Az élet különös. Ha jól megfigyeljük a dolgokat, apránként építi és készíti el nekünk az utat. Végül pedig mindig minden mindennel összeér.

Emlékszem gyerekkoromból egy fényképre, melyet egy albumban nézegetve láttam meg nagyapámról, ahogy a Békás-szorosban áll az úton a hatalmas sziklák között. Talán az ragadt úgy a szívembe, hogy a mélyről egyre csak odahívjon, nem tudom. A későbbi ismeretségeim is mindig úgy alakultak, hogy voltak erdélyi iskolatársaim, munkatársaim, akikkel közel tartott minket az élet egy ideig és én hallhattam az ottani szokásokról, a télen még havas tájakról, az égbe nyúló hegyekről.

Még közel sem láttam mindent, de Gyimes lankái és Csík utcái után Nagyvárad a szívem másik csücske lett. Talán mert az most kicsit nekem a világ közepe. Ott félúton lehetek mindenkitől, kinek helye van a szívemben, s épp annyira vágyom haza, mint hozzá.

Szelleme volt a helynek is. Mindig is szerettem az irodalmat. Elképzeltem, ahogy a kávéházban ülnek a költők, az írók, beszélgetnek, felolvasnak, szívükön viselik a nemzet sorsát, és fel is szólalnak érdekében. Érzelmeiket őszintén, minden mesterkéltséget nélkülözve élik meg, s ha kell, nem csak papíron vívódnak, szeretnek, harcolnak hanem tettekkel is. S most én ugyan azon utca kövein lépkedtem, mint ők, csupán a kirakat volt más.

Azt mondják, az ember kétféle dolgot tud bevonzani az életébe: azt, amiben hisz, és azt, amitől fél. Ezért hinni kell. Hinni a szív szavát, hogy vár még ezernyi szín, élmény és érintés ott rám. Nem akarva, erővel vágyakozva, kiszakadva önmagamból, csak csendben szeretve, nyitott szívvel, hogy legyen hová visszatérnie.

Szeretem Erdélyt, s tán szeret Ő is annyira, hogy visszavárjon.

---

---