Bár leginkább állandóságra és kiszámíthatóságra vágyunk, az élet változások sora. A változással együtt haladni könnyűvé és természetessé teszi a dolgokat, és bár a változás ellen nem tehetünk semmit, annak irányát és kimenetelét azért meghatározhatjuk hozzáállásunkkal, gondolatainkkal.
A minap olvastam egy idézetet, amely valahogy így szólt: ha az emberek tudnák, mekkora hatalma van a gondolataiknak, soha nem lennének negatív gondolataik.
Szeretek futni. Ilyenkor kitisztul a fejem, koncentrált leszek, összeszedett, és képessé válok arra, hogy a saját berögződéseimen túl lássak rá a dolgokra. Hajlamos vagyok régi tapasztalatok, megszokások mentén reagálni, cselekedni, belemenni egy-egy kapcsolatba, helyzetbe, mely aztán nem is alakul túl jól épp ezért. Szeretnék mindig, minden helyzetben őszintén önmagam lenni, azt is figyelembe véve, hogy nekem mi a jó, önmagamat becsülve, értékelve. Ez azonban nekem nehezen megy. Sokkal könnyebben engedem el a nekem fontos dolgokat, csak hogy a másiknak jó legyen, vagy hogy a másiknak elég jó legyek. Egy darabig működik is, hiszen tiszta szívből, őszintén adok. Őszintén felé, de magamat átverve.
Szeretem az olyan fizikai kihívást jelentő gyakorlatokat, melyektől erősebb leszek. Ahogy a testem izmai egyre inkább összetartanak, összedolgoznak, erősödnek és képessé válok megtartani a saját súlyom, véghez vinni egy-egy nehezebb gyakorlatot, úgy válok lélekben is egyre erősebbé, kiegyensúlyozottabbá, magabiztosabbá. Már nem csapom be magam (annyiszor), vagy ha igen, egyből észreveszem, még kicsit tartom magam abban az állapotban, hátha, de már nem süllyedek bele, nem gyengülök el, belehúzok még kettőt, ugyan remegő lábakkal, de felállok és annak tudatában megyek tovább, hogy edzésről edzésre könnyebb lesz.
Szeretek versenyezni. Régen mindig féltem a megmérettetésektől, mert ilyenkor szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy a világon vannak rajtam kívül mások is hasonló úton eltérő képességekkel és én persze mindig csak azt láttam, hogy mennyien vannak, akik nálam jobbak, de soha nem néztem hányan vannak még mögöttem, akik épp úgy csodálnak engem, mint én az előttem lévőket. Ma már tudom, hogy a másik azért jobb, hogy engem motiváljon, ma már tudom, hogy nekem azért kell odatenni magam és még jobbnak lenni, hogy motiváljam azokat, akik mögöttem járnak. Ma már tudom, hogy ugyan nem születik mindenki kimagasló tehetséggel, de kitartó munkával bárki képes eredményeket elérni.
Ma már tudom azt is, hogy én döntök és mindig van választási lehetőségem. Tudom, hogy nem kell mindenkivel összepasszoljak legyen szó társról, barátról, munkatársról. Tudom, hogy mondhatok nem-et, hogy minden különösebb magyarázat nélkül egészen nyugodtan mehetek csendben is tovább, mert a békességem, a nyugalmam, az önbecsülésem mindennél többet ér. Tudom, hogy ha valaki nem tisztel, nem becsül, nem érdeklődik irántam, az nem azt jelenti, hogy én nem vagyok elég jó. Tudom hogy attól én egy pillanatig sem leszek kevesebb. Egész egyszerűen nincs több, vagy a történteknél több dolgunk egymással. Tudom, hogy a viszonzatlan szeretet nem volt elvesztegetett idő, mert amit én jó szívvel adtam és engedtem a szívemből a világra áradni, az egy napon megsokszorozva tér majd vissza hozzám.
Rabságban éltem évekig. A saját magam építette börtönben, szeretetnek álcázott acélból esztergált rácsokkal az ablakon. Szabad ember az, aki mer önmaga lenni. Ehhez azonban tiszta fej, szív és erős lélek kell. A boldogság, az őszinte és szabad szívben lakozik.
Szabad vagyok. Holnap is korán kelek. Cipőt húzok és futni megyek.
Dunla Sullivan 