnak tekintettem ezidáig. Aztán elhatároztam, hogy ha már más nem fér bele az életembe, és amúgy is e mellé tettem le a voksom, akkor kicsit belemélyedek jobban a témába. 

A testkontroll a sok évnyi aktív sportnak hála nálam jól működik, de annak, aki a nulláról kezdi, mindenképp érdemes felkeresni egy szakedzőt. Fótiaknak és Fót környékieknek szívből ajánlom lányom régi edzőjét, Évit. Kedves, aranyos, türelmes és apró termete ellenére igen gyors, bizonyítva, hogy mennyit számít a technika, amit ő nem csak tud, ismer, alkalmaz, hanem képes átadni is.

Csak dióhéjban: fontos a megfelelően megerősített csípő és farizom, a helyes test- és kartartás, mely után már könnyedebben tudunk nem a sarkunkat a földhöz vágva gördülni a talpunkon leérkezéskor. És hogy ez mennyit számít, nem csak az ízületeinknek, és a közérzetünknek, hanem a teljesítményünknek, és abból fakadóan a sikerélményünknek is, azt most saját magamon is megtapasztalhattam.

Átböngésztem a megfelelő szakirodalmat, megnéztem a neten található egyik legjobb videót a témában, odakoncentráltam, beállítottam az órám a szokásos 30 percre, majd lefutottam a köröm és láss csodát:

Előtte:

Utána:

Természetesen, leellenőriztem, voltam önmagam kontroll csoportja, mindez nem csak az enyhébb idő vagy a véletlen műve. Futni így is lehet, és most már egészen biztos vagyok abban, hogy lesz ez  még jobb is. A váltást ugyanis megtetéztem egy hozzá illő cipővel.

A valódi hit nem csupán egy eszme hangoztatása, hanem belső bizonyosságon és tapasztalatokon alapuló tudás. Az elmúlt öt évben hasonlóképp erősödött és alakult Istenbe vetett hitem az élet adta tapasztalatokból felépülő belső bizonyosságok mentén, mint amiként a futásról, valamint a hozzá tartozó felszerelésekről.

A lábbeliről minden tapasztalat nélkül, elvi síkon lefuttatott vaskalapos gondolkodással vallottam, hogy ha anno ment az Dorko-ban is, akkor ugyan mindegy mi van a lábon.

Hát, nem. Két dolog miatt is érdemes egy jobb futócipőre pénzt kiadni. Az egyik, hogy ha már kifizettem érte egy kisebb vagyont, egészen biztosan nem hagyom porosodni a cipősszekrényben. (Kezdő sportolók alap-motivátora.) A másik ok pedig, hogy valóban van különbség cipő és cipő között. Még futócipő és futócipő között is.

Első körben érdemes letisztázni magunkban, hogy milyen terepen és milyen aktivitással szeretnénk futni. Az én Decathlon-os, alkalmankénti, aszfaltos futásra kialakított cipőm az alkalmankénti futást még kitűnően kiszolgálta, amikor azonban áttértem a mindennapos edzésekre, akkor bizony már nem volt az igazi. Hamar elnyűtte magát.

Elérkezett az idő, már itt lyukadt, ott elkopott, emitt meg már elvesztette rugalmasságát, így beruháztam egy, ugyan hobbi futóknak kifejlesztett (mivel az volnék), de rendes futócipőre.

Adidas Solar Drive 19

Azon kívül, hogy szerintem meseszép, minden túlzás nélkül egy álom. Fogja a lábam, tartja, könnyű, kényelmes, a nyom valaholt még hírből sem ismeri és szinte magától fut. A fejlesztők által ígért visszadob az aszfaltról rugalmas hatás valóban nem marad el.

Nem indultam, így nem is értem vissza későn. Éppen hetet ütött az óra, amikor beléptem az ajtón diadalmas mosollyal a cipő-tesztkör után. Már készültem hangosan elörömködni, hogy azta, meg húha és már de várom a holnapot, hogy újra a lábamra húzzam, amikor a feltűnő csend mögül elém tárult e szívmelengető látvány.

A hajnali kelés garantált volt. Fél öttől nyolcig időnk, mint a tenger. Az esti kocogást előre hoztuk. Mindez az élményen mitsem változtatott. A kis tekerentyűm a felkelő nap sugarai alatt kapucniban, egészségesre pirult arccal csacsogott a nyomomban. Szavai visszhangoztak az üres utcákon álló házak faláról. A lábaim maguktól vittek, a szívemben hála, arcomon mosoly, az együtt töltött idő, a közös élmény már a miénk.

Jobban nem is kezdődhet egy nap.

Jöhetnek az újabb kihívások. Istennel az Úton, egyensúlyban tartva testet, lelket és szellemet, már tapasztalatból tudom, hogy menni fog.


Fotó: Jarabin Kinga

Borítókép: pixabay.com



Alapértelmezett