Megfigyeltem, hogy sokszor minden külső ráhatás nélkül egyensúlyvesztetté válok. Persze okot könnyű találni, mindenki hordoz a szívén sebeket, mindenkinek megvannak a napi gondjai, de mégis. Egyszerűen nem értettem miért van az, hogy egyik nap boldog és gondtalan tudok lenni, mindezek ellenére is, másik nap meg kibőgöm a szemem.

A budhizmus a vágyakat tartja boldogtalanságunk fő okának. Van tanítás, mely szerint a vágy a múlt, mert vágyni csak arra lehet, amit már ismerünk. És igen, a vágy nagyon rossz tanácsadó tud lenni, amikor az ember értékrendet és kontrollt vesztve mindenkin áttaposva, egyre csak akarja és hajszolni kezdi. De Isten szava és útmutatása vajon nem ugyanezen a csatornán keresztül érkezik hozzánk? Elültet a szívünkbe egy magot, mely lassan, de biztosan növekszik, lényünk részévé válik és vezet minket azáltal, hogy vágyunk rá.

Az akarat és a vágy között könnyű különbséget tenni. A vágy szerény, alázatos, és képes beteljesülni, amikor annak eljön az ideje, úgy, hogy az minden érintett legjavát szolgálja. Az akarat nem. Lehet, hogy megtörténik, elérjük erővel, miénk lesz a férfi, a nő, elszeretjük csellel, csalfasággal, akár mástól is, miénk lesz a megcélzott pozíció, megnyerünk egy tendert, megduplázzuk a bevételt, lesz sok pénzünk, nagy autónk, beutazzuk a világot, de mindez mégsem hozza el a várt érzést. Mélyen, belül, üresek és bizonytalanok maradunk.

Boldogságunkat és jó érzésünket leginkább akaratunk teljesüléséhez, valamint tulajdonainkhoz kötjük, amit ha nem tudunk elérni, vagy épp már megvolt, de elveszítettük, vagy elvették tőlünk, mérhetetlenül frusztráltak, reményvesztettek, boldogtalanok és szomorúak leszünk. 

Isten azt mondja, “Ha valaki elveszi tőled azt, ami a tiéd, ne kérd vissza!” (Luk 6:30)

Ne csak engedd el, fenntartva annak a lehetőségét, hogy majd visszatér hozzád. Ne is kérd vissza! Ne kérd vissza, mert boldogtalanságunk legfőbb oka a birtoklás. Az életben pedig nem a tulajdon, a birtoklás a fontos, hanem az imádság, és az az erő, amit az imádságból merítünk, hogy nekünk adott hitünk, képességeink, elhivatottságunk és lehetőségeink szerint embertársainkat beteljesült vágyaink mentén jó érzéssel szolgáljuk.

Jó érzéssel, önmagunkat nem szétforgácsolva és feláldozva, mert  írva van, hogy  “Ne adjon senki kényszerből, vagy úgy, hogy később megbánja.” Mert “Azt az embert szereti Isten, aki szívesen és jó kedvűen ad.” (2 Kor 9:7)