Aki mer, az nyer. Ha mást nem is, tapasztalatot és tanulmányi kirándulást egészen biztos.
Vannak, akik bár nyitnak, csak félig vagy félve, mert van annyi életév, rossz tapasztalat és pofon a hátuk mögött, hogy nem mernek, de lehet, hogy már nem is igazán akarnak se kalandokba bocsátkozni, se szeretni (legyen az szerelem vagy barátság), mert egyrészt nem akarnak sérülni, másrészt az, ami van, az legalább biztos, kiszámítható és stabil. Az új mindig ismeretlen (minden téren és tekintetben), bizonytalan, benne van a fájdalom lehetősége, és sokszor a józan ész is ellene szól.
Na, ez utóbbi az, amit én ritkán használok, ha egy szó szerint kedves ismerőssel való találkozás és új dolgok felfedezése is kinéz a helyzetből. Így eshetett meg, hogy egy váltásruhával a hónom alatt, kis híján első szóra útnak indultam.
– Úgy néz ki, fel kell lépjek Váradra. Nem-e tudnál lelépni addig?
– Mikor?
– Ma.
A mából végül holnap lett – így adódott az elsőhöz még pár szó, a váltásruhához pedig még néhány jól jöhet úti felszerelés. Elmentem, vettem autós töltőt, telefontartót, pályamatricát, megtankoltam az autót és útnak indultam.
Valahogy a határ, az határ. Mind fizikai, mind lelki értelemben, amit nekem kihívás feszegetni, de mint tudjuk, az élet azon túl leledzik, én pedig mindent szeretnék, csak megsavanyodni nem, így a hazai szakaszt letudva átléptem azon is. Nem is volt annyira bonyolult. Csak a személyautós táblát kellett keresni, a sávok között ide-oda csálingászás pedig valószínűleg megszokott látvány, mert senki nem szólt érte.
Pár feszült perc után magához tért az internetem, én is túléltem a gondolatot, hogy hálózat és így kapcsolat nélkül maradok egy számomra full idegen helyen, ahol még a nyelvet sem beszélem.
A fél órás várakozást leszámítva szinte egyszerre érkeztünk. Gyors telefonváltást, meg némi csajos tájékozódási anomáliát követően megtaláltuk egymást a parkolóban.
Még a parkolóban állva figyeltem az égen gyanúsan gomolygó, egyre feketébb felhőt, mely szinte átmenet nélkül váltott armageddon funkcióba. Tíz perc alatt söpört el mindent. Kidőlt, derékba tört fák, ágak, cserepek, törmelékek borították az utakat és a járdákat az egész városban.
Azt mondják, véletlenek nincsenek, az ember mindig jó helyen van és jó időben. Lehet, hogy nem azt kapja, amit várt, de azt kapja, amire szüksége van. Az elmúlt 13 évben több természeti katasztrófát is átéltem, és részt vettem az azt követő kárelhárításban is. Egy szupercella tombolásának megélése testközelből fantasztikus élmény, és semmivel sem pótolható szakmai tapasztalat volt.
A városból, emberi távlatból, így igaz, nem láttam semmit. Az orkán erejű szél és a vele érkező eső sztornózta még a gondolatot is, nemhogy a lehetőséget. Később azonban még madártávlatból megnézhettem. Csodás kilátás nyílt Nagyváradra a 9. emeleti szoba ablakából.
Hajnalban a nagyvárosból a határon túl, az Alföldön át most jó volt hazatérni. A felettem szálló gólyák, az út menti gázlókban élelmet kereső vízimadarak, a sötét viharfelhőket legyőző, a hátam mögött felkelő nap sugarai reményt és erőt adtak, s valahogy úgy tűnt, hogy az utazással járó távolság bárhonnan is jöjjek, bármerre is menjek, minden rosszat, nehézséget képes kitörölni a szívemből. A hétköznapok terhei, a lelkemet hetek óta nyomasztó fásultság valahol útközben elveszett, s mindennek helyére egyfajta lelkes kíváncsiság költözött.
Hogy mi lesz a következő kalandom, mikor és vajon az mit fog hozni? Nem tudom. De már most várom a lehetőséget és azt, hogy újra útnak indulhassak, mert biztosan tudom, érzem, hogy egy nyitott szívre végül mindig a jó az, ami rátalál.
Dunla Sullivan 