Futónapló, Gondolatok, kihívás

Az első kihívás

Azért lássuk be, azok a színes vagány, és csodaszép dizájnt kapott befutóérmek sok mindenre rá tudnak venni minket. 42 km túra, 10.5 km futás, vagy épp az első kihívás megtételére.

Évekig szépen gyűltek a dobozba. Időnként elő-elővettük, felidéztük az emlékeket, ezt itt, azt ott, amikor ezt, akkor ez történt, amikor azt, akkor pedig az történt. Majd jött a legkisebb királylány, megszerezve a kizárólagos figyelem jogát, egy kis időre. Pár éves szünet után, most elkezdtük újra gyűjteni az érmeket és vele az élményeket. Nem csoda, hogy a legkisebb is kedvet kapott, és be akart állni a sorba.

Mindenkinek van motivátora az életmódváltásra, és vele a mozgásra. Kinek egy szakítás, kinek egy betegség, pár kiló plusz, de van, aki csak simán sikerorientált és nyerni akar.

Én a magam örömére futottam és futok. Egyrészt nekem ez kikapcsolódás, egyfajta aktív meditáció épp úgy, mint a motorozás. Világ megszűnik, a kattogó agy funkciók kikapcsolnak, helyettük aktivizálódik a gondolat, az intuíció, az ihlet. Így eshetett meg velem egyik reggel, hogy a szokásos 4 km-em helyett véletlenül 5-öt futottam és az idei legjobb idővel. Ha nem nézek rá az aktivitásmérőmre, és értelmezem a rajta látottakat, aznap Forest Gump lett volna belőlem.

Persze van célom is: futni szeretnék. Nem nagy távokat, nem verseny szinten. Egész egyszerűen csak képes akarok arra lenni, hogy ne lekocogjam, ne a fülemen vegyem a levegőt, hanem könnyedén, és valóban lefussam a magam kis 4 km-ét, mondjuk közelebb a 20 perchez, mint a 24-hez.

Júlia valahányszor elindultunk egy versenyre, a dobogón látta magát, és oda is állt fel a végén. Nemes egyszerűséggel győzni ment.

Az eredménytől függetlenül mindenki győztes, aki elindul és leküzdi önmagát. A gátlásait, a félelmeit, az akármilyen nehézségeit és akadályait. Aki mer álmodni, de nem csak megálmodja, hanem el is indul az úton. Elhatározza, feláll, odamegy és megcsinálja. És mindezt nem másért, hanem önmagáért.

Hetekkel ezelőtt beneveztünk, már csak a megfelelő időpontot kellett megtalálnunk. A hétköznapok rohanósak és bár 1 km-t még vele sem tart 10 percig lekocogni, de szerettem volna, ha ezt a kihívást nem csak simán letudjuk, hanem megéljük.

Kissé hűvös, de napsütötte őszi reggelre ébredtünk. Nyugodtan megreggeliztünk, elindítottam egy mosást, elláttuk a kutyáinkat, még kicsit játszottunk is, majd amikor már kellemesen felmelegedett az idő, és éppen nem voltunk itthon sem nagyon benne semmiben, elérkezettnek láttam a pillanatot.

Tükör előtt összeállított tökéletes outfit, a hozzá illő cipővel, belőtt frizura, copf, egy két tincs itt-ott kilóg. Ő ilyen. Stílusa van.

GPS jel pipa, OK gomb lenyomva, óra indul.

– Bírod a tempót?

– Igen, így jó lesz, de futhatunk gyorsabban is.

– Be kell osztani az energiád. Ha az első lépéseknél kifutod magad, nem marad erőd a végére.

Tipp-topp-tipp-topp-tipp-topp. Csattogott az aszfalton a kis cipője, miközben folyton csacsogott. Nem állhatta szó nélkül. Széles mosollyal az arcán, testét figyelve lépkedett mellettem.

– Anya! Nézd, hogy mozog a vállam!

– Anya! Nézd, fent van a kezem!

Majd miután végig pásztázta önmagát kívülről, jöttek a belső érzetek:

– A lábam azt mondja, hogy álljak meg, de a fejem meg azt, hogy fuss tovább.

– Egyre jobb kedvem van.

– Fú, anya, ez nagyon jó!

1 km. Aktivitásmérő megállítva. Nagy pacsi, megcsináltuk!

Kipirult arc, csillogó szemek.

– Most már tudom, mi az értelme a futásnak. Legközelebb jöhet a 2 km!

Senki nem állíthat meg önmagadon kívül.



Alapértelmezett
Futónapló, Gondolatok

Kelj fel, és indulj el Te is!

Az ember test-szellem-lélek. Így egész, és EGÉSZ-ségét csak úgy őrizheti meg, hogyha mindháromról gondoskodik, mindháromért tesz, és e hármat egyensúlyban tartja.

A test mozgást, kiegyensúlyozott étrendet, fizikai törődést kíván. A szellem olvasni, művelődni, gondolkodni szeretne. A lélek alkotni és az előző kettőn át manifesztálódva megnyilvánulni, hogy elmondhassuk: én, én vagyok. A saját életemet élem.

Az első lépés még van, hogy nehéz. Elhatározásra épp úgy szükségünk van, mint kitartásra. De ha nem adjuk fel, az eredmény gyorsan mutatkozik, és hamarabb eljön a pillanat, amikor a reményből és a küzdelemből örömforrás válik, mint gondolnánk.

2021. Június 1. Átlagtemó: 8:04. – Az első lépések.
2021. Augusztus 30. Átlagtempó: 6:07. – Lesz ebből még futás is.

Már nem azért kelek fel reggel 6-kor, mert tudom, a szellem és a lélek már kipipálva, most a testem jön, hogy végre jól érezzem magam a bőrömben, már nem azért húzom fel minden reggel a futócipőm, mert ezt kell tennem azért, hogy újra kiegyensúlyozott legyek, hanem azért, mert ez nekem jó. Élvezem az első lépéstől az utolsóig.

Soha nem késő valamit elkezdeni. Soha nem lesz jobb alkalom, idő vagy lehetőség arra, hogy mozdulj.

Kelj fel, és indulj el Te is! Legyen ez az a nap!

Ha téged a személyes történetek inspirálnak, szemezgess a futónaplóban található bejegyzésekből.

Ha jól jönne némi szakmai segítség ahhoz, hogy biztosan jól tedd egyik lábad a másik után, akkor keresd Lakatos Éva futóedzőt.

Ha pedig a nulláról vagy annak környékéről kezded a mozgást, és komplex segítségre van szükséged, akkor Eddz Mezei Eszterrel Te is!

És ne feledd, bármelyik úton indulj is, soha nem vagy egyedül! 🙏❤️



Alapértelmezett
Mesék, Napsugár és Lilla kalandjai

A mókus, aki róka akart lenni

Nárciszok és jácintok édes illata érződött a mezőn. A darazsak szerelmes zsongásba kezdtek, a madarak násztáncukat járták, amikor megszületett Rókáéknál az eslő kiskölyök, Rita. Richárd nagyon büszke volt kicsinyére, és persze feleségére, Ramónára is. Tisztelte nejét azért a sok önfeláldozásért, amit szívből, szeretetből tett a kis rókájukért. Richárd határozottan óvta családját és bár tudta, hogy jó szándékkal jönnek a látogatók, mindenkit megkért, hogy várjanak még, amíg megerősödik anyuka is, és a kis Rita is.

Estére erdő-mező minden lakója a kis rókáról beszélt, hogy egy újszülött milyen aranyos, milyen édes, milyen kis ártatlan és egészen biztos, hogy a kis Róka Rita is nagyon bájos. Már esteledett, a tó partján a nagy kövön ülve épp erről beszélgetett Lilla és Napsugár is, amikor megjelent a félhomályban Mókusék fia, Marci. Halkan lopakott, miközben fürkésző tekintettel hátra-hátra pillantott a nagy fűben. Lilla és Napsugár csodálkozva nézték a kis mókust.

  • Mit csinálszi itt ilyen késő este Marci? – érdzete Lilla.
  • Áááááá! – kiáltott fel ijedtében Marci. – Ne ijesztgess! – ripakodott rá a tündérlányra. – Nem látod, hogy csirkére vadászom?!
  • Mire??? – hökkent meg a két lány és kérdezett vissza egyszerre.
  • Csirkére! – vágta rá Marci határozottan.
  • Csirkére???
  • Igen, mondtam már, hogy csikére! De nem lehetne halkabban? Még a végén elijesztitek a csirkéket! – morgott rájuk a kis Marci.
  • De hát itt a tóparton nincsenek is csirkék – suttogták a lányok.
  • Nincsenek?? – háborodott fel Marci. – Hogy értitek azt, hogy itt nincsenek csirkék?
  • Úgyhogy, se az erdőben, se a mezőn, se a tóparton nem élnek csikrék. Csirkék csak az emberek falujában vannak – válaszolta kedves hangon Napsugár.
  • De mond csak Marci – érdeklődött Lilla – miért akarsz te csirkére vadászni?
  • Meg akarom enni vacsorára! – felete mindezt úgy a kis mókus, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
  • Megenni, vacsorára?? – nézett rá nagy kerek szemekkel Lilla.
  • Miért este van, nem? Ilyenkor vacsorázni szoktak. – értetlenkedett Marci.
  • De Marci, te mókus vagy! A mókusok nem vadásznak és nem esznek csirkéket! – értetlenkedett Lilla.
  • De én már nem vagyok mókus! – dacoskodott Marci.
  • Nem?! Hát akkor mi vagy? – guggolt le hozzá Napsugár.
  • Róka! – mutatta büszkén fehérre mázolt farka végét a kis mókus.
  • De Marci – szólt hozzá megértően Napsugár – attól még, hogy fehérre fested a farkad végét nem leszel róka.
  • Miért?! – tiltakozott a kis mókus. – Vörös a bundám, mint a rókának, hegyes a fülem, mint a rókának. És most már a farkam vége is olyan fehér, mint a rókának!
  • Marci, te mókusnak születtél és így mókus is maradsz már egész életedben. És ez így van jól. A mókus élet nagyon vidám! Fürgén tudsz szaladni, ugrándozhatsz a fán, és sok-sok barátod van. – magyarázta Napsugár. – Miért akarsz róka lenni?
  • Mert elegem van a mókuslétből, és kész! – toppantott egyet a lábával. – Örökké csak ugrálunk, gyűjtögetünk és mindentől félünk! Este nem jöhetünk ki az erdőbe, el ne kapjon egy bagoly. Nappal nem mehetünk ki a mezőre, el ne kapjon egy réti sas. Elegem van! Nem akarok többet gyűjtögetni! Vadászni akarok! És nem akarok többet félni sem! – hisztizett a kis mókus. – És épp ezért nem akarok mókus lenni! Ha nem leszek mókus, akkor már nem fogok félni sem! Bátor leszek, mint a rókák! Vadászni fogok, és tőlem fognak félni!
  • Tudtad Marci, hogy a rókák is félnek? Mindenki fél valamitől. – szólt türelmesen Napsugár. – Soha nem húznának ujjat egy vemhes vadkocával, és rettentően félnek az emberektől, legfőképp a vadászoktól! Egész egyszerűen csak megtanulták elfogadni magukat olyannak, amilyenek és megtanultak úrrá lenni a félelmeiken. Ezért nem élnek állandó rettegésben. A félelem óvatosságra int. Így van hasznunkra, segítségünkre. Hiszen a bátorság megfelelő mennyiségű óvatosság nélkül már vakmerőség, és az könnyen okozhat bajt. A félelem azért van a szívedben, hogy megtanulj magadra vigyázni. Jelez neked, de nem akar irányítani téged. És nem is fog, ha nem hagyod!
  • Emlékszel Csiga Csabira? – kérdezte Lilla. – Még mindig kórházban van, úgy összetörte a házát tavaly nyáron. Milyen büszke volt rá, hogy ő nem fél semmitől és bátran bevállal bármilyen veszélyes ugrást, repülést vagy mászást! Aztán amikor kitalálta, hogy felmászik egy éppen errejáró turistára, csak hogy bátorságát fitogtassa, milyen szörnyen járt! Már majdnem túljutott a hátsóján, amikor az leült és összelapította. Kész csoda, hogy túlélte! Ha egy kis félelem is lett volna Csiga Csabiban, kétszer meggondolja és talán másképp dönt.

A kis mókus leült a nagy kőre a lányok mellé, és elgondolkozva nézte a tó vizét. A nap már egészen lebukott a láthatár mögé. A sötét éj egén ragyogó csillagok vígan nézegették magukat a tó tükrében. A telihold fehér fénye sejtelmes fényfátylat húzott erdőre, mezőre. Csend volt, mély, békés és nyugalmat árasztó csend. Úgy tűnt, már mindenki alszik, pedig a mókus család aggodalommal teli szívvel virassztott a kis Marcira várva.

  • Jó, jó – szólalt meg végül a kis mókus. – De olyan nehéz elfogadni, hogy mókusként kell leélnem az életem. A mókusok pedig félnek, rettegnek, mióta világ a világ. Így nekem is félnem kell. De miért? Miért kell nekem csak azért rettegnem, mert mókus vagyok?
  • Ez azért nem egészen így van – nyugatta meg Napsugár. – Azért mert mókus vagy, még érezhetsz és élhetsz másképp, mint a többi mókus. Szok olyan szokás van, amin változtathatsz. Nem kell feltétlenül neked is a nagy tölgyfán élni. Amikor majd nagy leszel, átköltözhetsz mondjuk a nagy vörösfenyőre is. De ha nem szeretnél odúban lakni, akkor az ágak közé építhetsz is magadnak egy kis házat. Van, ami azonban nem fog változni. Mókusként gyűjtögetni fogsz, és nem vadászni. A makk marad a kedvenc eledeled és nem fogsz csirkét enni. Valószínűleg nem is ízlene neked – magyarázta az angyallány. – Rettegned sem kell, ha nem akarsz. Rajtad áll a döntés, hogy mihez kezdesz a félelmeiddel? Hagyod, hogy uralkodjanak rajtad, vagy a segítőtársadként magad mellé veszed, hogy figyelmeztessen, megóvjon és ne járj úgy, ahogy Csiga Csabi.

A kis mókus még szívesen üldögélt volna a tóparton a lányokkal, de Napsugár megfogta a kezét és hazakísérte a kis kalandort. Az úton egy szót sem szóltak, csak élvezték az erdő hűs ölelését. Az odúhoz érve a család megköszönte az angyallány segítségét, még meghallgatták hogy miért és merre járt Marci, majd megértően átölelték, hiszen ők úgy szerették őt, ahogy van a feje búbjától az összemázolt farka végéig.



Alapértelmezett