Mesék, Napsugár és Lilla kalandjai

A búcsú napja

Hideg volt. Csípős szél fújt. A táj csöndes, és kihalt. Egy leleket sem lehetett már kint látni. Mindenki visszahúzódott már az otthonába a hideg tél elől. Lilla álmosan ásítozva, dideregve ült a tóparti nagy kövön, ahol a nyáron oly sokat beszélgetett Napsugárral, a hosszú szőkehajú angyallánnyal. Most is őt várta… még idén, utoljára.

Várakozás közben a közös sétákat, élményeket. A ki mókus esetét, aki róka akart lenni, a kis róka születését, Szarka Szeléna teadélutánjait és megannyi szép emléket, melyeknek a gondolata is úgy felmelegítette a szívét, hogy rögvest abbahagyta a didergést.

A tó hideg tükrében nézte épp az égen tovakúszó felhőket, amikor mellé ült Napsugár. Egy ideig csak úgy ültek egymás mellett, szótlanul. Nézték a szélben kavargó lehulló faleveleket, hallgatták a fenyves suhogását, és titkon arra vágytak, hogy az idő kereke megállítható legyen.

  • Hát, eljött ez a nap is.
  • El – felelte Napsugár. – Gyorsan elrepült a tavasz, a nyár és az ősz is. Közeledik a tél.
  • Igen, érzem én is. Alig tudom nyitva tartani a szemem. Minden porcikám didereg. Emlékszem, már gyerekkoromban is dacosan lázadtam, amikor éreztem, hogy közeledik az idő. Soha nem akartam téli álmot aludni. Szerettem volna én is látni ahogy fehérbe borul a táj, szállingóznak a hópelyhek, szerettem volna én is hóembert építeni, hógolyózni, korcsolyázni a tavon! De szeretnék egyszer korcsolyázni a tavon! – sóhajtotta Lilla.
  • Megértelek – válaszolta Napsugár -, gyönyörű a tél. Az idő kerekét meg nem állíthatom, de majd lefestem neked, hogy te is lásd! Tavasszal itt foglak várni, amikor felébredsz és mindent elmesélek neked a télről!
  • Mihez kezdesz, amíg mi alszunk? – kérdezte Lilla.
  • Vigyázom az álmotokat – mosolygott Napsugár.

Csendben átölelték egymást a lányok. Egyikőjük sem szeretett búcsúzkodni. Az elválás mindig fáj. Lilla még egyszer hátratekintett, majd alá merült a hideg tó vizébe. Napsugár egy darabig nézte a vízfodrokat, majd a felszín kisimult, Lilla álomra hajtotta a fejét és ő ott állt a parton egyedül.

Hazaindult, a szivárványhídon túlra. Kis házikója várta otthon, az itt telelő kis madarak, a cinkék és Szarka Szeléna, akikről gondoskodnia kell. Fagyos dér csípte meg reggelre a fákat, s jégfátylat húzott a tó vízére, mely napról napra vastagabb lett. A szél egyre hidegebben fújt, majd egyszer csak elcsendesedett. Odébb állt, mint aki jól végezte dolgát. Meghozta a telet. Hatalmas pelyhekben hullt a hó, mint megannyi apró csillag összekapaszkodva takarta be a földet. Amerre szem ellátott, minden csupa-csupa fehér volt. Oly fehér, mint Napsugár szárnyai.

Az angyallány ígéretéhez híven minden nap kijárt a tóra és vigyázta téli álmukat, de nem csak a tündérekét. Kijárt erdőre, mezőre. Elment a sünházhoz, medvéékhez és mindenkihez, aki téli álmát aludta. Orrát pirosra festette a fagy, talpa alatt ropogott a hó, csodálta a természet csendjét, lelkében béke honolt, szívében titkon már tavasz volt, élettel teli, virágnyíló, barátokkal kacagó.



Alapértelmezett

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s